2016. szeptember 28., szerda

A mosogatógéppel kapcsolatban

Amúgy pedig kötelességemnek tartom rögzíteni, hogy

1.) a mosogatógépet az Isten adta az asszonynak, mert látta, hogy az jó, és a terhei igazán jelentős részét le tudja venni általa, a neki egyébként oly kedves asszony válláról. (mondjuk ugyanitt felmerül a kérdés, hogy a mosogatást meg minek adta akkor? a kettő közt, mármint a mosogatás és a mosogatógép között mégis ott tátong vagy 6000 évnyi űr)

2.) a világon semmi sem indokolja, hogy az aldis mosogatógép tabletta helyett a kétszer annyiba kerülő Finish nevűt vásároljam. Összehasonlítottam, ez biztos.

3.) csaknem tíz éven át neveltem úgy két gyereket és egy férjet, hogy (egy rövid időszakot leszámítva) nem volt mosogatógépem. Egy Rambo vagyok, egy Rambo.

4.) ha véletlen még nincs mosogatógépetek, de van százezer forintotok (valamint megfelelő méretű hely a konyhában), és azon gondolkoztok, hogy lapostévére vagy utazásra költsétek-e a pénzt, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az egyetlen észszerű választás: a mosogatógép. A tévé eleve szar ötlet, az az utazás meg, ami kijön százezerből, az soha senkit sem tud kárpótolni azért, mert a fél életét mosogatással tölti, a lét értékes percei meg csak peregnek, mint ujjak közt a homok, és múlnak elfele mosogatással, ahelyett, hogy mással telnének. Bármi mással, kivéve a tévézést, ugye.

(emellett meg kell, hogy állapítsam, hogy a blogger helyesírás ellenőrzője még nincs átállítva a szeptember 1. utáni szabályokra.)

Ez is eljött

Valójában mindig tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de mégis reméltem, hogy talán nem jön el az az idő, amikor a gyerekem feje fölött állva kell rávennem őt feladatról feladatra, hogy csinálja már a leckéjét - szóval akkor én előbb-utóbb ordítani fogok.
És tessék.

(Borcsival minden olyan egyszerű volt, a házi kész volt, mire hazajött, egyébként meg mindig tudta, hogy mi a feladat, és lelkesen csinálta. A ceruzákat nem rágta szálkákra, mint a hód, szorgalmas volt, felelősségtudó és motivált. Mondanom sem kell, Ákos ennek pont az ellenkezője, az ősz hajszálaim meg csak szaporodnak, szaporodnak.)

2016. szeptember 27., kedd

Kiskertemről itt

Vajon mire gondolhat az, aki azt ajánlja, hogy a gerberát 8-12 fokos télikertben vagy verandán teleltessük?
Merthogy momentán híján vagyunk a verandának, meg a télikertnek is, és szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Na mindegy.

Más szempontból viszont az idei kerti tevékenységem, hát az felemás eredménnyel járt.
Tulajdonképpen elégedett lehetek, (én már csak ilyen kis elégedett fajta vagyok), a padlizsán egy sikertörténet, jövőre többet fogok ültetni belőle, mert egyrészt elképesztően cuki, ahogy nőnek a kis lila csüngők és nagy lila csüngőkké válnak, másrészt finom.

A paprika viszont egy vicc. Na jó, kezdem az elején. Szóval június 10-én költöztünk ide, és június 12-én már a földben voltak a palánták. Augusztus közepén még úgy nézett ki, hogy termeltem 3 szem paprikát, és 50 kiló zöldparadicsomot, mert ezek itt az életben nem fognak beérni, (hiányzik az az egy hónap, amivel később ültettem a szokásosnál), pedig öklömnyi méretű, hatalmas termések lógtak a növényekről. Egyébként idén valami nagyon tekintélyes fajtát sikerült vásárolni palántaként, van, amelyik akkorára nőtt, hogy a vállamig ér, és azért csak addig, mert a karózás és a gondos kötözés ellenére lehúzza az ágakat a sok paradicsom.

