2012. december 17., hétfő

Vajra átszámítva

A karácsonyi készülődés pillanatnyilag 65 dekán áll. Ha lekenem a stollent, 70 lesz, és még sehol sincs a bejgli.

Még gyorsan a karácsonyi üdvözlet előtt

Ezúton kérem meg minden kedves barátunkat, hogy többen már ne váljanak el. De tényleg!

2012. december 14., péntek

A kultúrák keveredésével kapcsolatban globalizált világunkban

És az mekkora volt már, amikor az arab szomszédasszonyunk hálát adott Allahnak, hogy sikerült beszerezni a vágyott játékot a fiának karácsonyra. Azért azt ő is érezte, hogy ez egy kicsit meredek, és magyarázatként hozzátette, hogy náluk a Mikulás jön karácsonykor. Hát így már tényleg sokkal jobb.

2012. december 12., szerda

A morgács és a menstruáció hatéves szinten

A mai ködös decemberi reggelen beavattam Borcsit (6) a női szervezet működésének a rejtelmeibe. Gondoltam, adós vagyok neki egy titokkal, miután nem voltam hajlandó elárulni, hogy mi az a morgács.

Szóval az úgy volt, hogy lassan már este tíz előtt nem tudjuk őket ágyba parancsolni, márpedig ez szerintem elég kemény egy 3 és egy 6 évesnél, akiknek reggel hétkor kelni kell. Kirohangálnak, pisilni kell, kakilni kell, mit néztek, mit csináltok - és már semmi sem használt, nem és nem aludtak el, hanem jöttek, jöttek mindig. Gondoltam, megoldásként beszaratom őket érintőlegesen, akkor hátha elcsitulnak. Közöltem velük, hogy ott ül a ház tetején a morgács, és csak én tudom kordában tartani, de már nem sokáig akarom. Ennyit mondtam, nem többet, titokzatos voltam nagyon, hát erre csönd lett. Kicsit elröhögcséltem magamban, hogy mit gondolhatnak, mi lehet az a morgács, mennyire lódult meg a fantáziájuk, kíváncsi voltam nagyon. Reggel jött is a folytatás, bizonyosságot akartak, megérdeklődték, hogy mi is az. Ákos szerint biztos valami szörnyeteg, de mondtam, hogy nem. Csak ott ül, de nem jó dolog, az tuti. És senkinek sem fogad szót, csak nekem, akkora király vagyok.
Aztán elküldtem (elkönyörögtem) Borcsit pisilni, és azzal jött ki, hogy az ovis barátnőjének már vérzett a puncija. Elmeséltem neki a húgyúti fertőzés mibenlétét, és véletlenül azt is mondtam, hogy az nagyon fáj, de aztán megnyugtatásul hozzátettem, hogy szerencsére van olyan puncivérzés is, ami nem fáj. Hát hurrá, vállveregetés, meg minden, ügyes vagyok nagyon, egyetlen mentségem, hogy még csak reggel fél nyolc volt, víz meg sehol, mert csőtörés van a mi utcánkban. Vagyis volt víz, ott hömpölygött a ház előtt, csak a csapból nem folyt pont. Na és akkor bánatomban elmeséltem, hogy időnként a méhünk ledobja a nyálkahártyáját, ami vérrel távozik, de ettől nem kell megijedni, mert betesz az ember a bugyijába egy betétet, vagy egy tampont dug a hüvelyébe, és ennyi, majd elmúlik. Kívánságára meg is mutattam neki egy tampont, majd tisztáztuk, hogy melyik lyukba kell tenni. Elöl pisil, hátul kakil, középen szül vagy menstruál, pont.
Mondjuk ezen a vérzés dolgon egy kicsit elkámpicsorodott, ő nem akar vérezni. Mondtam, igaza van, ki akar, de hát ez az élet rendje, és akkor jött a petefészkekből vándorló pete-mese, aminek valahol azért ki kell jönni, meg a duma, hogy örüljél inkább, mert ez azt jelenti, hogy készen áll a tested arra, hogy kisbabád legyen. Persze nem lesz, csak amikor már nagyon szeretnétek a férjeddel. És akkor itt lestoppoltam a sztorit, mert ura vagyok a tetteimnek, és azt gondolom, hogy a szex misztériumába még nem vezetem be a hatéves gyerekemet. Remélem, nem jut a téma a morgács sorsára, nem forrong a kis agyában a kérdés reggelig, mert arra még nincs okos, és korának megfelelő válaszom, hogy elmagyarázzam, hogy az akaráson kívül mit is kell még tenni azért a kisbabáért. Bár azt hiszem, még abban a korban van, hogy simán elhiszi, hogy csak akarnia kell. Végül is így neveljük.
Hát így ment ez nálunk.

2012. december 10., hétfő

A családi életünkkel kapcsolatban

Tök jól tudjuk hagyni egymást dolgozni a Pével, nekem a szemem se rebben, amikor vasárnap délután munkaügyben Pestre utazik, ő meg holnap délután* hazajön, hogy el tudjak menni egy sajttájra. Király.

(amúgy van családi életünk, meg minden, szombaton is voltunk négyesben a koripályán, ahol is Ákos öt perc után közölte, hogy neki elég volt, így inkább elmentem vele puccos sajtot venni, meg koncertre, amíg ők Borcsival koriztak, másnapra be is lázasodott a Borcsi, hát szuper.)

* mert egyébként szokás szerint este fél nyolc előtt nem szokott hazaérni.

2012. december 6., csütörtök

Winter is coming

Reméltem, hogy soha többé nem jönnek vissza azok az idők, amikor öngyújtóval a zsebemben járkálok, aztán mégis. Nem a dohányzásra szoktam vissza szerencsére, hanem befagyott a kocsin a zár, és az öngyújtóval melegítem fel a kulcsot, hogy el tudjam benne fordítani.
Mert ugyebár az én szervezetem az összes gombelemet leszippantja fél nap alatt, így természetesen nem működik a távirányító, bár nem tudom, hogy befagyott zárat ki lehet-e nyitni távirányítóval.

Na és most megyek, és felkészülök a télre. Téli gumi van, nyeles kefe hósöprésre van, gondolom ilyen jégoldó kell még meg fagyálló ablakmosó folyadék, vadmálna illatú, láttam a teszkó újságban. És kell még kesztyűs jégkaparó, meg egy gyalogsági ásó, biztos ami biztos. A visszapillantó tükrökre meg biztos horgolok* valami muffot, mert az állati kellemetlen, amikor lefagynak, és semmit se lehet bennük látni. Azt mivel lehet megoldani, hogy a hátsó ajtók ne fagyjanak be, és a gyerekek be tudjanak szállni reggel? Elég fontos lenne.

* hát ez nem valószínű

2012. december 4., kedd

Virgin mulled vine

Rákaptunk a Pével a forralt borra, minden este csinálok. De nem kell izgulni, nincs benne alkohol, mert mindig elszólít a kötelesség, miközben készítem, és csak olyan fél óra múlva jut eszembe újra, hogy jesszus, a bor meg forr. Méz viszont sajnos van benne, nem lesz ennek jó vége.

2012. december 1., szombat

További képtelen balesetek az adventi dekorral kapcsolatban

Lassan utána kéne nézni, hogy mit jelent az, amikor az embernek a kezén* sebesülnek meg az ujjai sorra. A következő történt. Nekiálltam megcsinálni az adventi koszorút, de mivel már rutinos vagyok, és tudom, hogy az fáj, vettem koszorúalapot, hogy ne az én ujjamat égesse szét a ragasztópisztoly, és szurkálja össze a fenyőtű, miközben megpróbálom a szalmaalapra felapplikálni a fenyőágakat. Ragasztópisztolyra mindazonáltal szükség volt a sima dekoráláshoz is, csak ez a kurva ház még akkor épült, amikor az ember maximum porszívót dugott a konnektorba, ezért szobánként van egy, na jó, kettő. És hát a ragasztópisztoly kábele, hát az nem egy porszívóé, már hosszúságilag. Szóval nem egészen ért el a szerkezet a jobb kezemig, ezért a ballal bénáztam, próbáltam rányomni a gyertyatalpra a forró ragasztót (mert miért is lenne elég hosszú a tüske, hogy ragasztás nélkül is stabilan álljon a gyertya?), de hát bal kézzel nem vagyok valami ügyes, ezért aztán először is százfokos cucc a gyertyatalp helyett rácsorgott a jobb kezem mutató és középső ujjára. Marhára fájt, meg égetett, ezért gondoltam, bekapom, nyállal hűtöm mintegy. De sajnos nem találtam el a számat, ami nem olyan nagy baj abból a szempontból, hogy így legalább nem a nyelvemet égettem szanaszét, hanem viszont a felső ajkamat. És amikor megpróbáltam leszedni róla a nagy nehezen kihűlt, konkrétan odakötött ragasztót, akkor sajnos vele jött egy réteg bőr is, ami viszont már baj, de majd lekenem alapozóval meg rúzzsal.

Úgyhogy pillanatnyilag a jobb kezemen két ujjam multisérült, a mutató ujjamon ugye ott tátong a seb, amit a kocsiajtó rácsapásakor szereztem, meg az ujjbegyen a friss égés, a középső ujjamon meg a múltkor behatolt a köröm alá valami kemény, és felsértette, plusz most megégett az ujjbegyem is.

Mondjuk annyira nem szomorkodom, mert amikor elkészült az adventi koszorú, kimentünk a körmöspálcási adventi vásárba, és megittunk fejenként nyolc deci forralt bort. A hatodik után már kitartóan ugráltam Tom White és zenekara koncertjére, gondolom, így Komár László halála után komoly piaci rés nyílt, konjunktúrájuk van, vagy mit tudom én.

A koszorú pedig a következőképpen néz ki (a lila szöszmöszt a boltban vettem, a tobozokat meg nyáron gyűjtöttük a soproni hegyekben). A mögötte lévő dekor karifa utánzatok ötletét meg innen szedtem.

Mondjuk így most úgy néz ki, hogy nem érte meg, de ha szépen bevilágítottam volna, és nem csak úgy előkapom a telefonomat a farzsebemből és rákattintok egyet, biztos jobban nézne ki. Szerintem szíp, a véremet adtam érte (a számon a seb meg még mindig nedvedzik kicsit, úgy tudom, a szegfűszeg fertőtlenít, azért iszom most is forralt bort rá.

*A lábujjak ugye már megvoltak Sopronban, az a gyökértelenség. 



2012. november 21., szerda

Olyan könnyen megvan a baj

Fájdalom, de munkaképtelenné váltam. Megsérült az egérnyomogató ujjam.

Igen, rácsaptam a kocsiajtót. Nem röhög.

2012. november 20., kedd

A kályhának köszönhetjük továbbá

hogy megspóroltam ma egy csomó pénzt. Ugyanis mivel az ember nem tüzel el papírt anélkül, hogy elolvasná, elkezdtem átlapozni a gyújtósnak használt reklámújságokat, és észrevettem, hogy a parfümöm éppen a felére van leárazva a Rossmannban. Sose tudtam volna meg, ha nincs kályhánk.

Mondjuk az más kérdés, hogy így meg már lélektanilag olcsónak érzem a parfümömet, de majdcsak megbirkózom valahogy a tudattal.

2012. november 18., vasárnap

Play doh házilag - avagy a nagy felszabadulás

Ez itt a közszolgálati rovatunk, amelyben a sok kis művészpalánta gyurmafaló anyukájának, de főleg Etának levezetem itt a play doh minőségű gyurma házi elkészítésének mikéntjét. A neten találtam, csak már nem tudom, hol. Az anyagköltség olyan öt forintra jön ki, na jó, lehet, hogy megvan az tíz is. Lényeg, hogy nagyobb beruházást nem igényel, nekem pl. minden volt hozzá itthon. Kapaszkodik, olvas, és fegyelmezetten nem veri a fejét a falba, mert nem számolja össze visszamenőleg, hogy mennyi pénzt dobott ki az ablakon eddig play doh-ra. Vegye úgy, hogy most visszajön az egész, mert tényleg tuti minőség, és kb. 3 perc munka előállítani.

Hozzávalók:
1 csésze liszt
1/4 csésze só
1 teáskanál citromsav vagy borkősav (szörp készítéskor vettem és maradt, de holnap sajnos elfogy, mert újabb adag mentaszörp készül
1 teáskanál étolaj
némi ételfesték, de az aroma is jó, a zöld nekem mandulaaroma volt. Az eperaromával vigyázni kell, a Poji eszi.
És annyi víz, amennyivel jól gyúrható lesz. Óvatosan kell csöpögtetni, tényleg mindig csak pár cseppet, mert nagyon kevés kell, és hamar túlszalad, de nem baj, mert majd akkor kiszárad.

Gyúrni, gyúrni, aztán amikor már homogén a színe, akkor oda lehet adni a gyerekeknek. Bátran, bátran.

