2011. december 27., kedd

A Pé, McLuhan, meg az Amazon

Most pedig karácsonyra eljött a Kindle ideje, ami olyan, mint az a szerelem, amiről elhiszi az ember, hogy tartós lesz. Először ismerkedtünk egy kicsit, aztán kiderültek a jó tulajdonságai (például hogy rá tudom tölteni az Tűz és jég dalát), aztán a helyzet fokozódott (pdf helyett kindle formátumban is rá tudom tölteni a Tűz és jég dalát), szóval most izzok és lángolok, és Kindle-lel a kezemben alszom el (nem igaz, elalvás előtt fölkelek, és biztonságba helyezem, nehogy baja essen, agyonnyomjam, vagy valami), és azzal is kelek. Csak egy baj van vele, hogy nincs rajta angol-magyar szótár, csak angol-angol, amivel én azért annyira könyvolvasás tempóban nem vagyok kisegítve, és ha lenne is rajta, akkor sem tudom, hogy hogyan lehet, és lehet-e egyáltalán olvasás közben váltani a lapok között, szerintem nem. Úgyhogy most szótár nélkül olvasom a Tűz és jég dala 5. részét, de végül is ez már nem is olyan nagy baj, mert belejöttem.
Úgyhogy részemről most ért véget a Gutenberg-galaxis, meg az ötvenkilós könyves dobozok költöztetése.

2011. december 24., szombat

Akár mérnök is lehet

Poji áll az ajtófélfánál, a feje fölött tíz centivel, vízszintesen, Borcsi tartja a mérőszalagot.
Borcsi:  - Poji, most megmérem, hogy milyen magas vagy. Hm... 16 centi... Árnyékban 15.

2011. december 23., péntek

Most, hogy felmerült





Arra gondoltam, hogy megtanulom a "bench" szó mind a huszonöt jelentését, mint egy verset. Csak tudnám, mit jelent  a "gázgyári retortacsoport", de az "előresiető vágat" is magyarázatra szorul. A "kimosási padka" megvan valakinek?

alagútszelvény
alapárok
bakállvány
bírói szék
bíróság
előresiető vágat
fejtési lépcső
fejtési szelet
gázgyári retortacsoport
gépágy
húzópad
kimosási padka
kőfejtő pászta
lóca
munkaasztal
munkapad
mérőpad
nívó
pad
rézsűpad
szerelőpad
szint
szénpad
terasz
állandósított alappont
Egyébként a minap, úgy tíz éve azon töprengtünk (vidám este volt, na), hogy honnan származhat a "span" szó. Internetünk még nem volt az albérletben, etimológiai szótárunk meg pláne, úgyhogy leemeltük a polcról a német-magyar szótárt, és megtaláltuk a megfejtést: a span: a szomszéd szedő. De nem voltunk elégedettek a primér jelentéssel, ezért még forgattuk egy kicsit a dolgot. Végül a(z ezek után) leendő pasim benyögte, hogy a szó alighanem onnan ered, hogy Stan é' Span. Csak úgy eszembe jutott a bench kapcsán.






































































2011. december 19., hétfő

Még egy kis Trónok harca?

Egyébként kezdek eléggé kiművelt lenni a középkori harcászatban angolul, nyíl, számszeríj, dárda, pajzs, páncél, miegymás, na meg az állatok. Öcsém, ezek mindent ettek csukától a csigáig, tökjó. És az milyen  már, arra felébredni, hogy jaj, mi is az elk?

A feloldhatatlan ellentétekkel kapcsolatban

Sajnos megint meglódult egy kicsit a súlyom, nem vészes, de rögtön az elején kell megfogni az ilyesmit, és akkor nem lesz baj. Tudom is, hogy mit  tegyek. nem kell szénhidrátot enni, ennyi.
Na most az ilyesmi szerintem ott kezdődik, hogy az ember nem is gondol arra, amit nem akar enni, de sajnos mivel éppen karácsony jön, nekem hivatalból kell naphosszat törni a fejemet mindenféle édességeken és sütiken.
Nehéz dolog anyának lenni.

(Sajnos már elkezdődött, és sorakoznak a kamrában a sütis dobozok (kettő már sornak számít), de sajnos azóta tényleg nem tudok másra gondolni, mert törökmogyorós-aszalt sárgabarackos csillagok vannak bennük, a következőbe pedig kekszmorzsás csokiszivek (via csokimikulások) kerülnek egyrészt rumos-kókuszos, másrészt meggyes ízesítéssel, hol étcsokis, hol pedig tejcsokis túlsúllyal, eh, mi jöhet még.)

2011. december 16., péntek

Ismét egy trónokharcás post

Csak szólok, hogy újabb határozatlan ideig tartó postszünet jön, mert mégiscsak átjön Tyrion humora, bár a franc gondolta volna.
Valamint megtanultam angolul olyan szavakat például, hogy kócsag, fejsze, rokongyilkos. Sose tudni, még jól jöhetnek.

2011. december 13., kedd

Kevés szóval angolul

Kitaláltam, hogy mit kell tennem tavaszig* , hogy addig se legyek Tűz és jég dala nélkül. Elkezdtem angolul olvasni az ötödik könyvet.
Na most az elég hamar, úgy a harmadik mondatnál kiderült, hogy a szimpla élvezeti olvasáshoz nem lesz elég a szókincsem, de mire való a szótár?! És valójában ez is értem van, nem ellenem, mert alighanem így valóban kitart a könyv tavaszig.
Ennél motiváltabb meg már úgysem lehetek, hogy elkezdjek végre angolul olvasni. Vagyis megtanuljak. Megtanuljak.
Pepecs meló, de legalább ingyen van.
Majd időnként jelzem, hogy hogy haladok, és esküszöm, hogy szólok, ha megkerül Benjen bácsi, bár nekem van egy elméletem, hogy mi lett a sorsa.

*akkor jön a Trónok harca 2. évad a HBO-n, illetve az ötödik könyv magyarul.

Van egy kis update is, így az ötödik oldal után: az első pár bekezdésben valóban elég túláradóan bánik a szerző a jelzőkkel, na, azt bőven lehet szótárazni, de aztán megkegyelmez, úgyhogy most már haladok, és közelít a helyzet az élvezeti olvasáshoz.

2011. december 12., hétfő

További androidos post

Egyébként hónapok óta vinnyogok, hogy nekem tükör alkalmazás kell a mobilomra, milyen hülyék, hogy nem találták még fel, mert igény az lenne rá. Aztán láttam tegnap egy reklámban, hogy a csávó a mobiljában igazítja a nyakkendőjét, és akkor megnéztem, tényleg létezik tükör alkalmazás, vagy tizenöt.
Letöltöttem az egyiket. Basszus, ez egy akkora kamu, mint a galaxis. Nem tud többet, mint a kikapcsolt tévé. Igazítottál-e már sminket a kikapcsolt tévé képernyőjében? És szemöldököt szedtél-e már?

Akkor inkább a garnyier!

Bartos Erika témakörben többször visítottam már nyelvi lektorért, hovatovább a szarrágás csimborasszójának neveztem, hogy ilyen, százezres példányszámban kiadott irományokra sajnálnak kifizetni ötvenezret valakinek, aki megmondja, hogy hogyan kell egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Alighanem Pogány Judit is nagy szarban lehet anyagilag, ha a DVD-ken hajlandó elmondani többször is, dacolva a basic nyelvérzékével, hogy Bogyó és Babóca elindultak hógolyózni, sic. El bírom képzelni, amikor jelzi a szinkronstúdiónak, hogy gyerekek, elment lesz az, nem elmentek. Először finoman megjegyzi, majd egy kicsit határozottabban, mondja, hogy ez szar, ezt kisgyerekek tízezrei fogják megnézni, hát hogy fognak ezek a gyerekek beszélni, aztán végül már sír, siratja a nyelvet, meg a szakmai renoméját, de a stúdió ragaszkodik az eredeti szöveghez, mert kisgyerekek tízezrei mondják már fejből a tré szöveget, annyit olvasta nekik anyu rossz magyarsággal, de eredetiben.
De végül is nem ezen kaptam fel a vizet, hanem amikor Borcsi kikölcsönözte a gyerekkönyvtárból a sárga annapetigergőt, amiben a Margit-sziget (sic!) című borzalom van. Hát basszus, én elhiszem, hogy az alany-állítmány egyeztetésnek utánanézni bonyolult dolog, de a Margitszigetnél felütni a Helyesírási szótárt, hát ugyan férjen már bele!
Nem fért, így lett Bartos Erikánál Margit-sziget.
Sajnos azonban én is elkövettem egy hibát, az említett mese képeinél észrevettem, hogy Gergőke minden oldalon másik ruhában van, és bánatomban megjegyeztem, hogy biztosan azért kellett olyan gyakran átöltöztetni, mert összefosta magát tarkóig.
Borcsi azóta minden alkalommal megjegyzi, hogy Gergőke a Margitszigeten gyakran összefosta magát, míg elértek a Centenáriumi emlékműig.
Ez nem volt szép tőlem. De azt gondolom, hogy a csúnya szavakat előbb-utóbb némi önkontrollal képes lesz majd elhagyni a gyerek, azt viszont hiába dönti el, hogy mától helyesre cseréli a helytelenül berögzült nyelvtant. Tűzre minden bartoserikával!

(a cím egyébként nem egészen fedi a post problematikáját, bár a lényeg ugyanaz, ejtsük csak garnyiernek a Garnier-t, mer' az fekszik, jó lesz nektek az is, ma meg már ott tartunk, hogy még Veiszer Alinda is így ejti az "er"-re végződő francia szavakat, bár nem tanult franciául, de így hallotta a reklámban, és tud extrapolálni. Pedig ő okos.)

Szünetben csak a buta gyerek lesz beteg

Mondtam én, hogy a könyvolvasás, na jó, szűkítsük a Tűz és jég dala ciklusra, meg még néhányra, veszélyes addikció. Én például most iszom a levét, a szervezetem tiltakozik, mint heroinosé a székrekedéssel, vagy füvesé a szorongással: szombat estére begyulladt a fél fejem, a mandulámtól a szememig mindenem fájt, na jó, a hajhagymáim nem.
Egyébként nyilván nem az olvasás ellen lázadt föl a szervezetem, hanem az abból következő krónikus alváshiányra. Na, de szerencsére azért élünk a 21. században, hogy a modern farmakológia méltó választ adjon a kihívásra. Milyen rossz lehetett Westeroson, belehaltak egy felületi sebbe, mert nem volt még antibiotikum. Hogy csak egy példát említsek, a Khal Drogo is élne még, ha lett volna, és nem akarok itten spoilerezni, de még jó sokan így járnak a negyedik részig, nem mondok neveket. Háború van, na. Mármint ott.
Az antibiotikum tehát a barátunk, és én már megismerem az érzést (jelentős tapasztalatot gyűjtöttem az évek során ugyanis mandulagyulladásban), hogy mikor van itt a helye. Most. A kúra folyományaként a féloldali fejfájásom (úgy értem, a fejemen lévő minden, fül-, szem-, íny-, és kiterjesztve mandulafájásom) szétfolyt az egész fejemre, és eltompult: jelenleg egy takonygyár beteg, de már gyógyulóban lévő kis nőci benyomását keltem, és alighanem az is vagyok. Mondjuk tegnap kicsit megrémültem, amikor elkezdett nyomni a tüdőm, jesszus, meghalok, tüdőgyulladást kaptam az antibiotikum ellenére, most mi lesz, ki neveli fel a gyerekeimet, de rájöttem, hogy ha kinyitom az ablakot, és beengedek a lakásba némi oxigént, na meg párásítok, sokkal jobb lesz a helyzet. Egyébként azért van szükség öngyógyításra, mert egyelőre nincs háziorvosunk itt Körmöspálcáson, mivel nem volt még rá szükség, és különben is hétvégén jött a baj, ügyeletre meg felnőtt nem megy mandulagyulladással. A gyerek más, őket szirénázva vinném. Felhívhatnám még a tesóm férjét, hogy mit javasol, de hát végül is már jobban vagyok. Biztos megdicsérne.

