2016. december 5., hétfő

A 61., 62., 63., és 64 mikuláscsomag idén

Az normális, hogy amikor csokit vásárolok mikulásra, oké, négy gyereknek*, de akkor is, szóval hatezres költséggel a csomag alján csoffadozik valami kis szar, ahelyett, hogy egy minőségi édességektől duzzadó mikuláscsomag lenne a kezükben? Most mehetek megint édességet venni, hogy legalább tessék-lássék teli legyen az a zacskó, basszameg. A fogukat meg majd a radai rosseb fogja összetartani cementkoronával.




* ezt úgy kell érteni, hogy a saját, és a keresztgyerekeimnek. A két iskolai osztálynak már összeraktam, ott öccázé jutott teli csomag mindenkinek. Néha úgy érzem, az igényekkel vannak itt gondok, nem kicsi.

2016. november 30., szerda

A régi, szép időkben

Kalib: - Borcsi, ki mellett is ülsz most az iskolában?
Borcsi: - A Pisti* mellett.
Kalib: - És amúgy jóban vagytok?
Borcsi: - Hmm, végül is igen, habár már nem olyan jóban, mint a régi, szép időkben, amikor még zsenge hatévesek voltunk.

:D :D :D







* nemPisti nevét a személyiségi jogaira való tekintettel Pistire változtattuk.

2016. november 25., péntek

Az anyja nyomdokain

Mivel a magam részéről gyűlölöm, amikor az okos kis gyerekeim bamba fejjel bámulnak valami képernyőt, eléggé lekorlátoztam az itthoni elektronika használatukat. Jó, tudom, egyenes útjuk lesz így a közmunkába, mert az ő korukban egy gyereknek minimum programoznia kell, és ha hagyom őket, akkor programozni is fognak, ez nagyjából egy olyan skill, mint a beszéd, vagy a járás, minden gyerek megtanulja magától, beléjük van kódolva. De hát ezek az istennek se programoztak eddig sem, hanem videókat néztek helyette. Azt meg inkább ne.

Borcsi közben, egy gyenge pillanatomban megkapta az előző laptopomat, amitől azt hitte, hogy akkor mostantól ő bármikor, és bármire használhatja is, hát muhaha, az kéne még csak! Eleve ilyen idióta tini videoblogokat bámult, amitől idegbajt kaptam. Nagyjából egy darab tényleg vicces van közöttük, a többi az az idegesítő és értelmetlen nyafogás meg vekengés saját magukról (vö. A csodálatos Én), amit ha az én gyerekem csinálna itthon, elzavarnám kapálni abban a pillanatban kikérdezném a matekháziját, hogy elmenjen tőle a kedve egy életre. Más szülők meg hagyják, hogy a gyerekük hülyét csináljon magából ország-világ előtt, hát, az ő dolguk, de hát na.

Na, erre Borcsi, mivel okos gyerek, gyorsan rájött, hogy mi az a tevékenység, amit végezhet a laptopján, anélkül, hogy azonnal kicsavarnám a kezéből.

Mesét ír :D.

Jelenleg nagyjából a 20. oldalnál tart, Word témakörből informatikából csípőből hozta az ötöst, és azóta ismerem a lelke minden rezdülését, mert beleírja a meséjébe, amit oldalról oldalra fel is olvas nekem. Egyébként viccesen és színesen fogalmaz, bár időnként modoros, de majd kinövi.

Két dolog jutott erről az eszembe:
1. Akkora nevelő vagyok, hogy Montessori példát vehetne rólam. Egy zseni.
2. Na most mondja valaki, hogy a mai gyerekeknek nem számít a szülői példa!

2016. november 20., vasárnap

Ha középtávon gondolkodsz, ültess fát!

A hétvégén szakrális értelemben végképp körbe pisiltük a territóriumunkat, miszerint ezúttal már nem kivágtunk*, hanem ültettünk is fát. Szilvát.

Volt ugyanis a kert végében egy fehér rózsabokor, csak sajnos már több ága visszavadult, valamint a nyár elején elvirágzott (amit mi pont nem láttunk, mert akkor még nem volt a miénk a ház), utána meg hónapokig kerülgettük a szúrós ágait. Útban volt, na, meg vissza is vadult sok ága, szóval sok értelme nem volt, hogy ott legyen.
Okos kis Kalib erre azt találta ki, hogy verjük (mármint a Pé) ki a rózsabokrot, és ültessünk helyette szilvafát. Az legalább ugyanannyi ideig fehér virágba borulva pompázik, mint a rózsa, viszont utána 1.) nem szúr, 2.) ad gyümölcsöt, befőttet, lekvárt, 3.) és végső soron pálinkát is.
Ez után Ákos szabad idejében kiásta az ültetőgödröt a fának (mármint akkor szabadidejében, amikor elkezdett nyünyögni, hogy unatkozik, meg mit csináljak, nyenyenye, na, akkor elzavartam lyukat ásni a kert végébe, munkaterápiára mintegy. Nekem meg lett ültetőgödröm.

És akkor tegnap végre megvettük a szilvafát, ami ilyen hosszabb botnak néz ki jelenleg, az alján kis pamaccsal, az a gyökere. Valamint szaktanácsot is kaptunk, mondta a faeladó ember, hogy a gödörbe tegyünk érett marhatrágyát is, mert az jó lesz a fának. Ami amúgy mindenképpen csak 4-5 év múlva fordul termőre, szóval jelenleg, ebben az instant világban elég nehéz átérezni, hogy ennek egyszer majd haszna lesz, de mindegy, szóval trágyázni kell, nincs mese.

Na akkor elmentünk a teszkóba, hogy vásároljunk marhatrágyát, de marhára ki voltam akadva, mert hát a trágya az szar, és én szarért elvből nem fizetek. Mondtam a Pének, hogy vegyünk inkább sütőtököt, azt megesszük, és majd abból termelünk mi trágyát, de azt hitte, viccelek. Végül is egy kicsit igaza volt, bár volt egy kis megbicsaklás, amikor majdnem földhöz vágtam a pörge kalapomat mérgemben, ugyanis egyszer csak, tárgyakeresés közben eltűnt az Ákos. Jó, a körmölpálcási teszkóban eltűnni nem ugyanolyan, mintha a Mammutban hagytuk volna el a gyereket, de akkor sem volt meg. Utólag kiderült, hogy kakilnia kellett, úgyhogy elszaladt vécére.
Na most szerintem, ha lenne egy kis üzleti érzékem, beszámíttathattam volna, vittünk is, adtunk is, a különbözetet fizetem. A gyerek utána szerencsésen előkerült.

Végül a fiúk szerencsésen elültették a fát, meg vettem még két málnatövet is, és azokat is. Jó, jó, tudom, akik látnak a facebookon, tudják, hogy van málnám, még két hete is termett. Öt szemet. Mert ez egy ilyen örökkétermő fajta, aminek az előnye az, hogy novemberben is van málna, hátránya viszont, hogy mindig csak öt szem. Szóval a dömping elmarad, de majd most!

Hát, nagyjából ennyike a történet, pápá.

* természetesen értéktelen fák voltak. Tudom, a nagyvárosból nézve nehéz elképzelni létező kategóriaként az "értéktelen fát", de ebben a kertben tényleg marhasok ilyen ecetfa meg bodzafa, meg egyéb ilyen bizbasz van, amellett, hogy van jó néhány értékes, szép fenyő meg nyír, meg ilyesmi is foglalja a helyet. Szóval maradjunk abban, hogy ezekhez még egy feketeöves greenpeace-es se láncolta volna oda magát. Különben is kell a tüzelő télire.

2016. november 16., szerda

Ha probléma jön, beleállunk, megoldjuk

Pé: - Hol van innen a párna?
Kalib: - Szerintem beépítették a gyerekek a bunkerbe.
Pé: - Nem lehet ezt innen lebontani?
Kalib: - Hát, sok szerencsét hozzá. Nem tudom, látod-e, hogy a pokróc zseníliadróttal van odafogatva a lépcsőkorláthoz nyolc helyen... Mondjuk azt én találtam ki.




(nappali fényben fotót is mellékelek majd)

2016. november 10., csütörtök

Reggelek, lazaság

Kalib: - Borcsikám, most már húzzál bele, mert el fogsz késni az iskolából! Mi lesz az első órád?
Borcsi: - Hú, angol. Nem baj, tudom: sorry for beeing late.

:D :D :D

2016. október 21., péntek

A kvázi hobbimmal kapcsolatban

Most már hivatalos: én olyan futó vagyok, aki minden szezonban pontosan egyszer megy el futni. Tegnap voltam, az éjszakát viszont Ákos végig hányta, és ki volt mellette ügyeletben? Na ki? Hát nem a nörsz, sem a svájci nevelőnő. És különben is esik az eső, úgyhogy ma már nem futok. Holnapra meg alighanem elfogy a lendület.

Egyébként meg szerintem attól még, hogy ritkán jutok el, nyugodtan nevezhetem magam hobbi futónak. Végül is simán benyögi bárki, hogy a búvárkodás a hobbija, aki innen az Alföld közepéről ötévente eljut valami tengerhez, és tetszett neki legutóbb, amit ott látott az ezerforintos, teszkós búvárszemüvegében-pipájában.
Nekem meg még rendes futócipőm is van.

Meg még az éneklés is a hobbim, van hozzá hangom, meg ilyenek.

2016. október 6., csütörtök

Mindenféle nagyszerű és csodálatos dolgokról

Jól állunk a kipakolással, ma bekerült a tálalószekrény (úgy is, mint almárium) az étkezőbe, miáltal megszabadultam hat doboz porcelántól és kristálytól. Mármint a dobozoktól szabadultam meg, a tartalmuk a tálalóba került. Komfortérzetem van. Mindazonáltal egészen furcsa és idegen érzés, hogy kidobhatom az eredeti dobozokat, mert saját házba költöztünk, ahonnan én már a következő húsz évben nem viszem sehova az étkészletemet. Asszem. Bár a zuglói lakással is így voltam, hehe.
Valamint találtam egy olyan doboz poharat, amit a zöld házban egyáltalán nem csomagoltunk ki négy év alatt, és hogy megvoltunk már nélküle!

És még az is van, hogy most, hogy befűtöttünk, kiderült, hogy van a lenti vécében radiátor, csak eddig nem vettem észre, mert mindig telepakoltam újságokkal. Most meg jé, ott is meleg van.
A meleggel kapcsolatban egyébként egészen csodálatos fejlemény, hogy mivel elkezdett itthon befagyni a seggem, párhuzamosan elkezdett csökkenni az ódzkodásom a vegyes tüzelésű kazántól, sőt, elkezdtem konkrétan szeretni, ami egy idő után oda fajult, hogy megkértem a Pét, hogy gyújtson bele. Ennek folyományaként idebent csodás meleg van, igaz, időnként rakni kell a tűzre egy kis fát, de az nem baj, mert további csodálatos fejlemény, hogy a fa nekünk csak úgy nő, szóval ingyen van csodálatos meleg idebent, és nem havi 65 ezerért, mint tavaly télen. Hát nem csodálatos?

2016. szeptember 28., szerda

A mosogatógéppel kapcsolatban

Amúgy pedig kötelességemnek tartom rögzíteni, hogy

1.) a mosogatógépet az Isten adta az asszonynak, mert látta, hogy az jó, és a terhei igazán jelentős részét le tudja venni általa, a neki egyébként oly kedves asszony válláról. (mondjuk ugyanitt felmerül a kérdés, hogy a mosogatást meg minek adta akkor? a kettő közt, mármint a mosogatás és a mosogatógép között mégis ott tátong vagy 6000 évnyi űr)

2.) a világon semmi sem indokolja, hogy az aldis mosogatógép tabletta helyett a kétszer annyiba kerülő Finish nevűt vásároljam. Összehasonlítottam, ez biztos.

3.) csaknem tíz éven át neveltem úgy két gyereket és egy férjet, hogy (egy rövid időszakot leszámítva) nem volt mosogatógépem. Egy Rambo vagyok, egy Rambo.

4.) ha véletlen még nincs mosogatógépetek, de van százezer forintotok (valamint megfelelő méretű hely a konyhában), és azon gondolkoztok, hogy lapostévére vagy utazásra költsétek-e a pénzt, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az egyetlen észszerű választás: a mosogatógép. A tévé eleve szar ötlet, az az utazás meg, ami kijön százezerből, az soha senkit sem tud kárpótolni azért, mert a fél életét mosogatással tölti, a lét értékes percei meg csak peregnek, mint ujjak közt a homok, és múlnak elfele mosogatással, ahelyett, hogy mással telnének. Bármi mással, kivéve a tévézést, ugye.

(emellett meg kell, hogy állapítsam, hogy a blogger helyesírás ellenőrzője még nincs átállítva a szeptember 1. utáni szabályokra.)

Ez is eljött

Valójában mindig tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de mégis reméltem, hogy talán nem jön el az az idő, amikor a gyerekem feje fölött állva kell rávennem őt feladatról feladatra, hogy csinálja már a leckéjét - szóval akkor én előbb-utóbb ordítani fogok.
És tessék.

(Borcsival minden olyan egyszerű volt, a házi kész volt, mire hazajött, egyébként meg mindig tudta, hogy mi a feladat, és lelkesen csinálta. A ceruzákat nem rágta szálkákra, mint a hód, szorgalmas volt, felelősségtudó és motivált. Mondanom sem kell, Ákos ennek pont az ellenkezője, az ősz hajszálaim meg csak szaporodnak, szaporodnak.)