Nem kell tőle félni, mert ki lehet porszívózni, fel lehet söpörni, nem ragad bele semmibe, és nem hagy foltot. Imádom. És ha széthagyja a gyerek (nejlonzacskóban érdemes tárolni, vagy puccos dobozban) nem kell aggódni, mert újabb öt forintért 3 perc alatt megint előállítható. Kisebb a ráfordítása, mint egy nyomtatott kifestőnek.

2012. november 16., péntek

Az iskolaválasztással kapcsolatban

Nyakunkon az iskolaválasztás. Hatalmas tipródás ez az anyukáknak, hordják a gyerekeket mindenféle suliváró eseményekre a város összes iskolájába, kivéve én, mert én abba az intézménybe adom a Borcsit, amelyik előtt le lehet parkolni.

Nem azért, mert nem érdekel a dolog. Nagyon is érdekel, és tudom, hogy milyen fontos, hogy szívesen járjon iskolába, sikerélménye legyen, és főleg tisztességesen megtanuljon olvasni. Viszont azt is tudom, hogy a legnagyobb jóakarattal és körültekintéssel is úgy el lehet cseszni, hogy csak pislog az ember a végén.

Mostanában ugye az a divat, hogy a gyerek tanítónénit választ. Hát ez tényleg szuper. És ének tanárnénit is választ, meg tesitanárnénit, meg napközis tanárnénit, meg majd kémia tanárnénit is? Két év múlva meg új osztályfőnököt választ, ha nem jön be az, akit a gép dob? Aztán újabb két év múlva megint felvesz tanárokat? Szerintem vezessük is be a tanárkredit-rendszert, jó pénzért kidolgozom a szisztémát, hogy a végén jól járjak mindenki jól járjon.
Egyébként meg az összes iskoláról hallok jót és rosszat is, nincs se borzasztó, se kiemelkedően tutiszuper. 

Elmesélek egy történetet. Én a körmöspálcási elit iskola elit osztályába jártam. Na ez volt csak az igazi szegregáció, cigány gyerek természetesen egy sem volt az osztályban, azokat, meg a munkásosztály gyermekeit gondosan elszeparálták a többi osztályba. A miénkbe leginkább a városi potentátok, meg az egyetemet végzett szülők gyerekeit vették fel, meg a tanárnéni fodrászáét, henteséét. Az nem igazán volt szempont, hogy volt-e tehetsége a gyereknek ahhoz, amilyen tagozatú volt az osztály, a lényeg a szülők társadalmi tehetségén volt. Volt, akinek egyértelmű volt, hogy ide fog járni a gyereke, és volt, akinek necces, de azért még becsusszant. 
Mi is kaptunk cuki tanítónénit elsőben, aztán a harmadik-negyedikes már elég furcsa volt, kissé alkesz, de szigorú és eredményes. A fölsős osztályfőnökünk viszont egy állat volt. Nincs erre jobb szó, egy igazi köcsög, aki abban lelte szórakozását, hogy mindenkit megalázott, (kivéve a kis kedvenceit), a szerencsétlen kipécézettet meg természetesen harmincöt másik gyerek előtt nevezte napsugárképű, primitív krumplis pogácsának, a hangjában olyan undorral, hogy az ember tényleg egy gennynek hitte magát közben. A kedvenc mutatványa az volt, amikor a szünetben kiválasztott a szegényebb gyerekek osztályából egy fiút, és harminc okos, szép, elit tagozatos tizennégy éves lány előtt alázta porig.
A minap találkoztam az egyik osztálytársunk anyukájával, és eléggé szöget ütött a fejembe, amit mondott. Azt mondta, hogy neki azóta is lelkiismeret-furdalása van. Mert mennyire örültek, hogy sikerül bekerülni a kislányának ebbe az osztályba (egy kedves, szőke, szelíd, szemüveges kislányról volt szó, aki a légynek sem ártott soha), azt hitték, hogy ezzel milyen jót tesznek neki, aztán negyedikben kiderült, hogy ennél rosszabbul nem is választhattak volna, mert nem tudja, mi hogy vagyunk vele, de az ő lánya lelkében még ma is ott vannak azok a tüskék, amiket ez az állat osztályfőnök okozott. Hát azt hiszem, mi többiek is így vagyunk vele, mondtam.
És azóta azt gondolom, hogy tök mindegy, hogy hova íratom a gyerekemet. Mert most görcsölhetek rajta ugyan egy egész évig, hogy megtaláljuk a megfelelő tanítónénit, de nyolc évre sajnos nem tudom bebiztosítani. Mert ugyebár iskolát nem vált az ember. Na az aztán a gyáva megfutamodás. Nem is tartottuk semmire azokat, akik elhagyták az osztályunkat, inkább szépen, csendben végigszívtuk azt a négy évet. Viszont még mindig szinte mindenki ott van az osztálytalálkozókon, és természetesen mindig téma, hogy mekkora állat volt az osztályfőnökünk. És mivel azóta mind szülőkké váltunk, hozzátesszük, hogy "de hát ma már ilyen tanárok nincsenek, mert páros lábbal rúgnák ki őket".
Talán ha elég gyakran mondogatjuk, el is hisszük. 

Update: a félreértések elkerülése végett heti két alkalommal hordom a Borcsit a kiszemelt iskolába, hogy a foglalkozásokon jól megismerkedjen az összes tanító nénivel, és még angolra is jár ugyanott, szóval egyre otthonosabban mozog a helyszínen. Ez a post arról szól, hogy nem fogom a város összes iskolájának valamennyi elsős tanítónénijével összebariztatni, meg excell táblákban rögzíteni a tapasztalatokat, és gondos elemzés után dönteni. Itt jól elvan, szívesen és büszkén jár, a többi meg majd kiderül, és sejtem, hogy később, vagy máshol sem lesz jobb, mint itt. 

2012. november 15., csütörtök

Megváltozott a kommentelés rendje - csak Google fiókkal

Bocsánat a kedves Google fiók nélküli kommentelőimtől, hogy ezen túl nem tudnak hozzászólni a postokhoz, végtelenül szomorú vagyok miatta. Ennél jobban már csak a végtelen spam komment áradat tud elszomorítani. Ugye megértitek?

2012. november 13., kedd

Apokalipszis közeleg

Feljegyzés az utókornak, ma 2012. november 13-án az Index címlapján a következő címek olvashatók:

Az internet az örök, nem az, ami fut rajta
Távozik az Államkincstár elnöke
Lemondott a Bankszövetség elnöke
Nincs fűtés egy szombathelyi kollégiumban
Leváltották a Windows-részleg elnökét
Gépfegyvert nyomtak Messi arcába
Begurult a bíróság, az Apple törleszteni fog

Megérett a világ a pusztulásra.

2012. november 11., vasárnap

A karrieremmel kapcsolatban

Egyébként a sok főzős poszt nem azért van, mert semmit se csinálok mostanában, hanem éppen ellenkezőleg, csak arról meg nem akartam írni, pótcselekszek, na.
Röviden annyi, hogy nekem vagy a lakhelyemben, vagy a magánéletemben, vagy munka fronton változás szokott beállni félévenként, és mire ez tudatosult a fejemben, mármint hogy fél éve nem történt semmi, természetesen be is állt a változás: munkafront. Na most ez több szempontból is jó, egyrészt mert sikerült mégis megegyezni úgy, hogy hát izé, elég jól járjak, másrészt viszont így legalább nem lesz most változás a családi életemben, sem pedig a lakhelyemben, ami marha jó, mert a franc akar költözni télen, karácsony előtt, a család meg úgy jó, ahogy van. Mondjuk mostanában gyanúsan sokszor konstatáljuk, hogy nem akarunk harmadik gyereket, és a meglévő kettő elég gyakran meg is erősíti ezt az érzést, amennyiben páros lábbal ugrálnak a fejünkön órákon át kitartóan, és ez még a jobbik, mert akkor legalább nem szarnak rá nagy ívben, ami legalább olyan kiborító tud lenni, na, maradjunk abban, hogy család fronton nem várható változás. Viszont új állásom lesz decembertől, és januártól várhatóan egy még újabb, ami karrier szempontjából azt jelenti, hogy már-már elérem azt a szintet, amiről hat éve elmentem gyerekeket szülni, alig fél évembe került, a hülyének is megéri.
Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből, itthonra meg alighanem kerítenem kell egy takarítónőt, de azt hiszem, ezt az áldozatot meg fogom hozni. Mármint ha tényleg úgy alakulnak a dolgok, de az sem lepne meg, ha mégsem.

A rukkola nem spenót

Csak szólok, hogy ha valaki fantáziát látott volna a rukkola tartósításáról szóló posztomban, az ne tegye. A történet velősen annyi, hogy ma valóban megpróbáltam rukkolamártást főzni belőle (besamel alapon rukkola, hát kb. ennyi lenne a recept, nem érdemes megjegyezni), de valami különös érzéstől vezérelve, szokásomtól eltérően szerencsére megkóstoltam, mielőtt az asztalra tettem. Hát nem kellett volna, azóta is kicsit keserű a szám, más íze viszont egyáltalán nem volt a mártásnak. Valójában annyira szar volt, hogy még a vécéig sem sikerült elvinnem, hogy kiöntsem, derogál ugyanis tovább foglalkozni vele.
Mondjuk az érdekes, hogy posztot meg írok róla, de hát a blogger lelke az ilyen.

2012. november 10., szombat

További céklák

Így november közepe táján már nemigen lehet kapni semmit a piacon. Jó, van alma, meg cékla, lásd eggyel lejjebb, meg dió, mák és paprika, ennyi. Én meg ugye szeretem a zöldségeket (és nem azért nem eszem hónapok óta szénhidrátot, jutott ma eszembe, mert egy jellem vagyok, vagy mert annyira vissza akarnám nyerni a lányos alakomat, szép vagyok én így is, hanem mert veszettül ég tőle a gyomrom), a párolt répa-petrezselyem kombó meg a fülemen jön már ki. Úgyhogy a cékla felé fordultam. Igaz, hogy a vas állítólag olyan kötött állapotban van benne, bár nagy mennyiségben, hogy azt kinyerni, hát, ahhoz nem emberi szervezet kell, cserében viszont vicces a színe és erősíti a fogakat.
Szóval egy újabb cékla recept, a sült cékla.

Hozzávalók:
cékla
só, bors
bazsalikom (vagy más zöldfűszer)
olívaolaj, vaj, vagy akármi, tőlem disznózsír is lehet

Nos, a felsorolásból látszik, hogy ez az étel, mondjuk úgy, a letisztult fajtából való. A céklát alapos mosás után széles hasábokra vágom, mint a steak burgonyát, beleszórom egy sütőpapírral kibélelt tepsibe (az anya is ember, és az ember nem szeret annyira ráégett dzsuvát súrolni), rászórom az ízesítőket és lecsorgatom a zsiradékkal, megsütöm. Fogyasztáskor otthagyom a héját. Húsokhoz kiváló, meg máshoz is. Remek köret.

Megjegyzés: szervezeten belül mindent összefest, a piros pisi cékla után nem jelent húgyúti fertőzést.

Almás céklasaláta

Na, már majdnem írtam egyet a kajablogba, csak nem hagyta a rendszer, nem véletlen költöztem ide. Kajablog nem lesz felfejlesztve, mert én nem várok technikailag öt perc-egy napot, hogy működjön a rendszer, én mindent azonnal akarok. Írni meg pláne.
Szóval almás céklasaláta. Azt hittem, hogy ez nagy meló, erre az történt, hogy hazaértünk 12.25-kor, 12.40-kor meg ott volt az ebéd az asztalon sült hússal (na jó, azt csak melegíteni kellett), törtkrumplival, céklasalátával együtt.

Hozzávalók:
2 nagyobb cékla
 1 savanykás alma
majonéz
tejföl
natúr joghurt
Update! és egy evőkanál torma is jót tesz neki, mint utólag kiderült

Az eljárás a következő:
Vettem két nagyobb céklát. Meghámoztam, nagyobb darabokra vágtam, és bedobtam a kutterbe. Amikor durvára vágta, úgy húsz másodperc múlva, kiszedtem. Aztán ugyanígy jártam el egy almával is. Ez után már csak bolti majonézt, tejfölt meg natúr joghurtot kellett rákanalazni bőven, és összekeverni, és máris kész volt a saláta. Délután jobb volt, mert összeértek az ízek.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem szabad pánikolni attól, amit a vécében találunk utána. Nem vér jön belőlünk, hanem a céklapiros.

2012. október 30., kedd

Legjobb kabát a kályha

A kályha, hmmm, hát a kályha pillanatnyilag azt a helyet foglalja el a szívemben, amit annak idején a Trónok harca, később meg a kert: szerelem. Sokat foglalkozom vele, rakok rá félóránként, és élvezem ahogy lángol, pattog, illatozik és ontja a meleget. Reggelente kihamuzom, lesöprögetem, és rituálisan begyújtom. Miután a postaládába tömködött reklámújságokban már nem hiszek, mármint hogy égnek, vettem neki alágyújtóst, hát bámulatos, hogy hol tart ma már a tudomány, ilyen pillecukorra hajazó rózsaszín cucc, csak kerozinból van, olyan egy köbcentis kockák, és úgy ég, hogy még a szenet is begyújtja, hűha. Meg vettem még a kályhának kis kefét lapáttal, ilyen összepattinthatót, úgyhogy most mindig tisztaság van a kályha körül, én meg simogathatom körülötte a padlót meg a tálcát. Á, nem munka, szívesen csinálom, és még annál is szívesebben beszélek róla. 