2011. december 5., hétfő

Borcsi és az egója

És hogy legyen most már Borcsis sztori is, meg kell, hogy jegyezzem, hogy anyukám összes unokaféltés által generált piszkálódásával ellentétben (hogy ugyebár gyereket nevelni ő tud, mi meg itten csetlünk-botlunk, hátunk mögött dermedt hullahegyeket hagyva) kiderült, hogy Borcsika a legmasszívabb lelkületű kisgyerek a világon. Na jó, az óvodai csoportjában.
Kitalálták ugyanis az óvónők, hogy nosza, rajzoljanak családrajzot ezek a gyerekek, amiket majd jól kitűznek a faliújságra. Na most ez szerintem jó nagy tapintatlanság, mert gondolom, nem én vagyok az egyetlen anyuka, aki hallgatott legalább fél év fejlődéslélektant, ahol is majdnem az első óra témája: a gyerekrajzok. Vagyis nagyjából bárki, akinek nyolc általánosnál több van, egy családrajzból simán visszagöngyölíti, hogy ki kivel harcol otthon, és milyen eredménnyel. Mondanom sem kell, én azóta a Borcsi csoporttársainak a kis lelkét és családját boncolgatom várakozás közben, szememet a faliújságra meresztve, érdekes.
Na, a Borcsin nincs mit boncolni, ő tiszta ügy. Ennek a gyereknek akkora az egója, hogy hat másik is sikerrel tudna gazdálkodni belőle. A többiek miniatűr (szorongó) alakjaihoz képest Borcsi képén nagyjából akkorák a szereplők, hogy lelógnak a lapról, de főképp Borcsi, aki a főalak. Mellette egy kicsivel kisebb, ám térdig érő hajú (wtf?) és nyakláncos (wtf?) alak vagyok én. A fiúk hát, hm, nem olyan nagyok, de ott vannak hiánytalanul. Mindenki cuki, lila, és mosolyog.
És mostanában néhányszor közölte, hogy ő a legszebb gyerek a világon, úgyhogy lehet, hogy most, hogy felépítettük kősziklából az egója masszív erődítményét, ideje lenne némi realitásérzéket is belecsöpögtetni. Vagy ez még korai?

További Poji, a jógyerek történet

Tart még ugyan a Tűz és jég dala, de azért ezt most leírom.
Ez is eljött, nem hiába féltünk tőle: a Poji öles léptekkel megkezdte a ház lebontását. Azt úgy volt.... hát igen, a Poji. Meg én is egy kicsit. Na jó, eléggé benne voltam.
Szóval a kölkek közfelkiáltással berendelték a puszedlisütést. Itt most négy kölökre kell gondolni, mert a tesóméi is nálunk voltak ketten.
Egész gördülékenyen menedzseltem a folyamatot, amíg csak a legkisebb (2,5), és a legnagyobb (7,5) volt otthon, tették a dolgukat, szaggatták a tésztából az üstökös, szívecske és fenyőfa formákat, én meg karba tett kézzel álltam felettük, tudok én feladatot osztani, ezt csináljátok utánam! A zűrzavar akkor kezdődött, amikor hazaértek a négyévesek az autómosóból (tuti program, meg a téli gumi szerelés is), mert akkor egyszer csak mindenkinek baja lett. A négyéveseknek segíteni kellett kezet mosni, ami ugye lelki segítséget jelent, noszogatást és ösztönzést, meg drukkolást, de anélkül sajnos kevés az esély a sikerre. A Poji elkezdte a szájába tömni a nyers tojásos tésztát, ami ugyan az ő baja, de ha jobban belegondolok, ha szalmonellás lesz véletlenül, akkor abból én sem tudnám kivonni magam, úgyhogy végeredményben az én bajom is lenne. A legnagyobb meg elkezdett nyígni valamiért, alighanem azért, mert nem rá figyeltem. Aztán a nagy zűrzavarban szépen lassan feketedni kezdett a sütőben lévő puszedli széle, na, nem folytatom, azt sem tudtam igazán, hogy hol áll a fejem, közben huszonöt négy gyerek sivalkodott megállás nélkül. És akkor a Poji megjelent a kezében egy parkettadarabbal. Gondoltam is, hogy mit keresett kint ez a gyerek a fáskosárnál, de megrántottam a vállam, és egy jól irányzott mozdulattal bevágtam a parkettadarabot a cserépkályhába. Aztán a Poji beriszálta a kis seggét a nappaliba, a többi gyerek utána, lett egy kis csend és égett süti szag, amikor is a nappaliban kezdődött elölről a sivalkodás. Bementem rendet vágni köztük, amikor is megláttam a padlón a parkettahiányt, és akkor összeállt a kép, hogy a Poji alighanem mégsem a fáskosárnál járt, hanem csak felszedte a parkettát a nappaliban. Én meg eltüzeltem, baszki. És akkor szépen feddőleg elkezdtem neki magyarázni, hogy a parkettát nem szabad felszedni, mert látja, most egy csúnya lyuk van itt, mennyivel szebb volt a folytonos parketta, de nem mertem tovább fokozni a helyzetet irodalmilag, nem tettem hozzá például, hogy és nem tépjük le a tapétát a falról, és nem hasogatjuk fel az ülőgarnitúra kárpitot, és nem esünk neki kalapáccsal a márvány lépcsőburkolatnak, meg ilyenek, mert rettegtem, hogy ebből is csak ötleteket merítene. Úgyhogy most gondolkozunk, hogy mi legyen, alighanem mestert hívunk kijavítani.

2011. december 1., csütörtök

Az úgy volt...

Mostanában azért nem tudok írni, mert sajnos az összes időmet leköti a Trónok harca néven ismert Tűz és jég dala ciklus. Szerencsére már csak egy könyv van hátra, az utolsó kettőt pedig még meg sem írta a Martin nevű, de tervezi. Ezzel kapcsolatban két dolog merült fel, de alaposan:
1. feltétlenül szükségem van egy e könyv olvasóra, vagy egy tabletre, vagy akármire, ami elfér a ridikülömben, és alkalmas az ilyesmi megjelenítésére, valamint
2. tiszta szerencse, hogy a könyveknek egyszer vége lesz, mert különben nagyjából olyan függőséget tudnak okozni, mint a szerencsejáték, vagy más ilyen mumus. Én például két hete semmi másra nem gondolok, csak Tyrionra, a törpére*.
Na jó, közben úgy látszik, hogy külsős szerzője lettem egy újságnak, megnyertem.
Az a másik állás meg, amit felkínáltak, hát csak éppen azt nem kérdezte a hapsi a munkamegbeszélésen, hogy mikor dugunk, de elég egyértelművé tette, hogy nem lenne ellenére, úgyhogy azt nem fogom elvállalni. Hát ezek vannak  most.

* említettem már, hogy Borcsinak van egy törpe csoporttársa? Nem nagyon érti ugyan, hogy miért vagyok vele olyan kedves, de majd húsz év múlva, ha ő is elolvassa a Tűz és jég dala ciklust, megérti.

2011. november 14., hétfő

Ma sem keltem fel hiába

Minden rendben van az implantokkal, kaptam úgy ínyformázót, pedig le sem nyeltem a régit. Mindazonáltal furcsa érzés, amikor az ember ínye a lépései ütemére lüktet.
Valamint elméletben kidolgoztam, hogy hogyan lehet terepjáróba elegánsan beszállni miniszoknyában, működött.
Este meg kaptam egy állásajánlatot. Habár az utóbbi négy évben úgy képzeltem el, hogy mackónadrágban ülök majd itthon a gép előtt, és leadok 5 kilót heti 3-5 cikket, nagyon úgy tűnik, hogy ebből nem lesz semmi. Alighanem kár volt kidobni a régi munkaruhámat, nem beszélve a második terhesség alatt kinőtt magas sarkú cipőkről, eh.

2011. november 12., szombat

Az implant-szotori folytatódik

Most jött el igazán a kefirek ideje, mert rágni azt nem nagyon merek, a kefir meg pont átfér a szívószálon.
Az úgy volt, hogy a múlt héten, az implant-ügy következő adekvát lépéseként meglátogattam Pesten a fogorvosomat. Még szomorkodtam is egy kicsit, hogy semmi különös nem történt, hogy fogok én ebből sztorit rittyenteni, erre most tessék!
Az egész fogorvos látogatás alatt csak kétszer vert le a víz, először akkor, amikor közölte, hogy a két hónappal ezelőtti röntgen alapján az alsó implant (implant 1) az off, nem csontosodik, gyulladt, ki kell venni. Tegyük hozzá, frontális metszőről beszélünk, (konkrétan nem nőttek ki, a tejfogak voltak még bent). Egy ilyen implantáció egyrészt nem az a kimondottan fájdalommentes dolog, de legalább jó drága, úgyhogy ez a hír most úgy hiányzott nekem, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Szerencsére a mondat úgy folytatódott, hogy most meg úgy néz ki, hogy mégis rendben van minden implant 1-gyel, ügyesen becsontosodott. Vegyük le gyorsan a lenyomatokat, aztán jövő héten próba, csütörtökön meg lezárjuk az ügyet a végleges felépítmény beillesztésével, szuper.
Na akkor lépett fel az a problematika, hogy idő közben a jó Camlog cég, amelyik az implantomat gyártotta, átdizájnolta a rendszerét, és most valami apró kis basz eltérés van a legfrissebb, és a nekem öt hónapja beültetett szerkezet között. Mivel a kettő természetesen nem kompatibilis, miért is lenne,  a fogorvosomnak nem volt megfelelő alkatrésze a mintavételhez. Habár ez már már űrtechnika, meg minden, a fogorvosom elég tökös hapsi, mert sufnituning módszerekkel nekiállt szobrászni egyet, és végül megoldotta a problémát, kalap le.
(Kicsi intermezzó: most érkezett Borcsi, kezében egy baba cserélhető hajfonatával, és megkért, hogy gumizzam be újra a végét, mert kicsúszott, ugyanis be akarta csatozni a pepit Ákos hajába, hogy feldíszítse őt, mire megérkeznek a Kíráék :D)
Na, lényeg, hogy le is vette a mintát, mármint a fogorvos. Másodszor akkor vert le a víz, amikor visszatekerte az ínyformázót, fájt, mint az állat, de nem azért pánikoltam be, hanem azért, mert mi van, ha az implantom fáj. De kiderült, hogy nem, hanem az ínyem. Ez az állapot, mármint az ínyfájás meg is maradt egész nap, de kit érdekel, ha az implantok meg állnak, mint Katiba' a gyerek.
Erre tegnap észre vettem, hogy a másik implantom (implant 2, szintén tejfog helyett lett beépítve) ki-be jár. A hírre azért egy kicsit megszivacsosodott a sípcsontom, mert nem igazán kívánom még egyszer végigcsinálni a műtétet. Jó volt, jó volt, de azért annyira mégsem. Végül, amikor már szembe mertem nézni bajjal, és jobban megvizsgáltam, arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem mégsem az implantom lötyög, hanem csak a kupakja, az ínyformázó. A Pé gyorsan és együtt érzőn felskiccelte nekem az implant szerkezeti rajzát, és bemutatta rajta, hogy az  lehetetlen, hogy kilötyögősödjön a kupak, de szerintem meg nem, én például már meg is találtam rá a műszaki megoldást.
Úgyhogy most nem merek sem enni, sem aludni, nehogy véletlenül lenyeljem az implantomat (implant 2), vagy a kupakját, aztán kifúrja a belemet, vagy valami, de ami még ennél is jobban izgat, hogy ha lenyelem, és mondjuk szükség van rá a végleges felépítményhez, akkor honnan szerzek másikat, mivel a most használatos Camloggal nem kompatibilis az én implantom. Egy vesszőfutás az életem.

Update: aztán a végigizgult éjszaka után felhívtam a fogorvost, és mondta, hogy nyugodtan lenyelhetem, ha úgy jön ki a lépés, nem fog hiányozni, és valójában a beleket sem tud lyukasztani, úgyhogy nyugi.

2011. november 11., péntek

Szolgálati a freeblogos kollégáknak

Azt szeretném mondani Oui-nak, Sixxty-nek, Létezőnek, és  a többi freeblogos barátomnak, akinek olvasom a blogját, viszont a rendszerkarbantartás során elveszett vagy három hónap összes bejegyzése, hogy van megoldás.
Ezt ugyan nem egészen tudom, hogy mit jelent, mármint a readerből exportálás, de nyilván ha megkérdezitek az admintól, megmondják (leírják), és akkor olvashatom a friss bejegyzéseiteket, amit egyébként roppant mód fájlalok, hogy pillanatnyilag nem, és visszatérnek az elveszettnek hittek is.
Csók mindenkinek.

Update: közvetlen link a megoldáshoz, Isolde küldte, köszi!

2011. november 5., szombat

Amelyben kevéssé elegánsan kutyázok más embereket (?)