Aztán végül belehúztak, és leszüreteltem olyan 15 kiló paradicsomot, amiből lett némi lecsó meg paradicsomlé, és ettünk is belőle bőven. Hát annál romantikusabb dolog nemigen létezik, mint mikor reggeli előtt még kiugrasz a kertbe szedni egy kis napmeleg paradicsomot, ezért éri meg az egész.

A paprikával még ekkora szerencsém se volt, egyet kidöntött a vihar (rádőlt a rózsafa), a többin meg 2-2 szem nőtt, majd szeptemberben beindult az özön (a fajta neve: fehér özön), de hát abból már nem lesz rendes termés.

A sárgadinnye meg csak kuki virágokat hozott, termést egyet sem.

Viszont találtam a teraszkorlát tövében uborkafát, amit szerencsésen fel is futtattam ööö... a teraszkorlátra. Hát annak is van szépsége, amikor onnan szüretelem az uborkát az aktuális étkezéshez. Túl sok nem lett, de júliustól mindig volt otthon uborka.

Ezen kívül van ugye itt egy sárgabarack fa, amit pont a költözésünk előtt kellett volna megpermetezni. A néni nyilván már nem tette meg, és a fia sem (shame, shame), de így is elég jól termett, csak sajnos mielőtt beértek volna a szemek, lepottyantak. Na nem baj, a konyhaajtótól nagyjából 10 méterre történt az eset, vagyis elég jól tudtam menedzselni a dolgot, szóval idén lett baracklekvárunk elég.

És ezen kívül érik a füge is bőven (nászutas desztinációnak ideális, csak mondom), amit vadul osztogatunk szerteszét, mert tavalyról még van fügelekvár, és idén már nincs kedvem foglalkozni vele. Pedig finom, palacsintába főleg.

Ja, a bazsalikomból lett egy üveg pesztó, nagyon finom, mindjárt elfogy.

És van még egy pici mentatövem, ami remélem, jövőre teljesen el fog szaporodni, na, abból lesz a mentaszörp, talán már idén is, ha el nem szúrom.

Hát, elsőre ennyike, komoly kertrendezésre idén nem adtuk a fejünket, volt más dolgunk a házzal elég. A konyhám mindazonáltal már elkészült, persze még mindig van mit simítgatni rajta, de a legtöbb funkció már működik, és elképesztően, de tényleg nagyon-nagyon sok vízszintes felület van benne, esküvői sütimegrendeléseket ugyanitt felveszünk (csak vicceltem). Mindazonáltal a nyár folyamán kiderült, hogy lehet teljesen lepattant konyhában is befőzni, meg akkor is, amikor egyáltalán nincs az embernek konyhája, mert köztes állapot van, csak akkor el kell menni anyucihoz.

Ja, és a dáliagumók csodásat nyaraltak anyukámnál, lett sok virág, meg minden, jövőre pedig átköltöznek ide. És még szamócatelepítésen is gondolkozom, csak az vonzza a meztiket, és ebbe még egyszer nem szeretnék belemenni. Még meggondolom. Valamint kivertünk egy fehér rózsafát (jut is, marad is, és úgyis visszavadult már a fele), helyette pedig ültetünk mindjárt egy szilvafát. Végül is annyi ideig az is tud fehéren virágozni, mint a rózsafa, csak a szilva még gyümölcsöt is hoz ilyentájt. Veszek katlant, veszek üstöt, és lesz üstben főzött szilvalekvárom, meglássátok! Csak pár év még, míg termőre fordul (a még el sem ültetett fám).

És most jut eszembe, hogy még a távoli kertbe is el kell menni szüretelni, szóval további befőzések várhatók, na mindegy, konyhám és üvegem éppenséggel van elég.

2016. szeptember 15., csütörtök

Hogyan utáltassuk meg a tízéves gyerekekkel az éneklést

A előző posztban említett tanító szuper receptje alapján:

1. Az óra első felében aktívan és csak fegyelmezzünk, de úgy, hogy amíg a nyikorgó székeket ki nem tudja húzni hang nélkül 31 gyerek, addig ezt gyakoroltatjuk velük.