És tegnap még megérkezett a favágó fiú két fejszével meg egy láncfűrésszel, reggel nekiállt, és délutánra felvágta az összes fát, úgyhogy most a színben a plafonig van rakva az illatos, frissen hasított tűzifa, csodálatos, varázslatos látvány, én mondom. Ráadásul ingyen volt, na jó, a favágó nem, de a fa az igen, a tanyán úgyis éppen elég fa dől ki magától a viharban, és ha jól belegondolok, az a húsz hektár tölgyerdő a tanya körül azért még jó pár évig biztosítja majd a tüzelőt. Úgyhogy amíg fejsze van, fázni nem fogunk. Holnap pedig felhordok ide pár köbmétert a hátsó teraszra, hogy kéznél legyen reggel, alig várom. Alighanem lesz két kis ugribugri segítségem is, ugyanis ők is hasonlóan lelkesek az üggyel kapcsolatban, íme:

Söprögetés a hétvégi kisfavágás után
A kazán azért a biztonság kedvéért be van kapcsolva, de még csak egyszer kezdett fűteni úgy hajnal tájban, mert 20 fok alá csökkent a házban a hőmérséklet, miután nagyjából nyolc órája nem raktam a kályhára, kint meg mínusz egy fok volt. Mondtam már, hogy a fosszilis energiahordozóknak vége, mint a Gutenberg-galaxisnak? Ezen kívül special feature, hogy rá lehet tenni a kályha tetejére a sóoldatos fazekat, ami szuperül párolog, úgyhogy a Poji kezdődő kruppos köhögése fél nap alatt enyhe náthává szelídült, hurrá, hurrá.


2012. október 26., péntek

Ákos, a kamugyár

- Apaaaa! a Borcsi énekel, és nem hagy aludni!
- Ákos, én úgy hallottam, hogy te énekeltél!
- Ja, elfelejtettem.

*       *       *

- Óvó néni! Szomjas vagyok!
- Ákos, az előbb voltál kint inni!
- Ja, akkor pisilni kell. 

Semmi sem az, aminek látszik

Miután a keletnémet vaskályhában elégettem egy fél erdőt, a házban már közelít a hőmérséklet a 20 fokhoz. Kint meg olyan 15 fok van, mi lesz itt még mínusz 15-ben? A hipermodern Saunier Duval gázkazán meg pont beintett, így alighanem fát hasogatunk a hétvégén.

És még arra is rájöttem ma, hogy ha az ember pirosat pisil, az nem jelent automatikusan húgyúti fertőzést. Jelenthet például fél kiló sült céklát is ebédre elfogyasztva. Mondjuk ez is elég izgi volt, de nem tudta überelni azt a 13 évvel ezelőtti parát, amikor vérvöröset hánytam. Na az se gyomorvérzés volt, hanem az Unicum, jutott eszembe rögtön a párhuzam.

2012. október 25., csütörtök

A rossz döntések következményeivel kapcsolatban

Kazánunk van. Gázunk van. Kályhánk van. Fánk van. És a házban 17 fok van.
Na most ez úgy van, hogy én addig nem gyújtok be, amíg a kéményseprő meg nem nézte a kéményt, és a kéményseprő még nem ért ide. Lassan kipróbálom, hogy kesztyűben lehet-e hatékonyan verni a klaviatúrát, a kéményseprőt ugyanis azért kellett pár órával eltolnom, mert el kellett mennem egy eseményre, amit most meg kellene írnom. Kemény dolgok ezek.

2012. október 24., szerda

A gyereknevelés nagy dilemmáival kapcsolatban

Néha (bár egyre gyakrabban) azt gondolom, hogy a leghasznosabb ajándék, amit életemben kaptam a szüleimtől, az az a képesség, hogy bármiről le tudjak mondani.
Nem azért, mintha a Nirvanába igyekeznék, vagy ilyesmi, vannak nekem vágyaim, csak úgy is jó, ha nem teljesülnek. Majd lesz más.
Azért tegyük hozzá, hogy hosszú volt az út idáig. És nem biztos, hogy én is képes leszek rajta végigvezetni a gyerekeimet, pedig, ld. első bekezdés. 

Lehet, hogy emiatt szokta azt mondani rólam LD, hogy én a jég hátán is megélek.

2012. október 22., hétfő

Alighanem az utolsó Edgár sztori

Mit szépítsük, egerünk van. Na most ezzel, úgy gondolom, vidéken, kertes házban ha megbékélni nem is, de kalkulálni kell, minden más a realitások figyelmen kívül hagyása, struccpolitika lenne.

A dolog úgy derült ki, hogy fut a Pé kifelé a konyhából lélekszakadva, hogyaszongya egerünk van... vagy patkányunk..., mondja halálra vált fejjel. Ja, mondom, vérpatkánynál alább ne is adjuk, na mutasd. Elhúzta a hűtőt, hát tényleg ott szalad a kis cincogi. Cuki szürke kis szőrmók, olyan három centis.
Odaálltam felfegyverezve, gondoltam, rásuhintok egyet a partvissal, de hát ugye az élet tisztelete az olyan mélyen gyökerezik az anyákban, hogy azért már mégis egy meleg vérű emlős állatot, hát azt nem lehet csak úgy megölni, hogy ettől rögtön nyerésre fordult neki a dolog pszichológiailag. Nyilván nem tudtam szétlapítani, így utólag már nem is értem, hogy mit bohóckodtam ott, mit akartam ott kezemben a partvissal. Még jó, hogy nem a sodrófával jöttem rögtön, bekötött fejjel, otthonkában.
Na, beláttam, hogy ez így nem fog menni, ezért B tervként azt találtam ki, hogy némá, van nekünk macskánk. Mondjuk akkor tényleg mi a retkes brét keres a konyhánkban egy egér, nem szégyelli-e magát az Edgár, ha már szanaszét karmolta az ülőgarnitúrát. Legalább legyen valami haszna, Edgár, bevetés! felkiáltással odahelyeztem a házimacskát a konyha közepére, hogy eszébe jut-e valami. Hát nem jutott, odaszagolt kettőt a konyhaszekrény mögé, aztán csóvált egyet a seggén, és befeküdt a kanapéra, a helyemre héderelni. Azanyádúristenit, mondtam, és ki is hajítottam rögtön, mint a macskát... szokták. Hát mit képzel ez a pór, minek hiszi ez magát, valami pedigrés perzsamacskának, akit a dorombolásáért tartanak? Mondtam én az anyósomnak, hogy nem kedvtelésből tartjuk az állatot, de addig lamentált nekem, meg lelketlenezett engem, (még azt is mondta, hogy meg fog dögleni az Edgár, mert halálra kínzom), én meg hiába hajtogattam a szót, hogy haszonállat, végül csak kimuzsikálta a húsz dekás macskának a napi negyven dekás macskakonzervet. . Ahelyett, hogy hagytam volna lótücsköt fogni, mármint a macskát, nem az anyósomat, meg kifejlődni a vadászösztönét, hát itt az eredmény, már az egér se érdekli, úgy el van kényeztetve a dög. Szégyen. Gyalázat. Úgyhogy büntiből jött a fejadag felezés noszogatási célzattal.
Ennek persze egyetlen eredménye lett, hogy a macska átszokott a szomszédba, mert ott bezzeg szerették, és ott voltak a barátai is, egy fehér, meg egy vörös macska, igazán jól mutattak együtt, a szép kis feketével. Mint minden rendes, jól nevelt lény, a vendégségben persze szó nélkül benyalta az Edgár zöldbabfőzeléket is, itthon persze sült csirkét kapott, na arra hazajött, meg a konzervre, és tejet inni. Egyébként a szomszéd néni ölében dorombolt naphosszat, aludni pedig a kerti bútoruk párnái közé járt. Hálátlan.
Na és akkor egyszer mit hallok a délutáni ébredezés csöndjében? Ott motoszkál az egér a Borcsi ruhásszekrénye mögött. Elhúztam a bútort, ki is ugrott az egér a fali kábeldobozból, én meg halált megvető bátorsággal sikítottam egyet, és felugrottam a Borcsi ágyára. De hát mivel menni kellett az oviba, gyorsan betettem a macskát, hogy én nem érek rá, intézze el ő a dolgot.
Amikor hazajöttünk, hát mit látunk? Hát nyilván ott héderel az Edgár a kanapén, a helyemen. A részleteket nem tudjuk, de azóta nem hallunk egérmotoszkálást. Azért szóltam a gyerekeknek, hogy ha véletlenül véres egérhullát találnának, akkor ne ijedjenek meg, hanem szóljanak, döglötten már elintézem én is, de hát azóta sem került elő ilyesmi.

Epilógus
Valójában Edgár sem került elő azóta. Na jó, nem azóta, de nagyjából egy hete nem jött haza, nem is láttuk. Azt hittem, a szomszéd néni ölében múlatja a napjait, de kiderült, hogy ott sincs. Sándor bácsi már múlt időben beszél róla, azt mondja, olyan aranyos kis macska volt, biztos megfogta valaki. Én meg nem tudom, mit gondoljak. Egyelőre kiteszem neki a kaját, amit meg is esznek a környékbeli macskák becsülettel, de Edgár nem jelentkezik.
Én egy kicsit szomorú vagyok, mert tényleg milyen aranyos kis macska volt, bírtam a fejét nagyon, de azért meg is nyugodtam, mert legalább nem az én gondom, hogy mi legyen vele télen, mert hát mégsem kéne bent laknia, de kint megfagyni sem volna jó. És hát tapintatosan még azelőtt dobbantott, hogy ráköltöttem volna 15 ezret az ivartalanítására. Igazán rendes macska volt, kár érte.



Feltétlenül szólok, ha változás áll be, megkerül, vagy valami.

A tuti túrógombóc receptje

Főztem túrógombócot, és akkora szupervumennek érzem magam azóta, hogy ihaj. Nyilván azért, mert mindenki ette, na ilyen se volt még, amióta család a család.

Tuti recept a következő:

Kell:
fél kiló tehéntúró
12 deka gríz
3 tojás sárgája
kicsi só
Összekever, pihentet 1-2 órát.

Aztán hozzá kell adni a három tojás fehérjét is habbá verve, vizes kézzel gombócokat kell formázni, és forró, enyhén sós vízben ki kell főzni. Amikor felugrik a víz tetejére, egy kicsit lehet még hagyni. Finom, könnyed, de konzisztens gombóc.

És most jön a csavar, hát mi a prézliben nem hiszünk. Úgyhogy durvára őrölt, pirított törökmogyoróban forgattam meg a kifőtt gombócokat. A mártás tejfölbe pedig porcukor helyett mézet kevert a Borcsi, úgy alkalmaztuk. Ez sem volt rossz ötlet, pedig csak azért csináltuk így, mert egyszerűbb volt mézet kanalazni, mint porcukrot darálni. Lusta vagyok, de szeretek jól élni.

Nem volt elég sajnos.

Főzzetek ti is túrógombócot így.

2012. október 17., szerda

A munkaválsággal kapcsolatban

Amikor az egyik gyerekem hány, a másik meg f*sik, én meg folyamatosan ilyen izéket törölgetek, miközben leginkább dolgoznom kéne, na akkor teljes szívemből megértem, hogy miért nem alkalmaznak szívesen kisgyerekes anyukákat a cégek.
Pillanatnyilag az sem segít, hogy én többnyire itthon dolgozom, ugyanis egy-egy "anya, megint bef*stam"** között nem telik el több öt percnél, ami éppen arra elég, hogy eltakarítsam az előző romjait.

Amúgy jól vannak, játszanak, szemtelenkednek, túlélik. 

** de nem gond, mert pelenkát csatoltam rá, még jó, hogy maradt egy fél zacskóval, mielőtt stabilan szobatisztává vált.

2012. október 10., szerda

A halállal kapcsolatban

Én már rég megfigyeltem, ha egy családban egy évben történik egy haláleset, majdnem teljesen biztos, hogy követi egy másik. Ez mondjuk elég félelmetes, mert így azért az első után, nem elég a gyász, elkezd izgulni az ember, hogy vajon ki lesz a következő, úristen, de ez most, ha szabad ilyet mondanom, nem volt olyan borzasztó. Az első az igen, egy húszéves halála az rettenetes, de most egy gazdag, leélt élet ért véget.