Most, hogy a jó sósapuka egész pályás támadást indított annak érdekében, hogy - klasszikussal szólva - minél többet elvegyen a gyerekétől, konkrétan nagyjából a negyedére csökkentse a gyerektartás összegét, egy váratlan fordulattal Sopronban kötöttünk ki a Pével. Tulajdonképpen nem kirándulni mentünk, hanem a tárgyalásra, úgyhogy sajnos nem is tudtam eldönteni, hogy örüljek-e az utazásnak, vagy sem, mert egyrészről ez a tárgyalás nekem konkrétan háromhavi gyerektartásba került, csak hát nem volt más választásom, mert ugyebár bepereltek, másrészről viszont mégiscsak láthattam éltem szerelmét, Sopront, ahová életem fő szerelme, a Pé is elkísért. Végül úgy döntöttem, hogy inkább örülök, mert a tárgyalást gyorsan lezavarjuk, még érdekes is lesz, azután pedig miénk lesz Sopron.
Tulajdonképpen tényleg elég érdekes volt, ahogy a jó sósapuka ügyvédjének sikerült úgy beállítani a szituációt, hogy én a full gazdag családból származó lány, aki ez után a gyerekszüléses sztori után még jól is házasodott, a vérét szívja ennek a szegény, munkanélküli apukának, aki mindent megtesz a kislányáért, adna ő, csak nincs miből, de minek is adjon, ha amott nincs is rá szükség. Jó tanácsom egyébként hasonló helyzetben lévő anyukáknak (mármint nem a full gazdag családból származó, ráadásul jól is házasodott anyukáknak, hanem a magamfajtának, aki szeretne normális körülményeket biztosítani a családjának, és nem venné rossz néven, ha ebből valami minimális terhet a gyereke vér szerinti apja is vállalna), hogy nem kell a bíróságot odaillő öltözékkel megtisztelni, és az elegáns aktatáskát is otthon lehet hagyni, helyette megteszi a teszkós nájlonszatyor is, mert a felperes úgyis úgy fog kinézni, mint egy homeless, és akkor eléggé hihetővé válik az ügyvédje által előadott sztori. Na, meglátjuk, mi lesz a vége.
Ezek után valóban a miénk lett Sopron, mint a két rendelkezésünkre álló órában. Legfontosabb észrevételem ezzel kapcsolatban, hogy imádom, még mindig imádom (mármint a Pét is, meg Sopront is).  Valamint továbbra is az enyém, olyan otthonosság érzésem volt, mintha sosem költöztünk volna el onnan (mármint Sopronból, de persze a Pé is az enyém). Nyilván eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszaköltöznénk, de elég gyorsan lezongoráztuk, hogy ennek nincs gazdasági realitása, mondhatni, egyszer megpróbáltuk, de nem tudjuk finanszírozni. Pedig most már az is eljutott az agyamig, hogy tiszta hülye vagyok, hogy egyedül bénáztam mindig a gyerekekkel. Csak a mi házunkban legalább hárman bármikor bevállalták volna őket egy-egy órára, ha kértem volna, csak én sajnos a felnőtt életemben Budapesten szocializálódtam, ahol még akkor is odatelefonálnak egymásnak az emberek, ha éppen a szomszéd lakásban laknak, hogy nem lenne-e alkalmatlan becsöngetni, de akkor sem egészen biztos, hogy tudja a másik, hogy ki hívja, mert a franc figyeli azt, hogy ki lakik a szomszéd ajtó mögött. Szóval nem akartam alkalmatlankodni, na. Hülye voltam, az én bajom.
További nagy felfedezésem a soproni kirándulással kapcsolatban, hogy a város csodálatos és mellbevágó szépsége arra mindenképpen jó volt, hogy felnyissa a szememet az építészeti csodák iránt, mert ma már Körmöspálcást is alapvetően szépnek látom a klasszicista és parasztbarokk házaival, bár Sopron titokzatossága, és a sok évszázad emléke hiányzik. (Sopron a 17. században égett le, Körmöspálcás meg a 19. közepén, ezért az újjáépítés, vagyis a mai városkép kialakulása is ezekre a századokra tehető, bár Sopronban azért a gótikus alapok is egész jól megmaradtak, nem folytatom ezt a vonalat, mert beleveszek a végén, és sosem lesz vége ennek a postnak).
Ittunk forralt bort a Fő téren, ettünk pizzát a Fórum pizzériában (gótikus alapon 17. századi falak, stb, stb.), pótoltuk a fogyóban lévő Herendi Rooibos tea készletet, majd felültünk a vonatra, és hazajöttünk, és én nagyon-nagyon hálás vagyok Csavardi Samunak, a Pének, hogy most sem hagyott magamra, hanem velem volt végig, és ezt a köcsög pert is segít cipelni, nélküle már rég kiborultam volna, bár még mindig nem pihentem ki a vele járó stresszt.
Sosem hasonlítom össze a két gyerekem apját, de azért itt megjegyezném, hogy az elsőé meg még terhesen is simán elhagyott.

A kefirgombával, és egyéb állatfajtákkal kapcsolatban

Úgy kezdődött, hogy a nagybátyám írta, hogy küld nekem kefirgombát, és mivel ez a szó, hogy "kefirgomba" elég veszélytelenül hangzik, de legalább is a "tigrispitonnal" való összehasonlításban mindenképpen ártalmatlanabbul, (tudom, kicsit gyanakvó vagyok), bólintottam. Még örültem is neki, mert én amúgy szívesen elbíbelődöm az ilyesmivel, volt nekem tenyérnyi kombucha gombám is, míg el nem pusztult, de amióta gyerekeim vannak, kicsit magabiztosabb vagyok a gondoskodásomra szoruló élőlények életben tartásával kapcsolatban.
Küldött hozzá a nagybátyám leírást is, ami szerint a kefírgombával készült kefír mindenre jó a stroke-tól a tyúkszemig, aki azt issza, örökké él, természetesen rendbe hozza a meglévő bajokat, majd pedig konzerválja az egészséget. Ez egész pontosan úgy szerepel a leírásban, hogy két hónap múlva jelentős javulás áll be az ember állapotában, egy év múlva pedig tökéletesen egészséges lesz a test.
Na most én úgy tudtam, hogy ezt éppen a tejmentes paleolit diéta csinálja, mármint az örök életet, de mivel megbizonyosodni úgysem fogok egyikről sem, kipróbálom ezt is. A megbizonyosodás egyébként szerintem azért nem lehetséges, mert sajnos nem tudom letenni a garast, mert mi van, ha életem végéig paleózok, és mégis meghalok, vagyis akkor nyilván a kefirgomba lett volna a jó választás, hát cefetül érezném magam, hogy a franc, ott volt a kefir, én meg nem ittam, most meg meghalok. Ha meg a kefirt iszom mindennap, a halálos ágyamon ugyanígy fogok érezni a jó paleó iránt, hogy elszalasztottam életem legnagyobb lehetőségét. De valószínűleg az az én bajom, hogy hitetlen vagyok, nemigen bízom én az örök élet ígéretében, mármint ezen a sárgolyón, a jelenlegi testben.
Lényeg, hogy egyszer csak megérkezett a kefirgomba. Hát elég hülyén nézett ki, ilyen karfiolrózsaféle volt, ami kefirben úszott. Két nap múlva rászántam magam, hogy bevetem, de csak azért, mert féltem, hogy meghal itt nekem a szemem láttára, ha nem gondozom. A leírásban ugyanis az is szerepelt, hogy naponta meg kell mosni, majd pedig le kell önteni tejjel, és különben is, bánjunk vele úgy, mint egy kis élőlénnyel (ami azért nem egy hülye ötlet, mert mégiscsak élőlény), különben beszürkül, majd elpusztul.
Azóta én lelkesen gyártom és iszom az élőkultúrás kefirt, finom. Nem mondom, jól vagyok, bár eddig is jól voltam.
Lelkesen ajánlgatom is mindenkinek, itt volt például két napig az anyósom, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg mi hivatalos ügyekben járunk a Pével (majd írok arról is, vagy nem), és gondoltam, felajánlom neki a szaporulatot, mármint a gombáét. Mert ugyebár az élőlények szaporodnak is. Az mondja, nem kell neki. Anyósomról tudni kell, hogy élete során körülbelül százötvenféle állatot tűrt meg a lakásában a nagyobbik fia jóvoltából, aki nem ugyanaz a személy, mint a férjem (hál' Istennek). Köztük mindenféle csúszómászókat, kígyót, békát, pókot, még tán egy baglyot is. Többnyire hidegvérrel kezelte a helyzetet, amikor például a belvárosi lakásuk lépcsőházában meglátta a szökésben lévő kígyót, szemrebbenés nélkül visszaterelte a lakásba az esernyőjével. Ehhez képest a kefirgombára nemet mondott, pedig megesküdtem neki, hogy nem fog megszökni, mint a kígyó, nem fogja megcsípni, mint a pók, és nem fog köpetet hányni a szőnyegre, mint a bagoly, de még csak nem is hullajtja a szőrét, mint a kutya. Igaz, hogy nem is kéredzkedik fel az ölébe, mint a macska, de cserébe nem is nyalja arcon, ami szerintem pozitív, bár nem sminkeli magát, úgyhogy végül is inkább semleges. Alighanem ott szúrtam el a kefirgomba píárolását, hogy valahogy kikívánkozott belőlem, hogy bakker, amióta kefirem van, úgy érzem, mintha született volna egy harmadik gyerekem: tisztába kell tenni, és tejecskét kell neki adni, különben elpusztul. Még szerencse, hogy nem bőg, mikor felébred.
Mire az anyósom csak annyit talált mondani, hogy aham, jó neki az aludttej is.
Úgyhogy ha valaki igényt tartana a kefirgomba szaporulat egy részére, jelezze. Remélem, a közelben lakik, mert nem tudom, hogy lehet-e postázni, vagy zárt üvegben megfullad szegény, vagy ilyesmi. Szerencsére vonatjegyet nem kell neki venni.

2011. november 2., szerda

Survivor

Ákos ma talált egy csavart, majd céltudatosan elindult vele a konnektor felé. Még szerencse, hogy éppen abban a korban van, hogy mindent kommnetál, közölte, hogy ezt most ő becsavarja. Erre azért már én is felkaptam a fejem.
Rávetődtem a gyerekre, elnavigáltam a konnektortól, és közöltem vele, hogy ezt azért nem kéne, mert ha megpróbálja, az bizony halállal jár. Alighanem derenghetett neki valami, mert ezen túl csak a teregetőkosár lyukain dugdosta át a csavart.
Azt hiszem, hatékony szülő vagyok.

2011. október 31., hétfő

A nagy nyissz

És még az is történt a hétvégén, hogy levágtam Borcsi haját, ami azért nagy szám, mert ilyen még nem volt azelőtt soha. Mármint nem az, hogy én esek neki a nagyollóval, hanem egyáltalán nem volt még levágva a haja.
Legutóbb még a fenekéig ért, most meg a válláig, és szerintem gyönyörű, én konkrétan ilyet akartam, csak nem mertem, aztán mégis úgy alakult.
Leültettem a gyereket, ráadtam az esőkabátját, amire, nyilván a béna anyukák kedvéért, rávarrtak egy hát közepén keresztben végigfutó segédcsíkot. Mintha direkt erre a célra gyártották volna az esőkabátot. Gondoltam, pont jó lesz, a csíknál elvágom a haját, és akkor a háta közepéig fog érni. El is nyisszantottam nagy bátran (a bánatosan lehulló kunkori, szőke, fél méteres tincsekről ma nem beszélünk), végig a vonal mentén, majd látom, hogy a megmaradt haj fogja magát, és szépen lassan elindul fölfelé. Mert a levágott lobonc súlya nélkül a maradék egy jó tíz centivel följebb vándorolt, úgyhogy mire észbe kaptam, egy fenékig érő szőke hajú sellőkislány helyett előttem ült egy őrületesen cuki, vállig érő hajú kislány, akinek csak most látszik igazán, hogy milyen elképesztő mennyiségű aranyhaja van (és még a megszokottnál is szebb az arca).
Neki is tetszik, nekem is tetszik az új frizura, a többiek se szomorkodtak sokat, de a nap fénypontja az most már a reggel, amikor nem negyed óráig tart a fésülködés, hanem két perc alatt megvan, valamint az ebéd, amikor nyugodtan hátat fordíthat Borcsi a tányérjának anélkül, hogy megmártózna a levesben a copf.
Lesz majd fotó is.