2. Fenyegessük meg a gyerekeket, hogy a hiányzó tanszerekért egyes jár.

3. Írassunk dolgozatot a második héten a ritmusértékekből.

4. És végül soha, semmilyen körülmények között ne énekeltessük őket, nehogy már örömük legyen!

Bár, ha jobban belegondolok, végül is csak az énekórát utáltatta meg, amit sikerült tökéletesen leválasztania az éneklésről. Ügyes.

(Nem, nem csak panaszkodok és birkamódra tűrök, hanem cselekszem is majd, és nem azért, mert ennyire érdekel az ének osztályzat, hanem mert szerintem ebonitrúddal kéne ütni az olyan tanítót, aki képes az énekléssel összefüggésben rossz élményeket osztani a gyerekeknek.)

2016. szeptember 12., hétfő

Hogyan utáltassuk meg magunkat, a gyerekünket, és az egész családunkat tizedíziglen a gyerek tanárával rovatunkban ma

Negyedikes gyerek szülői értekezletén a frissen érkezett napközis tanár éppen azt taglalja, hogy ő márpedig fekete pontot ad minden esetben, ha hiányzik a felszerelés, és három fekete pont egy egyes, ami beleszámít a tanulmányi eredménybe.
Érzem, hogy megy föl a pumpa, vörösödik a fejem, az agyamat meg önti a szar elfele. Fölteszem a kezem, és jelzem, hogy elnézést, ez az, amit egyáltalán, semmilyen formában nem lehet. Ugyanis én újságíró vagyok, éppen oktatással foglalkozom, és pont megkérdeztem a minap a minisztériumot egy cikk kapcsán*, hogy mi a helyzet, és kezemben az állásfoglalásuk, hogy a magatartás- és szorgalomjegybe beszámíthatják, ha nincs ott a felszerelés, de a tantárgyi jegybe semmiképp. 
Ott, az egész osztály előtt. 
A tanító elkezdett szabadkozni, hogy ez nem is úgy van, mert ők ezt csak mondják a gyerekeknek, hogy komolyan vegyék a felszerelést. 
Ja, az más, ha csak hazudsz nekik, akkor semmi baj. 

*Jó, így olvasva látom, hogy tök nagyképűen hangzik, de higgyétek el, nekem ez a munkám, nem tehetek mást. 

2016. szeptember 6., kedd

Ezt intéztük idén nyáron

Szóval a nyár. Azért szoktam összegezni a végén, hogy mi történt, hogyan fejlődtek a gyerekek, mert nagyjából ez az az időszak, amikor együtt vagyunk, úgy tényleg, egész nap, és nem abban merül ki a kommunikáció, hogy húzzad már a zoknidat, meg kész van-e a házi, és hová kell éppen rohanni iskola után.

Idén ugye nem is nagyon mentünk nyaralni, kösz házvásárlás, kösz költözés, se időnk, se pénzünk nem volt két falkiverés/festés között. Ennek az egésznek a nagy győztese egyébként Borcsi volt, a házunk ugyanis egy meglehetősen központi helyen áll, konkrétan Körmöspálcás belvárosában, az iskolától két perc sétára.
Úgyhogy Borcsi ezen a nyáron elkezdett önállóan barátnőzni, a közelben lakókkal összejárogatni. Hol itt voltak, hol ott, hol ezzel, hol azzal. Azért nagyjából tudtam követni, meg mindig tudtam, hogy ki fog nálunk aludni, hát voltak jó páran. Meg ő is jó sokat aludt a barátnőinél.