Persze ettől még ugyanúgy képes vagyok sírdogálni a temetésen, elég csak ránéznem az özvegy bánatos arcára. Minthogy engem végtelen empátiával vert meg a sors, nagyon hamar odaképzeltem magam a helyébe, és nem volt jó egyáltalán. Rá is jöttem, hogy kiváló siratóasszony válna belőlem. Már én éreztem magam kellemetlenül, hogy az unokák nem sírtak, én meg igen, pedig hát nem volt olyan közeli a kapcsolatunk egyáltalán. Meg arra is rájöttem, hogy végül is mi is erre gyúrunk a Pével, hogy együtt éljünk szeretetben, míg a halál el nem választ. Na jó, lehetnek hullámvölgyek, mert 62 évbe sok minden belefér, lényeg, hogy a mérleg pozitív legyen. Csak mi lesz azzal, aki itt marad egyedül, mondjuk 82 évesen?

Mindazonáltal egyébként tök jó temetés volt. Együtt volt a család,  láttam, ki hogy van, mi van vele. Egyébként pár évvel ezelőtt, szintén egy temetésen az egyik unokatestvérem megjegyezte, hogy abban a korban vagyunk, hogy már többször találkozunk temetésen, mint keresztelőn. Hö, gondoltam, te igen, de én nem. Aztán eltelt az a köztünk lévő kilenc év, és tessék.

Mondanom sem kell, reggel, amikor Borcsi látta, hogy temetésre öltözöm, elkezdte érdekelni a dolog. Megkérdezte, hogy fogok-e találkozni azzal, aki meghalt. Mondtam, hogy az valószínűtlen, vagy mit gondol, a kedves leendő halott ott áll a koporsója mellett, majd a szertartás végén ünnepélyesen meghal, vagy mi? Mondta, hogy igen, valahogy így képzeli el, ott áll görbe botra támaszkodva, végül bemászik a dobozába. Először is koporsó, mondtam, másodszor pedig, hát, már meghalt, úgyhogy nem áll egyáltalán. Ami azt illeti, nem csinál egyáltalán semmit, csak mi búcsúzunk el tőle, és tudomásul vesszük szomorúan, hogy végleg elment. Ebben aztán megnyugodott Borcsi, és már csak az outfitemmel volt elfoglalva.
Ami azt illeti, gyerekkoromban én is akkor láttam anyámat a legcsinosabbnak, amikor mélyfekete gyászban volt, érdekes.

2012. október 7., vasárnap

Százmilliárd légy nem tévedhet

Én készséggel elismerem, hogy velem van  baj, lásd a címet. Ugyanakkor a véleményem az, hogy A szürke ötven árnyalata az szar. Nem csak hogy ponyva, hanem egy bosszantóan idióta, gyenge könyv. Mondjuk sajnos az ötvenedik oldalnál nem jutottam tovább, én tényleg igyekeztem, tisztelt bíróság, próbálkoztam, többször elővettem, és megpróbáltam tovább olvasni, de az ötödik mondat táján mindig kifordult a kezemből a Kindle. Ennyi gyengeelméjűséget egy helyen legfeljebb egy kisegítő iskolában tudnék elviselni, sajnálkozva, de ott is csak ideig-óráig. Hát mi a franc az, hogy ez a szerencsétlen picsa nem veszi észre az egyértelmű dolgokat? Hogy mindig kitalál valami alternatív magyarázatot a faszi közeledésére, amire normálisan egyféleképpen lehet reagálni: hö? Ez most hogy jön ide? Hogy van az, hogy mindenki számára egyértelműen arra megy ki a dolog, hogy ezek majd kúrni fognak, mert egymásra vannak izgulva (mondjuk nem igazán tudni, hogy miért, szerintem ez egy pornófilm lesz, ahol sose tudni, hogy a pizzásfiúnak miért vetkőzik le a háziasszony, de ha már így van, elfogadjuk, mert hát ez a csaj se nem okos, se nem különleges, de még különösebben szép se, állítólag.), kivéve hősnőnket, akinek a világon semmi sem tűnik fel.

Egyébként megmondom én, hogy mi ez a könyv, egy füzetes szerelmes regény. Ilyen romana meg júlia kategória. De hogy futott be ilyen karriert? Higgyétek el, én értek hozzá, 19 évesen több tucatot elolvastam, hat éve jártam ugyanazzal a fiúval, valami szenvedélyre, izgalomra nekem is szükségem volt. Ez a könyv semmivel sem jobb azoknál. A nyelvezetét, az alkalmazott fordulatokat, a történetszövést, a Szeszélyes évszakokba illő és minőségű félreértéseket tekintve nagyjából ezt a szintet hozzák. Engem komolyan érdekel, hogy mitől lett ez bestseller, mert engem annyira fölidegesített ez a bénaság, ami árad belőle, hogy sajnos nem is tudom folytatni a könyvet, úgyhogy kizárt, hogy önállóan megtudom a választ, de akit nem b*szott fel, és be tudta fejezni, az kommentelje már ide, hogy hogy jutott túl a kritikus első ötven oldalon, hogy elérje a jó részeket, ha vannak, illetve hogy a továbbiakban is ilyen elképesztően suta-e a könyv, vagy mi van már? Köszönöm szépen.

2012. szeptember 29., szombat

További tartósítások - mentaszörp

A tavasszal elültettem a kertbe egy pusztulóban lévő teszkós mentatövet, erre nyár végére egy mentaligetben találtuk magunkat. Nehogy már kárba vesszen, elenyésző részéből ugyan, de csináltam mentaszörpöt. A többiből a jövő héten fogok.

Szedni kell egy csomó mentalevelet (metszőollóval le kell vágni az ágat, majd egy mozdulattal lehúzni róla a leveleket. Úgyis jön a tél*, nem finomkodunk. Átmossuk, majd betesszük x liter vízbe. Literenként egy-két marék mentalevélre, és egy citromra van szükségünk. A citromot bele kell facsarni a lébe, majd utána kell hajítani a héját is, mert az finom. Aztán lefekszünk aludni. Másnap a fazékba bele kell önteni x kilogramm cukrot, annyit, ahány liter vizet használtunk. Jól fel kell forralni, be kell lőni az ízét citromsavval vagy borskősavval, milliomosok echte citrom levével, de mi nem vagyunk azok, és az tudtommal nem is tartósít, az előzőekkel ellentétben. Az egészet fel kell forralni, majd át kell szűrni levesszűrőn. A fennmaradt mentalevelet jól bele kell nyomkodni a szűrőn át, lehet az egészet turmixolni is, de az az én ízlésemnek túl nagy trutyi, főleg a pelenkán átszűrés. Nekem két kis gyerekem van, alig nőttek ki a pelenkás korból, én soha többé nem szeretnék látni zöld trutyit egy pelenkában sem. És akkor a forró lét tölcsérbe állított teaszűrőn át bele kell szűrni a forró vízben álló üvegekbe, dugaszolni, újságpapírba csomagolni, dunsztolni.

Én most két liter vízből, két kiló cukorral csináltam, de mivel ma elfogyott a fele, alighanem lesz igény további literekre is.

*winter is coming, ha értitek, mire gondolok

2012. szeptember 28., péntek

Emlékeztetőül

A mélyhűtőben azok a zöld trutyit tartalmazó nejlonzacskók, amelyeknek a zárjegye egy csíkokra vágott, telepes agámát ábrázoló matricából* lett kialakítva, na azok a rukkolák.

* csak ezt az egy tapadó cuccot találtam az egész házban, gondoltam, jó lesz.


A betakarítás szezonjával kapcsolatban

Na szóval itt van a termés betakarításának az ideje. Bárcsak lennének nagy úritökjeim, hogy azoknak a sarokba való feltornyozása lenne a problémám, ó be szép is volna, de nincsenek, hanem más van.

A répát felszedtem, mert egyrészt kezdett felmagzani, másrészt meg kellett a hely az eperpalántáknak. El is tettük homokba, csak sajnos kint hagytuk, és este megázott. Most bevonszolom a tető alá, azért nem olyan könnyű egy láda homok répával spékelve, de majd szólok a macskának, vagy valami, hogy segítsen.

A paradicsom már alighanem nem fog beérni, de legalább lesz sok zöldparadicsom csalamádénak. Na, azt nem én fogom eltenni, hanem anyám. A petrezselymet már betakarítottam, fél uzsonnás zacskónyi került, már bent van a mélyhűtőben, viszont egész nyáron abból főztem, megérte. Jövőre kell zeller is, azt idén elfelejtettem. A kelbimbó majd valamikor novemberben terem, már (kel)bimbózik.

A petrezselyem sziget az főnyeremény volt. Ez ugye metélőpetrezselyem, úgyhogy egész nyáron volt friss petrezselyemzöldem, és olyan illatos, olyan friss, hogy az ember szerelmes lett tőle rögtön. Idén mindenbe került, túrókrémbe, főzelékbe, levesbe, salátába, mindenbe. Ja, és pesztó is lett belőle, illatos. Természetesen adtam belőle boldog-boldogtalannak, de olyan ez, mint a szeretet, minél többet adtam, annál több lett belőle, mert két nap alatt újranőtt mindig a levágott rész. Most is van egy csomó, csak le kéne kaszálni és szétosztani a jelentkezők közt, de csak akkor, amikor jelzik, hogy most van sok idejük petrezselymet vágni apróra, mert tényleg marha sok van. Mélyhűtőben eláll.

Az igazi probléma a rukkola volt, levelet ugyanis nem igazán lehet tartósítani. Van ugye a pesztó gondolat, de az csak pár hétig bírja akkor is, ha fertőtlenített üvegbe teszem, és csak csíramentes kanállal engedek belenyúlni. Úgyhogy kitaláltam, hogy úgy járok el vele, mintha spenót lenne, leforrázom a leveleket, és apróra vágom, úgy teszem a mélyhűtőbe, és akkor időnként húzós ízű mártást csinálok belőle húsokra. Fokhagymázni nemigen kell már, csak legfeljebb felönteni egy kis tejszínnel, összeforralni.
Úgyhogy megyek is, úgyis lemerült a telep a laptopban. Leszedem a rukkolát, csak a felmagzottakat hagyom, hogy legyen jövőre is vetőanyag.

2012. szeptember 26., szerda

Iskolaérett a gyerek, együtt röhögünk

Voltunk tegnap sulivárón a református iskolában, azt mondja a Borcsi, tetszett, úgy kell köszönni, hogy áldás, édesség.



Amúgy meg muszáj lesz neki iskolába menni jövőre, az oviban már nem tud aludni, mert lelóg a lába az ágyról.

2012. szeptember 25., kedd

A futás meditatív voltával kapcsolatban

Etának igaza volt, olyan békésen elmeditálgattam, hogy véletlenül túlfutottam az utcánkon, így már megint egy kicsit nagyobb lett a kör, de még mindig élek. Tetszik nekem ez a sport.
És most lefekszem kicsit pihenni.

2012. szeptember 19., szerda

Minden helyett

Mára az uram pihenést rendelt, mármint nem sportolhatok, úgyhogy kitakarítottam a lakást, és mingyá' megyek elültetni az eperpalántákat, de előbb felszedem a petrezselymet, mert annak a helyére megy, és előkészítem a talajt.
Na most én a kertásástól még soha nem éreztem magam szerencsétlennek, ha viszont takarítani kell, akkor ölni tudnék sajnos. Mert az égbe kiált, hogy én a drága életem értékes perceit azzal pergetem, hogy dzsuvát szedek föl, ahelyett, hogy alkotnék, vagy hasonlók, a Pé meg ugye rendmániás, ezért nálunk nem opció, hogy megesz a kosz, de nem baj, mert fő a szeretet.
Ezért most azt találtam ki, hogy veszek egy takarító robotot. Jó, kádat nem fog mosni helyettem, de a padlót azt szépen tisztán tartja, és megtanulom beprogramozni is, hogy akkor zizegjen itt nekem, amikor nem vagyunk itthon.
Reálpolitikusként elgondolkoztam a forráson és a társadalmi hatáson is. Utóbbival kicsit baj van, mert a robot árából vehetnék takarítónénit, ami ugye egy fő megélhetését segítené, de sajnos nem ismerek olyat, akire én rá merném bízni a családi higiéniát (mert akkor én nyilván a kisujjamat se mozdítanám, azért fizetem ugyanis). A forrással kapcsolatban meg azt hittem, hogy majd ezt kérek karácsonyra, szülinapra, névnapra, házassági évfordulóra és március 15-re az egész családtól, de aztán rájöttem, hogy halleluja van, nekem ugyanis év végéig el kell költenem bizonyos, természetben ugyan nem létező, csak a könyvelésben szereplő pénzösszeget tárgyi eszközre, máskülönben adózik. Mivel valójában mindenünk van, ami kell (cuki gyerekek, ház, kert, laptop), gondolkoztunk rajta, hogy veszünk egy fél falnyi plazmatévét, de azt hiszem, az egy robotgéphez képest összehasonlíthatatlanul csekély mértékben emelné az életminőségünket, mivel nem nézünk tévét. Na jó, a gyerekek igen, de ők képesek egy telefon kijelzőjén is végignézni a Tűzoltó Samet, csak mozogjon valami. Szerintem nagyon ügyes vagyok, hogy kitaláltam. Természetesen az is eszünkbe jutott, hogy a legjobban úgy tudnánk spórolni, ha nem vennénk semmit, hanem adót fizetnénk inkább, mert az mégiscsak egy jóval kisebb összeg, de valahogy az efféle hozzáállás nekem gyáva megfutamodásnak tűnik. Úgyhogy most mindjárt megyek, és meg is kérdezem a könyvelőt, hogy lehet-e.