Helyi turista - A Blaskovich-kúria

Egyelőre, amíg ki nem fogyok a jobbnál jobb reménytelennél reménytelenebb ötletekből, nem vagyok hajlandó feladni az elképzelést, hogy tulajdonképpen Körmöspálcás és környéke is szép, és méltatlanul hanyagolják el a turisták, merő lustaságból és gyávaságból, mert idáig, ennek az egzotikus országnak a legbelsejéig már nem merészkednek a nagy fenekű osztrák asszonyságok, a Fertőig meg igen, mert abban nincs kockázat, ha nem ízlik a magyar szalámi, egy óra alatt hazaérnek, és kész. Csakis ez lehet az oka, hogy arrafelé van turista, itt meg nincs: a bátorság, és nem a látványosság hiánya. Majd én megmutatom, csak figyeljetek!
Írtam már Abonyról, ami egy nagyon helyes kisváros, tele középületként funkcionáló, vagy romos köznemesi kúriával. Ezen a vonalon indultunk el tegnap Tápiószelére, a Blaskovich-kúriába, ami egyébként múzeum, vagyis nyitva áll a közönség előtt.
A két Blaskovich bácsi bizonyára lepaktálhatott a tanácselnökkel, vagy együtt jártak vadászni, vagy nem tudom, mi lehetett az oka, de halálukig ott élhettek a kúriában, amit teljesen érintetlenül hagytak. Nem államosították, nem hordták szét a műkincseket és a trófeákat, viszont a testvérpár látogathatóvá tette a házat, és - örökös híján - felajánlotta a Magyar Államnak. Ezt itt:

A Blaskovich család egyébként a Mikszáth novellákból ismert dzsentrivilághoz képest inkább jómódban élhetett, legalább is, gondolom, Barabás Miklósnak nem lehetett olyan alacsony a tiszteletdíja, és mégis ki tudták fizetni. Na nem okoskodom, mert a képzőművészetekhez én aztán nem konyítok, de egy porcelán tyúkon kívül nem nagyon láttam rikító gagyit. Inkább szépek voltak a tárgyak, mint nem. Volt sok penge festmény mindenféle németalföldi mesterektől, és biedermeier bútorok, ami tudom, nem nagy szám, de hát azért mégis. Nem egy Eszterházy-féle rokokó pompáról van szó, na, inkább olyan úri jómódról. Volt egy csomó vadásztrófea is, ami nem pont az én ízlésem, de arról mindenképpen árulkodik, hogy még vadászatra is futotta, igaz, csak a Keleti-Kárpátokba jártak, de így legalább volt négy medvebőr is. Ebből hármat egyetlen vadászat alkalmával ejtettek el (fotó nincs, mert a fotójegy árából két éjszakát tölthettünk volna családostól Sopron valamelyik panziójában.). Az úgy volt, hogy a három medvéből kettőt egyazon golyó terített le, mert a bocs az anyja mögött állt, amin átfutott a lövedék, és megölte a kismedvét is. Ennek a sztorinak a valóságtartalmát ugyan már huszonöt éve is megkérdőjeleztem (jóvan, persze, hogy jártam már itt, minden környékbeli járt már a Blaskovich-múzeumban), de nyilván ez a legenda a ház vonzereje. És persze a Kincsem nevű versenyló, ami a család birtokában volt, és az összes versenyt megnyerte, amin csak indult.
Voltak tengeri kagylók és csigafélék is. Na most vagy tényleg jó sok fölösleges művészettámogatásra szánható pénzük volt a bácsiknak, vagy már akkor is gigantikus méreteket öltött a görög szuvenírbiznisz, de láttunk olyan csigaházat, amelyikbe valami egészen cizellált kis nőalakot véstek, szóval volt mit felfedezni a gyerekeknek. Elvoltak, legalább is nem ordították ki magukat az első percben a múzeumból, mint a fertődi kastélyból a négyezer-ötszáz forintos belépő mellett, amit szerintem nagyszülő korukig emlegetni fogok. Persze nyilván a park volt nekik a legérdekesebb, meg az őszi levelek, de legalább ezt is láttuk.

Á, asszem ez most nem sikerült. Mármint még magamat sem sikerült meggyőzni, hogy ez is olyan jó hely, mint a Fertő-tó környéke. Azt hiszem, még mindig szerelmi bánatban vagyok Sopronnal.

2011. október 30., vasárnap

Vidéki élet fiúval

Meggyfa ültetés közben Ákos talált egy pondrót, egy májusi cserebogár lárvát. Hosszan és gyengéden nézegette, vizsgálgatta, forgatta, majd egy laza mozdulattal megpróbálta zsebre vágni.
Odapenderültem, és egy egérrel kvaterkázó vércse mosolyával közöltem vele, hogy egyszer, egyetlen egyszer találjak csak a zsebében pondrót, egeret vagy békát, soha többé nem leszek hajlandó kimosni egyetlen ruhadarabját sem, úgyhogy a lassú, de biztos leretkesedés lesz a sorsa, úgy vigyázzon.
Erre Ákos ledobta a földre a lárvát, alaposan megtaposta (már úgyis halott volt), a nyomaték kedvéért még a gyalogsági ásóval is sózott rá egy párat, és a miheztartás végett továbbadta neki az anyai feddést: mars innen, csúnya hernyó!

2011. október 28., péntek

Fejben balett, avagy a kontemplatív táncóra

A helyzet úgy áll, hogy a családomnak legalább a fele határozottan elméleti szakember, aki csak hosszas, nagyon hosszas gondolkodás, fejben tervezés, és a dolgok tökéletes elrendezése után hajlandó a cselekvésre. A másik fele én vagyok, meg a Pé.
Írtam már korábban, hogy Ákos valószínűleg már réges-rég megtanulta a magyar nyelvet, legalább annyira, mint Kossuth a börtönévei alatt az angolt: a kiejtésén ugyan még volt mit csiszolni, de a szókincs, a nyelvtan és a stílus már eléggé rendben volt. Így történt, hogy alighogy hajlandó volt megszólalni, Ákos tökéletesen ragozott, és szükség esetén akár öt szavas mondatokat is összerakott. Csak ember legyen a talpán, aki megérti. Példa: (Hol hiáján? Cíp hiáján szanosz etunt, kíjem! Mekkéjeszem Posszit, hol leet*). Egyébként még csak másfél hónapja hajlandó beszélni, de már Annapetit olvas: Ááá építeszéééé**
De most nem is róla akartam írni, hanem Borcsiról, és a balettórákról. Egy nagyon kedves nő tartja, aki egyébként a fitnessben is dolgozik, és szintén élt Sopronban, úgyhogy végül is vannak közös pontok, és ez az egy szerencsénk, így ugyanis bátran pofátlanul megkértem, hogy - bár minden szülőt kiküld - engedje meg, hogy én bent maradjak Borcsival az órákon. Hátha úgy sikerül rávenni a gyereket, hogy táncoljon, ha már ott van. Borcsi ugyanis rend szerint megérkezik, segítek neki átöltözni a rózsaszín dresszbe, harisnyába és tütübe, (amiről kezdem azt hinni, hogy Borcsi szerint a balett lényege, arra nem számított, hogy itt majd táncolni is kell), ugrabugrál vidáman a többi kislánnyal, majd amint elkezdődik az óra, és kiküldik a szülőket, kézen fog, és mint aki jól végezte dolgát, jön velem az ajtó felé. Aztán békésen leül mellém a folyosón, kezébe vesz valamit, és elszórakoztatja magát. Én is előveszem a könyvemet, olvasni kezdek, majd pár perc múlva felajánlom Borcsinak, hogy végül is, ha már itt vagyunk, akár be is mehetne az órára. Nem megy. Oké, akkor talán menjünk haza. Nem, haza se akar menni. Hanem menjünk be mi ketten. Hát jó, végül is levajaztam a Tündével, igaz, hogy arról nem volt szó, hogy örökké így lesz, de határidőt se szabtunk, úgyhogy végül is biztos belefér még, menjünk. Én leülök, úgy teszek, mint szar a fűben egy gomba, fel se nézek a könyvemből, lapítok, szemkontaktus kizárva, én itt se vagyok. Borcsi is leül a terem másik végébe, ő viszont nézi a táncolókat figyelmesen. Odamegy hozzá a barátnője, akivel rögtön az első órán összebarátkoztak, és leül mellé. Hívja táncolni, Borcsi nem megy. Intek neki, hogy ne butáskodjon, itt vagyok, menjen már, de nem megy. Szólok a barátnőjének, hogy menjen vissza táncolni, ne maradjon le ő is az óráról Borcsi miatt, majd visszaülök, olvasok. Borcsi időnként odarobog hozzám, puszit és ölelést kér, kap. Majd visszaül. És így megy ez óráról órára. Odamegyünk, átöltözünk, kimegyünk, majd be, végignézi az órát, átöltözünk, haza megyünk. De táncolni nem hajlandó, na jó, kétszer már igen, az utolsó tíz percben talán.
Szerencsére Tünde tényleg jó fej, nem szólogat be, és nem küld ki, de azért javasolta Borcsinak, hogy a következő alkalommal majd úgy kellene csinálni, hogy óra előtt ad nekem száz puszit, és azt beosztja, hogy ne kelljen állandóan hozzám rohangálnia, és akkor talán rá fog érni majd balettozni is. Aztán hozzám fordult, és röhögve mondta, hogy semmi baj, volt már ilyen gyereke, fél évig csak nézett, aztán összeszedte a bátorságát, beállt táncolni, és mindent tudott.
És hogy miért hordom még mindig balettra Borcsit? Mert látom, hogy szeretné, csak nem meri, mert hátha szorosabban is összebarátkozik azzal a kislánnyal, és főleg mert megvettem a méregdrága balettcuccot. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem járt hónapokig szoláriumozni*** csak azért, mert hirtelen megvette a bérletet.
Egyébként a minap azzal állt elő a Borcsi, hogy ő inkább lovagolni akar, de közöltem vele, hogy a ló nem fér el a ruhásszekrényében, ráadásul végtelenül elkeseredne szegény pára, ha megvennénk, de ő inkább mégsem akarna lovagolni rajta, úgyhogy mielőtt elkötelezné magát egy érző lénnyel kapcsolatban, jó volna bizonyítani a kitartását, pl. a balett remek terepe lenne ennek. Azóta nincs szó lovaglásról, de az is lehet, hogy csak bölcsen hallgat, és az ez irányú érzelmeit kiéli a hintalován. Legalább is egy ideje gyanúsan sokat csutakolja a körömkefével.

* Hol a szivárvány? Szép szivárvány sajnos eltűnt, kérem! Megkérdezem Borcsit, hol lehet.
** Az építkezés
*** Szabadon behelyettesíthető akármire.

2011. október 25., kedd

Ebben a postban a fejemhez kapok

Én egyébként, amióta gyerekeim vannak, igyekszem időről időre egy kicsit eltávolodni magamtól, és kívülről figyelni a saját viselkedésemet, mert annál szánalmasabb mentális állapotot sajnos csak nehezen tudok elképzelni, mint amikor valaki már csak a családi gyerekszókincset tudja alkalmazni, és nyuszifülek meg hamik esnek ki a száján. Becsavarodott, na.
Ez az állapot egyébként roppant ragályos, a pelenkák terjesztik, leginkább a viszonylag fiatal nőket érinti, és tényleg csak némi önreflexióval lehet ellene védekezni. Van még ezen kívül az a lehetőség, amikor a régi és őszinte jó barátok szólnak, hogy te figyeljél már, neked agyadra ment a gyes, mikor olvastál utoljára felnőtt irodalmat, nem a Porontyra gondoltam, hanem könyvet, Pamukot vagy Márquezt, illetve mikor voltál két összefüggő órán át kizárólag felnőttek társaságában, de ezt a szintet szerintem már elég gáz elérni.
Mindazonáltal odaadó anya vagyok. Ma is éppen mentem a Pojiért a bölcsibe, és megláttam, hogy az utcánkban egy hatalmas gép ontja a büdöset, de főleg az aszfaltot. Hú, fúriaként odapenderültem a kubikos polgártárshoz, és megkérdeztem, mutató ujjammal a böhöm gép fel bökve, hogy meddig fog ez tartani? A pasi szelíden és biztatóan mondta, hogy ó, asszonyom, nem lesz több öt percnél.
A hírre összeroskadtam és megsemmisültem, de mivel a bitumenigazgató kolléga teste egy élő kérdőjellé alakult át, elmondtam neki, hogy az a baj, hogy éppen a fiamért megyek a bölcsibe, de öt perc múlva még nem fogunk visszaérni, pedig ezért a látványért képes lenne feláldozni a kakaós csigáját is. Alku? Nem alku. Úgyhogy visszamentem az útszéli bokorhoz, és a ráapplikált ugrálókötelélnél fogva előrángattam a pedálos traktort, ülésén a kutyás bukósisakkal, és lemondóan integetve folytattam az utamat a bölcsőde felé. Na ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy alighanem valahol mégis csak eltévedtem a kisgyerekgondozás agyzabáló bogarának sötét és bűzös barlangjában.
(Akik már lerágták a körmüket, hogy mi lett a történet vége, azoknak elárulom, hogy a bitumenezést már tényleg nem értük el, de szemtanúi lehettünk Ákos komával, ahogy a teherautó a bitumengyártó utánfutóval együtt kitolat az utcából, hát az se volt semmi élmény ám!)

Ja, és elérkezett a várva várt pillanat, a fiam ma közölte, hogy én vagyok a barátja.