2016. szeptember 27., kedd

Kiskertemről itt

Vajon mire gondolhat az, aki azt ajánlja, hogy a gerberát 8-12 fokos télikertben vagy verandán teleltessük?
Merthogy momentán híján vagyunk a verandának, meg a télikertnek is, és szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Na mindegy.

Más szempontból viszont az idei kerti tevékenységem, hát az felemás eredménnyel járt.
Tulajdonképpen elégedett lehetek, (én már csak ilyen kis elégedett fajta vagyok), a padlizsán egy sikertörténet, jövőre többet fogok ültetni belőle, mert egyrészt elképesztően cuki, ahogy nőnek a kis lila csüngők és nagy lila csüngőkké válnak, másrészt finom.

A paprika viszont egy vicc. Na jó, kezdem az elején. Szóval június 10-én költöztünk ide, és június 12-én már a földben voltak a palánták. Augusztus közepén még úgy nézett ki, hogy termeltem 3 szem paprikát, és 50 kiló zöldparadicsomot, mert ezek itt az életben nem fognak beérni, (hiányzik az az egy hónap, amivel később ültettem a szokásosnál), pedig öklömnyi méretű, hatalmas termések lógtak a növényekről. Egyébként idén valami nagyon tekintélyes fajtát sikerült vásárolni palántaként, van, amelyik akkorára nőtt, hogy a vállamig ér, és azért csak addig, mert a karózás és a gondos kötözés ellenére lehúzza az ágakat a sok paradicsom.

Aztán végül belehúztak, és leszüreteltem olyan 15 kiló paradicsomot, amiből lett némi lecsó meg paradicsomlé, és ettünk is belőle bőven. Hát annál romantikusabb dolog nemigen létezik, mint mikor reggeli előtt még kiugrasz a kertbe szedni egy kis napmeleg paradicsomot, ezért éri meg az egész.

A paprikával még ekkora szerencsém se volt, egyet kidöntött a vihar (rádőlt a rózsafa), a többin meg 2-2 szem nőtt, majd szeptemberben beindult az özön (a fajta neve: fehér özön), de hát abból már nem lesz rendes termés.

A sárgadinnye meg csak kuki virágokat hozott, termést egyet sem.

Viszont találtam a teraszkorlát tövében uborkafát, amit szerencsésen fel is futtattam ööö... a teraszkorlátra. Hát annak is van szépsége, amikor onnan szüretelem az uborkát az aktuális étkezéshez. Túl sok nem lett, de júliustól mindig volt otthon uborka.

Ezen kívül van ugye itt egy sárgabarack fa, amit pont a költözésünk előtt kellett volna megpermetezni. A néni nyilván már nem tette meg, és a fia sem (shame, shame), de így is elég jól termett, csak sajnos mielőtt beértek volna a szemek, lepottyantak. Na nem baj, a konyhaajtótól nagyjából 10 méterre történt az eset, vagyis elég jól tudtam menedzselni a dolgot, szóval idén lett baracklekvárunk elég.

És ezen kívül érik a füge is bőven (nászutas desztinációnak ideális, csak mondom), amit vadul osztogatunk szerteszét, mert tavalyról még van fügelekvár, és idén már nincs kedvem foglalkozni vele. Pedig finom, palacsintába főleg.

Ja, a bazsalikomból lett egy üveg pesztó, nagyon finom, mindjárt elfogy.

És van még egy pici mentatövem, ami remélem, jövőre teljesen el fog szaporodni, na, abból lesz a mentaszörp, talán már idén is, ha el nem szúrom.

Hát, elsőre ennyike, komoly kertrendezésre idén nem adtuk a fejünket, volt más dolgunk a házzal elég. A konyhám mindazonáltal már elkészült, persze még mindig van mit simítgatni rajta, de a legtöbb funkció már működik, és elképesztően, de tényleg nagyon-nagyon sok vízszintes felület van benne, esküvői sütimegrendeléseket ugyanitt felveszünk (csak vicceltem). Mindazonáltal a nyár folyamán kiderült, hogy lehet teljesen lepattant konyhában is befőzni, meg akkor is, amikor egyáltalán nincs az embernek konyhája, mert köztes állapot van, csak akkor el kell menni anyucihoz.

Ja, és a dáliagumók csodásat nyaraltak anyukámnál, lett sok virág, meg minden, jövőre pedig átköltöznek ide. És még szamócatelepítésen is gondolkozom, csak az vonzza a meztiket, és ebbe még egyszer nem szeretnék belemenni. Még meggondolom. Valamint kivertünk egy fehér rózsafát (jut is, marad is, és úgyis visszavadult már a fele), helyette pedig ültetünk mindjárt egy szilvafát. Végül is annyi ideig az is tud fehéren virágozni, mint a rózsafa, csak a szilva még gyümölcsöt is hoz ilyentájt. Veszek katlant, veszek üstöt, és lesz üstben főzött szilvalekvárom, meglássátok! Csak pár év még, míg termőre fordul (a még el sem ültetett fám).

És most jut eszembe, hogy még a távoli kertbe is el kell menni szüretelni, szóval további befőzések várhatók, na mindegy, konyhám és üvegem éppenséggel van elég.

2016. szeptember 15., csütörtök

Hogyan utáltassuk meg a tízéves gyerekekkel az éneklést

A előző posztban említett tanító szuper receptje alapján:

1. Az óra első felében aktívan és csak fegyelmezzünk, de úgy, hogy amíg a nyikorgó székeket ki nem tudja húzni hang nélkül 31 gyerek, addig ezt gyakoroltatjuk velük.

2. Fenyegessük meg a gyerekeket, hogy a hiányzó tanszerekért egyes jár.

3. Írassunk dolgozatot a második héten a ritmusértékekből.

4. És végül soha, semmilyen körülmények között ne énekeltessük őket, nehogy már örömük legyen!

Bár, ha jobban belegondolok, végül is csak az énekórát utáltatta meg, amit sikerült tökéletesen leválasztania az éneklésről. Ügyes.

(Nem, nem csak panaszkodok és birkamódra tűrök, hanem cselekszem is majd, és nem azért, mert ennyire érdekel az ének osztályzat, hanem mert szerintem ebonitrúddal kéne ütni az olyan tanítót, aki képes az énekléssel összefüggésben rossz élményeket osztani a gyerekeknek.)

2016. szeptember 12., hétfő

Hogyan utáltassuk meg magunkat, a gyerekünket, és az egész családunkat tizedíziglen a gyerek tanárával rovatunkban ma

Negyedikes gyerek szülői értekezletén a frissen érkezett napközis tanár éppen azt taglalja, hogy ő márpedig fekete pontot ad minden esetben, ha hiányzik a felszerelés, és három fekete pont egy egyes, ami beleszámít a tanulmányi eredménybe.
Érzem, hogy megy föl a pumpa, vörösödik a fejem, az agyamat meg önti a szar elfele. Fölteszem a kezem, és jelzem, hogy elnézést, ez az, amit egyáltalán, semmilyen formában nem lehet. Ugyanis én újságíró vagyok, éppen oktatással foglalkozom, és pont megkérdeztem a minap a minisztériumot egy cikk kapcsán*, hogy mi a helyzet, és kezemben az állásfoglalásuk, hogy a magatartás- és szorgalomjegybe beszámíthatják, ha nincs ott a felszerelés, de a tantárgyi jegybe semmiképp. 
Ott, az egész osztály előtt. 
A tanító elkezdett szabadkozni, hogy ez nem is úgy van, mert ők ezt csak mondják a gyerekeknek, hogy komolyan vegyék a felszerelést. 
Ja, az más, ha csak hazudsz nekik, akkor semmi baj. 

*Jó, így olvasva látom, hogy tök nagyképűen hangzik, de higgyétek el, nekem ez a munkám, nem tehetek mást. 

2016. szeptember 6., kedd

Ezt intéztük idén nyáron

Szóval a nyár. Azért szoktam összegezni a végén, hogy mi történt, hogyan fejlődtek a gyerekek, mert nagyjából ez az az időszak, amikor együtt vagyunk, úgy tényleg, egész nap, és nem abban merül ki a kommunikáció, hogy húzzad már a zoknidat, meg kész van-e a házi, és hová kell éppen rohanni iskola után.

Idén ugye nem is nagyon mentünk nyaralni, kösz házvásárlás, kösz költözés, se időnk, se pénzünk nem volt két falkiverés/festés között. Ennek az egésznek a nagy győztese egyébként Borcsi volt, a házunk ugyanis egy meglehetősen központi helyen áll, konkrétan Körmöspálcás belvárosában, az iskolától két perc sétára.
Úgyhogy Borcsi ezen a nyáron elkezdett önállóan barátnőzni, a közelben lakókkal összejárogatni. Hol itt voltak, hol ott, hol ezzel, hol azzal. Azért nagyjából tudtam követni, meg mindig tudtam, hogy ki fog nálunk aludni, hát voltak jó páran. Meg ő is jó sokat aludt a barátnőinél.

Ennek én egyébként azért örülök nagyon, azon kívül, hogy mégiscsak kényelmesebb, hogy nem kell kísérgetnem,  mert az osztályukban 15 lány van, és sajnos ő lett a tizenötödik, akinek nem jutott barátnő. Eleinte úgy volt, hogy jól összebarátkoznak az egyik kedves kislánnyal, csak sajnos az osztály szarkeverője (mindegy, ez nagyon hosszú történet, lényeg, hogy anyuka akár pénzért is megvásárolja a lányának a barátokat, buliztatja, shopiztatja, lovagoltatja a kiszemelt lányokat, valamint áskálódik és furkálódik a jó cél érdekében, és ez hivatalos, nincs ember a Körmöspálcáson, aki képes lenne őt őszintén szeretni) kivetette rá a hálóját, Borcsi meg hoppon maradt. Most viszont a központi elhelyezkedésnek köszönhetően elkezdtünk elképesztően élénk barátnő forgalmat bonyolítani, én nem lovagoltatom és moziztatom senki gyerekét, szimplán jó fejek vagyunk, ez is valami azért, na.
További szerencse, hogy év elején megérkezett az osztályba a 16. kislány, szóval van még remény hogy nem kell jövőre kisgimibe járatni a gyereket a város másik végébe.

Ezen kívül elkezdett picit nőni a cicikéje, aminek örömére gyorsan elkezdett topokat hordani, de azért még mindig olyan kislány szabású, cuki.

Egyébként úgy veszem észre, hogy borzasztóan élvezi a romantikus lányszobáját, mondjuk annyira nem, hogy rendet is tartson benne legalább minimálisan, de igazából hülyén nézne ki, ha ezen nekivágnék értetlenkedni, mivel volt kitől örökölnie, én is iszonyú trehány vagyok, csak szeretem a szépet, ezért időnként elpakolok. Na jó, gyakran.

De ami a legfontosabb fejlődés, az kettő is. Az egyik, hogy elkezdett Borcsi érdeklődni a konyhai műveletek iránt, ami egy igen titokzatos dolog, mivel a konyhánk, az leírhatatlan. Még csak most fogunk nekiesni a felújításának, szóval ronda, mint az állat, a falak úgy néznek ki, mint amit lefostak, a padló... na szóval tényleg elmondhatatlan. Ennek ellenére Borcsi mindig ott állt mellettem, és nem csak szövegelt, hanem tettleg segített is a főzésben. Például már üzembiztosan képes önállóan palacsintát sütni, szimultán, két serpenyővel, és vág, pucol, mosogat, menüt tervez. Ügyes.

Valamint megtanult biciklizni, mármint nem úgy, hogy képes nem eldőlni a járgányon, hanem el lehet vele indulni a városba A-ból B-be, és meg fogunk érkezni. Persze mondani kell neki, hogy mit csináljon, de akkor szót fogad, és csinálja, mi meg haladunk, tök jó. Ez mondjuk elég mázli volt, amikor ünneplő cipőt kellett neki szerezni másnapra, csak a kocsi éppen nem volt otthon, de bennem szerencsére bennem volt a shopiláz, úgyhogy nekivágtunk bringával, és teljesítettük is a tervet, ezer szerencse, mert másnap kiderült, hogy augusztus 20-a van.

Egyébként meg továbbra is tök jól lehet vele röhögcsélni, a humora továbbra is fergeteges, és be nem áll a szája, de tényleg, elképesztő. Mindig azt hiszem, hogy van nála valaki, mert folyamatosan dumál, magának, szórakoztatásul, vagy valami. De blogger (újságíró) anyuka ezen nem sír, ugye.

Ugorjunk, Ákos jön.

Hát Ákoska is szintet lépett, először is egyedül járt lovastáborba, igaz, a negyedik nap már alig akart elmenni (unalmas), az ötödiken meg hazakönyörögte magát, de akkor is. Aztán elment az unokatesóm családi gyerektáborába Balatonföldvárra, ahol a tervezett négy napra még Borcsi nélkül ráhúzott további hatot, mert ott neki jó volt, nyár, napsütés, homok, Balaton, kishaverok, szabadság, mi kell még? De aztán 10 nap után mondta, hogy most már menjünk érte, mert hiányzunk.

Ákos azt hiszem az egész új házban az udvart élvezi a legjobban (jé), ahol körbe-körbe lehet bringázni/traktorozni/rollerezni, meg vannak mindenféle növények, fák, meg magaslatok. Mert Körmöspálcáson mindenkinek van sziklakertje, a városkában, ahol megállt az idő. És ezt a sziklakertet nem tudom széthányni, mert nem bírom el a sziklákat, hát ennyi a történet. Jövőre fűszerkertet csinálok belőle alighanem.