Update: csak mégsem a linkelt robotot veszem meg, mert nem időzíthető, és kikerüli a szőnyeget. Azon meg fel tudom magam baszni bosszantani, ha egy 180 ezres masinát ajánlanak a padlósöprésre, mert ha nekem az kéne, akkor inkább elmegyek a százforintos boltba, és veszek söprűt. Ami nem takarítja a szőnyeget, csak a padlót, az nem takarítógép, hanem... zokni. 

2012. szeptember 18., kedd

Futás vagy rubintréka?

Most, hogy ismét van mire tornabornázni otthon kényelmesen, háziasszonyosan, azt kell, hogy mondjam, hogy aki végig tud nyomni egy rubintrékát, az simán le tud futni 3,5 kilométert.
Fordítva meg az van, hogy attól, hogy le tudok futni 3,5 kilométert, még kb. a közelébe se jutok annak, hogy végig tudjak nyomni egy rubintréka segget. Lehet, hogy lófeje* van, de tornázni azt tud.

*szerintem nincs is.

2012. szeptember 17., hétfő

Amelyben kiderül, hogy mekkora sportember vagyok

Mutatom a Pének a mai futásomat a telefonomon (véletlenül már az elején megtalált a GPS), simogassa meg érte a buksi fejemet, milyen ügyes vagyok, 2,14 kilométer 25 perc alatt, kezdetnek nem rossz, ugye?
Mire a Pé érdeklődést színlelve, meg mert kedves, és különben is beszorítottam a konyhába, udvariasan meg is nézi, nézi, nézi, majd megérdeklődi, hogy vajon miért nem állítom át a mértékegységet mérföldről kilométerre?
Hö? Nézmá, tényleg!
És akkor átváltottam, és kiderült, hogy nem is 2,14, hanem 3,44 kilométert futottam 25 perc alatt. Hát ez elég nagy haladás volt öt másodperc alatt, mondhatni motiváló. Szerintem ez elég király eredmény így másodikra. Tényleg marha jó fejnek érzem magam hirtelen.
Pedig egész életemben utáltam futni, kivéve most. Tényleg jó ötlet volt ez a mértékegységátváltás.

2012. szeptember 16., vasárnap

Ovi-ügy

Pillanatnyilag az a helyzet, hogy én lettem itt helyben Semmelweis Ignác,  az anyák megmentője, ugyanis lassú víz partot mos módszerekkel, egy év szívós munkájával rávezettem az óvodát, hogy márpedig az én gyerekeimnek egy csoportba kell járniuk, ha már egyszer vegyes korosztályú a csoport. Meg más tesóknak is mennyivel jobb lenne már együtt ovizni a nagy reggeli bőgés helyett, ami ugye szívfacsaró, megszokhatatlan és anyagyilkos dolog ám, tudja jól, akinek része volt benne. Egyébként azt nem tudják, hogy ezt én intéztem el, úgy értem, az óvónők sem, de én azért emlékszem a lépcsőfokokra. A következőképpen alakult a válaszuk evolúciója, amikor szóba hoztam a témát:
2011. szept: Nem szoktuk
2011. nov: Hátráltatni fogja Borcsit a fejlődésben, hogy a kicsit ajnározza egész nap
2012. január.: Hát nem is tudjuk...
2012. február: Megbeszélem a vezetővel
2012. március: Semmi akadálya
2012. április: Idén így csináljuk, hogy a tesók alapból egy csoportba kerülnek, legalább a szülőknek sem kell magyarázni, hogy miről van szó.
És így is lett.

Jelenleg az óvónők is örülnek, nyertek ugyanis mínusz öt síró gyereket - ennyinek van ott a csoportban a tesója. Ennyi kis hároméves ment úgy idén óvodába, hogy nem rettegve, ordítva, az anyja ruhájába görcsösen kapaszkodva lépett be az ajtón, hanem a csoportszobától kezdve az óvónőkön át a többi gyerekig jó ismerősökhöz ment, vidáman, aranyosan. Egyébként nem mondanám, hogy a spanyolviaszt találtam fel, Sopronban ez volt ugyanis a normális, most mit kínozzák a kölköket, miért ne lenhetnének együtt a tesók? Hát így hoztam én el a Nyugatot Körmöspálcásra.

Mondjuk őszintén szólva én az ovi, meg a többi anyuka szempontjait leszarom, engem valójában csak az érdekel, hogy az én gyerekeimre milyen hatással van a mesterkedésem. Most az van, hogy a reggeli szívfacsaró bőgés/szorongás/"de anya ugye értem jössz" helyett a gyerekeim kézen fogva, röhögve mennek be, úgy kell őket elkapnom, hogy adjanak már egy puszit legalább, mert nekem érzelmi igényeim vannak, értsék meg. Délután meg alig akarnak hazajönni. Hihetetlen biztonságot adnak egymásnak, Ákosnak teljesen simán ment a beilleszkedés, és azóta Borcsival is minden oké, lelazult, felbátorodott, nem szorong egy kicsit sem az ovitól. Délután mind a ketten alszanak, általában Ákos az alvásverseny győztese, ő alszik el először, és ő ébred fel a legkésőbb, holott a bölcsiben az utolsó héten már nem aludt egyáltalán, hanem a többieket vegzálta. Egyébként leginkább az unokatesójával, Bunival játszik az udvaron, és a nála két évvel idősebb kisfiú is simán, egyenrangúként nyomja a kis kerekfejű gyerekemmel. Borcsi nagyon büszke nagytesó, mindenben segít Ákosnak, még a száját is megtörölgeti, amin az óvónők szétröhögik magukat. Ákos persze továbbra sem fogad szót, füle mellett kétszer négy sávos autópálya, de számítok a szakemberek kitartására, az egyikük ugyanis igazi régi vonalas óvó néni: a szabály az szabály, majd belejön, megtanulja, elmondja ötvenszer is simán, nem gond, mindig türelmes, soha nem emeli fel a hangját, de behajtja, amit kért. A másikukat se hallottam még ordítozni a gyerekekkel, bár ő sajnos náci, de szerintem nem a meggyőződéses fajtából, hanem abból, akit a környezete tett azzá: eddig még nem találkozott másfajta gondolatokkal, körülötte meg sajnos mindenki utál valakit, többnyire a cigányokat, ofkorsz. Dehát az ideológiai elképzelésekkel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy amíg nekem nyíltan nem cigányozik a gyerekeim előtt, addig ő otthon annyi bakancsot suvickol ki, amennyit csak akar. Ezt a részét a dolgoknak feladtam, nem feladatom nekem egyenként szépre-jóra, emelkedett liberális eszmékre hangolni más embereket, nem vagyok én senkinek a nevelőanyja. Próbáltam, hát nem lett tőle sikerélményem. Árpádsávos zászló meg egy se lengedez március 15-én, amit mondjuk a soproni oviról nem mondhattuk el, míg az egyik apuka meg nem érdeklődte, hogy vajon melyik Árpád-házi királyunk szerzett múlhatatlan érdemeket 1848-ban. Na, akkor leszedték, de  mondom, ez Sopronban volt, nem Körmöspálcáson.

Na, de megint elkalandoztam. Szóval a bizonyíték, hogy mennyire jót tett a gyerekeknek a közös csoport: két héten keresztül Ákos röhögve ment oviba, alig várta, pénteken viszont a jó sósapuka elvitte Borcsit, így a kishapsi egyedül maradt. Hát volt ám sírás-rívás, meg anya szoknyájába való görcsös kapaszkodás, zokogó gyerek, könnyben úszó arcocska, tudjátok, a beszoktatós klasszik. Még a hétfőt így éljük túl Borcsi nélkül, aztán egy hónap nirvana jön megint, egy csoport, két gyerek, három nem tudom mi, ebből nem fogok kijönni. 

2012. szeptember 12., szerda

Később már tényleg késő

Kalib: - Ákos, mikor lettél ilyen nagy fiú?
Ákos: - Hát amikor még pici voltam.

A részletekben lakó ördöggel kapcsolatban

Én pedig azért szeretek itthon dolgozni, mert a laptop alátétem általában egy Bob mester vagy hercegnő tematikájú könyv, amitől még egy képviselő-testületi ülés előkészítés is súlytalan lesz.

2012. szeptember 11., kedd

Nem minden dicséretnek örül egyformán az ember

Reggel fél hétkor

Ákos: - Anyaaaaa! Kéjek kakajót!
Kalib: - Kérjél apától, kisfiam, ő már felkelt.
Ákos: - De te jobb kakajót tudsz csinálni.

Hát azt gondolom. Tényleg könnyű eltévedni a tej és a cukrozott kakaópor útvesztőjében.

A futással kapcsolatban

Na szóval ez a futás dolog úgy indult, hogy egész nyáron nem voltam képes megemelni a seggemet, mert hol ovi- és bölcsiszünet volt, amikor anyám vigyázott napi két órát az alvó gyerekeimre, amíg én dolgoztam, és ezzel le is merítettem nála a kreditemet, vagy nyaralni voltunk, vagy anyám nyaralt, szóval valahogy sosem akart összejönni a gyerekfelügyelet. Most meg, hogy itt a szeptember, anyám megint elment Lengyelországba, de hát ez így nem mehet tovább, mert mérlegileg kissé meghaladtam a versenysúlyomat, bár baj az nincs, mert úgyis szoknyákat hordok, amiben nyugodtan nőhet az ember segge vizuálisan eloszlik rajtam a plusz. És akkor arra gondoltam, hogy egy lószart fogok én várni a körülmények meg a csillagok szerencsés együttállására ahhoz, hogy mozogjak, itt van nekem a letöltött rubintréka, majd akkor én itthon, délelőttönként tornázok. Erre eszembe jutott, hogy vaze, nincs is, mert az a másik gépemen volt, ami bekrepált. Úgyhogy marad a délelőtt futás, amit én ugyan még sose csináltam, de mások azt mondják, hogy nem nagy cucc. Szerencsére puccos futócipőt már vettünk egy éve, egyszer ki is próbáltam pilates után. Az úgy volt, hogy éppen mentem a Péért az állomásra, de késett a vonata, rajtam meg - mivel tornából jöttem - pont megfelelő volt a couture, hogy addig is körbefussam a háztömböt. Hát nem volt jó érzés. Viszont most meg kiszámoltam, hogy már csak huszonnégyszer kell elmennem futni, hogy fitness bérlet költséggel számolva behozza az árát a futócipőm, ami nálam elég nagy motiváció, mármint a gazdaságossági tényező. Szóval így kezdődött. Meg hát meg is ígértem az uramnak.

Na most ehhez képest az üdvrivalgás elmaradt, de én tényleg azt hittem, hogy majd ha én elmegyek futni, akkor a triatlonos Pé repülőgépet bérel, és az égre írja felhőpamacsokkal, hogy HAJRÁ KALIB, SZERETLEK! meg ilyenek, na ehhez képest föl se fogta, hogy futni voltam, ötödször mondtam, mire egyáltalán eljutott az agyáig (fáradt, készen van szegény), hogy itt én hőssé nőttem váratlanul. Pedig még a Facebookra is kiposztoltam neki, csak nem látta.

Mert hát nyilván a technika még az, amivel engem motiválni lehet, le is töltöttem már vagy fél évvel ezelőtt egy jó kis futós alkalmazást, Runkeeper, ami méri a távolságot, meg az időt, meg a kalóriafelhasználást, sőt olyan app is van, ami a telefonomon lévő zenék sebességét szinkronizálja a futás sebességével, hát ez valóban hiánypótló szerintem. Szerencsére a Pének pont vettem karácsonyra ilyen karra szerelhető futós telefontartót, meg sport napszemüvege is volt, úgyhogy mi ketten fel vagyunk szerelve futócuccilag, csak ő jobban.

Na szóval induláskor rögtön el is indítottam a Runkeepert, mire kiírta, hogy errefelé sajnos ritkásan vannak a műholdak. WTF? Na most én azt elhiszem, hogy ritkásan vannak a közkutak, vagy a mobil internet, vagy a tököm tudja, de a sztratoszféra távolságából legyen már mindegy, hogy Körmöspálcás belvárosában lakom-e, vagy 500 méterrel arrébb! De hát én akkora rejtőzködő vagyok, hogy nem is talált az a nyomorult műhold, már a Gerje partján jártam (ki van száradva amúgy), amikor végül elkezdett követni. Úgyhogy a végén így is egy Google térképen kellett kiszámolni, hogy mennyit futottam, három kilométert. Kicsit rossz volt, de nem annyira, mint amire számítottam, viszont elvitte az egészet az önmagam hősiessége fölött érzett eufória. Séta háromszor volt, olyan 50-100 méterek, nem gyalogolni jöttem ugyanis. Na azért a Gerje partján csak pislogtam, hogy ez most oké, hogy én a természetben futok, némá milyen autentikus vagyok, de arra azért nem számítottam, hogy innen aztán nincs menekvés, mert balra a patak (híd valahol a távolban), jobbra meg a susnyás, mögötte az Ismeretlen, úgyhogy itt most futni kell egyenesen, nincs mese. Mondjuk ahhoz képest, hogy a háztömböt akartam körbefutni, szerintem szép. Ja, és 28 fok volt.