2011. október 21., péntek

Tisztára belejöttem

Habár eleinte tartottam tőle, hogy nem sikerül majd helytállnom fiús anyukaként, mert egyrészt nálunk nemigen születtek a családban fiúk, másrészt meg azt sem tudtam, hogy mivel játszanak a kishapsik, és különben is, hogy fogok én átszokni a rózsaszín tündérvilágról a nem tudom mire (mivel nem tudom, mivel játszanak a fiúk), jelen pillanatban az, van, hogy az ablakunk alatt elhaladó homlokrakodókat és traktorokat és kukásautókat akkor is végig követem a pillantásommal, ha éppen nincs velem egy gyerek sem, valamint sokkal jobban szeretek markolóval brümmögni, és lánctalpas matchbox-ot vásárolni, mint Barbie-t. Ez van. Focizni nem fogok.

Ha csak beszélnének!

Röpke egy hónap alatt Ákos megtanult beszélni. A jelek szerint már korábban is tudott, csak még titokban tartotta, ma ugyanis már olyan szavakat is használ, amit hónapokkal ezelőtti események kapcsán hallhatott csak.
A reggeli első kérdése általában ez szokott lenni: - Hol apam? Természetesen a Pét apam-nak, engem pedig anyam-nak szólít, amin szétröhögjük magunkat minden egyes alkalommal.
Tegnap este pedig fektetéskor végigkérdezte a Pétől, hogy ki hogy szereti őt.
Ákos: - Apam? Hogy?
Pé: - Így szeret apa (szorítás, ringatás)
Ákos: - Anyam?
Pé: - Így szeret anya (szorítás, ringatás)
Aztán Borcsi, Kíra, Buni, Ildi, Hanna, Atti, válaszként mindig szorítás, ringatás, végül
Ákos: - Kati?
Pé: - Ki az a Kati?
Ákos: - Hát, nagyanyó!

Egyébként roppant praktikusan gondolkozik:
Kalib: - Ákoska, van kaki a pelenkában?
Ákos: - Nem. Popsi!

Végül pedig egy Borcsi aranyköpés:
Este a gyerekek tartottak nekünk cirkuszi előadást. Borcsi felkonferálja a következő számot:
Borcsi: - És most következik a következő tartistánk, a kígyó!

2011. október 18., kedd

Bejött a terv

Kalib: - Ákoska, ki a barátod a bölcsődében?
Ákos: - Jujííííí!
(Jujíííí egyébként - bár először azt hittem - nem egy Juli nevű kislány, hanem Zsuzsi, a gondozónője.)

Zsuzsi: - Ákos, mondd, hogy hívnak engem?
Ákos: Juji anya!

Szóval Ákos második anyukájává fogadta a gondozónőjét, amin persze úgy meghatódtam, hogy könnyek gyűltek a szememben, és legszívesebben megöleltem volna, és mondtam volna neki szívből, hogy anyatárs, vagy valami.

2011. október 17., hétfő

Poji is aranyat köp

Ákos: - Szagolom!
Kalib: - Hm, ez tényleg illatos. Rozmaring.
Ákos: - Nem rossz! Jómaring!

Valamint ma kijavított:

Kalib: - Tudod, Pojikám, muszáj fölvenni a sapkát, mert már tél van.
Ákos: - Nem tél! Ősz!

Ahhoz képest, hogy egy hónapja még az anya-apa volt a szókincse...! Úgy látszik, fejben gyúrt.

Vezetéstechnika újragondolva

Na, most meg itt blogolok, ahelyett, hogy vasalnék, de bár ez lenne a legnagyobb bajom!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de itt beütött a tél. Tél=mínuszok. Nekem ugyanis tökmindegy, hogy melyik hónapban húzza magát a higany a nulla alá, az nekem tél, és mostanában sajnos ez van reggelente. Ennek folyományaként a Pé nem tud többé a Vespával járni az állomásra, úgyhogy einstandolta a családi autót, amivel én a gyerekeket szállítottam eddig a bölcsibe-oviba.
Két hónapja, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik oviba írassuk be a Borcsit, legyintettem egy nagyot a távolság kérdésére, eh, mit nekem, tavaly is megoldottuk valahogy Sopronban, idén is meg fogjuk. Aham, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy tavaly a Pé kilencre ment dolgozni a közeli Löverekbe, most meg fél hétkor tiplizik le, hogy elérje az (innen nézve) világ végét, a pesti Belvárost. Hát reggel fél hatkor én biztos nem fogok fölkelni, hogy egy körrel meg tudjuk oldani mindenki célba juttatását.
Úgyhogy most az van, hogy én meg anyám autóját einstandoltam. Már bánom ezt a távolabbi óvodát, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, mert anyámnak azért nem egy egyszerű autója van, és kb. beint minden eddigi vezetéstechnikai tapasztalatomnak. Mind az egy évnek, na jó, egy és negyed, de abból egy év nehezített terep volt, mert Sopron azért mégiscsak szubalpin, meg jeges-havas-szeles, sőt emelkedős-kanyagós-keskeny utcás város. Körmöspálcás meg tökre felhasználóbarát lenne a sík terepével és a mérsékelt klímájával, ha nem egy masztodon méretű terepjáróval kellene meghágnom mostantól minden reggel és délután, csúcsidőben, és nem a lehető leghülyébben lenne kialakítva a forgalom. Mert ez egy olyan város amúgy, ahol annak van elsőbbsége, aki kanyarodik, tehát nyilván lassít, aki meg egyenesen halad, annak stop. Valamint a jobbra kanyarodót is elsőbbség adásra kényszerítik a táblák a szemből balra kanyarodóval szemben, logikus, nem? Ennek köszönhetően (lámpa az nincs, minek?) bizonyos kereszteződéseken egyszerűen lehetetlen átjutni még egy jól gyorsuló autóval is, egy böhöm dízellel viszont kb. semmi esély, mert mire ez elindul alattam, addigra Albertirsáról is ideér a kocsisor. Bár nem értem, hogy mit izgulok ezen egy terepjáróval, majd megállnak és várnak.
És ha el is jutok a célhoz, jön a következő akadály. Eddig se voltam egy parkolóművész, legalább két helyre volt szükségem, hogy be tudjak állni a Cordobával, na most a helyigényem rögtön négyre nőtt, de legalább annyi könnyítés van a dologban, hogy nem baj, ha árokba megyek, mert a terepjáróval simán ki tudok állni. Nehezítés viszont, hogy a tolatást ki is húzhatjuk a túlélési vezetési technikák közül, mert anyám Pajerojának akkora a holttere, mint a Jupiter, és ahol egy méter körüli kölkek rohangálnak (ovi, bölcsi előtt, ahová konkrétan én járok), ilyesmit nem kockáztatunk. Meg amúgy se tudok tolatni, itthon is mindig nekimegyek a bokornak. Igaz, az ovinál eddig is a kapuban beszélgető anyukák arcát használtam tükörnek, ha ijedt fejet vágtak, akkor a fékbe tapostam, mert biztos ott volt egy kölyök, akit nem láttam, ha meg flegmán beszélgettek, akkor nem volt mögöttem senki, lehetett nyomni.
Szóval jelenleg én vagyok a világ legelőzékenyebb aszfaltroppantósa, mert ahelyett, hogy mindenkit letolnék az útról, vidáman integetek, hogy menjen csak, menjen, csináljon nekem helyet, nehogy véletlenül legyaluljam anyám autóját valahogy. Mert akkor aztán nem lesz óvoda, ha ez az autó is kiesik alólam.
Ja, és ezzel persze a miniszoknya projektemet is halálra ítélték, mert terepjáróba ugyebár nem lehet elegánsan beszállni miniben. Pedig az volt a terv, hogy - bár legalább tizenöt éve nem volt rajtam miniszoknya - mi sem természetesebb fejjel simán minizek mostantól, be is újítottam egyet. A harisnya meg a cicanadrág úgyis elég vizuális tuningot  csinál, alatta viszont szép formát kreált a lábamnak a rubintréka meg a pilates, asszem. Csak ez nem fog kiderülni most már.

2011. október 16., vasárnap

Wiki loves monuments

Most, hogy még az utolsó pillanatban hason bevetődtem a célba, és kitöltöttem neten a népszámlálási kérdőívet (ti. ez után már csak személyesen lehet), lélekben időmilliomos lettem, felszabadultam. Úgyhogy blogolok.
Van ez a pályázat, aminek az a lényege, hogy fotózzon mindenki műemlékeket a lakóhelye közelében, vagy ahol akar, töltse fel, és nyerhet nyalókát, vagy valami hasonlót, de nem is ez a lényeg, hanem hogy végül létre jön egy fotó adatbázis a világ műemlék épületeiről, ami szerintem tökjó. Ráadásul ingyen (wiki), és biztosan minőségi képekkel lesz tele, hiszen - gondolom - mindent lefotóznak vagy ötvenen. Annyi kép közt meg csak találnak egy használhatót.
Na most ezzel kapcsolatban azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy az ötlet bár nagyon jó, és életképes, igazán várhattak volna a határidővel addig, amíg lehullanak a fákról az utolsó levelek is, mert elég nehéz egy épületet úgy lefotózni, hogy előtte két méterrel ott terpeszkedik pár tizenöt méteres fa, ami tutira kitakarja az egész homlokzatot. Úgyhogy végül is vidáman elmentünk a hétvégén fotózni, rászántunk vagy sok órát, és végül úgy döntöttem, hogy nem küldök be egy képet sem, mert az egyetlen adekvát válasz bármelyik alkotásomra csakis az lehetne, hogy ugye most viccelni tetszik? De legalább jót bóklásztunk, és néztünk szép házakat, ami nekünk családilag a kedvenc időtöltésünk.
Meglátásom szerint a fotóim minőségén mindenképpen javított volna, ha fényképezés közben nem sötétedik ránk, valamint ha elolvastam volna a fényképezőgépem használati utasítását, sőt van egy olyan gyanúm, hogy egy profi masina se ártott volna. De legyünk objektívek, ha már úgyis fotózásról van szó, és lássuk be, hogy kár lenne egy olyan ember kezébe profi masinát adni, aki arra se volt képes, hogy a rendelkezésre álló két év alatt elolvassa a meglévő gépe kezelési útmutatóját. Valójában én már a fotózás alapfogalmainál, mint pl. zársebesség, elvesztettem a fonalat, így meg nem igazán van hová fejlődni.
A gombokat szoktam nyomkodni, havas tájhoz pl. külön opciót szoktam használni.
Na szóval tegnap este lefotózgattam Körmöspálcás műemlékeit, már amik a kiírásban szerepeltek, és amiket nem takart el totálisan valami fa, és megállapítottam, hogy nem valami alapos ez a wiki. Mert én így húsz év távollét után is kapásból fel tudnék sorolni Körmöspálcáson még vagy tíz további műemlék épületet, nem baj.
Ma pedig átmentünk Abonyba, és megállapítottam, hogy húha. Ez aztán a város. Az a jó bennem egyébként, hogy én aztán bárhol lakom, mindenhol képes vagyok örülni annak, hogy micsoda szép hely ez, na jó, most pl. nem is élünk Abonyban, de közel van, és bármikor át tudunk ugrani, és meg tudjuk nézni a sok szép kis klasszicista kúriát, kastélyt, meg a zsinagógát.

Utóbbit sajnos életveszélyessé nyilvánították, de nem járt jobban a többi épület sem: aminek nincs valami közfunkciója, az pusztul, kár értük. Mellesleg azt is megtudtam, hogy ha az ember középületet szeretne fotózni, különösen ha az egy kúria, vagyis nem az utcára néz a homlokzata, akkor ne vasárnap menjen, mert nem fog bejutni a kapun vagy átmászik.
Egyébként van a városnak egy olyan része, ahol viszonylag kis területen a pataknak sok-sok ága folyik át. Ezt kis odafigyeléssel, meg mondjuk közmunkájával, ami most úgyis nagy divat, kevés pénzért meg tudnák tisztítani, és kicsi tündérkertet tudnának belőle varázsolni. Csak egy kis fantázia kéne, pár növény, meg törődés, de az sajnos nincs.
A magánházak egyébként szépek, többségük gondosan ápolt, néha már-már kicsit Fertőrákos hangulatom lett, azzal a különbséggel, hogy itt a falu végén nincs ott a Fertő-tő, valamint a sportolók és az alkoholisták aránya itt megfordul az utóbbiak javára, vagyis itt a biciklik nem puccos terepjárgányok, rajta izmos sportolókkal vagy stramm osztrák nénikkel, hanem lepattant, rozsdás szerkezetek, amik leginkább a gazdájuk egyensúlyát segítenek megőrizni.
Amúgy láttunk lovakat, teheneket, libákat, és a 19. sz. elején épült kúria udvarán egy rackajuh nyájat is, Ákos élvezte, mi nem kevésbé, úgyhogy végül is Abonyra érdemes rászánni egy napot, az állatkerttel együtt simán el lehet itt bóklászni annyit. 
További fotók itt.