Ennek én egyébként azért örülök nagyon, azon kívül, hogy mégiscsak kényelmesebb, hogy nem kell kísérgetnem,  mert az osztályukban 15 lány van, és sajnos ő lett a tizenötödik, akinek nem jutott barátnő. Eleinte úgy volt, hogy jól összebarátkoznak az egyik kedves kislánnyal, csak sajnos az osztály szarkeverője (mindegy, ez nagyon hosszú történet, lényeg, hogy anyuka akár pénzért is megvásárolja a lányának a barátokat, buliztatja, shopiztatja, lovagoltatja a kiszemelt lányokat, valamint áskálódik és furkálódik a jó cél érdekében, és ez hivatalos, nincs ember a Körmöspálcáson, aki képes lenne őt őszintén szeretni) kivetette rá a hálóját, Borcsi meg hoppon maradt. Most viszont a központi elhelyezkedésnek köszönhetően elkezdtünk elképesztően élénk barátnő forgalmat bonyolítani, én nem lovagoltatom és moziztatom senki gyerekét, szimplán jó fejek vagyunk, ez is valami azért, na.
További szerencse, hogy év elején megérkezett az osztályba a 16. kislány, szóval van még remény hogy nem kell jövőre kisgimibe járatni a gyereket a város másik végébe.

Ezen kívül elkezdett picit nőni a cicikéje, aminek örömére gyorsan elkezdett topokat hordani, de azért még mindig olyan kislány szabású, cuki.

Egyébként úgy veszem észre, hogy borzasztóan élvezi a romantikus lányszobáját, mondjuk annyira nem, hogy rendet is tartson benne legalább minimálisan, de igazából hülyén nézne ki, ha ezen nekivágnék értetlenkedni, mivel volt kitől örökölnie, én is iszonyú trehány vagyok, csak szeretem a szépet, ezért időnként elpakolok. Na jó, gyakran.

De ami a legfontosabb fejlődés, az kettő is. Az egyik, hogy elkezdett Borcsi érdeklődni a konyhai műveletek iránt, ami egy igen titokzatos dolog, mivel a konyhánk, az leírhatatlan. Még csak most fogunk nekiesni a felújításának, szóval ronda, mint az állat, a falak úgy néznek ki, mint amit lefostak, a padló... na szóval tényleg elmondhatatlan. Ennek ellenére Borcsi mindig ott állt mellettem, és nem csak szövegelt, hanem tettleg segített is a főzésben. Például már üzembiztosan képes önállóan palacsintát sütni, szimultán, két serpenyővel, és vág, pucol, mosogat, menüt tervez. Ügyes.

Valamint megtanult biciklizni, mármint nem úgy, hogy képes nem eldőlni a járgányon, hanem el lehet vele indulni a városba A-ból B-be, és meg fogunk érkezni. Persze mondani kell neki, hogy mit csináljon, de akkor szót fogad, és csinálja, mi meg haladunk, tök jó. Ez mondjuk elég mázli volt, amikor ünneplő cipőt kellett neki szerezni másnapra, csak a kocsi éppen nem volt otthon, de bennem szerencsére bennem volt a shopiláz, úgyhogy nekivágtunk bringával, és teljesítettük is a tervet, ezer szerencse, mert másnap kiderült, hogy augusztus 20-a van.

Egyébként meg továbbra is tök jól lehet vele röhögcsélni, a humora továbbra is fergeteges, és be nem áll a szája, de tényleg, elképesztő. Mindig azt hiszem, hogy van nála valaki, mert folyamatosan dumál, magának, szórakoztatásul, vagy valami. De blogger (újságíró) anyuka ezen nem sír, ugye.

Ugorjunk, Ákos jön.

Hát Ákoska is szintet lépett, először is egyedül járt lovastáborba, igaz, a negyedik nap már alig akart elmenni (unalmas), az ötödiken meg hazakönyörögte magát, de akkor is. Aztán elment az unokatesóm családi gyerektáborába Balatonföldvárra, ahol a tervezett négy napra még Borcsi nélkül ráhúzott további hatot, mert ott neki jó volt, nyár, napsütés, homok, Balaton, kishaverok, szabadság, mi kell még? De aztán 10 nap után mondta, hogy most már menjünk érte, mert hiányzunk.