Aztán szerencsésen hazaértem, meghaltam, és szomorúan realizáltam, hogy nem is látott a Runkeeper csak félúttól, valamint a Facebookra se tudom felnyomni a hősiességemet egyenesbe', mert megint csak valami hibát kapott a Runkeeper. Úgyhogy sikerült letöltenem a legszarabb tréner appot ever, de a lényeg, hogy futottam. Most meg kissé izomlázam van, de az eufória még tart, úgyhogy megyek is takarítani meg dolgoznom is kell, holnap meg futok megint asszem.

Ja, a Runkeeper szerint 153 kalóriát égettem el, ez kb. fél zsömle, vagy hasonló mennyiség.

2012. szeptember 10., hétfő

Kissé bizonytalan vagyok

És most állítólag elmegyek futni. Hát nem tudom, mi lesz belőle, még sose voltam.

Régimódi csokoládétorta brutál

Ezt a tortát már egyszer leblogoltam, ez meg a tökéletesített változat. Bocs, Nigella, ez van. Egyébként az alapötlet szuper: csupa minőségi anyag van benne, gondolom, attól ilyen finom. Aki már fejből tudja az eredeti receptet, annak most előrevetítem a változást: a krémbe tejföl helyett habtejszínt kell önteni, és még kicsit langyosan kell a tortalapra csorgatni. Ettől lesz olyan szép fényes és egyenletes, mint a képen. Mármint a csokidara alatt:

Ez itt amúgy az uram szülinapjára készült, amióta először megcsináltam, mindig ilyet kér, csak a díszítés változik évről évre.

Úgyhogy most mindenki okulására idevésem a tökéletes régimódi csokoládétorta receptjét, brutál, és isteni finom.

20 dkg lisztet
20 dkg porcukrot
bő fél csomag sütőport
4 dkg keserű kakaóport (jóféle)
összekevertem, majd összemorzsoltam
17,5 dkg vajjal (szobahőmérsékletű) és belekevertem fakanállal
1 rúd vanília belét
2 tojást
1,5 dl tejfölt.
Amikor szép, homogén lett a massza, akkor kivajazott-lisztezett tortaformában kisütöttem előbb az egyik, majd a másik felét, vagyis két fordulóban, 180 fokos sütőben. Légkeveréssel jó gyorsan megsültek, nyitva kellett tartani az orromat, nehogy odakapjanak. Csokis sütinél ugyanis a szemre, barnulásra nem nagyon lehet hagyatkozni.

Aztán összeállítjuk a krémet.

7,5 deka vajat
18 deka 68-75 százalékos kakaótartalmú étcsokival összeolvasztottam gőz fölött. Aztán ebbe is beledolgoztam
1 rúd vanília belét,
1 evőkanál barackbefőtt levet (eredetileg goldenszirupot kellene, de én azt nem tudom, hogy az micsoda, a barackbefőttlé meg szirup is, aranyszínű is, finom is, jó lesz az, ki érzi ennyi csoki mellett?) és
1,3 dl tejfölt helyett habtejszínt. Közben habverővel egyengettem, biztos, ami biztos.
Aztán beleszitáltam
30 dkg porcukrot, amit érdemes még a meleg masszába tenni, hogy jól feloldódjon.

A kihűlt tortalapok egyikének négy oldalról négy sütőpapír csíkkal ágyaztam meg, hogy össze ne kenjem a tálalásra szolgáló a tányért. A krém harmadával megkentem, aztán rátettem a másik tortalapot, és a többi krémet rácsorgattam, elhelyezkedett magától szép egyenletes-fényesre. Aztán Borcsi megszórta csokidarával, meg is kérdezte később, hogy ez minek kell, mire elgondolkoztam, és elárultam, hogy csak a lendület miatt, mert eddig mindig csúnya lett a krém, rücskös meg egyenetlen, és azt hittem, hogy most is az lesz, és azokat akartam vele eltakarni, de most nem kellett, és ez csak a tejszín miatt lehet, mert más nem változott. 

Egyébként nagyon húzós ízű torta, brutál csokis, de nekünk a kedvencünk.

2012. szeptember 8., szombat

Ákos, amint öntudatára ébred

Eddig mindnyájan azt hittük, hogy az Ákos az apjára ütött, de ahogy öregszik, egyre inkább kibukik az anyja genetikája, például rendkívül fontosnak tartja a níp tájékoztatását.
A múltkor anyám házi ezermesterével közölte, hogy a fiúknak kukijuk van, lányoknak meg puncijuk, és roppant elégedett volt, amikor a hapsi hitetlenkedve visszakérdezett, hogy tényleg? Bizony! Tegnap meg az óvoda kertészét tájékoztatta, hogy a halottak nem kakilnak.
Az anyák viszont röhögnek.

Meg azon is vinnyogva röhögtünk, amikor kidüllesztett pocakkal, peckesen megállt az úszómester előtt, aki éppen az imént fütyült rá, és közölte vele, hogy itt ő a főnök. Mondjuk a lába még nem ér le a medencében.

2012. szeptember 7., péntek

Rajtam kívül biztos mindenki azt gondolja, hogy ez így oké

Én egyébként marhára sajnálom azokat a nemzeti közszolgálati egyetemistákat, akiknek a tűző napon kellett végighallgatniuk Orbán évnyitó beszédét, közben egy csomóan el is ájultak.
Arra meg már gondolni se merek, hogy mi van, ha jön az ellen* elfoglalni a hazát és igába dönteni a népet, és mondjuk pont nyáron támadnak rájuk, árnyék meg sehol.

*mert hát itt mégiscsak katonákat és rendőröket képeznek

2012. szeptember 5., szerda

A külföldi munkavállalással kapcsolatban

Most, hogy a barátaim, a házinénink, és a fodrászom után a házi ezermesterünk is külföldre távozott dolgozni, egy kicsit meglőve érzem magam. Úgy fogunk járni, mint Douglas Adams-nél, hogy kihalunk valami orbitális járványban, mert nem marad ember, aki lemossa a telefonkagylót a nyilvános fülkékben. Jah, hogy itt meg már orvos se lesz, aki kezeljen a halálom előtt, hát, legalább nem lesz kétséges a végkifejlet.

A kávézással kapcsolatban

Már magam sem tudom, mit gondoljak, de mivel nekem előnyös, úgy döntöttem, inkább elhiszem, hogy a mértéktelen kávézás jót tesz a szervezetnek, mert a kávé a mindenféle ráktól az Alzheimer-kórig minden betegséget megelőz nagyjából.
Azt mondja a cikk, hogy áh, csak azért gondolták régen, hogy a kávé agyvérzést, meg minden ilyen szív- és érrendszeri izéket okoz, mert a dohányosok általában nagy kávésok is, és ők torzították az eredményt. Cigizni továbbra sem egészséges.
A kávé védő hatása egyébként napi hat csészénél kezdődik, ennyi a minimálisan elfogyasztandó mennyiség, és bár eddig sem volt okom panaszra, azért ez most nyugodtan nevezhető a Hét Jó Hírének. Milyen kis puritán és értelmetlen önmérséklő voltam, amikor megálltam napi négy kávénál, és csak nagy ritkán engedélyeztem magamnak ötöt! Mondtam én mindig, hogy az a fenenagy önfegyelmem visz majd a sírba.

(Egyébként azért írok ilyeneket, mert mást kellene, de nagyon nincs hozzá kedvem, fecsegek mintegy, de attól még a hír igaz)

2012. szeptember 3., hétfő

Első nap az óvodában, mármint Ákosnak, Borcsi már jár egy ideje

Bejönni látszik a terv, hogy a két gyerek egy csoportba járjon oviba. Borcsi lelazult az Ákos közelségétől, Ákos meg egyáltalán nem bőgött, kicsit sem, hanem röhögött. Viszont mindkettő aludt délután.

Ákos az óvó néniknek sem fogad szót, hát ez van. Délután pedig bemutattuk, hogy milyen az, amikor a szép, szelíd, szőke kislány édibédinek és mosolygósnak ismert anyukája visító fúria módjára próbálja letiltani a frissen becsatlakozott ördögfióka kisfiát arról, hogy méteres lapáttal szórja a homokot minden és mindenki fejére az oviban. És most megyek, kiszórom a homokot a melltartómból, és lezuhanyozom.

Debrecenbe kéne menni

Csak előbb még Poroszlóra.
Szóval teliettük magunkat a Hortobágyi Nagycsárdában, és roppant elégedetten távoztunk. Egészen a Kilenclyukú hídig mentünk, ami olyan öt lépés, és fotózkodtunk egyet, ami alant látható. Mi így szoktuk.

Aztán elhúztunk Poroszlóra, ahol Ökocentrum néven adtak át egy mintegy kétmilliárdos EU pénzből épült állatkertfélét, "a nonprofit Kft. mögött az önkormányzat áll". A nő a pénztárban elsorolta, hogy miféle állatokat lehet ott látni, mire én alighanem felkerültem a Hónap Látogatója falra azzal a kérdésemmel, hogy és tessék mondani, élnek? Ami mondjuk egy csöppet sem tűnt magától értetődőnek Hortobágy után, ahol viszont egyetlen állat sem élt, kivéve az éttermi légy, oszt jónapot. A többi ki volt tömve, nyomorultak. Na, és ott csináltak ilyen Tisza-tavi akváriumot, ahol a fejünk fölött úszkáltak a vizák meg a többi halak, az elég jópofa volt, meg láttunk vidrát, meg aranysakált, ami a toportyánféreg, de szerintem kamu volt, mert leginkább egy cuki kiskutyára hajazott, én nem tudom mit volt oda tőle annyira a Toldi Miklós. Aztán rövidesen agylágyulást kaptam a hőségtől, és visszamentünk a szállodába, de akkor már úgyis este volt.

Másnap reggel meg elrángattam szegény ateista Pét a görög katolikus templomba, misére. Először is hülyének nézett, mert ahhoz azért tényleg perverznek kell lenni, hogy egy három éve épült templomot akarjon az ember megnézni, de hát mit tudhatom én látatlanba, hogy honnan hozták az képeket az ikonosztázra, meg kell azt nézni. Másrészt meg amikor volt itt a Bartolomeiosz, a konstantinápolyi pátriárka, mármint nem Hajdúszoboszlón, hanem Beloianniszban, akkor marhára tetszett a mise, mert ugyebár ezek a görög katolikusok végigéneklik, és az akkor olyan volt, hogy legszívesebben odaálltam volna egy közvetítőkocsival, hogy a világon mindenki hallja, csodálatos volt. De sajnos akkoriban még a telefonomon sem volt hangfelvétel, meg semmi, a szalagos diktafon meg azért nem az igazi így hangminőségileg. Mondjuk azt azért sejtettem, hogy a pátriárka látogatása, meg egy sima mise között hanganyagban azért lesz némi különbség, de nem baj, úgyis azért mentünk nyaralni, hogy mást csináljunk, mint amit szoktunk. Hát görög katolikus misére például tényleg egyáltalán nem szoktunk járni, mondjuk másmilyenre se. A Pé nem igazán érezte magát otthon, de én nagyon élveztem. A dominus vobiscumnál elhúztunk.

Egészen a kálvinista Rómáig, ahol először azért nem tudtunk bemenni a Nagytemplomba, mert mise volt (némá, hát Szoboszlón már végeztek), aztán meg amikor jöttek kifelé, akkor ilyen veszélyesnek látszó fekete palástosok sora állt az ajtókban. Aztán meg azért, mert hazament az összes fekete palástos, majd pedig azért, mert évnyitó volt. Úgyhogy elmentünk inkább sütizni, meg a Déri múzeumba, ahol megnéztük a Krisztus trilógia két darabját, tetszett nagyon, a harmadik Szegeden van éppen. A teremőr gyanúsan hasonlított a Kósa Lajosra, kiskutya legyek, ha nem lesz belőle múzeumigazgató tíz éven belül. Aztán megnéztük az éppen aktuális kiállítást is, majd átmentünk a Modembe, és ott is megnéztünk egy szürrealista kiállítást, szerencsére volt klíma. Majd pedig ettünk pizzát a Vespa nevű pizzázóban. Debrecen egyébként nagyon szép, nagyvilági és jó hangulatú hely, látszik, hogy az embereknek van pénze, meg hogy tudnak élni, és van is hol. Nem is bánnám, ha a gyerekek oda járnának egyetemre mondjuk.