2011. október 15., szombat

Sztoa

Azon gondolkozom, hogy Ákossal kapcsolatban létre kéne hozni a survivor címkét. Ma például játék közben leesett az ágyunkról. Fejre. De nem lett semmi baja.

2011. október 14., péntek

Előre dörzsölöm a tenyeremet

A minap a Poji észre vett egy lyukat a zoknimon. Rámutatott, és közölte: eltört.
És akkor nagyon röhögni kezdtem, mert eszembe jutott Borcsi, aki ennyi idős korában egyszer meglátta, hogy rászállt egy légy a kenyérre, és visítani kezdett: rálépeeeeeett!
Szóval ha így folytatja a Poji, alighanem az ő verbális humorán is jókat fogunk vihorászni. (Előre bocs, ha akkor is vihognánk, amikor szándéka szerint nem tréfál.)

2011. október 8., szombat

Európa Cirkusz Borcsidumával

Cirkuszban voltunk, tényleg iszonyú jó volt, a gyerekek szájtátva bámultak, én meg sikongattam, hogy jajistenem, mindjárt lezuhan, de kár lesz az ifjú életéért, meg hogy húúúúú, milyen fiatalok és milyen ügyesek. És tényleg baromi jók és lelkesek voltak az artisták, egyáltalán nem volt az előadásnak olyan na, még öt előadást lenyomunk, aztán végre itt a tél, nem kell itt baszkolódni a porban, aztán még két év a nyugdíjig hangulata, hanem inkább az látszott, hogy még az artisták is élvezik, amit csinálnak. Pedig kemény élet lehet az övék, városról városra járni, naponta kétszer emberfeletti mutatványokat előadni, közben a létbizonytalanság határán ballanszírozni, és hát az elemek, én nagyjából a biztonsági övet se tudtam bekapcsolni, úgy elfagytak az előadás végére az ujjaim, ők meg száguldó ló hátán, meg öt méter magasban ugrabugráltak, zsonglőrködtek, és végig tökéletes volt az illúzió. Ó, jut eszembe, nem volt bűvész, halleluja, senkit se vágtak félbe, hanem öt nagyon fiatal és nagyon jó artista volt, a legidősebb szerintem olyan 25 éves lehetett. Bohóc sajnos volt, hát... az én humorom nem éppen erre a vonalra van bedrótozva, de Borcsié sem, hanem (újabb aranyköpés tőle).
Hosszú, szőke hajú, karcsú, gyönyörű, sellőféle dresszes lány vagy tíz méter magasban tornázik két szalagon. Olyan veszélyesnek látszik, amit csinál, hogy odanézni is alig merek, és nagyon remélem, hogy a kisujjában van a műsora. Pörög, zuhan, hajlong mint a nádszál, és közben erős; csodálatos és egyben félelmetes, amit csinál.
Borcsi: - És miért nem énekel???

Szóval ha a városotokba érkezik az Európa Cirkusz, akkor feltétlenül menjetek el!

2011. október 7., péntek

Van érzéke az abszurdhoz

Miután megvettük a színházbérletét, ecsetelem Borcsinak, hogy az előadások napján nem megy oviba, hanem kényelmesen megreggelizünk együtt, hosszasan készülődünk, cicomázkodunk, és kézen fogva elsétálunk a színházba.
Kalib: - Sőt! Még választhatsz is, hogy velem, vagy a nagyanyóval szeretnél-e menni.
Borcsi: - Apával?
Kalib: - Jaj, drágám, apa szerda délelőttönként dolgozik. Sőt, lehet, hogy főnök lesz, és akkor még többet fog dolgozni.
Borcsi: - Hülye vagy? A főnök te vagy!


(És akiknek nincs érzékük az abszurdhoz: tényleg mekkora főnök lehetek már, hogy egy incifinci négy és fél éves gyerek lehülyéz?)
Egyébként ezzel remek alkalom kínálkozott elmagyarázni neki, hogy ilyet nem mondunk a szüleinknek, meg egyáltalán egy felnőttnek sem, sőt, ha elkerülhető, akkor egyáltalán senkit nem hülyézünk le, mert még a végén rossz néven veszi, és akkor lőttek a gyümölcsöző jó kapcsolatnak.

2011. október 6., csütörtök

A borhőfokmérő nem rendeltetésszerű használatával kapcsolatban

A mai nap reggelén Ákos azzal indított, hogy lesettenkedett a pincébe, és megpróbálta elvágni a kazán flexibilis gázcsövét a sövényvágó ollóval. Miután megakadályoztam, egészen délutánig szinte eseménytelenül telt a nap (leszámítva Borcsi lázas betegségét), mígnem egy óvatlan pillanatban Poji koma beleharapott anyám üveg borhőfokmérőjébe.
Az eseményről egyébként Borcsi tájékoztatott, kirobogott a konyhába, és szólt, hogy Ákos fennmaradt. Megkérdeztem, hogy ezt hogy érti? Erre készségesen megmagyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy a Poji bajban van. Eh, gondoltam, miféle bajban, mármint mit tud kitalálni, amit eddig nem adott még elő?
Nem mondom, van fantáziája a gyereknek, tud újítani. Kihúzta ugyanis az almárium fiókját, amiben mindenféle kincsek vannak, és éppen ezért tiltott terület (muhaha!),  megtalálta a borhőfokmérőt, kibontotta a csomagolásából, és beleharapott, vagy valami ilyesmi történhetett, én már csak azt láttam, hogy ül a gyerek egy halom hajszálvékony üvegcserép közepén, és közben üveget ropogtat, de már érzi, hogy hiba történt, és köpködi ki az apró darabokat. Mellette pedig ott pihen a széttört borhőfokmérő, az alján apró higanygolyócskák tömörülnek. Na erre azért kivert a víz, mert sem a nehézfém mérgezés, sem pedig a széthasított belek nem szép halál, de főleg korai lenne így kétévesen. Úgyhogy kimostam a gyerek száját, aztán megvizsgáltam a szájüreget, hogy mi maradt benne, hahaha, apró, szétrágott, láthatatlan üvegdarabokat keresünk, muhaha. Szóval volt némi pánikhangulat, meg önmarcangolás, hogy jajmilesz, jajagyerekem, meg hogy nem tudok vigyázni a saját gyerekemre, milyen anya vagyok én?
Mert mit keres egy kétéves gyerek a szobában, amikor az anyja a konyhában van?
Hát az úgy volt, hogy Borcsinak hirtelen vágni támadt kedve, úgyhogy kiültettem őt a konyhába, a Pojit meg beparancsoltam a szobába, nehogy nekem a szobában interferáljanak a pijosz ojjó felett, és felhasítsák anyám madeira csipkés függönyeit, vagy mit tudom én már, mire képesek még ezek. Az a jó, ha az olló mindig szem előtt van, az viszont a konyhában van, mert húst sütöttem, egy kiló félig fagyott marhát. Mindezt öt perccel azután, hogy feldaraboltam és mélyhűtőkészre vágtam 13 kiló friss sertéshúst.
És hogy miért kellett nekem ezen a verőfényes csütörtök délutánon kisütnöm egy kiló félig fagyott marhahúst, miután másik 13 kiló friss sertéshúst kiszállítottam a mélyhűtőbe? Hát az úgy volt, hogy Ákos koma ebéd előtt kiosont a mélyhűtőhöz, kinyitotta az ajtaját, és kivett belőle egy doboz pácolt marhát. A nyitott ajtót észre vettem, és orvosoltam, a hús viszont egészen késő délutánig kuksolt az asztal alatt, egészen addig, amíg meg nem érkeztem a 13 kiló frissen vásárolt sertéshússal, de addigra már menthetetlen (visszafagyaszthatatlan) volt. Úgyhogy akkor elkészítettem.
Szóval akkor most mi legyen? Üvegsöprés közben lefuttattam magamban a lehetséges forgatókönyveket. Anyám ugye Szlovéniában, a férjem Pesten, jobb esetben a vonaton. Van még egy lázas Borcsim, meg egy higanyos üvegszerkezetet rágcsáló fiam, hm, akkor most ez az a szituáció, amikor az ember segítséget kér. Felhívtam a sógoromat, a dokit, aki felhívta a Heim Pál kórház toxikológusát, aki azt mondta, hogy a higany nem baj, üveget meg csak nem nyelt a gyerek. Hát végül is ez tök jó hír, bár kicsit nehéz volt elhinni. Azért tisztára meghatott a  sógorom lelkiismeretessége, amivel utána járt a dolognak, és egy kicsit már bánom is, hogy amikor visszahívott a hírrel, úgy vettem fel a telefont, hogy na, kiadott valami találatot a google arra, hogy mit tegyünk, ha a gyerek szétrágja a borhőfokmérőt?
Természetesen egész este megfigyelés alatt tartottam a Pojit, hogy normálisan viselkedik-e. Végül is igen, magához képest teljesen, ugyanis ordítva követelte, hogy adjam oda neki a szétrágott borhőfokmérőt, majd miután az esetleg fel nem takarított üvegcserepekre való tekintettel kértem, hogy csak papucsban közlekedjenek, rögtön cica lett, és a továbbiakban csak négykézláb volt hajlandó helyet változtatni. Aztán még úgy kétszer-háromszor lefejelt és belém harapott, úgyhogy szerintem egyelőre minden oké vele.

2011. október 4., kedd

Borcsi Annapetit olvas

Menjünk Szentendrére! - kiáltott egyszerre Anna, Peti és Gergő. Először nézzük meg Szent Endre hercegnőt - tette hozzá Anna.
A család lement a Duna-partra és köveket dobáltak a vízbe. Az győz, aki a legtöbb követ dobja el - mondta anya. De vigyázzatok, nehogy eltaláljátok a kacsákat! - aggodalmaskodott.
A család késő estig dobálta a kacsákat.
Aztán felmentek a várhoz, leültek egy padra, és vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak,
de nem történt semmi.
Szerintem itt nincsenek is szentendrék! - kiáltott fel Peti. És hazamentek. A család nagyon jól érezte magát, fénykép is készült, ami kikerült a kék falra.

2011. október 3., hétfő

Nem pont úgy lett

Aztán végül a Poji enyhe orrfolyása kruppos köhögésbe fordult, nem is mert nélkülem aludni az éjjel, úgyhogy az éjszaka hátralévő részében ott szuszogott hörgött mellettem nyugodtan, édesen, nyitott szemmel, és én mégis boldog voltam, hogy végre együtt alszom a pihepuha kisfiammal, ilyen se volt még, és közben reméltem, hogy nem éppen akkor fog elnyomni az álom, amikor nem hörög már végre, de azért, mert egyáltalán nem vesz levegőt. Úgyhogy ránk nyitottam az ablakot, biztos, ami biztos, reggel meg elvittem őt az orvoshoz, hogy legyen itthon Rectodelt. Ennél többet nem nagyon lehet tenni, vagyis dehogy nem, most is ott gőzölög kis fazékban az ágya fejénél a telített sóoldat, ami segít.
Hát ennyit a kísérletemről, hogy majd orvosi igazolás nélkül visszaviszem a gyereket a bölcsibe, meg hogy elintézem végre a négy és fél éve tologatott dolgaimat.