Amúgy Ákos koma simán elvan a gilisztákkal, a macskákkal meg a csigákkal (mindet örököltük), de sokkal jobb, ha van hozzá barátja is. Időnként tudunk szerezni neki, máskor nem. Mert azért neki találkozni, az szülői beavatkozást igényel még.

Sajni az a szép hagyomány itt nem létezik, mint a zöld háznál, hogy az utcabeli gyerekek együtt bringáznak/bandáznak/rambóznak délutánonként, ami nagy bánat. Viszont itt is van kisbolt, ami akkor vált fontos tényezővé, amikor Ákos a szülinapomra készült, és fogta a zsebpénzét, átment a kisboltba, és vásárolt nekem egy szál kolbászt, mert észrevette, hogy szeretem. Az mondjuk tényleg egy elképesztő flash volt, amikor a szülinapom hajnalán jöttek a csattogó kis talpaikon megköszönteni, énekeltek szépen, és a sötét szobát átlengte a füstölt kolbász semmivel össze nem téveszthető illata, amit Ákos szerzett nekem önállóan. Azt hiszem, erre a reggelre még dédike koromban is emlékezni fogok, majd szólok, amikor már nem pityeredek el rajta fülig érő szájjal.

Ákos egyébként továbbra is egy rejtély nekem, furcsa kisfiú. Egyébként elképesztően kis cuki, süti gyerek, bár egyre ritkábban pattan a karomba, alighanem észrevette, hogy már alig bírom el.

És akkor ez a kis süti a minap iskolába ment, hú, hát kemény strapa ez mindkettőnknek. Ő egy kicsit unatkozik, mert tessék, itt van, már három napja iskolás, és még mindig nem tanították meg olvasni. Én meg, mint hardcore vekerdysta anyuka, színezek, mint a hülye, mivel nem kényszerítem a csodálatos szabad szellemű gyerekemet arra, hogy kontúrok között maradjon. A leckecsinálástól meg eleve irtózom, hát szegény gyereknek mindennap hat órája van, plusz egy házi feladat csinálás, ennyit minimum ül az iskolában, most mit akarjak még tőle délután hatkor? Kiszínezem a szaros feladatát.
Egyébként a tanítónénik elképesztően jófejek, tényleg. Profik, viccesek, aranyosak, érzékenyek.

Csak hát valami azt súgja, hogy Ákossal ez sem fog olyan simán menni, mint Borcsival, aki mindig mindent tud, akkor is, ha ott sem volt. Mindegy, majd belejövünk. És szerencsére mire belejövünk, már el is múlik az első év, Ákos is beidomul, mert nincsenek illúzióim, az iskola idomítás, hát sok sikert kívánok hozzá, de szívből az aranyos tanítónéniknek. Hátha ők nagyobb sikerrel járnak Ákossal, mint én.


2016. szeptember 1., csütörtök

Gyakorlati kellemetlenség

Elromlott a telefonom (Samsung prémium assistant meg öt napja baszik érte jönni és elvinni megjavítani), és most melyik az az eszköz az összes itthon fellelhető közül, amibe bele lehetett helyezni a nano SIM kártyát, és életet is tudtunk bele lehelni? Hát kérlek szépen, kedves barátaim, az anyósom leharcolt, előző telefonja, ami se nem okos, se nem érintőképernyős, viszont legalább száz éves, a mérete meg olyan, hogy az egész telefont alig lehet látni, nemhogy a kijelzőjét.

Alighanem Messi érezné így magát, mint most én, ha a Celldömölki Nyugdíjas Futball Egyesület csapatával kellene egy meccset lejátszania, de az ő oldalukon.

2016. augusztus 27., szombat

Az élet nagy rejtélyeivel kapcsolatban

Ákos osztályában is SzMK anyuka leszek, annak ellenére, hogy annak idején majdnem nem jelentem meg a felvételi elbeszélgetésen (beestem az ajtón az utolsó pillanatban, pedig csak meg akartam kérdezni, hogy mikor is kell jönnöm?), a nulladik szülői értekezleten pedig szintén. Mármint azon egyáltalán nem jelentem meg, mert elfelejtettem.

És akkor tegnap volt a családlátogatás (azt nem felejtettem el, hálistennek, még almás pitét is sütöttünk, meg a Konszi keze is meggyógyult, úgyhogy gyorsan berendeltem előtte), és a tanítónők jelezték, hogy engem néztek ki a feladatra.

Én meg elvállaltam, azzal a kikötéssel, hogy nem kell pénzt kezelnem, mert én egyáltalán nem vagyok precíz, én a dolgokat holisztikusan kezelem, kizárt, hogy fillérezzek meg elszámolást készítsek. Megegyeztünk.
Meg ugye a Borcsi osztályában is SzMK anyu vagyok, mert ott is közölték még elsőben, hogy az leszek.

Tavaly meg ugye az oviban is az voltam.

Én nem értem, hogy miért jut rólam minden pedagógusnak az az eszébe, hogy nini, itt egy SzMK anyuka. Azt hiszem, lehet bennem valami.

2016. augusztus 16., kedd

Örömünnep van ma

Valójában ma értettem meg, hogy aki ért hozzá, az miért tartja oltári nagy fasságnak a digitális bennszülött kifejezést.

Ma, hosszú hónapok után megjavult a tabletem (nem magától). És én úgy, de úgy örülök, hogy végre megint tudok olvasni.
Tudom, tudom, vannak ezek az izé... papírkönyvek*. Aham, amiért el kell menni a könyvesboltba vagy a könyvtárba, esetleg ki kell fizetni, meg megfelelő világítást kell csinálni, hogy lehessen őket olvasni, meg hajgumit dugni a megfelelő oldalhoz (most mi van, ez van kéznél az ágyban, ahol olvasni szoktam. Kotont csak nem dughatok oda), hogy tudjam, hol tartottam, meg ilyenek.

Most meg csak letöltöm, és már olvashatom is, amit csak szeretnék, van háttérvilágítás, és az app megjegyzi, hogy hol jártam.

És ehhez, hogy én ragaszkodjam ezekhez a dolgokhoz, rohadtul nem kell Y meg Z generációsnak lenni, hanem rá kell érezni az előnyeire. Mint amikor nem kell odautazni anyádhoz árkon-bokron át, hogy beszélni tudj vele, hanem felhívod telefonon, és tessék. És ehhez nem kellett tárcsás telefonkészülékkel a nappali sarkában születni, anélkül is telefonál ma már mindenki, mert az könnyebb, mint odamenni, hát ennyike.

*nekem egyébként semmi bajom a papírral, én kimondottan imádom a papírt, sőt elárulom, hogy könyvet (albumot) kötni is tudok egy csomóféleképpen, mert az nekem a hobbim. Az albumkötés (vö. scrapbook). Szóval nálam jobban senki nem szereti a papírt, sőt, egyenesen imádom a szép papírokat, egy vagyont költök rájuk. De azt vagy én írom tele, vagy én csinálok belőlük albumot. Amit más írt tele, az jó nekem monitoron is.

2016. augusztus 11., csütörtök

És akkor hopp, elém ugrott az ötödik zacskó fodros nagykocka

Többé-kevésbé megszoktuk már, hogy vettünk egy házat, végül is már csak nagyon ritkán nyitok be véletlenül a spejzba, ha pisilni indulok, és a tányérokat is mindig elsőre megtalálom. Na jó, többnyire.

Vannak itt viszont olyan adottságok, amiket valószínűleg csak később sikerül majd sajátként kezelni. Ma például elmentem bevásárolni, kicsit bosszankodtam is előtte, hogy a picsába már ezzel a nyári szünettel, oké, imádom a nyarat, de baszki, most, hogy mind a négyen itthon vagyunk, annyit zabálunk, mint a pekingi állatkert összes lakója együttvéve, plusz a Serengeti.

Na szóval elindultam bevásárolni, úgyis akciós a tej az aldiban, egy kartonon megspórolok 600 forintot, elköltöttem viszont harmincötezret. Mondtam, hogy sokat eszünk.

És akkor hazajöttem, és amikor bevittem a szajrét a spejzba, hogy kipakoljam, megtaláltam az előző heti bevásárlást, amit eddig a konyhában kerestem megszokásból. Ugyanis a zöld házban nem volt spejz, és mivel ötletszerűen szoktam vásárolni, nem tűnt fel, hogy hiányzik valami, csak az, hogy már megint nincs mit enni.

Na mindegy, remélem, ezt a kontingenst szintén senki se fogja felfedezni, mert másrészről viszont nem igazán szeretnék harmadik üveg bontott nutellát a konyhaszekrényben (különböző helyeken), bár valószínűleg mégiscsak én vagyok az, aki ha nem talál valamit, semmi baj, felbont egy másikat.
A Föld meg pusztul elfele.

(A kölkek meg elmentek a szomszédba Perseidákat nézni, bár látni semmit sem fognak belőlük. Mondjuk eleve föl se tudnak nézni, mert esik az eső. Nem baj, tudjuk, hogy ott vannak, a szülinapomon mindig hullanak le a csillagok az égből, mondjuk ez is egy adottság, mi sem természetesebb.)

2016. augusztus 9., kedd

A házunkkal kapcsolatban, aminek az üzemeltetését ezennel outsourceoltam

Én nagyon szeretem a házunkat, nagy és kényelmes és amúgy elég jól is néz ki ahhoz képest, hogy alig volt lehetőségem csinosítgatni, mivel ebben a dologban nincs köztünk konszenzus. A Pé ugyanis nem akar szögeket a falba, szerintem meg két grammos képeket fúrt-tiplizett akasztóra akasztani olyan ágyúval verébre kategória, mint amikor a gyerek fejéről lakklemosóval akarta leszedni az arcfestést, krém helyett.

Szóval nincs kép a falon, egy sem, pedig én szakmányban gyártom a szebbnél szebbeket, ugye van ez a hobbim, a scrapbook, és a hétvégi tábor alatt megtáltosodtam.

Csak hát van egy kis baj. Na jó, nem baj, hanem kellemetlenség. Én ezt a házat kevés vagyok üzemeltetni. Jó, az ajtókat még megy bezárni (ööö, kivéve a második garázst, aminek a lakatját elvitte a volt tulaj a hétvégi kipakolás után, de abban úgy sincs semmi), viszont vannak ezek az éjszakai világítások, aminek egyszerűen nem értem a kapcsolóit. Mert itt olyan, de olyan villanykapcsolók vannak, amik nem is értem, mit vezérelnek, majd biztos jön a százezres számla, mert a padláson ég valami csirkekeltető lámpa, vagy ilyesmi, amit sosem látunk, mert oda még nem merészkedtünk fel. Igen, vannak még feltérképezetlen területek az objektumban.

Szóval egyszerűen nem értem, nekem meggyőződésem, hogy a mozgásérzékelő reflektor mozgásra lekapcsolódik, nem pedig fel, de a Pé szerint nem, hanem rossz helyen mozgok, vagy valami ilyesmit magyarázott.

De ami sokkal komolyabb baj, hogy közeleg a tél, nekünk meg még nincs rendes fűtésünk. Vagyis van fűtésrendszer, meg minden, egy ilyen harmincéves vegyes tüzelésű kazán. Na most én a tűztől rettegek, mint az állatok, meg ezek a régi kazánok puffertartály nélkül amúgy is fel szoktak robbanni. Kuktám is ezért nincs, többek között.
A Pé meg nem akar másik kazánt, mert minek, ezzel itt nagyjából ingyen fűthetnénk (nettó 140 négyzetméterről beszélünk), mert van egy tanyánk meg egy erdőnk, úgy húsz hektár, mindegy, szóval fa az pont van.

Na most múltkor egy barátnőm mesélte, hogy neki pont van egy ilyen kazánja, igaz, kétéves, és nem harminc, viszont imádja. Igaz, csak akkor fűt vele, ha otthon van, és ha befűtött, már nem megy el otthonról. Hát köszi, említettem, hogy én itthon dolgozom, és ha én elmegyek itthonról, az egy-két óra random időpontokban, és nem nyolc-kilenc jól kiszámíthatóan, szóval most ezt így hogy osszam be? Vagy időnként felgyullad a ház, nem baj, van biztosítás?

Ezen kívül az említett barátnőm azt is mesélte, hogy tényleg tök jó a fatüzelésű kazánja, csak egyszer kellett kihúznia belőle a tüzet, mert elment az áram, és megszűnt a cirkuláltatás, de nem baj, mert már úgyis csak izzott, és nem lobogva égett, szóval fogta a piszkafát és kihúzta az izzó hasábokat a tálcára. Hátizé.

És ezen kívül még van az a problémám, hogy a kémény a gardróbszobán át vezet, ott van a kéményseprő nyílás is. Én meg most, nyáron is érzem azért kicsit a putriszagot, mi lesz itt akkor, ha még füsttel is tele lesz a kémény?

Szóval jelen pillanatban az van, hogy nagyon kell szeretnem a férjemet, mert ha valami miatt lelép, akkor költözhetek megint, ugyanis nincs az az isten, hogy én ezt a házat egyedül a nyakamba vegyem. Gyújtogassa ő a lámpákat meg a tüzet, én meg majd mit tudom én, nevelem a gyerekeket, vagy valami. Kissé kiszolgáltatott dolog ez, de hát valamit valamiért, mondjuk kinek van akkora udvara, hogy rendes bringaversenyt tudnak benne rendezni a gyerekek körbe-körbe?
Na ugye!