Aztán hazajöttünk, és most megint rajtunk van a post vacation blues, pedig anyám szilvás gombóccal várt minket, a gyerekek meg tök jól elvoltak nélkülünk. Legközelebb Pannonhalmára megyünk, mert tart még a SZÉP kártya.

Most pedig láthattok egy csomó képet rólunk, nagyjából a Facebook-ra önarcképet készítő emo-s tinik stílusában, soha vissza nem térő alkalom. A képeken látható nő írja a blogot:

A Hortobágy fotószobájában található kellékkel, vihihi


Hajunkban fütyül a szél



Másnap Debrecen, amott a főnixmadár


 Pé és a viza Poroszlón


 Vízibolha b@szki, bemutatták. Amúgy láttam papucsállatkát is a mikroszkóp alatt. Poroszló



 Háttérben a Tisza-tó élővilága



Hej, mostan puszta

Szóval így három és fél év után elmentünk a Pével kettesben, gyerek nélkül hosszúhétvégézni. Házassági évfordulónk is volt, meg minden, de az igazság az, hogy most kaptam meg az egyik munkám ellenértékeként a vauchert most akadt rá alkalmunk. Úgyhogy csupa olyan dolgot akartunk csinálni, amit gyerekkel nem.
Először is nem vágtuk ketté a napot délutáni alvással, ami szörnyen megviselt, délután ötkor már fogpiszkálóval támasztottam ki a szemhéjamat, hogy nyitva tudjam tartani. Meg volt spontán szex is, amiről ugye nem illik írni, de hát nekünk ez egészen új és csodálatos élmény, nekünk ilyen sose jutott még, minthogy amikor megismerkedtünk, Borcsi már egyéves volt.

Naszóval Hajdúszoboszló. A Karádi Hotelben laktunk, ami aranyos volt, családias, ragyogóan tiszta és új, és egyedül voltunk a wellnessben. A strandra nem jutottunk el, a városon hümmögtünk egy sort, panel, panel, panel. Amikor a Pé az ötödik kerületi berögződéseivel ekézte a helyi vendéglátást, mindig elmondtam neki szépen tagoltan, majd szótagolva, hogy Ke-let-Ma-gyar-or-szág. Amit Körmöspálcáson csak azért nem lát, és szokott meg, mert ha itthon van, akkor is a kétméteres betonkerítés mögött, és sose megy ki az utcára. Az emberek kínai ruhában járnak, a cukrászdák színvonala elképesztő. A Nelsonból, ami a hajdúszoboszlói puccos hely, seggel jöttünk ki, bár azt hiszem, félhangosan be is szóltam, hogy na húzzunk innen a f*ba, mert az öt perces toporgásunk alatt odáig se jutott el a három pincér, hogy köszönjön. Ahova meg beültünk, a hideg tejet dobozból öntötték a kávémba az asztalnál. Most nem azért, mintha itthon kézzel formázott Herendiből innám a kávét (bár igen, de ez nem miattam van, hanem csak Eta tehet róla, imádom), ilyet én vendéglátóhelyen doboz tejet még nem láttam soha. Étteremben meg nyilván akkor a nagyfazékban hozzák ki a levest, vagy mi?

Programnak azt találtuk ki, hogy első nap strand, második nap Hortobágy, harmadik nap Debrecen. Na most ebből ki is alakult a szignálunk: "Lenn a délibábos Hortobágyon", ami a legváratlanabb pillanatokban hagyta el a torkomat (jó hangosan, öblös hangon énekelve kell elképzelni), amire a Pé egy idő után már csípőből válaszolt, hogy "kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak". De ez a szignál még mindig jobb volt, mint a soproni nyaraláskor, amikor is a gyerekek cápás dalt kértek, és nekem csak a Neoton Família dala jutott eszembe, hogy: "de ha lesben áll egy cápa (áh, áh), áldozatra várva...", amiben az áh, áh-ot a Pé nyögte be mindig fejhangon, szóval ezt énekeltük napi nyolcvanszor, na ehhez képest a "Lenn a délibábos Hortobágyon" még istenes volt. Strand nem volt, de asszem, ezt már írtam.

A Hortobágy viszont szörnyű. Nekem amúgy semmi bajom az ilyen turisztlátványosságokkal, én készségesen nézelődök, forgatom a fejem jobbra meg balra (hello tourist, on the left side, hello tourist, on the right side), és én simán befizetek sivatagi beduin estre, ahol a beduin a helyi idegenforgalmi hivatal alkalmazottja, a vacsorát meg a Sharm-el-Seikh-i étteremből hozatják, mert most nekem nincs beduin barátom, sose látnék autentikust, ne fanyalogjunk, örüljünk, hogy itt vagyunk, de hát a Hortobágy az tényleg egy akkora kamu, hogy az elképesztő. Nemzeti park, a Világörökség része, ahol az ember gulyákat vár, meg ösztövér kútágast hórihorgas gémmel, ugyanakkor valójában csak egy múzeum az egész. Bemutatják, hogy mi az, ami nincs. Mindezt egy olyan falu közepén, aminek a neve Hortobágy, és az egészet reprezentálni lenne hivatott, ugyanakkor 1966-ban alapították mesterségesen. Szevasz ősi életmód, meg hagyományok. A lakosság nemád pásztorkodásból kínai kalapok és kancsukák árusításából él, 1700 főről beszélünk. A táj az nekem nem olyan érdekes, én az Alföldön nőttem föl, nekem a kiégett fű az nem látnivaló, hanem evidencia.
A múzeumok kicsit izék, törött ujjú bábuk és kitömött állatok vannak mindenhol, aminél már csak a beteg állatok rosszabbak, tömegével láthatók a madárkórházban. Onnan gyorsan el is menekültem, nem vagyok ilyen mimóza lélek, de a szag, az borzasztó volt. Megnéztünk minden kiállítást. A hagyományos mesterségek bemutatóján jót röhögtünk a fitos orrú mézeskalácsos menyecskén (képünkön), aki elektromos Wertheim keverővel készítette a tésztát, amit mondjuk nem nagyon értettünk itt a pusztában. Szerencsére a Pé megtalálta hozzá a konnektort is a falban, Prodax volt.
A Nagycsárda viszont kifogástalan, komolyan. Az étel remek, fantáziadús és autentikus (nem keltették azt a benyomást, hogy a pusztai népek száz éve húst ettek hússal, a "Hagyományos ételek" cím alatt legfeljebb pörcös tészták voltak, nem krumpli-husi, vagy ilyesmi. A kiszolgálás megfelelően figyelmes és udvarias, a pincérek ismerték az étlapot, tudtak ajánlani. Az adagok persze akkorák, hogy az elfelezett adag tárkonyos szürkemarha levestől mindketten jól laktunk, a káposztás cvekedlivel tálalt kacsasültnek is csak a felét tudtam megenni, a desszert ugrott. A cigányok hibátlanul zenéltek, és nem tolakodtak. Azért kaptam egy dalcsokrot én is, ami mondjuk nem tetszett, de minden más szám igen. Így jár, aki nem mondja, hogy mit akar, de most Balázs Elemér Groupot csak nem kérhetek hegedűre meg cimbalomra alkalmazva. 
Aztán megnéztük a Kilenclyukú hidat, nem lehet rajta gyalog átmenni, csak kocsival.
Hangulatilag úgy az egész nekem némileg Tadzsikisztán volt, töredezett beton járdák, lepattant, törött ujjú, harminc éves bábuk, kiszáradt növényzet, hát nem élnék a Hortobágyon. Az ivóvíz meg rettenetes, először azt hittem, hogy elromlott a vezeték, azért sárga, de mindenhol az volt, és bűzlött. Mondta is az egyik helyi lakos, hogy ők ezt nem isszák meg, nem bírják. Amúgy be van vizsgálva, nem veszélyes az egészségre, csak ihatatlan, na. És ami az extrahorror, az az oktatás.Van egy iskola és óvoda kollégiummal. Tavaly 17 bentlakásos óvodásuk volt, a szülők a tanyavilágban élnek. Most egyébként az van, hogy ma van az Ákos első napja az óvodában, és röhögve, Borcsival kézen fogva mentek be a csoportba, de nekem így is mintha kitépték volna a szívemet. Milyen lehet akkor egész hétre beadni a hároméves gyereket az oviba úgy, hogy eztán már mindig így lesz? Borzalom. És mindenki azt mondta, hogy lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek jobb is így. Ezt én nem nagyon értem, ha tanya van, akkor ennivaló van, répa, krumpli, gyümölcs, csirke biztos van otthon, meg ott van anya is, mi kell még egy háromévesnek? Na mindegy, ezen inkább nem is gondolkozom.

Aztán továbbmentünk Poroszlóra, ahol a fejünk fölött úsztak el a méteres vizák, de ez már egy másik poszt lesz fotóval, mert most sok az elmaradásom, hiába, kiestem három napra, be kell hozni.

2012. augusztus 31., péntek

Munkahelyi klíma

Kalib: - Nézd már, olvastátok, hogy találtak egy bolygót a "lakhatósági zónában"? Kár, hogy akkor is csak négyezer-kilencszáz év múlva érnénk oda, ha fénysebességgel közelítenénk felé.
Vágó fiú: - Én biztos odaérnék!
Szerkesztő lány: - Hogy? Tudsz egy rövidebb utat légvonalban?

A kézenfekvő megoldások mindig lenyűgöznek

Kéményseprő: - Hát igen, idén sem lesz könnyebb a tél.
Kalib: - És a gázár, az hagyján, kit érdekel, amikor itt a fa. A hús viszont úgy megdrágul, hogy csak pislogunk majd.
Kéményseprő: - Ja, hát az nekünk nem gond.
Kalib: - Miért? Vegetáriánusok?
Kéményseprő: - Nem, most vettünk hetven csirkét, ott kavarnak az udvaron.
Kalib: - Jaaaaaaa!

2012. augusztus 27., hétfő

A kisvárosi alternatív energia-hordozókkal kapcsolatban

Azt mondja a szomszéd csávó, hogy van neki egy házi energiamezeje.
A kertje végében, a susnyásban van valami faféle, ami évente négy métert tud nőni. Ezt minden évben levágja, meg szerzett hozzá egy aprítékoló gépet, azon áttolja az ágakat, meg szerzett valahonnan egy spéci kazánt is, amit ezzel az aprítékkal etet. A fűtési költsége így a mínusz 25 fokos teleken is a nullához konvergál, a fosszilis energiahordozók meg bekaphatják.
Mondjuk az ilyeneken azért szoktam dobni egy hátast. És mi a francért nincs minden kertes ház végében egy ilyen mini energiamező, a helyi kisgép kölcsönzőnek meg öt ilyen aprítékolója? Csak a klíma a francba, az van, meg a hatvanezres fűtésköltség havonta, az.

2012. augusztus 24., péntek

Bemelegítés*

Van a Pének egy kollégája, a neve Körte Tibor. A múltkor meglátogattak minket, és végtelen jófejségük bizonyítékaként körtés Tibi csokit hoztak a gyerekeknek, szétröhögtük magunkat (nekünk meg Mavrodaphnét, hát ez se rombolta a népszerűségüket).
Van nekik egy elég friss gyerekük is, Körte Szonya, aki most már nyilván nagydarab, van vagy három hónapos is, de akkor még csak egy pár hetes kismacska volt, a gyerekek imádták. A kisbaba születésére való tekintettel a látogatásuk alkalmával átpasszoltuk nekik a nemrég visszakapott babaruhákat azzal a feltétellel, hogy nem adják vissza soha**.

A minap Ákosra fel akartam adni az egyik kisgatyáját, ami egy rendkívül sikeres darab, nagyjából egy éves korában nőtt bele, és azóta jó rá. Gondolom, megunhatta, vagy valami, mert ezúttal hangosan tiltakozott ellene. Én meg biztattam, hogy nézze csak, milyen szép ez a gatya, jó kis halacskák vannak rajta, vegye már föl, nem járhat egész nap lógó pöccsel. Láttam, hogy töri a fejét a kibúvón, gondolom, felderengett neki, hogy mi lesz a kinőtt ruhákkal, majd kibökte:
- Ez már kicsi rám! Odaadjuk a Körtefejű Kisbabának!


* mert ma alighanem sokat kell írnom, ez egy ujjgyakorlat volt most
** mert ugyebár részünkről a családalapítást befejezettnek tekintjük

2012. augusztus 23., csütörtök

A szoknyák és telefonok közötti összefüggéssel kapcsolatban

Jelenleg mindent egybevetve 23 szoknya van a szekrényemben, ebből háromnak van zsebe. És még csodálkoznak a férfiak, hogy a nők sosem veszik fel a mobiljukat!

2012. augusztus 22., szerda

Fiúgyerek

Ákos: - Anyaaaa!
Kalib: - Reggelizem!
Á: - De találtam valamit!
K: - Tessék, kisfiam.
Á: - Találtam egy dobodácsot (sic!)... de már agyonnyomtam.

2012. augusztus 18., szombat

Paradicsompálinka az van-e már?