2011. október 2., vasárnap

Amelyben Kalib a bölcsődei járványmegelőzés reformjára készít javaslatot

Érdekes, egy újabb megreformálásra váró intézkedést találtam a honi bölcsődei rendszer kebelén, konkrétan a betegségek terén.
Jelenleg az a helyzet, hogy sokszor teljesen fölöslegesen terhelik az amúgy is túlfeszített gyermekorvosi rendszert, egyúttal a szülő gyereke fölötti felelősségét és döntési kompetenciáját tökéletesen kiiktatják, ami elég rossz kombináció szerintem.
Konkrétan szülőként nem tehetem mg, hogy a kezdődő beteg gyerekemet otthon tartsam egy-két napig, amolyan megfigyelés-félére, hogy kiderüljön, hogy a babafej most tényleg beteg lesz-e, vagy csak egy kicsit nedvedzik az orra, mert vékony volt a zokni, de majd elmúlik. És ha az utóbbi, akkor holnapután visszamegy a bölcsibe kipihenten, egészségesen, mert látszik rajta, hogy jól van. Pedig milyen praktikus lenne már a házi megfigyelés, könnyed, olcsó és kellemes, csak sajnos nem lehet megtenni. Az van ugyanis, hogy ha a kis mamlasznak elkezd folyni az orra, anyuka pedig egy felelősen gondolkodó lény, és nem várja meg, amíg úgy kitör a gyerekén a baj, hogy a térdét veri a taknya, szóval az enyhén náthás gyerekét nem tarthatja otthon csak úgy egy-két napig, hanem el kell vinnie orvoshoz, akitől igazolást kell kérnie a semmiről. Mert ha a gyerek nem megy bölcsibe egy napig, akkor a következő nap már igazolni kell, hogy nem halálos beteg, és mehet közösségbe.
Na most én egy olyan anyuka vagyok, aki ugyan már jórészt leküzdötte az egészségügytől való iszonyatát, mégis csak nyomós indokkal szereti orvoshoz vinni a gyerekét. Mert a francnak van arra két órája, különben is általában olyan büdös van a váróban, hogy én már attól megbetegszem, unalmas a várakozás, a gyerek nyíg, és közben nyilván felnyal még két-három olyan vírust meg baktériumot is, ami eddig nem volt benne, hát ez aztán tényleg úgy hiányzik, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.
Részemről az a taktika, hogy majd én megvizsgálom a gyereket és kezelem. A megfázásra az orvos is csak C vitamint ír, a hársfa teát meg magamtól is kitalálom, és orrot is csöpögtettem már, ha meg komolyabb baj van, arra ott a jó öreg láz, hogy jelezze. Na, akkor tényleg sipirc az orvoshoz (bár itt inkább kihívom, drága jó dokibácsi ki is jön), de szerintem elég hülyének kell ahhoz lenni, hogy az ember ne vegye észre, ha a gyereke tényleg beteg.
Egyébként én készséggel belátom, hogy az ilyen házi mérlegelés nem mindig sül el jól a közösség szempontjából, és nem feltétlenül hat az igazság irányába, mert vannak egyéb szempontok is, például anyunak másnap már nappalra kell bemenni dolgozni a falu egyetlen munkáltatójához, a trikotázsba, úgyhogy kis bajt hazudik inkább a vörhenyre, de erre meg szerintem be lehet iktatni a gondozónők személyes mérlegelési jogát. Egészségügyi dolgozók ők ugyanis, ha a laikus anyuka nem is, ők már csak el tudják dönteni, hogy beveszik-e a gyereket a bölcsibe, vagy a többi gyerek védelmében inkább nem. Nem túl népszerű feladat ez, én belátom, de gyakorlatilag most is mérlegelnek, és a tökbeteg gyereknek jelenleg is betelefonálják az anyját.
Egyébként nem tudom, hogy ezt az orvosi igazolás szabályt itt mennyire veszik komolyan a mi bölcsinkben, de egy életem, egy halálom, én ezt most kipróbálom. Úgyis kicsit kehes a Poji.
Még azt szeretném megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a rugalmasság és a megértés hiánya törvényszerűen tolja az érintetteket a hazugság irányába, amit én amúgy rühellek.

2011. szeptember 29., csütörtök

Ákos vizsgálódik

Bölcsiből hazafelé.


További pilates

Ja, és amúgy meg tudom csinálni ezt:

További próbálkozások ovi ügyben

Úgy tűnik, Borcsi egy jól irányzott, négyéves kori felejtéssel kitörölte a fejéből az egyezségünket, és újra bőgve megy óvodába reggelente. Pedig hogy reménykedtem! Bár ez nálam igazán nem hír, mármint hogy reménykedem, mert én aztán mindig; volt már szó a már-már bárgyúságba hajló hurráoptimizmusomról?
Általában már az autóba szíjazáskor rákezdni a "de ugye értem jössz?" mantrát, amit általában felfüggeszt arra a szuper izgalmas öt percre, amíg a Pojit beadjuk a bölcsibe, ahol magáról megfeledkezve, némileg konfúz módon mindig azt mondja az érdeklődőknek, hogy persze, szereti az ovit. Csak aztán, ahogy a Poji peckesen riszáló kis segge eltűnik a kanyarban, újra rákezdi a Borcsi, hogy "de anya! mondtam, hogy gyere értem!". Úton az oviig általában tizennyolc-huszonöt alkalommal biztosítom őt, hogy mindenképpen érte megyek uzsonna után. Színes képekkel, változatos szókinccsel tarkítva előadom, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni (uzsonna után elmegyek a Pojiért, aki motorral hazahajt. Majd átülünk az autóba, és azonnal indulunk Borcsiért. A Poji motorozását sajnos nem lehet kihagyni, mert az neki a nap fénypontja, a kalandozás).
Na szóval valahogy beakadt nálam az a gondolat, hogy a gyerek azért bőg reggelente, mert nem örülnek neki látványosan az óvónénik meg a gyerekek. Mivel úgy érzem, hogy huszonnégy óvodással sikeres tárgyalásokat folytatni a témában az én helyzetemben elég reménytelen vállalkozás, elhatároztam, hogy a gyökerénél ragadom meg a problémát, és beszélek az óvónőkkel. Végül is profi vagyok, ha valaki, én aztán meg tudom velük beszélni, hogy mit szeretnék, és jó eséllyel el is tudom érni. Úgyhogy az lett, hogy odamentem az óvónőkhöz, logikailag szakértőn felépítve az érveket agyba-főbe dicsértem az óvodát és személyesen őket meg a nevelő tevékenységüket, kifejeztem afeletti örömömet, hogy éppen ők gondoskodnak a gyerekemről, majd kerek perec megkértem őket, hogy legyenek szívesek reggelente látványosan örülni neki. Ők pedig megígérték, és úgy is lett. Azt nem tudom, hogy utána egy további ártalmatlan építő javaslatot tettek a reggeli gyerekbőgés ellen, vagy az árat közölték-e, de megegyeztünk abban is, hogy péntekenként ebéd után hazaviszem a gyereket, az lesz a jutalomnapja.
Mondjuk beletelt egy napba, amíg leesett a Borcsinak, hogy neki itt most örülnek reggelente, de ma már megint nem sírt, holnap meg úgyis péntek lesz, úgyhogy most pár nap nyugi jön, leszámítva a ma délutáni balettet, amin gondolom, elölről kezdődik az anyaanyaanya, mintha árkot ásni vinném szegényt esőbe, mínusz húsz fokba, pedig nem, hanem a mellékelt tök homály képen (bocs, ezt sikerült) kivehető, hogy profi couture is van neki hozzá, kislányálmok netovábbja, sőt még a Poji is beállt a lányok közé táncolni, na, majd meglátjuk, fotó.

2011. szeptember 27., kedd

A pilatesről röviden

Színtiszta emberbaráti gesztusként* szeretném megosztani mindenkivel, hogy amióta pilatesre járok, nem fáj a derekam. Időnként próbálkozik, de nem sikerül neki.
A pilates többi jótéteményéről nem nagyon tudok hitelt érdemlően beszámolni, mármint hogy Pippa Middletonnak is a pilatestől lett ilyen jó a segge, meg erősíti az izmokat, meg fogyaszt, meg mit tudom én, mit szoktak még felhozni a módszer mellett, mert egyrészt időnként más órákra is eljutok, úgyhogy lehet, hogy attól van, másrészt meg annyira azért nem jó (még) a seggem, mint Pippa Middletonnak, és az is lehet, hogy a narancsbőröm is a szűztea krémre reagál ilyen jól. Mármint nekem jól, neki rosszul, mivel az utóbbi időben menekülőre fogta. Lényeg, hogy akinek szokott fájni a dereka, és azt hiszi, hogy ez mondjuk hosszas ácsorgásnál normális, az menjen el pilatesre, és meg fogja tudni, hogy nem volt normális. Meg én amúgy is bírom az ilyen lustatornákat, mert ahelyett, hogy elfáradnék, inkább jól feltölt energiával a végére. De leginkább azt szeretem látni, hogy van remény, mert ott aztán hatvan felett is olyan mozdulatsorokat tudnak kivitelezni a sporttársak pár hónap gyakorlás után, amilyeneket egy éve Jean-Claude Van Damme-tól magamtól is csak nehezen tudtam volna elképzelni. Kontroll csoportnak ott vannak a frissen érkezett huszonéves csajok, akik nem csak technikailag bénázták végig az órát, mert az oké lenne egy kezdőtől, de sima izomerővel se bírták. A nyugdíjas tanárnő ezzel szemben erőlködés nélkül kivitelezte a gyakorlatokat. Jó dolog a pilates, menjen mindenki gyakorolni!

* úgy értem, nem kapok érte pénzt sajnos, se mást. 

2011. szeptember 26., hétfő

Mai axiómatermés

Vasalva ismerszik meg az ing.

A reggeli búcsúcsók és az előző esti film minősége határozott korrelációt mutat.

2011. szeptember 24., szombat

Huhh

Ennek azért örülök. Mert volt ugye egy olyan szcenárió is, ami szerint éppen az USA lakosságát nyugtatgatták, hogy bizti nem az ő koponyájukba fog becsapódni az a műhold, hanem majd a földgolyó másik oldalán. Ahol mi van, hát mi? Hát mi. Aztán mégis Kanadánál landolt a műhold, hát istenem, láttunk már űrprogramos katasztrófafilmet mi is, ahol nem jöttek be a számítások.
Érdemes elolvasni a linkelt cikket egyébként, arra feltétlenül kíváncsi lennék, hogy az orosz kormány javaslata mennyire válna be, mármint ha egy csukcs pásztor lennék, ugyan mennyire védene meg a házam teteje egy energiáját vesztett, mondjuk már csak a hangsebesség felével becsapódó műhold darabjával szemben, ha az éppen az én hálószobámban lassulna le nullára.
Na mindegy, lényeg, hogy megúsztuk. Mi is, meg a többi barátunk a nagyvilágban.

Borcsi, és a béka

Identitásilag hercegnő.


2011. szeptember 23., péntek

Bölcsőde projekt mellé pipa került

A bölcsődei beszoktatás utolsó napján Ákos koma akkora lendülettel ment be a saját lábán a csoportszobába, hogy még puszit adni is elfelejtett. Valami olyasmi volt a fejére írva, hogy na csá, én húzok, mert várnak a haverok. Vetett egy pillantást a külső szoba gondozónénijére is, aki utána iramodott, de őt is kicselezte a gyerek, és beslisszolt mellette.
Asszem, nem lesz gond a bölcsivel.
Amúgy voltak a gondozónők családlátogatáson, és kihasználva a hazai terep biztonságát, félve megkérdeztem, hogy bírnak-e a gyerekkel. Mire nagy szemeket meresztve értetlenkedve kérdezték, hogy már miért ne bírnának? Hát, dünnyögtem, mert én nem nagyon, és tanácstalanul néztem a sarokba behúzódva ischlert majszoló, csupa csoki és morzsa gyereket, aki a következő pillanatban beletörölte a képét a szoknyámba. Aztán megkérdeztem azt is, hogy ott is állandóan a szájában lóg-e a cumi, mire közölték, hogy nemigen, mivel ahogy megérkezik, kezdődik a reggeli, úgyhogy akkurátusan bezárják a cumit a szekrénybe, majd elfelejtik. Lehet, hogy tulajdonképpen ez a tény, mármint hogy nincs mindig tele a szája, adott lendületet a beszédfejlődésének (nem).
A pedagógia csodái ezek az emberek, én mondom nektek.
És még csak csúnyán se beszél*, pedig odajár már két hete. 

*igaz, leginkább sehogy se beszél, bár de, egyre többet, megy már például a cíjem (kérem) is, de a köszönöm még mindig jajaja, viszont sosem felejti el mondani. A legcukibb mostanában az apa nísz (apa, nézd), valamint a písz etünt (eltűnt a pénz) volt.

2011. szeptember 20., kedd

Bréking: Borcsi álítólag megszerette az ovit

Én nem tudom, hogy csak a kislányok szokásos megfelelési kényszere vezette-e, vagy igazat szólt, de reggel, amikor egy anyuka megkérdezte a bölcsiben kis csacsogó Borcsitól, hogy szereti-e az óvodát, csípőből azt válaszolta, hogy igen. Szóval csak nekem üvölt reggelente, kamuból. Végül is nincs jobb szórakozás, mint húsdarálón átnyomni anyánk szívét minden reggel kétszer, hogy jó pépes legyen.
Aztán úton az ovi felé a kocsiban megbeszéltük, hogy válasszon: vagy lenyomjunk az "anya, de ugye értem jössz? Hát persze drágám" párbeszédet minden reggel százhuszonötször, vagy ordít. A kettő együtt nem megy, mert ha megígérem, hogy érte megyek, akkor minek bőg, ha viszont minden áron bőgni akar, akkor előtte ne fárasszon engem ezzel a játszmával, hanem bőgjön szépen, szavak nélkül. Végül a párbeszédet választotta, ami tök rendes tőle szerintem, mert az azért több variációs lehetőséget rejt magában, sokkal később fullad unalomba.