2016. július 22., péntek

Már magam is csodálkozom magamon

Nos, hát túl vagyok az első baracklekvár befőzésen, természetesen szörp is lett. De nem ez a romantikus benne, hanem az, hogy tudjátok, hogy a fától a spejz polcig mennyi volt a barack útja? Nagyjából tíz méter.
Finom lett egyébként, repiajándéknak is beválik, habár nem adok. Na jó, a szörpből azért adtam kicsit.

Aztán az van még, hogy ebben a kertben mindig van mit csinálni, és én ennek örülök, mert az nekem rekreáció. Mármint látom a végét, szóval nem egy szélmalomharc, nem állandó és kilátástalan küzdelem a tarackkal, mint a zöld házban volt, hanem ilyen szinten tartás.
Meg hamarosan viszik a zöldhulladékot, na, az szép meló volt, arra felkészülni, a kidőlt, harmincéves rózsafa vesszőit hetven centis kötegekbe vágni, meg összegyűjteni és bezsákolni az évszázados fenyő alól a mázsányi tűlevelet. Ilyet se csináltam még, de mindent el kell kezdeni valahol.
Tényleg, a tűlevelekkel mi a standard eljárás? Mert az oké, hogy a fenyő alatt semmi sem marad életben, (mondjuk én igen), de a harminc centi vastag tűlevél szőnyeggel normálisan mi a teendő? Amúgy nő benne gomba, be is vizsgáltatom mindjárt, mert szerintem valami pereszkeféle, bár az inkább novemberben nő, és nem ilyenkor.

Aztán mi is van még. Sokat énekelünk a kórussal, mert mindenki búcsúzik, mi meg búcsúztatjuk. Meg megyünk az evangélikus fesztiválra is (huh, ilyenkor úgy érzem magam, mint amikor a Pusztítóban Sylvester Stallonéból ilyen Burda asszony lett). De igazából ami ebben a gyász, hogy a mi jó Zolink, a kedvenc lelkészünk is tiplizik. Na jó, az agyammal megértem, mert a Budai Várba én is mennék lelkésznek, de hát basszus, én egy nehezen barátkozó lány vagyok, márpedig velük (de főleg Ritával, a feleségével, Borcsi volt osztályfőnökével) olyan szépen összebarátkoztam, Borcsi meg a lányaikkal, most ez miért kellett?
Gyász, fájdalom. Mert hogy általában mi szoktunk letiplizni, zokszó nélkül tovább állunk, ha akarunk, az ország másik végébe, de most meg mi leszünk itt hagyva. Ez azért sokkal szarabb érzés, na - jöttem rá ennek kapcsán.

Amúgy meg most lazítok, szabadságon vagyok, mert elveszítettem a motivációmat, és amíg ez tettleg nem változik (ígéretekkel teli a padlás), addig nem tudok dolgozni sajnos, nem megy. Köszönet legalább is, az semmiképp se lenne benne.

Tulajdonképpen a romjaimban heverek, kíváncsian figyelem magam ebben a merőben szokatlan és érdekes szituációban.


2016. július 12., kedd

Akkor most leülünk szépen, és nyugika van

Francba, azt akartam írni, hogy megtörtént az áttörés, de látom, hogy a múltkor már ellőttem ezt a fordulatot. Na mindegy. A helyzet az, hogy rendben vagyunk.

Oké, még három ablakon nincs sötétítés, és a nappaliban még függöny sem.
Meg hiányzik egy komód a tükör alá, azt előbb a Pé átkeni valamivel.
Meg ez kisszekrény is hiányzik a bejárat mellől, azt is át kell kenni.
És nincsenek képek a falon, nem sorolom, csupa szuperjóléti cucc, ami nélkül meg lehet lenni. Jó, a fürdőszobatükör kéne, de az is elkészítés alatt áll.

A lényeg a REND. A lakásban most már bárhová lehet nyúlni, rend és tisztaság van. Nincsenek banyapókos gócok, nem kell többet bontani (na jó, a konyha még ki lesz festve, amikor megérkezik a konyhabútor, és akkor lesz egy nagyobb szerelés-pakolás is, de az még két hét). Lent vannak a szőnyegek, a terasz tiszta, és nem műveleti terület. jelenleg.

Elképesztően otthonos érzés, amikor a higiéniaszint eléri az elvárásaimat. Mondjuk cserébe lenyúztam a térdem, mert a kurva parkettát térden állva kellett súrolni, nem röhög.

Ami viszont még hír, hogy Ákos ott maradt a Balatonon. Az egyik unokatestvérem a nyaralójukban állati jó fej módon csinált ilyen nyári tábort a család gyerekeinek, az enyémek 4 napig értek rá, mert utána már elfoglaltságuk lett. Volna. Ákos ugyanis közölte, hogy ő itt marha jól érzi magát, nem megy ő sehova, és tök igaza van. Én meg tök büszke vagyok a süti kis hétéves fiamra, hogy egyedül, anya és tesó nélkül feltalálja magát gyakorlatilag olyan emberek között, akiket háromszor látott eddig életében. Menő.

Jó, nekem viszont állatira hiányzik, rágondolok, és már potyognak is a könnyeim, nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy nincsenek velem a gyerekeim.

Ja, és lesz még ősszel egy kazánberuházás is, csak arra még nem gondolok inkább.

Azt hiszem, most egy kicsit elfáradtam.

2016. július 3., vasárnap

Végül is tulajdonképpen megtörtént az áttörés

Tegnap óta elkezdtük látni a felújítás végét. Na jó, ez így nem igaz, viszont lehetett itt valami áttörés, hogy három héttel a költözés után (ami három hetet valami elképesztő intenzív lakásfelújítással és pakolászással töltöttünk, meg közben élni is próbáltunk, vagy legalább is életben maradni) úgy érezzük egy emberként, hogy mégiscsak lesz ebből valami.

Ma felkerült az első kényelmi cucc: a TÜKÖR.

Jó, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy eddig a medence víztükrében sminkeltem, vagy ilyesmi, mert volt egy tükör a fenti fürdőszobában, amit az előző tulaj hagyott itt. Na ez az a fürdőszoba, ami most nagyjából negyven fokos. Nem jó oda bemenni kánikulában, még úgy sem, ha egész nap megy mellette a klíma.

A belőle nyíló gardróbban meg még mindig nincs ruhásszekrény, van helyette több tucat zsák, meg doboz. Nagyjából egy hónapja ugyanazt a pár ruhadarabot hordom, mondjuk tök mindegy, mert énekkaron, meg időnként romkocsmán kívül úgyse megyek sehova. Na jó, kaját azt szoktam venni.

A teraszról viszont elkezdtük tudatosan lehordani a felújítás eszközeit és szerszámait, és kitettem a teraszbútort is, úgyhogy most már csak a harmada van dobozokkal és mindenféle izékkel borítva, a többi tiszta és rendes. Mindig ott kávézunk a Pével, és az tök jó.

Meg van egy macskánk is, amit örököltünk, és nem egészen a miénk, egyrészt, mert a macska szabad jószág, főképp senkié, másrészt meg úgy tudtuk, hogy nem is itt alszik, de aztán megláttam, hogy mégis, a terasz virágtartó polcán :D. És nekem nyervog a konyhaablakon befelé, naponta háromszor, pedig elvileg mások is tesznek ki neki kaját. De főleg én etetem, és már hagyja magát megsimogatni is, valószínűleg a mai csirkeszív sokat nyomott a latba.

Az étkező is kifestődött (Pé), és kerültek új kapcsolók meg konnektorok is, én meg lemostam az előző festés után ottmaradt borzalmasan sárga festéket a csövekről, meg minden más szutykot is eltüntettem, szép délután volt. A tereptárgyak nélküli üres szobát három órán át takarítottam ablakmosás nélkül (az már megvolt). Magam sem hiszem el.

Meg felfuttattam az uborkafát, mert véletlenül kikelt, és pont itt volt az előző tulaj néni, hogy meg tudjam kérdezni tőle, mi lehet ez. Mondta, hogy jé, ez jóféle uborka, futtassam fel, megéri. Úgyhogy van uborkafánk is. Meg érik a sárgabarack, lesz majd lekvár belőle, és látom már a paradicsomokat is.

Jelenleg a nappali a szűk keresztmetszet, ha azt is lefesti szegény Pé, már tényleg csak a bútorozás lesz hátra. Na jó, meg a konyha, mert másik bútor lesz, meg a fürdőszoba, meg a vécé, úgy összesen négy helyiséget kell még kifesteni. Meg redőnyöket kell csináltatni, bár lehet, hogy sötétítő függönyök lesznek inkább. És akkor majd kell egy új kazán is, de arra még inkább nem gondolok.

Mindenesetre állati szabad érzés saját házban lakni. Vagyis lakni, azt még nem tudom, milyen, mert most még nem annyira lakunk, csak pecózunk, de az érzés, hogy magunknak csináljuk, megfizethetetlen.

Ja, és a sztorihoz ez is hozzátartozik, csak azért szólok, nehogy ti is beszopjátok.

2016. június 29., szerda

A beköltözéssel kapcsolatban

Az emeleten három szoba van, középen az én dolgozó- és scrapszobám, jobbra Ákos szobája, balra Borcsié, meg van még egy fürdőszoba és egy gardrób, de az a sztori szempontjából mindegy.

Na és én azt gondoltam, hogy itt a középső dolgozószobában majd szuperül eldolgozgatok magamban. Ha, ha, ha.

Nem elég, hogy mindennel megtalálnak (pedig csináltam nekik medencét az udvar végébe, meg lent van a tévé, ehhez meg lépcsőt is kell mászni, de őket nem érdekli), de az összes szarjukat az én asztalomra hányják le. Jó, két méter nyolcvan centis az asztalom, szóval jut is hely, meg marad is, de ha beleszámítjuk, hogy a szoba felében még mindig dobozok és zsákok vannak, rögtön nem annyira fényes a helyzet.

De legalább ebben a szobában van a klíma, amit a kánikula utáni első nap szereltek be.

(amúgy Borcsi gurulós székét lopkodom, mert nekem még nincs. Nem mintha neki szüksége lenne rá nyáron, vagy valaha is rajta ült volna, csak kellék az íróasztala mellé, ami szintén inkább rakodófelület, mint munkahely).

Egyébként szépen haladunk a ház kipofozásával, hát, hogy is mondjam, mindig van egy jól lokalizálható műveleti terület, ahol száll a por, vagy fröccsen a malter vagy a festék, de a többi, az dobozokkal fedett. Ide rakjuk, oda rakjuk a dolgokat, próbáljuk a meglévő bútordarabokat a helyhez igazítani, kevés sikerrel, de egyre lanyhuló lelkesedéssel. Kezdünk kissé elfáradni.

Viszont a hátsó terasz, az valami álom, árnyas, nagy, és ronda.

A palántáim viszont virágzanak, és napok kérdése, hogy megérjen a sárgabarack (kurvasok van rajta), valamint találtam a kert végében málnát is. A füge is lassan kész. Az első termés, mert ahogy elnézem, egész nyáron lesz. Ugyanitt füge szedd magad akcióban eladó szívesen odaadó.

Holnap meg függönyt varrok. Nem mintha tudnék, de ha jól emlékszem, 14 éves koromban én varrtam a szülői ház függönyeit, vagy valami hasonló, szóval nem lehet egy ördöngösség.

Mert az úgy van, hogy tegnap, mikor felhúztam a konyhában a redőnyt, tízen integettek be nekem az ablakon, a szomszédok. Úgyhogy ideje véget vetni a mozinak.

Igyekeztem hírt adni, hogy mi van, de azt hiszem, valójában elmondhatatlan. Vegyük úgy, hogy ez egy olyan nyaralás, ami soha nem ér véget, vagyis nincs hova hazamenni belőle, viszont lassan, nagyon lassan egyre kényelmesebbé tesszük.

És állandóan takarítok. De tényleg. Én régebben azt sem tudtam, hogy milyen takarítószerek léteznek, most meg azokkal álmodom. A hálószoba parkettájának a színe gyakorlatilag nem is hasonlít már ahhoz, amilyen állapotban átvettük a házat, pedig csak felmostam egy párszor. A kutyaszőr mennyisége szerencsére durván leredukálódott, ahogy a pókhálóké is, bár néhányszor eldugították a porszívót. Hát szóval na. Embert próbáló.

2016. június 8., szerda

Erre mondjuk nem számítottunk

Most, hogy holnapután költözünk, de az új ház földszintjén még mindig ott lakik az előző tulaj néni, mert ő szó szerint veszi, hogyaszonygya, birtokba adás: június 10-én, és egy perccel sem előbb, szóval most, hogy a Pé végül csak befejezte az emeleti gardrob padlóját, és bár a karnisokat nem tudta felfúrni, mert vasbeton áthidaló van az ablakok fölött, de azért már így is nagyon szép az emelet, és itt is jól állunk, már majdnem összeraktam az egész házat, még a nagy szőnyegeket is kiporoltam, már csak ki kell mosni a szekrényeket, ott meg kitakarítani költözés előtt, na szóval erre eltörte a karját a Konszi*.