Termőre fordult a paradicsom, ami azzal jár, hogy napok óta agyhalott üzemmódban paradicsomlevet főzök be. Nem fogy, úgy látszik napról napra több van, érik, terem, anyámnál is, azt is én csinálom.
Most értettem meg, hogy miért fontos az adómentes pálinkafőzés a magyarnak. Merthogy mijafaszt csináljon most az, akinek a húsz tő paradicsoma mellett ráadásul van még egy szilva-, vagy barackfája is?

Politikus lesz

- Bunika, miért locsoltad le az Ákost slaggal, hogy nyakig vizes lett?
- Mert nem futott el elég gyorsan... És különben is, ő akarta!

2012. augusztus 17., péntek

Mostan színes tortákról álmodom, ugyanis fogyókúrázok megint

Egyébként elég gáz az, hogy Updatenorbi éppen a cukormentes ország tortáját találta megfelelően érdekes és penetráns témának ahhoz, hogy szőnyeg alatt legyakja Paleoszendi Gábort. Háború van, kérem, levezetem.

Mert ugye a cukormentes torta édesítői a paleókonyha jól ismert kellékei, xilit, eritritol, ilyenek, ami Norbi szerint marhára nem cukormentes, át vannak verve a cukorbetegek. Nehogymá' a paleót népszerűsítsék országosan, miénem a norbiupdatet - gondolja egyébként valójában szerintem. Az egészben persze az a vicces, hogy Norbi, bár leszólja ezeket az édesítőket, Update1 megjelöléssel, saját márkás termékként árusítja. A xilitet Nyírédes néven, az eritritolt pedig Cukor Zéróként - utóbbi név ugye elég beszédes, jelzi, hogy szénhidrát és kalória tartalma a nullához konvergál.Hazudik ő.

De hát azért Szendi Gábort sem kell félteni, ő is beszólogat a saját honlapján, csak hát ő annyira unortodox (eretnek), hogy vele senki se foglalkozik, vagy legalábbis kevés orvost kent meg eddig ahhoz, hogy mögé álljanak tudományosan. Mondjuk nem csoda, aki naponta háromszor kirohan a jelenleg folyó orvoslás ellen, az tényleg nem számíthat az orvostársadalom támogatására. Nem úgy Norbi, akinek a termékeit egyenesen Pados Gyula, főfogyidoki ajánlja nagy hangon.

Azzal Szendi Gábor is tisztában van, hogy a paleó konyha alapanyagai kb. megfizethetetlenek. Mert azt senki se tudja hosszú távon tartani, hogy nem eszik kenyeret meg tésztát kilónként kétszázért, és nem ehetsz tűzoltásként egy zsömlét húszért, helyette lacikonyhára kell menni húst tolni ezerötszázért. A cukor ugye tilos (kilónként háromszázért), a mesterséges édesítők nemkülönben, de itt van a jó xilit, vedd meg háromezerhatszázért, a hülyének is megéri. És akkor jön Norbi, aki a xilitet felüti egy százalék szukralózzal, amitől rögtön negyedannyi kell belőle - fele áron. Nagy bizniszmen a Norbi. A vevőnek is megéri, meg neki is. Látja ám ezt Szendi Gábor, le is stoppolja a hithű paleósoknál a nagy bizniszt, itt a cikk, ami arról szól, hogy a mozgástól még soha senki nem fogyott le, a meghackelt nyugati étrend viszont rendkívül káros az egészségre. Lásd fehérjéből készült lisztek - amik a norbisütik fő alapanyaga. Úgyhogy oda-vissza megy most a pofozkodás, rendkívül izgatottan várom a következő Szendi Gábor hírlevelet. Az egrestortát megkóstolom, de megcsinálni nem fogom, mert  ilyenkor már nincs egres, bocs.

A cukros ország tortája marha finom, muszáj volt megenni sajnos. 

Bár lehet, hogy ezek ketten nem is egymás ellen küzdenek, csak nekem van összeesküvés-elméletem máma.

Ország tortája 2012 - feladvány

És az megvan már, hogy az idei Ország tortája, a Szabolcsi almás máktorta receptje úgy kezdődik, hogy 1,6 kilogramm tojásfehérje?
Jó-jó, a recept három tortára van megadva, de akkor most hány tojást is kell vennem, ha egy tortát akarok megsütni?

Már meg sem lepődünk

Vajon mit gondolhatott rólam a fogorvos, amikor mondtam, hogy a lyuk, ami miatt bejelentkeztem hozzá, hát az tulajdonképpen eltűnt, de ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg, mi újság, hátha találunk valamit?

(Nem talált semmit, azt mondta, hogy "szép kis fogaid vannak".)

2012. augusztus 14., kedd

A nyaralásunkkal kapcsolatban

Pedig az van, hogy keresgélem a szavakat napok óta, de egyre távolabb kerülök egy normális poszttól, mivel szerintem úgysem tudnám rendesen visszaadni, hogy mi volt. Elképesztően jó volt, na.
Voltunk a Bakonyban Etáéknál, akik a mi szerelmetes barátaink, és békés művészemberek, és akiknél éppen kulminált a kecsketej projekt.
Az úgy volt, hogy Eta nem hisz a tehéntejben (ahogy mondjuk a húsban, meg a cukorban sem), ezért tavaly vásároltak egy kecskét. Építettek is neki karámot, meg minden, aztán egyszer csak a kecske tüzelni kezdett.
Ekkor Attesz a nyakára kötött egy pányvát, mármint a kecskéére, nyilván, és elvezette a bakkecskéhez. Hamar  beteljesült a szerelem, tíz perc múlva már otthon voltak, és akkor izgatottan várták, hogy lesz-e kiskecske.
Lett kettő is, Picimici, és Norman Price, ahogy azt KisAtom, a Pojival egyívású kisfiuk (hivatalosan ugyanarra a napra datálódik a terhességünk kezdete) elnevezte őket.
Aztán szegény Picimicit elvitte egy torokra mért darázscsípés. A porhüvely felét elboltolták a szomszéddal tojásért, a másik fele a mélyhűtőben pihen, mert Attesz viszont hisz a húsban. Norman Price viszont továbbra is szívta az anyja csecsit, úgyhogy a háziaknak nem maradt kecsketej.
Pucolták volna el a háztól nagyon a gödölyét, de senkinek sem kellett, kivéve Bürger(meister) Józsinak, a polgármesternek, de ő is csak ígérgette, hogy jön érte, de nem jött.
Attesznál végül az egyik nap betelt a pohár, és elment a kocsmába, hogy felajánlja a kecskét. Jelentkezett is érte az egyik közmunkás asszony, jött is a kolléganőjével felmérni a terepet. Kicsit bizonytalanul nézegették az állatot, parázs vita alakult ki, hogy tejes gidaként jobb-e a húsa, vagy táplálják-e még tovább, de abban egyetértettek, hogy jó vásárt csináltak, ingyen kapták. Akkor elmentek, hogy hozzanak egy autót, mert mivel is vigyék el amúgy.
Pár perc múlva megjelent a polgárőrség egyik gépjárműve, amibe betuszkolták Norman Price-t. Mici, az anyaállat úgy fél percig még mekegett utána, de aztán elfelejtette, mi történt, Borcsit meg azzal vigasztaltuk, hogy előkelő állást kapott a Norman, megy a Sobri Jóska kalandparkba a kecskesimogatóba, aranyvilág jön rá.
Azóta valóban van kecsketej, napi három liter. A fejés nagy vonalakban a következőképpen zajlott: A Pé fogta a kecske hátsó lábait, Eta a fejénél énekelt Borcsi kifejezett kérésére, Attesz pedig fejt lelkesen. A gyerekek és én a karám deszkái mögül figyeltük érdeklődve a fejleményeket.
Ezen kívül voltak még egyéb izgalmak is, borjúpörkölt, meg kalandpark, ahol Borcsi már a nagygyerekes pályákon csatolta magát önállóan, a fejem fölött két méterrel, én meg csak totyogtam alatta, mint a tojógalamb, a kezemet tördelve, jajistenem, az egyetlen szépséges kislányom, mi lesz, ha leesik. Persze nem esik le, azért van a beülő, és azért csatol. Nagyon büszkék voltunk rá, ő pedig nagyon lelkes. Meg volt strandolás, Etával visítva csúszdázás, röhigcsélés, bányamúezum tonnás vasakkal, ahol mindent meg lehet rángatni, és minden gombot meg lehet nyomkodni, és mindent ki lehet próbálni. A kapus hapsi (aki megkérdezte, hogy voltunk-e már itt, mire közöltem, hogy igen-igen, harminc éve) még biztatta is őket, hogy csak nyugodtan, nyugodtan, tőle akár haza is vihetjük a gépeket, de arra azért kevés az esély, mert az ember mégsem lop el műemléket, sem tonnás vasakat, csillére meg nincs már szükségünk, mert befejeztük a szaporodást, és nincs kit ringatni benne. Ez egyébként régi bányászvicc, mármint hogy a bányászok gyerekét bölcső helyett csillében ringatták. És megnéztük a kőzet- és őslénytárat, meg kirándultunk Csingervölgyben, és szedtünk Szent László pénzeket, aminek a legendáját nem mondom el, valójában pedig 40-50 millió éves óriás egysejtűek (eukarióták) megkövesedett maradványai. Jó sok van belőlük, pedig gondolom mindenki visz haza egy marékkal. Szóval marhajó volt. Ja, és ettünk házirétest is, tökös-mákost, és Eta nyújtotta a saját két aranyat érő kezével, és tudnék még mesélni, de most el kell vinnem a Masnit az állatorvoshoz generálszervizre.
Ja, még a Sopron. Ott meg a Muckon laktunk a Moha panzióban, amin eleinte teljesen ledöbbentünk, mert valami elképesztően lepattant volt. Aztán kiderült, hogy csak a mi szobánk ilyen, a többi gyönyörű, csak ez kicsi, zsúfolt, és hát nem nagyon találták el a fal színét, ezért volt nagyon béna az összkép. Vigasztaltuk magunkat, hogy mi most a hegy tetején vagyunk, gondoljunk arra, hogy valami síházban vagyunk, vagy Erdélyben, vagy ilyesmi. Aztán kiderült, hogy séfbácsi olyan ételeket tud készíteni (pl. vargányás szarvassült), amiért máris érdemes volt idejönni, és az egész valami elképesztően otthonos, és barátságos légkört árasztott, beleértve a két kutyát és a három macskát is, amik ott sütkéreztek naphosszat a vendégek közt a teraszon. Nem volt semmi karót nyelt, uncsi wellness-szálló hangulat, csak béke, meg fák és madarak, meg az olimpia, már amikor bejött a tévéadás, mert ott azért az sem egyértelmű. Egyébként a legjobbkor mentünk, itthon 39 fok volt, Sopronban meg 25, a Muckon meg 20. A programok úgy kezdődtek, hogy belaktunk az út szélén érő feketeszederből, aztán leereszkedtünk a hegyről. Találkoztunk barátokkal, strandoltunk, kirándultunk, szedtünk kellékeket az adventi koszorúhoz, voltunk Ruszton, Fertőrákoson, és a Károly-kilátónál, szóval nagyon jól éreztük magunkat.
Csak sajnos vége van, és most itt a nihil, ami a nagy örömök elmúltával tartja sakkban az ember lelkét. Mert még nincs kedvem rápörögni az ovikezdésre, meg semmire. De azért mégiscsak van hozadéka, olyan szépen kisimultunk, lenyugodtunk, hogy mostanában semmi sem tud kihozni a sodrunkból. Már-már olyanokat mondunk, hogy "milyen jók a mi gyerekeink", ami egyrészt ugyan hajaz a valóságra, mert tényleg komolyodtak valamennyit, ami a korral jár, de mégis inkább arról van szó, hogy sokkal békésebben viseljük és kezeljük a próbálkozásaikat. Amúgy meg éppen belehalni készülök, hogy már megint nincsenek velem, hanem bölcsi-oviban vannak (Poji reggel keservesen sírt, hogy nem akar menni), mert most már tényleg annyira jó fejek, hogy nem szívesen adom őket, de hát sajnos vannak bizonyos kényszerítő körülmények, úgy is, mint munka, miegymás.

Fotók
Gépesített hadosztály
Sobri Jóska, és a múzsa csókja
Előtérben a gyerekek kukoricát majszolnak, háttérben pedig a bizonyos csúszdák

 Bányatűzoltópumpa
 Muzeális bányagép
 Borcsi szédítő magasságokban mász
 Ákos közben nyulat vegzál
 Ruszt, főtér
 Micitúrókrémes kenyér
 Ez pedig a kilátás a soproni panzió erkélyéről
 Nyári bobozni mentünk ugyan
 Ruszt, Borcsi, meg a horgolt fazokni
 További Ruszt
 És még egy kis Ruszt
 Valamint Ruszt,
 Ruszt,
 és Ruszt
 És még egy kis Ruszt
 Ruszt volt már?
 Aham.Ez pedig már Fertőrákos, háttérben a mangalicák