2011. szeptember 19., hétfő

Na, akkor a szeptember 1-ről

Ezt a postot most már muszáj lesz megírnom, mert úgy fungál bennem, mint egy dugó, útját állja minden más témájú rendes postnak. Mert hát mégiscsak ez történik velünk mostanában, az óvoda és bölcsőde kezdés. Konkrétan ez szívja le az energiáim kilencven százalékát, amiből szerencsére az is következik, hogy a maradék tíz százalékkal egészen jól elmenedzselem itt a családunk életét, ha a dolgok jó oldalát nézzük. Mondjuk ez most nem olyan könnyű, mármint az optimistáskodás, helyette inkább permanensen félek aggódom, ami egy merőben új és szokatlan lelkiállapotom nekem.
Borcsika ugyebár egy soproni hiperszuper egyetemi gyakorló oviból érkezett ide Körmöspálcásra kisközépsősnek. Vegyes csoport mellett döntöttünk, mondjuk jórészt azért, mert nem volt más választásunk, de legalább ez nem volt új helyzet, mert a Tarsolylemezke csoport is vegyes korosztályú volt, és az az ördögi tervem, hogy jövőre a Poji is ide fog majd járni, együtt a tesók, kézen fogva szökellés az udvaron, egymás szájából tízóraizás, meg minden.
Szóval a hiperszuper, akkreditált nevelési programot is kidolgozó óvónők által vezetett soproni csoport után, ahová csupa jól szituált család cukimuki kisgyereke járt, megérkeztünk a kisvárosi "jó" oviba, ami nagyjából olyan váltás a Borcsinak, mintha Gaby Solis a Champs-Élysées után mondjuk Parndorfban próbálná meg beszerezni az haute-couture-t. Nem lesz csalódástól mentes, na.
Azt azért leszögezném, hogy az óvónők nagyon jóindulatúak és segítőkészek, és őket valóban nem zavarják a gyerekek. Ákos például rend szerint nagy lendülettel kivágja az ajtót, és beszánt a csoportszobába, de az óvónőknek eszük ágában sincs őt kiküldeni, hanem még játszani is hívják. Sőt a szomszéd csoportba is bejáratos már a Poji, igaz, hogy az ottani óvónővel együtt járunk pilatesre, a kisváros bája ez amúgy. Valamint soha, egy szülőnek se mondták még, hogy vigye haza ebéd után a gyerekét, annak dacára, hogy ha leteszik a huszonnégy kiságyat, akkor egy talpalatnyi hely nem marad. Hát ez az egyik bajom, hogy még ágyak nélkül se nagyon férnek el a gyerekek, de ez még a kisebbik szívás, a nagyobbik az, hogy tulajdonképpen nincs olyan napszak, amikor besüt a nap az ablakon. Mondjuk én kevéssel is megelégszem, már annak is örülnék, ha néha nem kéne villanyt gyújtani, ami ugyebár közintézményben nyilván gyűlölt ellenségünk, a neoncső, amitől nekem rend szerint olyan hangulatom kerekedik, hogy leginkább az uram borotvapengéiről kezdek fantáziálni, és nem szépet. De van ám már tervük: majd télen jól lehullanak a fény útjába álló fa levelei, és amúgy is alacsonyabban megy a nap, úgyhogy pont besüt majd az ablakon. Mind a heti kettő napos órában. Zseniális.
Szóval végül is mondhatjuk, hogy a gyerekem egy szűk, sötét és hideg cellában csoportszobában tölti a kisgyerekkorát, úgyhogy szerintem nem akkora csoda, hogy ki vagyok borulva.
Azt nem igazán tudom egyelőre megítélni, hogy a pedagógiai munka milyen, de Borcsi már jelezte, hogy körjátékra nincs hely. Nem baj, csinálnak helyette mást, remélem. Például matekoznak, ez az ő beakadásuk, basszus, ének foglalkozásra egyedül én írattam be a gyerekemet, mert a matekos papírra föl se fért volna már a neve. Mondjuk én a négy és fél éves gyerekemnél egyelőre pont leszarom a matekot. Hittan az persze van, de legalább nem erőltetik, valamint úszni is viszik majd őket.
Ezek persze nyilván ilyen felnőtt okoskodások, és a világon semmi bajom nem lenne az óvodával, ha a gyerek örömmel menne oda, de sajnos ordítva teszi, és százhússzor megkérdezi minden reggel, hogy de ugye érte megyek, úgyhogy alighanem annyira ő sem érzi ott jól magát. Biztos hiányzik neki a minden reggeli örömködés, mert Tarsolylemezkében rituálisan örültek minden egyes megérkező gyereknek, itt meg úgy kell fejbe vágni az óvónőt szívlapáttal, hogy vegye már észre, hogy gyerek jött. Bocs, ez most kicsúszott, pedig megesküdtem, hogy nem lesz fikázás. És persze hiányoznak a soproni kis barátnők is. Barátságok persze itt is alakulnak, bár én ezeket az elmesélések alapján inkább a szenvedő harmadik kikutyapicsázására alakult ideiglenes szövetségeknek nevezném, minden esetre nagyon hiányzik a nagyon aranyos, a világra ősbizalommal tekintő kis Kamilla, aki minden reggel játszani hívta Borcsit, nem pedig játszmázni.
Emellett van a csoportnak egy erős esélyegyenlőség jellege, jár oda egy kínai, két cigány, és egy törpe kisgyerek is, bár nem tudom, hogy az utóbbi mennyire nyilvánvaló a gyerekeknek. A cigány gyerekeket a nagyobbak már külön tartják számon, és nem közösködnek velük, gáz.
Délután rend szerint elsőként érkezem Borcsiért, aki nagyon örül nekem, majd jelzi, hogy akkor mi most itt maradunk, és játszunk az udvaron. Ez ellen a Pojinak sincs kifogása, gyorsan rendet rak az óvodások között, és indulhat a játék, és abból szerintem sem lehet baj, ha tökéletesen védett helyzetben tölt egy kis időt az oviban Borcsi. Talán kinő tőle az önbizalma.
Na és akkor most nézzük a Pojit. A bölcsi jó, amiatt nem aggódom. Ja, nem is itt akartam kezdeni, hanem hogy egy olyan király házban van, hogy az elképesztő. Egy régi, tipikus körmöspálcási polgárházról van szó, amit nyilván átalakítottak a célra, de megmaradt a színes üveges veranda, meg egy csomó jellegzetesség, a nyílászárók, a régi parketta, és a melléképületek, marha jó. A gondozónők is nagyon aranyosak és türelmesek, és amennyire láttam, mindig megvigasztalják a síró babákat. Az udvari játékok, óh, minő megkönnyebbülés, négyarasznyi magasságú kölkekre lettek kitalálva, így senkinek sem kell tojógalamb módjára totyogni az eszközök alatt, hogy le ne szédüljön a kis mamlasz úgy másfél méter magasságból, ami elég praktikus egy bölcsődében. Eleinte éppen attól tartottam, hogy Ákosnak ez már nem pálya, mert ő eleve a nagyobb gyerekek mászókáján edződött, mivel nem is volt más a soproni játszóterünkön. Szerencsére mégis jól elvan, és van egy csomó motor is, meg traktorok a motorok után kötve, kánaán ez neki, barátaim.
Reggelente viszont sajnálatos módon a rutinos gondozónénik gyakorlatilag kitépik a karomból a gyereket, amit nyilván hatalmas sírás követ, bár alighanem ez én lelkemnek ez nagyobb törés, mint az Ákosénak, ma például az üvöltés olyan huszonöt másodpercig tartott, és Borcsi volt a legjobban elképedve, hogy már vége is, mert ő sokkal tovább bírja. 
Aztán nap közben Ákos állítólag vidáman elvan, bár időnként eltörik a mécses. Viszont jó étvággyal eszik, és nagyokat alszik, és nyugodt arccal jön ki, amikor érte megyek. De ő legalább örül nekem, Borcsi meg úgy szaladt el mellettem bölcsis korában, mintha nem is az anyja lennék. Meleg szívű, jól kötődő kisgyerek volt már akkor is (bár amúgy igen, csak ő ezt nem bújással mutatja ki).
Úgyhogy most az a túlélési stratégia, hogy mind a két gyerekemet agyba-főbe dicsérem, hogy milyen ügyes ovis/bölcsis. Én ilyen ügyes ovis/bölcsis gyereket még életemben nem láttam, aki ilyen jól teszi a dolgát, akármit is jelentsen ez. Na, akkor nagyon büszkék magukra, ami persze nem akadályozza meg őket a reggeli gigászi ordításban, de majd legfeljebb azt hiszik, hogy ez is hozzátartozik az ügyességhez.
Szóval főleg ezek vannak mostanában, kikészültem teljesen, mentsen meg valaki.

2011. szeptember 15., csütörtök

A büszke bölcsődés

Alvás után hazaindul. Egyébként véletlenül fektették le, de készségesen elaludt, úgyhogy akkor ő most be van szokva. Éljen, éljen.


2011. szeptember 13., kedd

Bizony vannak időszakok, amikor a gyerekek ordítanak

Ez is eljött, az ordítós óvodai reggelek. Még szerencse, hogy láttam már ilyet (másnál), meg emlékeim is vannak, például arról, hogy én is mennyire utáltam óvodába menni, ott lenni már nem annyira, de odamenni, az rémálom volt. Ennél azért egy fokkal jobb a Borcsi, nem kapaszkodik üvöltve, fehéredő ujjakkal a szoknyámba, mint annak idején én anyukáméba, hogy úgy kellett onnan lefejteni. Mondjuk erre anyukám sem emlékszik, szerinte én mindig engedelmesen és mosolyogva bevonultam, majd édesen játszani kezdtem, nem úgy Borcsi, aki általában hatalmas könnyeket hullatva, fájdalmas arccal ismételgeti, hogy "anya, te jelentesz nekem mindent", és "de ugye értem jössz". Na most az előbbit nyilvánvalóan valami meséből vette, bár egyelőre nem tudom, melyikből, kissé le vagyok maradva meseügyileg, amióta nem amerikai konyhás lakásban élünk. Az utóbbira viszont elég egyszerű a válasz, elég csak az előző három évre utalni, amikor rend szerint és kivétel nélkül mindig érte mentem például, sose hagytam ott. Na, azért még ordít.
Én meg megértem, de azért annyira nem, hogy otthon maradhasson, mert az nem megoldás.
A helyzet az, hogy ebben az oviban nem örülnek olyan látványosan minden gyerekeknek minden áldott reggel, mint a Tarsolylemezkében. Igaz, hogy cserében nem akarják hazavágni minden áron, amikor hazamentek a kisóvónénik megebédeltek a gyerekek, hanem nyugodtan ott alhat, kár, hogy nem akar. Én meg akarom, három éve volt felkészülni rá. Lehet, hogy azonnal ottalvással kellett volna indítani, nem mintha lett volna ilyen opció, mivel eddig mindig hazavágták ebéd után, mint kistetós lényt.
Ezért aztán most Ákosnál gyorsan kiköszörüljük a csorbát, ő például a jövő héttől már a bölcsiben fog aludni.
Azt azért nettó ünneprontásból megjegyezném, hogy a beszoktatás első napján senki se bízza el magát, nyilván nem sír a gyerek, mivel a játszótéren sem sír, amikor ott ül az anyja a padon, neki meg játszani kell, húha. Majd akkor fog sírni, amikor anya először letiplizik, mint például én ma. Közöltem Ákossal, hogy akkor én most megyek, mire közölte, hogy ő is. Ó, mondom, nem, te most itt maradsz kisfiam a Zsuzsival, meg a gyerekekkel, de erről ő hallani sem akart, nem baj, ez van akkor is, ha anyukámra hagyom, három percig dühösen ordít, majd megnyugszik. Nem úgy az én szívem, amit kitéptek, és már arra gondoltam, hogy soha többé nem fog velem szóba állni a fiam, mert otthagytam, úgyhogy bánatomban elmentem shopizni egyet, de sajnos nem volt elég az idő, mert 45 perc múlva leesett, hogy nem egy hétre küldtek el engem, hanem csak egy órára, úgyhogy gyors fizetés, és húzás vissza a bölcsibe. Ahol azzal a hírrel fogadtak, hogy Ákost vigasztalni nem lehet, mert üt-vág-csíp-rúg, de főleg harap, hú mondom, tényleg? Viszont legalább a gyerekeket is gyepálja. Hát szimpatikus lesz, gondolom. A Pével arra a következtetésre jutottunk, hogy ez még mindig kisebb baj, mintha őt vernék a többiek, de ezt nem mondjuk ki. Holnap már ott ebédel.
Mondjuk a jellel lesz egy kis probléma, mert mintegy öt darab pöttyös labdás szekrényt fedeztem fel az öltözőben, de majd én megszokom, hogy melyik a miénk, ők meg hogy melyik pöttyös labdás póló az Ákosé. Nekik nehezebb lesz, azt hiszem.