Én nem tehetek róla, de valahányszor takarítanom kell, valami gyilkos rosszkedv száll meg, folyamatosan hergelem magam, meg minden, eh, nem nekem való a takarítás, na. De hát jelen pillanatban szegény Konszinak sem, mivel zokogva hívott föl, hogy ne haragudjak, eltörött. Szegény. Önvizsgálatot tartottam, és megállapítottam, hogy alighanem aranyszívem lehet, mert amikor ma éjjel végignyaltam a kiürített konyhaszekrényt, még mindig nem magamat sajnáltam, hanem továbbra is a Konszit.
Szerintem tök rendes vagyok.

Azt mondjuk valahogy csak el kéne intézni, hogy legalább a kutya elkerüljön az Olaj utcából, mielőtt berendezzük a teraszon a nappalit, (mivel a rendes nappali bebútorozása előtt gondoltuk, kiverünk egy falat, meg ki is festenénk, ilyenek) hogy legalább lemoshassam a mindent elborító kutyaszőrt. Nem baj, majd a Pé falat ver, én meg konyhaszekrényt takarítok** (az egyelőre nem lesz új), szóval romantikus lesz nagyon, szeretni fogjuk a következő pár hetet-hónapot is.

És közben paradicsomot is ültethetek végre.

  *Consuéla, a takarítónő
**mindazonáltal ha valaki kölcsön adná a körmöspálcási lakhellyel rendelkező takarítónőjét pár napra, az marhajó lenne. Szeretem a higiéniát, na.

2016. június 6., hétfő

Pénteken kilövés

Ez a költözésre csomagolás egyébként olyan, mint egy utazás, csak negatívban: mindent el kell pakolni, kivéve a legszükségesebbeket.

(nem, nem szándékozom itt hagyni a szempillaspirálomat meg a bugyimat, de azt csak az utolsó nap teszem be a túlélőcsomagba.)

2016. június 2., csütörtök

Egyébként én tudom, hogy nekem most jó

Jé, tök jó, holnap foglalkozhatnék a költözéssel - gondoltam naivul, majd először Borcsi, aztán Ákos jelentkezett be, hogy ebéd után hazajönnének az oviisiből.

Nem bánom. Legfeljebb befogom őket fugát vakarni a parkettáról (a meggyőződésem szerint legfeljebb 100-as IQ-val élő, előző tulaj srác ugyanis simán ráfugázott a parkettalakkra, jó lesz az úgy is jeligére.)

(A kései időpont kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon miért éli meg minden gyerek győzelemként, ha a testvéréhez képest eggyel később mehet fogat mosni/pisilni/fürödni? Vajon miért nem kurvamindegy, hogy mikor megy, amikor neki is ugyanúgy meg kell csinálni?)

(Valamint a tegnap beütött nyár miatt mostanában sokszor gondolok a tizenévekkel ezelőtti nyarakra, amikor ufóbarbies, vagy egyéb ilyen bizarr kinézetű topokban csapattam a Zöld Pardonban/Szilvakék Paradicsomban, vagy egyszerűen és legtöbbször a Szimplában, mennyire jó volt az, és mennyire más gondjaim voltak. Na de hát akkor is tudtam, hogy erre fog kifutni az egész, hogy gyerekeim lesznek, meg szép családom, és boldog leszek. Jé, és tényleg.)

És még mindig tart

Azt hittem, ez lesz az a nap, amikor nyugodtan dobozolhatok, de nem. Reggel eszembe jutott, hogy ma délután Borcsit felvételizni kell vinni zongorára, mert átnyergel hegedűről, és Ákos tanítójával is ma pótoljuk a tegnap khm, elmaradt szülői értekezletet.
Kicsit most már vége lehetne.

2016. június 1., szerda

Hát az én fejem sem káptalan

Szuperanyu (én) ma elfelejtett elmenni a szeptemberben iskolakezdő gyereke nulladik szülői értekezletére (miután majdnem a felvételi beszélgetésre se mentünk el, de arról nem tehetek, mert nem kaptuk meg a behívót, mivel szuperanyu a zuglói állandó lakcímet diktálta be értesítési címként, hát bravó).

Méghozzá úgy sikerült teljességgel deletelni az agyamból az eseményt, hogy az előző nap még terveket szőttem, hogy ma Ákosnak nem lesz ovi, úgyhogy elviszem az okmányirodába, kikérjük a NEK azonosítóját, és a szülőire már azzal felszerelkezve megyek. A naptárba is beírtam az eseményt, éppen két hónappal ezelőtt.

Ugyanebben a naptárban ma három percig mutogattuk Ákosnak a Pével, hogy 9 nap múlva költözünk, figyelj, kisfiam, látod, ez a nap van ma (odaírva nagy kék betűkkel, hogy 0. szülői). Ez meg a jövő szerda, ami után két nappal, pénteken végleg magunk mögött hagyjuk a Zöld Házat. Érthető?

Hát ja, ő értette, csak az én agyamig nem jutott el, ami oda van írva.

Egyszerűen parketta vásárlás után, mint aki jól végezte dolgát, hazajöttem, és a költözésre koncentráltam (meg bizonyos munkaügyekre, na de az nem indok, attól azért még elég jól elfunkcionálok általában, hogy dolgozom).

Szerencsére a szomszéd nő, akinek a kisebbik lánya osztálytárs lesz, vette a lapot, végig falazott, és hozott nekem még mindenféle papírokat is. Vajon egy tizes skálán mennyire érezhettem magam hülyének, amikor becsöngetett, én meg ott álltam fodormenta szagúan (éppen irtottam a mentadzsungelt) "helló, ma volt a nulladik szülői, hoztam neked listát".

Aztán felhívtam az osztályfőnököt, hogy közöljem vele, hogy érzem én, hogy mennyire gáz, hogy nem mentem el, de fájdalom, elfelejtettem. Mire kedvesen azt válaszolta, hogy ő azt hitte, hogy előre el volt tervezve, hogy a szomszéd nő képvisel engem, mert nem érek rá a költözés miatt.

Így utólag kicsit sajnálom, hogy az elmúlt évek alatt nem barátkoztam össze vele jobban, mármint a szomszéd nővel. Na nem baj, a házit még elkérhetem tőle ezután is. Csak el ne felejtsem azt is.

Na, ilyenkor szoktam felsóhajtani, hogy de jó, hogy nem öt gyerekem van. Valszeg a harmadik már magát szoptatná meg, vagy ilyesmi.

2016. május 29., vasárnap

Most minden van, de végül is senki se kényszerített

Megnyugtatásomul jelzem, hogy Ákos, és 5 csoporttársának óvodai ballagása, valamint további 11 kisgyerek évzárója sikeresen lezajlott a hétvégén. SZMK anyuka vagyok (egyedül), én csináltam mindent. Na jó, a műsort az óvónénik tanították be, és a gyerekek adták elő, ezen kívül én melóztam mindennel, úgy is, mint pénz kikönyörgése, beszedése, ajándék kitalálása, megrendelése, beszerzése, megvalósítása, kilenc felnőtt megajándékozása, eközben gyerek puccba vágása ünneplős ruha-cipőileg.
Másnap ballagási grillparty tartása, harmadnap gyereknapoztatás, medencéztetés, unokatesóztatás, szóval három napon át a fejem tetején pörgés gyerekszórakoztatásilag, miután két hétig a fejem tetején pörögtem ballagásszervezésileg. Mi lesz itt a diplomaosztón? (üssenek ebonitrúddal, ha még egyszer vállalom az szmk anyukaságot)
Most már csak költözni kell, meg letárgyalni a Pentával az új melót (hihi, a főhadiszállást Pentagonnak hívják a belsősök, muhaha), de ezt végül is már csípőből nyomom, csak fizessenek sokat. Viszont túl lenni az ovisok ballagtatásán, és Borcsi hegedűvizsgáján, hát az valami elképesztően felszabadító érzés. Már csak lovagolni kell hordani hetente kétszer, meg az úszások mind a két gyereknek, hát baszki, ennek sose lesz vége.
Mindamellett szépen szivárognak át a cuccaink az Olaj utcába, bár van még elintézni valónk bőven, de hát emiatt nem aggódok, költöztem már életemben eleget, úgy húsz körüli alkalommal, gyereket viszont még csak kétszer ballagtattam, na.
Amúgy meg most látom, hogy micsoda köcsög anya vagyok én, hogy nem a ballagó fiamat ünneplem, hanem magamat hájpolom, pfuj. Gáz az, hogy nem látom az óvoda elvégzése mögött a teljesítményt? Mármint nyilván sokat fejlődött meg ügyesedett, meg minden, de hát mi tényleg hagyjuk őket gyereknek lenni, nem várunk tőlük semmit, ami nem felel meg a koruknak és az aktuális tudásuknak (kivéve a Pé, mert ő igen, de én még ahhoz is lusta vagyok), szóval ment minden a maga útján. Amúgy meg úgyis tovább jár még Ákos oviba, hogy egyszerre törjön ki mind a két gyereknek a nyári szünet (három nappal a költözés után, priceless), sok hűhó semmiért.

2016. május 25., szerda

Na itt a cucc

Mármint a Vekerdy-interjú. Köszönöm a sok értékes szempontot és kérdést, amit adtatok.

http://divany.hu/poronty/2016/05/25/az_iskolanak_fogalma_sincs_rola_hogy_milyen_egy_gyerek_-_interju_vekerdy_tamassal/?cp=2#comments

2016. május 24., kedd

Az új családi munkamegosztással kapcsolatban

Miután a Pé hősiesen belevetette magát a lakásfelújításba, engem meg lényegében kizárt belőle, de az nem olyan nagy baj, mert anélkül is van dolgom elég, egy egészen új módszert dolgozott ki a Feleség Legális Távoltartására. Nagyjából mindentől, ami az új otthonunkkal kapcsolatos.

A rendkívül körmönfont módszere úgy néz ki, hogy először is bedob egy problémát, például, hogy szarul néz ki Ákos szobájában kívülről az ablakkeret, csinálni kell vele valamit.
Én elkezdek ötletelni, amennyire tőlem telik, felvetem, hogy például begittezhetnénk, vagy hagyhatnánk a picsába, mert majd megnézem a lakossági energetikai korszerűsítés pályázatot, hogy mennyi idő alatt kell végezni a kivitelezéssel, és akkor ha úgy állnak a dolgok, akkor úgyis kicseréljük, szóval ránk rohadhat nyugodtan az ablak, nem baj. Ötletelek, ötletelgetek.

Erre a Pé általában közli, hogy egyik sem járható út, és meg is indokolja hevesen, hogy miért hülyeség, amit én AKAROK.

Ekkor általában közlöm vele, hogy akarja a franc, csak felvetettem, a tököm tudja, hogy működne-e egyáltalán.

Végül közli, hogy én csak ne ötletelgessek itten, mert nem értek hozzá, és ezen a ponton általában faképnél hagy.

Valójában ez a dolog engem egy cseppet sem bánt, mert egyrészt tényleg nem értek hozzá, másrészt meg mit idegeskedjek addig, amíg ilyen kérdésekkel cselez, hogy milyen legyen az ablakkeret kívülről, meg hogy mivel eressze be a parketta réseit. Úgyse nekem kell csinálnom, sőt, ha akarnám, se csinálhatnám, mert úgyis addig morog, hogy szarul csinálom, amíg inkább hazamegyek. Én meg ugyebár amúgy is holisztikusan nézem azt a házat, szóval majd én akkor fogok legközelebb vitába szállni a Pével, amikor bútorozunk. Addig tőlem azt csinál a padlóréssel, amit akar.

Addig is, én szívesen sorolok a kérdésedre válaszolva mindenféle kivitelezhetetlen megoldásokat bármilyen témában, ha téged, drágám, az nyugtat meg. Még az sem zavar, ha mondat közepén faképnél hagysz, ha közben meg ilyen szépen haladsz a felújítással. Én meg addig elmegyek függönyt meg szőnyeget venni, hogy azzal is haladjunk, deal?

2016. május 12., csütörtök

Felhívás

Ha valaha volt kérdésed, amit a Vekerdy Tamásnak akartál volna föltenni, de nem volt rá sosem alkalmad (jé!), akkor itt a soha vissza nem térő alkalom. Kommenteld ide, vagy írd meg a librandi@yahoo.com e-mail címre, én meg felteszem neki jövő szerdán. Oké?

Megvan a tökéletes bio védekezés a meztelencsigák ellen

Azt szeretném még itt lejegyezni, pontosan 4 héttel a költözés, vagyis az előtt a perc előtt, amikor végleg itt hagyom a szamócaföldemet (10 négyzetméter), hogy így 4 év után rájöttem, hogy mi a tökéletes bio védekezés a meztelencsigák ellen.

A banánhéj.

Mondjuk állítólag a sör is az, mert kiszagolják és beleesnek, ha megfelelően van beásva a földbe a sörös pohár, a banánhéj meg nem öli meg őket, viszont összegyűlnek alatta, és akkor patty, összetaposod. Egyszerűbb, mint temetőt találni egy pohár döglött meztelencsigás sörnek.
És akkor a banánhéjra mennek, nem a szamócára, hát ennyike.

Ja, és további haszna a sörrel szemben, hogy olcsó és szar sört én elvből nem veszek, még a meztelencsigáknak sem, a drágát viszont sajnálnám. A banánhéjjal meg úgysem lehet már mást kezdeni, ugye.

És erre magamtól jöttem rá, hát nem zseniális?

2016. május 10., kedd

A nap, amikor Lobo, a magányos farkas kalákában végzett munkáról álmodik

Na, hát mindig mondtam, hogy nekem a blogom a problémamegoldó, elkezdek itt valamin sírni, és rögtön teljesül a kívánságom. Na jó, annyira nem rögtön, mert előtte a Pé kint aludt a kanapén (kétszer), de aztán elmentünk ajtófélfát kaparni.