Ákos azt hiszem az egész új házban az udvart élvezi a legjobban (jé), ahol körbe-körbe lehet bringázni/traktorozni/rollerezni, meg vannak mindenféle növények, fák, meg magaslatok. Mert Körmöspálcáson mindenkinek van sziklakertje, a városkában, ahol megállt az idő. És ezt a sziklakertet nem tudom széthányni, mert nem bírom el a sziklákat, hát ennyi a történet. Jövőre fűszerkertet csinálok belőle alighanem.

Amúgy Ákos koma simán elvan a gilisztákkal, a macskákkal meg a csigákkal (mindet örököltük), de sokkal jobb, ha van hozzá barátja is. Időnként tudunk szerezni neki, máskor nem. Mert azért neki találkozni, az szülői beavatkozást igényel még.

Sajni az a szép hagyomány itt nem létezik, mint a zöld háznál, hogy az utcabeli gyerekek együtt bringáznak/bandáznak/rambóznak délutánonként, ami nagy bánat. Viszont itt is van kisbolt, ami akkor vált fontos tényezővé, amikor Ákos a szülinapomra készült, és fogta a zsebpénzét, átment a kisboltba, és vásárolt nekem egy szál kolbászt, mert észrevette, hogy szeretem. Az mondjuk tényleg egy elképesztő flash volt, amikor a szülinapom hajnalán jöttek a csattogó kis talpaikon megköszönteni, énekeltek szépen, és a sötét szobát átlengte a füstölt kolbász semmivel össze nem téveszthető illata, amit Ákos szerzett nekem önállóan. Azt hiszem, erre a reggelre még dédike koromban is emlékezni fogok, majd szólok, amikor már nem pityeredek el rajta fülig érő szájjal.

Ákos egyébként továbbra is egy rejtély nekem, furcsa kisfiú. Egyébként elképesztően kis cuki, süti gyerek, bár egyre ritkábban pattan a karomba, alighanem észrevette, hogy már alig bírom el.

És akkor ez a kis süti a minap iskolába ment, hú, hát kemény strapa ez mindkettőnknek. Ő egy kicsit unatkozik, mert tessék, itt van, már három napja iskolás, és még mindig nem tanították meg olvasni. Én meg, mint hardcore vekerdysta anyuka, színezek, mint a hülye, mivel nem kényszerítem a csodálatos szabad szellemű gyerekemet arra, hogy kontúrok között maradjon. A leckecsinálástól meg eleve irtózom, hát szegény gyereknek mindennap hat órája van, plusz egy házi feladat csinálás, ennyit minimum ül az iskolában, most mit akarjak még tőle délután hatkor? Kiszínezem a szaros feladatát.
Egyébként a tanítónénik elképesztően jófejek, tényleg. Profik, viccesek, aranyosak, érzékenyek.

Csak hát valami azt súgja, hogy Ákossal ez sem fog olyan simán menni, mint Borcsival, aki mindig mindent tud, akkor is, ha ott sem volt. Mindegy, majd belejövünk. És szerencsére mire belejövünk, már el is múlik az első év, Ákos is beidomul, mert nincsenek illúzióim, az iskola idomítás, hát sok sikert kívánok hozzá, de szívből az aranyos tanítónéniknek. Hátha ők nagyobb sikerrel járnak Ákossal, mint én.


2016. szeptember 1., csütörtök

Gyakorlati kellemetlenség

Elromlott a telefonom (Samsung prémium assistant meg öt napja baszik érte jönni és elvinni megjavítani), és most melyik az az eszköz az összes itthon fellelhető közül, amibe bele lehetett helyezni a nano SIM kártyát, és életet is tudtunk bele lehelni? Hát kérlek szépen, kedves barátaim, az anyósom leharcolt, előző telefonja, ami se nem okos, se nem érintőképernyős, viszont legalább száz éves, a mérete meg olyan, hogy az egész telefont alig lehet látni, nemhogy a kijelzőjét.

Alighanem Messi érezné így magát, mint most én, ha a Celldömölki Nyugdíjas Futball Egyesület csapatával kellene egy meccset lejátszania, de az ő oldalukon.