Hát feleim, a festék lekaparása az ajtófélfáról igen szar meló, van nekünk kettő darab hobbi hőlégfúvónk, azzal kezdtük, plusz spakli. 4 óra alatt egy darab ajtófélfát sikerült megtisztítani a barna máztól, de nem úgy, hogy körbe, hanem egy darab függőleges izét, majd a másik függőleges ajtófél csak ma került sorra, és még hátra van a szemöldökfa.

Ezen okulva a Pé upgrade-elte az eljárást, és ma már lángszóróval állt neki leégetni a festéket, mondjuk ő végzett is a saját ajtótokjával, (körben hatalmas füstnyomok), én meg nem, de legalább sniccer segítségével eltávolítottam a gardrob szétkoszlott szőnyegét, az is szép.

Vegyünk minden eddigi scrapbookos igyekezetemet felkészülésnek a jelenlegi DIY házfelújításhoz.

Valamint leesett, hogy minden szobában 1, azaz egy darab konnektor van, ami eléggé gyász, mert akkor most még azt is meg kell csinálni festés előtt. Plusz előrevetíti, hogy a villamos hálózat erre az igénybevételre lett optimalizálva, szóval ha mi erre rácsatlakozunk a fogyasztóinkkal, akkor 1.) rögtön leveri a biztosítékot, 2.) leég a ház a picsába. Szóval mostantól beosztjuk, hogy ki dugja be a laptopját éppen, vagy valami.

Na és akkor lementem a földszintre, és megláttam, hogy tulajdonképpen az összes ablak és ajtókeret barna, és majdnem felvágtam az ereimet, de helyette, mivel nagyon optimista a természetem, rájöttem, hogy függöny is van a világon, ami eltakarja az ablakot, valamint áll még előttünk 40 szép év, amikor pont ráérünk barna festéket kapargatni az ajtó- és ablakkeretekről.

A házon összesen 12 darab nem homlokzati nyílászáró (belső ajtó), valamint 15 darab három szárnyú ablak található, plusz 3 bejárati ajtó, de azokkal most nem törődünk.  Inkább.

Szóval ha úgy érzitek, kedves barátaim, hogy puszta szimpátiából, vagy a sok kedves és vidám olvasnivalóért cserében szívesen jönnétek egy napot ajtófélfát kapargatni nálunk (hőlégfúvót adok), akkor szeretettel látlak benneteket, mentaszörp és kávé van, meg szendvicset is tudok kenni, valamint átlag ötpercenként adok be valami poént (szesz is lesz).

2016. május 7., szombat

Akkor megyek, és levágom a hajamat

A barátnőm nagymamája olyan volt, hogy bizonyos kor után már nem lépett ki a lakásból, csak amikor templomba ment. De nem is kért soha semmit a családtagjaitól, hanem, ha szeretett volna valamit, akkor jelezte, hogy akkor ő most indul, és elintézi. Például közölte, hogy levágja a haját. Amiből a barátnőmék tudták, hogy itt az ideje fodrászt hívni a nagymamának.

Jelenleg úgy állunk, hogy sikeresen összecsomagoltam a fél házat (a tekintélyes méretű étkező tele van dobozokkal, amik porcelánokat rejtenek, de csak az extrát, a mindennap használt porcelánokhoz még nem nyúltam. Innen tudtam meg, hogy porcelán mániám van.), a Pé viszont semmiféle jelét nem mutatja, hogy tervezne a közeljövőben bármit is csinálni az új házon, holott 36 nap múlva tiplizünk innen.

Szóval azt hiszem, hétfőn megyek, és leégetem az ajtófélfákról a barna rettenetet, aztán kimázolom fehérre, majd elmegyek a festékboltba, és kevertetek festéket a falakra. Meg veszek parkettát is, és ha nagyon felszívom magam, lerakom. Aztán utólag majd tárhatja szét nekem az ujjait a Pé, hogy mucikám, bízd csak rám.

2016. május 5., csütörtök

Semmi se lesz már úgy, mint rég

Elkezdtem összecsomagolni a lakást, ezzel párhuzamosan a dobozok elkezdtek szaporodni a teraszon. Vagyis pár hete már bedobozoltam az ünnepi porcelánok egy részét, a kezelhetőbbik felét. A malomkerék méretű süteményes tálak, és a teljességgel kezelhetetlen formájú levesestálak (és porcelán fedők, baszki!) elcsomagolását azonban határozatlan időre prolongáljuk, mondjuk addig, amíg ki nem találom, hogy mit tudok velük kezdeni, és nem is fáj túlságosan.
Lehet, hogy a kezembe veszem, és átsétálok velük az új házba, vagy ilyesmi.
Hintalovunk szerencsére már nincs egy se, mint a másik nagy méretű, elcsomagolhatatlan, amorf tárgy.

Mivel még öt hét van hátra a tényleges elpucolásig, egyelőre csak olyan dolgokat lehet berakni, amikre valószínűleg az elkövetkező öt hétben nem lesz szükség. Annál nyomorultabb dolog ugyanis nemigen létezik, mint amikor minden hétköznapi cselekedethez ládákat kell feltúrni előbb. Úgyhogy vesszenek a könyvek! Mondjuk én már régóta nem hiszek a papírkönyvekben, túl rutinos költöző vagyok én ahhoz. A könyv nehéz, sok és poros, de csak nyomtatják őket tovább, a Föld meg pusztul elfele. Ellenben a tabletemen lévő pár száz szellemi termék csak húsz dekát nyom mindösszesen, mekkora kéj lesz besüllyeszteni a végén a ridikülömbe!

De hát sajnos, mivel elpakoltam a könyveket, a polcokat most mással kellett benépesíteni, amitől tök másképp néz ki a ház jelenleg. Úgyhogy kezdhetünk lélekben búcsúzni.
Viszont, hogy ne legyen olyan fájdalmas, az egyébként mindig roppant jófejként (tényleg) viselkedő házinéni benyögte, hogy mossam már meg az ablakokat távozás, valamint festés előtt. Mármint ő festet, és meg ELŐTTE mossak ablakot.

Namármost én békeidőben sem mosok ablakot, azért van a Konszi. Festés előtt viszont kurvahétszentség, hogy pláne nem fogok, mert én azért egy fillért se fizetek ki, hogy tiszta ablakot festékezhessen össze valaki. Plusz amikor ideköltöztünk, előbb három napig takarítottuk két takarítónővel az üres házat, inc. ablakok, szóval ezt a lehetőséget idén átadom az utódunknak.

Valamint pókhálózzam le a kamrát, ami megintcsak kizárt, mondom, békeidőben sem pókhálózok, de pláne nem egy olyan kamrát, ami nagyjából harminc éve nem volt lepókhálózva, se előttünk, se az előttünk lakó előtt, se azelőtt. Ekkora balek még én se vagyok. Majd lepókhálóz, aki akar, szóval végül is ebbe se mentem bele.

De ami a legvérlázítóbb (jó, tudom, csak pár söprűhadonászás, kár ezért minden szó, de értsétek meg, én a takarítástól depressziós leszek, a felesleges takarítástól meg egyenesen a Dunának megyek, főleg, ha máshol meg más dolgom lenne, például leégetni az ajtófélfákról a barna mázolást), szóval azt akarja a házinéni, hogy vágjuk ki a nyárfát, ami a ház előtt nőtt magától.

Amikor ideköltöztünk, ebben az udvarban nem volt fa, nem volt árnyék. Telepítettünk pár fűzet, ez a nyárfa meg magától nőtt, és nagyon pöpecül árnyékolja a házat, valamint nem lehet belátni tőle, ami megint nem mindegy. És tudod, mi az indok? Miért kell kivágni egy ötméteres, gyönyörű fácskát? Mert felnyomja a gyökere a beton járdát, de persze csak teroretikusan, mert a valóságban nem. Érted, lehet, hogy tönkre teszi majd egyszer a nemesburkolatnak a legjobb indulattal sem nevezhető beton fost. Ezért kell meghalnia a fácskámnak.

Hát nincs igazság a földön!
(Nem fogjuk kivágni, vágassa ki ő, ha félti a betonját. Nem én növesztettem oda a fát, odanőtt magától, én semmiről sem tehetek ugyanis.)
Hát ilyen sirámaim vannak ahelyett, hogy az oktatási reformról írnék ütős cikket.

2016. május 3., kedd

A költözési előkészületekkel kapcsolatban

Az új házzal kapcsolatban egyébként eléggé fokozódik a helyzet, az emeleten például már éppen elkezdhetnénk munkálkodni, (falat festeni, kicserélni a szétkoszlott padlószőnyeget, miegymás), mivel a fönti részt már kiürítették. Ezzel párhuzamosan a fantáziánk is beindult.
Ami a következőképpen néz ki: én mondok valamit a Pének, "te Édes, mi lenne ha az Olaj utcában...", na és akkor ő felteszi a kezét, széttátja az ujjait, és magabiztos fejjel, mint aki legalább 15 házat vett és újított fel a családja számára, közli, hogy bízzam rá a dolgot, én csak ne okoskodjak, majd ő tudja.

Pár évvel ezelőtt a konyhát csináltattam meg ebben a házban. Hát azt is ő tervelte volna ki, osztotta az enyémekkel ellenkező utasításokat az asztalosnak, mire a mester nagyon jó fej módon közölte vele, hogy maradjon már, úgyse ő fog főzni, most nem kurvamindegy neki, hogy hol van a fiók? Amire a Pé bosszúból, a kész konyhaszekrényen, ami szerintem ilyen mérnöki pontossággal megszerkesztett és kivitelezett alkotmány lett (vö. gránit szilárdságú), elkezdte kifogásolni az ajtók felfüggesztését, meg mi tököm nem létező hibákat, az asztalos meg csak pislogott, hogy most mi van, de végül nevettünk inkább.

Akkor ez így különösebben nem zavart, mert nem az én konyhámban, nem az én pénzemből, nem az én szekrényem épült, hanem egy bérelt házban a tulaj nénié, szóval ebben a felállásban  végül is nekem is kurvamindegy volt, hogy milyen lesz a konyha, úgysem tart örökké.

Jelenleg viszont pont így néznek ki a dolgok, csak a gyerekszobákkal. Gondoltam, hogy hát már mégiscsak kéne, hogy némi beleszólásom legyen a dologba, mivel ugye én vagyok az anya, vagy mi, és ötleteim is vannak, ugye. Ennek ellenére mégis úgy néz ki a dolog, hogy nem lesz beleszólásom, mert ez a ház a Pé játszótere lesz dizájnilag, megérdemli, hehehe. Mivel úgysincs rá pénzünk jelenleg :D. Aztán ha kijátszotta magát, és lesz pénzünk felújítani, akkor meg majd én jövök, muhaha.

A Pének például mániája a rendes fa parketta, amit én nem értek, mert szerintem az sárga, amivel semmilyen színű bútor nem néz ki jól. Amikor ezt közöltem vele, akkor olyan felháborodással vegyes undorral nézett rám, mintha éppen egy Red Dot-díjas vázát törtem volna össze szándékosan, amikor meg még rá is tettem egy lapáttal, hogyaszongya végül is felszedhetnénk a Borcsi szobájában a parkettát, és és lerakhatnánk a gardrobban a gusztustalan padlószőnyeg helyére, na akkor egy darabig nem szólt hozzám, most meg azzal vádol, hogy tettleg kidobtam egy csomó pénzt az ablakon azzal, hogy felvetettem, vagyis gondolatban átrakattam a parkettát.

Aztán van még a bútorzat, mint ütközési felület. Kiderült, hogy három különböző házban szétszórva ugyan, de van nekem egy csomó, és teljesen vállalható minőségű és kinézetű bútorom, amiket simán be tudnánk állítani az új házba. Na most ha bármi ilyet felvetek, hogyaszongya nézd már, szekrény, amibe lehetne pakolni, na akkor megint ilyen lesújtó pillantásokat kapok, mert a szekrény, az tiszta hülyeség, ellenben a képtartó polcok, amik ilyen öt centi mélyek, és emiatt semmi más sem fér rájuk, hát az kurvafontos.

A scrapbook szobát viszont szerinte mindennél fontosabb eldöntenem, hogy hol legyen, az A verzió, hogy a konyhát átrakjuk a mostani étkezőbe, és akkor a konyha jelenlegi helyén. B verzió, hogy a mostani étkező lesz a scrap room, a harmadik pedig, hogy a fenti klubszobát nevezzük ki. Hát mit tudom én, basszus, majd ha ott lakunk, kiderül, hogy mit akarok, meg mire van lehetőség. Jelenleg a papírragasztgatásnál kicsivel azért jobban izgat, hogy hol, és min fogok főzni. Mert ugye az sem egészen egyértelmű.

Hát így éldegélünk mi vidáman, mondjuk a kertet azt elképzelhetem nyugodtan önállóan is, azzal a kikötéssel, hogy fát nem vágunk ki, de akkor sem, ha a fél törzse szétrohadt már, és ecetfa, a helyére meg cseresznyét ültetnék. És gyöngyvirágot se szedhetek ki, habár elfoglalja a fél kertet, és két hétig virágzik, valamint mérgező. De ezen kívül bármit tervezhetek fejben, csak magamban.
Jól elvagyunk amúgy.

2016. április 29., péntek

Jelenetek egy házasságból

Házasságunk nyolc éve alatt a férjem most először fogalmazott meg kritikát az étellel kapcsolatban, amit elé tettem.
Azt is a zacskós Smack levesről.

:D

2016. április 13., szerda

Ornitológiai megfigyeléseim szerint

Itt lakunk a kertvárosban, ilyenkor áprilisban minden zöldell és virágzik, idilli.
Azt gondolnád, egész nap márfüttyöt- és csicsergést hallgatunk.
Hát nem.
Az egyetlen madár, ami itt lakik a környéken, egy szájbavert harkály.

2016. április 11., hétfő

Újabb szeretgetések minálunk

Ákos: - Jól áll neked ez a fehér póló, szép dundi vagy benne.
Borcsi: - Szerintem is jól áll, mert te nem olyanra hízol, mint egy hordó, hanem mint akin fűző van.

:D :D :D

(Aminek, mármint a hízásnak az az oka, hogy jól főzök, és szeretek enni. Úgyhogy most, hogy kihíztam a 38-as ruháimat, és itt fenyeget a 42-es méret, megembereltem magam, és fogyókúrába kezdtem. Ebben az évben gáztűzhelyt veszünk meg kazánt, nem új ruhákat, ugyanis.)

2016. április 8., péntek

A biciklis életmóddal kapcsolatba

Azon gondolkoztam a minap, miközben vidáman tekertem valahová a napsütésben, hogy vajon miért fáj nekem a seggem biciklizés közben? Aztán rájöttem, hogy alighanem a sok biciklizés miatt fáj a seggem. Kitörte a nyereg*, mintegy.
Jelenleg egy Bringával Közlekedő Nő vagyok.

És közben unalmamban elkezdtem levelekkel bombázni a helyi városfejlesztési cég vezetőjét, hogy mikor lesz már több bringaút és biciklitámasztó, meg úgy általában normális bringás infrastruktúra a városban. Tök jó a körmöspálcásiaknak, hogy nem a siklóernyőzés az új mániám, szerintem örülhetnek, hogy valaki kijárja helyettük.

*persze simán lehet, hogy a ló nyerge törte ki, a bringáé csak rátesz egy lapáttal

2016. április 5., kedd

Hollandia

Szóval voltunk Hollandiában, és azóta úgy érzem magam, mint az egyszeri mozinéző, aki az imént jött ki az Avatarról, és csak tekintget körbe-körbe, hogy nézd már, hogy a picsában van, hogy ott minden szép volt és színesen fluoreszkált, itt meg hogyhogy szürke az ég, az aszfalt, meg az emberek is, kurvaélet. Csak nekem nem a színekkel van a bajom, hanem a vidámsággal és a jóléttel, ami ott jórészt a társadalmi igazságosságból, a demokratikus hagyományokból és az olajból, sörből és kurvákból ered, itthon viszont ilyen nincs, helyette van egymás fejének a leordítása, az irigység meg az egymás alá vágás, ami viszont jórészt abból ered, hogy már megint talicskával hordják kifelé a pénzt az országból egyesek, miközben az út, Hofival szólva, olyan, mint a mogyorós csoki, a kórház meg a betegek fejére rohad mindjárt. De persze minden fasza, és megvédjük az országot. 


Ez nyilván Hollandia

Na, de ne búsongjunk, hanem meséljünk. Úgy kezdődött, hogy indulás előtt szétparáztam magam, mert ugye a brüsszeli reptér felrobbantása után nem jó érzés repülni mostanában. Csak az vigasztalt, hogy ha mind a ketten elhalálozunk a Pével, egyszerre, akkor a gyerekeket felnevelik a tesómék, és az végül is nem is olyan nagyon szomorú forgatókönyv. Na jó, ahogy vesszük. De azért rosszabbat is el tudok képzelni. De hát végül, szerencsére nem merényelt meg minket senki, így szerencsésen megérkeztünk Eindhovenbe reggel kilenc órakor, ugyanis éjjel kettőkor keltünk ki az ágyunkból, hogy ez így történhessen. 

Onnan elvonatoztunk a közeli 's-Hertogenbosch-ba, (fejből írom ám, nem kopizom a városneveket), mert egy órára időpontunk volt a Jheronimus Bosch kiállításra. A mester ugye idén lenne ötszáz éves, ennek örömére összegyűjtötték a festményeit és egy nagyszabású kiállítássá rendezték. Végül is ezért mentünk mi Hollandiába eredetileg. A kiállítás szép volt, Bosch meg egy rohadt junkie, az most már egészen bizonyos. Anélkül ilyet nem lehet kitalálni. 

Ilyen egy utca 's-Hertogenbosch-ban

Bosch alak

Bosch a kirakatban...

...egy ruha alján


Előtte viszont volt három óránk sétálni a városban, ami Bosch alakokkal van kidekorálva jelenleg. A mester egyébként itt született, és tök vicces volt felfedezni, hogy baszki, ötszáz éve pont így nézett ki 's-Hertogenbosch főtere, mint most. Csak most vannak ilyen halas bódék is, ahol mindenféle holland tengeri kajákat lehet enni, megsütik neked a kiválasztott halat, meg minden, na és ott mi ettünk is természetesen. Egyébként a hollandok nagy szendvics királyok, változatos, finom, jól átgondolt szendvicseik vannak, tele minden jóval, amik nagyjából mindenhol kaphatóak. De mondjuk ahhoz milyen fejlettnek kell lenni, hogy a boltban hasábokra vágott répát lehessen kapni, meg alma darabokat kis pohárban, hátha rosszak a fogaid, és nem birkózol meg egy egésszel önállóan, hát akkor tessék. Mert a gyümölcs, zöldség az jár, ugye, a szervezetnek.

Ezen kívül még azon is sokat csodálkoztunk, hogy milyen az utak aránya. Hát nagyjából úgy nézett ki, hogy a gyalogosoknak meg a bringásoknak van fenntartva a hely, az autósok (vannak egyáltalán autósok?) meg majd megoldják valahogy, de nem is igen jár autóval senki. A tejesautó meg úgy kanyarodik be az utcákba, hogy előbb kiszáll a sofőr, arrébb tolja az útban parkoló bringákat, fütyörészve visszaül, nem idegeskedik, minek is tenné, ez a dolga, ezért kapja a fizetését, amiből vidáman él, és akkor ügyesen beveszi a kanyart úgy két-három tolatással.

A házak meg nagyjából egyforma klinkertéglákból épülnek, csak a formájuk más, keskenyek és az égbe nyúlnak. A mestergerenda folytatódik a homlokzaton túl is, és van rajta egy kampó, ami nagyban megkönnyíti a bútordarabok feltelepítését az emeletre. A lépcső ugyanis keskeny és meredek, valamint általában padlószőnyeggel borított, ami WTF?. Mi is egy ilyenben laktunk, a fürdőszobában tetőablak világított, vicces. Emellett minden olyan NAGY. Nagyok az emberek, de egyáltalán nem kövérek, vagy ilyesmi, hanem ilyen égimeszelők, mi a Pével a 168 centinkkel a hónuk alatt szaladgáltunk. Ennek megfelelően nagyok a bringák, nagyok a lámpák, de valami elképesztő gigantikusak, nagyok a bútorok, nagyok a terek, minden nagy.

Fönt, középen a mestergerenda kampóval

Minden olyan nagy

Az ágyunk fölött németalföldi asszony kávéval


A forgalom is nagy, viszont csend van, mivel nincsenek autók, hanem bringák vannak, meg villamos (Amszterdamban). A bringások tényleg ilyen elképesztő tömegben jönnek mindenfelől, de nem csöngetnek le, és nem idegeskednek, ha hülyén lődörög a turista a bicikliúton, hanem vidáman kikerülik. Az élet reggel kilenckor kezdődik, addig senki sincs az utcákon, és a gyerekeket is bringával viszik iskolába, óvodába, ilyen beszerelt kiskocsiba ültetik őket, vagy előre-hátra, ki hogy oldja meg. Ja, és az utakat is klinkertéglával burkolják, nem béna aszfalttal. Nincs is kátyú, és valahogy a felszíni vízelvezetés is tök megoldott, érdekes.

Az ott jobbra egy gyerekszállító bringa


Aztán ettünk még füves nyalókát, kettőt, aminek hatása alatt vettem holland nyelvű könyvet a bolhapiacon, a címe: A kis vakond, akinek valaki a fejére szart. Mondjuk én ezt a könyvet régóta keresem, csak nem pont hollandul, de nem baj, így is el tudom mesélni a gyerekeknek, akik remekül szórakoznak, főleg a végkifejleten.



Egyébként jókat ettünk, jókat ittunk, szívtuk magunkba az atmoszférát, a szabadságot, a jólétet és a demokráciát, hátha meg tudjuk vele tömni a púpunkat, hogy kitartson még a jóérzés itthon is egy darabig, de sajnos elkezdtem híreket olvasni, és már megint hánynom kell. Főleg ahhoz képest, hogy látom, hogy hogy is lehetne élni, másképp, jobban. És itt most nem az anyagiakról van szó, mert azért nekem már mégsem kéne ezen siránkoznom, hanem hogy a hollandokat nem veszik hülyére mindennap a választott politikusaik, ott nem manipulálják az embereket, nem hazudnak a képükbe, és nem lopják el a köz vagyonát, mert ha igen, ha az akaratuk és az érdekeik ellen cselekednének, elzavarnák őket, mielőtt annyit mondhatnának, hogy fapapucs. Vagy szélmalom. Itt meg tapsolnak nekik, pfúj.

A nyelv az egy kicsit furcsa, de hamar megszokható egyébként. Azt hiszem, Hollandiába akarok költözni, már meg.

Bónusz vörös lámpás negyed

Ez pedig a P+R parkoló az amszterdami főpályaudvarnál


Köszönöm a figyelmet, mára ennyi.

2016. március 29., kedd

Lovak és gumicukrok

Már említettem, hogy a szomszédunkban lakik három ló is, ezért a szomszéd ház előtt négy éve mozdulatlanul parkol egy lerobbant(?) lószállító kocsi. Mivel a kocsi ott dekkol, ezért a szomszéd nem tud beállni a saját háza elé, így mindig a mi házunk előtt parkol a koszhadt szarjával, végtelen örömünkre. A lószállító kocsit már körbenőtte a gaz, lehet, hogy gyökeret is eresztett már, vagy valami. Az utcaképhez viszont kétségtelenül hozzátartozik egy lószaros tragacs, pont a mi házunk mellett.
Most, hogy két hónap múlva elköltözünk, a lószállító kocsit eltüntették a ház elől. Bravó.
Remélem, legalább az őrjöngve ugató kutyáikat nem lövi le senki az elköltözésünkig valóra váltva ezzel egy dédelgetett álmomat mert ha mégis, akkor tök fölöslegesen vettünk házat, maradhatnánk itt is akár.

***
Kaptam húsvétra a Pétől ilyen gumicukor szíveket, Berlinből hozta amiért majdnem egy hétig egyedül hagyott ezzel a két kis szörnyeteggel, akiket a gyerekeinknek nevezünk. Ákos ma felbontatta az édességet, hogy megkóstolhassa mert nem hozott neki elég csokit a nyúl, úgyhogy én is megkóstoltam. Az íze mindegy, de a konzisztenciája, az pont olyan, mint Ákos fülcimpája. Nem túlzok. 

2016. március 28., hétfő

Az idei húsvéttal kapcsolatban

Ez volt az a húsvét, amire mindent egybevetve nulla percet készültem összesen, és nem is fáradtam el benne egyáltalán, ugye. Mégis volt mit enni, szokássá teszem én ezt, azt hiszem.

A tavaszi szünet első napján ugyanis elutaztunk Edit barátnőmékhez Szalántára, ami tök jó volt, meg üdítő, hat gyerek, négy felnőtt, és jó sok villányi bor, barátnők, nagy beszélgetések és röhögcsélések, hatalmas kajálások, kisebb séták, kikapcsoló és kultúrprogramok vegyesen, szóval jó volt nagyon. Igyekeztünk jól viselkedni, hogy nyáron is meghívjanak :D, mert nekem itt az Alföld közepén tényleg lenyűgöző dolog a hegy.

Meg vettem Pécsett egy menő Polaroid napszemüveget is, mert muszáj volt, és amire jóval többet költöttem, mint szerettem volna, na mindegy, remélem nem fogom sem elveszíteni (mint az előző Polaroidot Egerben), sem pedig pofára ejteni (mint az előző Gantet már nem is emlékszem, melyik utazás alkalmával).

Aztán hazajöttünk, és beestünk anyámhoz szombati vacsorára, ott volt már az egész család. Az est csúcspontját alighanem azok a percek jelentették, amikor a tesómékkal és a gyerekekkel két szólamban, üvöltve időnként fejhangon énekeltük a Hakuna Matata című örökbecsű slágert, majd pedig a The Lion Sleeps Tonight jött, abban is volt fejhangú szólam, ugye, a sógorom meg a két karja alatt a két fiúval táncolt.

Ez után néhány perccel órával már ébredtünk is, ugyanis hajnali ötkor (akkori időszámítás szerint három órás keléssel) gyülekeztünk a gyülekezeti házban, mivel énekeltünk a hajnali, feltámadási istentiszteleten, ami hatalmas élmény volt. Tök sötét volt még, csak egy nagy gyertya világított, amit a lelkész vitt, mi meg mentünk utána, és egy gregorián éneket énekeltünk, minden versszak között egy- egy bibliai idézetet olvasott fel valaki a templom különböző pontjain, egy-egy gyertya mellett. Aztán megint egy versszak gregorián ének, bevonulás. Leültünk, a szertartás alatt mindenki meggyújtotta a gyertyáját, és szépen lassan felkelt a nap is, besütött a jól tájolt templom ablakain. Hát szóval egészen különleges élmény volt, Borcsi is részt vett rajta ügyesen, énekelt, meg minden. Karácsonykor ugyanis szintén elígérkeztünk, hogy részt veszünk hajnali éneklésen, de valahogy hagytam magam lebeszélni (na jó, annyira nem is vonzott a téli fél hatos kelés, meg a fagyoskodás, de egyesek a családunkban nem is nézik túl jó szemmel az ilyen irányú törekvéseimet). Most viszont Borcsi a lelkemre kötötte, hogy nehogy elaludjunk valahogy. És hát nem is akartam, mert azért tavasszal az éjszakát félbe hagyni egészen más, mint télen korán kelni. Jó volt, na.

A húsvét hátralévő részében nem történt semmi különös, viszont lenyírtam a füvet, ami dicséretes.
Emellett egyre többet foglalkozom a gondolattal, hogy nézd már, de jó, hogy nem sokára átköltözünk az új házba, de se tűzhelyem, se függönyeim, de még csillárjaim sincsenek, habár utóbbit szerintem meg fogja oldani a Pé termékfejlesztésileg, remélem. És még valamikor a barna ajtófélfákat is át kell festeni fehérre, remélem, a hobbi hőlégfúvóm elég izmos lesz leégetni róla a régi mázolmányt.


2016. március 20., vasárnap

Mától hivatalosan is tavaszt tartunk

Készen van a kertem idénre, legalább is ebben a házban, ami úgy néz ki, hogy valóban elszórtam egy marék rukkolamagot (az nekem mindig van, amikor a termés felmagzik, megvárom, míg kiszárad, és kicsépelem), ültettem négy sor borsót, úgyhogy biztos sok ilyen wokos borsóhüvelyt fogunk enni májusban :D, valamint szétültettem a fokhagymát, ami nem tudom, hogy létező fogalom-e, lényeg, hogy vagy három éve nem szedtem föl a szamóca közé ültetett 2 gerezd fokhagymát, így idén már ilyen bokrok nőttek, mert minden évben minden gerezd újra kihajt, és terem további gerezdeket, amik szintén kihajtanak, és így tovább. Na szóval ebből most lett egy csomó fokhagyma palántám, amiket szépet sorokba ültettem, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
Mondtam én, hogy az önfenntartó kiskert híve vagyok, magot nem veszek, minek?

Mindazonáltal a lusta kertészet itt nem igazán jön össze, mivel itt kb. olyan szinten küzdelem fenntartani a tiszta földet, mintha a dzsungelben próbálkoznék, csak itt füves-gazos-tarackos udvar van, a kert meg nincs körbekerítve, úgyhogy amint leveszem róla egy percre a szemem, bekúszik a tarack meg a többi gaz. Ami mondjuk engem nem zavarna, de értékes területeket vesz el, ha nem vigyázok. Na most nem tudom, volt-e már dolgotok ilyen tarackos gyökerű cuccokkal, de nem egyszerű eset, kőkemény munka visszaszorítani. Na most az új házban ez a probléma már nem tételeződik, gondosan körbebetonozott kertem lesz (míg föl nem verem az egészet), tarack sehol, és remélem, meztelen csiga sem, szóval egy kiskapával röhögve karbantartható. Hátul azért van fű is egy kevés. 

Megjegyzem, tényleg tök vicces, hogy egész télen magától nőtt a kertben a rukkola, mivel a csépeléskor a magok önálló életre kelnek, és repülnek mindenfelé. 


2016. március 17., csütörtök

Csak nem bírok magammal

Hát tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy nyugodtan vethetek mégis, habár június közepén elköltözünk innen. Csak olyat kell vetni, amit hamarabb be lehet takarítani. Terv is van már.
Elszórok egy marék rukkola magot, az nem nagy kunszt, és akkor lesz salátánk, meg vetek egy pár sor spenótot, az is elkészül június közepéig.
Ezen kívül a borsó is simán beérik, és lehet, hogy zöldbab is lesz romantikusan. Mert azt azért hozzátenném, hogy finom, finom a saját termés, valahogy sosincs párja, de a hozam, hát az egy vicc, nagyjából egyszer eszünk a borsóból és egyszer a babból, na jó, spenót meg rukkola azért szokott nőni bőven.

A paradicsomot meg paprikát ráérek júniusban is elpalántázni, úgyhogy végül is joghurtos pohárba már most is elvethetem a magokat. Majd feltúrom a génbankot, hogy mi van itthon, vagy elvetem a kápiáét, amit most ettem vacsorára.

Amin viszont tipródok, az az, hogy mit csináljak a giga mennyiségű dália gumómmal. Ha nem ültetem el, elpusztulnak (jelenleg homokban telelnek a kamrában, mert a telet nem élik túl a földben hagyva), ide viszont nem ültethetem már ki, mert minek. Mit csináljak, mit csináljak?
Egyébként a dáliák azért olyan becsesek, mert én vetettem őket magról még négy éve, amikor még sívó pusztaság volt a kert (nem úgy most!), és láss csodát, kikeltek, most meg már van egy ládányi gumóm, pedig ajándékoztam is belőlük bőven. És ugyanígy vagyok a madármályvával is, amit szintén magról sikerült meghonosítani itt minálunk.
A nyárfára már gondolni se szeretnék, az is véletlenül kelt ki, a szomszédból hozta ide a szél a magot a repítőszőrökön, és idén már értékelhető árnyékot fog adni, akkorára nő. Ejh. A kertem. És a mentaligetem. Meg a rozmaringok! És a petrezselyem sziget, ami önfenntartó, mert mindig elszórja magától a magját. A szép kis gazdaságom, vérzik érte a szívem.

2016. március 15., kedd

Megnőnek a gyerekek

Amikor Sopronban laktunk, vagyis úgy 5 évvel ezelőtt, a családunk egy ebédre egy tepsi pizzát fogyasztott el, a másik tepsivel a délután folyamán kopott el észrevétlenül.

Ma délben egy és háromnegyed tepsi pizzát sikerült elfogyasztanunk ebédre, ami pedig délutánra maradt, az nagyjából szót sem érdemel. Ehhez van egy pálcika termetű kislányunk és egy óvodás kisfiunk.
Mi lesz itt még, ha megkamaszodnak, vagy ilyesmi?

2016. március 14., hétfő

Az éledő kiskertemről a költözés kapcsán

Egyébként nekem tényleg rejtély, hogy ilyen időben, amikor az első verőfényes tavaszi nap van, ami mindenkit kicsalogat a szabadba, szóval mit csinálnak azok, akiknek nincs kertjük? Fölöltöznek szépen, és elmennek valahová, emberek közé?
Mert én meg bakancsot húzok, és még így is el tudok molyolni fél napot a kertben, hogy nem vethetek, ugye. Viszont megmetszettem mindenfélét, meg levágtam a tavalyi nádat, amitől most úgy néz ki a csuklóm, mint egy lelkileg nagyon beteg tizenévesé, D-vitaminban viszont gazdag vagyok.
És még kitettem a muskátlikat is, amúgy meg hajtanak a rózsák és a fűzfák, mind.
De hogy fogok én vegetációs időben, június közepén, virágzó levendulákat átültetni? Meg futórózsát? Meg állót és minit, meg trombitafolyondárt, ilyesmit? Egyáltalán, hogy megy ez? Akinek kertje van, az nem költözik?

2016. március 8., kedd

Három dolog a lovaglással kapcsolatban

1. Nem, nem hagytam abba, hanem továbbra is járok.
2. Elkezdtem tanulni a vágtázást :D :D :D ilyen érzés.
3. Tényleg döbbenetes, hogy mennyire hatékonyan formálja a comb- és fenékizmokat.

2016. március 2., szerda

A kisvárosi élet diszkrét bája

Ákos koma távollétében sikeres felvételit tett az általános iskolába, ahová Borcsi is jár. Ez egy egyházi iskola egyébként.
Az úgy volt, hogy a nyelvi előkészítő előtt az egyik csopitárs anyukája megkérdezte tőlem, hogy melyik napon megyünk felvételizni. Mondtam, hogy gőzöm sincs, mivel nem kaptunk még értesítést.
Hűha, mondta, az baj, mert ma, holnap, meg holnapután vannak a felvételik.
Felhívtam az alsós igazgatóhelyettest, aki Borcsi osztályfőnöke volt elsőben, hogy megkérdezzem, mi újság, de ki volt kapcsolva a telefonja. Úgyhogy lepasszoltam Ákost az angolórára, kézen fogtam Borcsit, és magammal rángattam a könyvtárba, mert emlékeim szerint három éve ott volt a felvételi, ahová akkor szépen, fehér blúzban érkezett a gyerek, hogy érezze, ennek itt súlya van, ez egy különleges alkalom az életében. Most meg beestünk, áldás, békesség. Mondták, hogy már nagyon vártak, menjek is be gyorsan, hol a gyerek? Hát, a gyerek nyelvi előkészítőn van, ugyanis most én azért vagyok itt, mert meg szeretném kérdezni, hogy mikor lesz a felvételi, mivel nem kaptunk értesítést. Mondták, hogy most, be is mehetek.
Úgyhogy bementem felvételizni, áldás, békesség. Ott volt mindenki, az igazgató, az egyik lelkész, az alsós igazgatóhelyettes és a hitéleti igazgatóhelyettes. De nem ám úgy tespedve, mint akik már halálra unják a dolgot, hanem az igazgató meg a lelkész, akik ugye férfiak, felállva fogadtak, ami szerintem azért eléggé ott volt. Ismert már minket mindenki, mint a rossz pénzt. Megkérdezték, hogy most akkor melyik osztályt, milyen nyelvet választottunk, illetve milyen vallású a gyerek. Az alsós igazgatóhelyettes még mondott rólunk pár kedves mondatot (hátha valaki mégsem ismer minket, mint a rossz pénzt, de hát igen, mert az összes SZMK ülés aktív résztvevője vagyok, alkalmanként minimum 10 kérdést teszek fel, stb, stb, iskolai aktivitásaim sora kilométeres). Még egy kicsit sopánkodtunk rajta, hogy nem jött meg az értesítés, de nem baj, úgyis napi kapcsolatban vagyunk, úgyhogy ettől mi simán eltekinthetünk, viszontlátásra, szervusztok, (a férfiak ismét felálltak, amikor én is), és már rohantam is át a gyülekezeti házba, mivel mostantól az én feladatom lesz az egyházközség kommunikációja. Mondjuk ez egy másik gyülekezet, az evangélikus, de a barátság meglehetős.
Iskolába járni nem leszek hajlandó a gyerek helyett.

2016. február 29., hétfő

Sokat számít az a két és fél év

Borcsi kérdez: Hogyan egyesültek az Egyesült Államok?

Ákos kérdez: Hogy néz ki az Hot wheels ötösosztag jelmez? Jövőre Zoom leszek.

(nekem meg tök vicces, hogy idejön Ákos bámulni a monitoromat, és hiába nézi, egy kukkot sem ért belőle, mivel nem tud még olvasni).

Mi lesz még itt?

Hajjaj, a tanárok lázadnak, a diákok támogatják. Merkel elutasította Orbán népszavazását, a választási iroda befogadta az MSZP-s népszavazási kérdést a vasárnapi boltzárról, ráadásul ott van még a salgótarjáni zakó is.
Figyeljétek meg, feleim, szörnyű lesz a bosszú, ezek után mi, a nép, olyat kapunk az arcunkba, amire még gondolni sem mertünk. Én szóltam.

Ahogy arról is, hogy 2020-tól borítékolható, hogy már nem igazán ad az EU fejlesztési pénzeket Magyarországnak, na, az lesz az a pont, amikor Orbán kilépteti az egész országot a picsába az EU-ból.
Feltéve persze, hogy behúzza 2018-at. Hát, kedves barátaim, szerintem ez a tétje a következő választásnak. Hogy marad-e az ország az EU-ban, marad-e még az illiberális államhatalom fölött bármiféle kontroll, vagy végképp megérkezünk Észak-Koreába.

És azt szeretném, hogy ne legyen igazam.

2016. február 24., szerda

Nagy idők járnak 2.

És most az is van, hogy a Pé elindította a Nagy Bringalámpa Bizniszt, vagyis konkrétan a crowfounding kampányt a Indiegogo-n.
Aki nem hallott még crowfoundingról, annak röviden elmesélem, hogy ezek a frissen induló vállalkozások, amiket most ilyen trendi szóval startupoknak hívnak, ha nagyon ügyesek, csinálnak egy jó kis gyűjtést. Vagyis, aki akarja, támogathatja pénzzel a vállalkozás céljait (ami nálunk a kapacitásbővítés), és cserében kap valamit, ez esetben menő bringalámpát.
Úgyhogy ez most itt a Nagy Lelepleződés ideje is egyben, erről van szó, hű meg házzatok, és ha akarjátok, támogassátok a nagy magyar dizájnlámpa projektet, mert az menő. És mert ebből szándékozunk élni a következőkben, mert a Pé feladta érte a csodásan gyümölcsöző banki karrierjét, úgyhogy most izgulok egy kicsit, viszont jó lesz nagyon, tudom.

Erről van szó: