2017. szeptember 17., vasárnap

Jó tanács politikusoknak a kereszténységük hitelesnek tűnő demonstrálásához.

Első, és legfontosabb tanács, hogy ha csak demonstrálni érkezik a politikus az istentiszteletre, mert közelednek a választások, semmiképpen se üljön az első sorba, hanem inkább hátrébb foglaljon helyet. Elsősorban azért, mert aki tényleg jár a templomba, az úgysem az fogja gondolni, hogy milyen szimpatikus, jámbor alpolgármester ez, hanem csak arra lesz kíváncsi, hogy ez meg mijaszart csinál itt, sose láttuk azelőtt.

Másrészt meg marha ciki,  és kész lebukás, amikor az Erős vár a mi istenünk alatt a politikus a seggét mereszti a padban, mert nem látja, hogy mögötte mindenki állva énekel, és csak a második versszak alatt válik neki gyanússá, hogy hoppá, valami nem stimmel, és akkor lassan felemelkedik.

Amúgy ez volt az utolsó jótanácsom politikusoknak ingyen, a következőt kiszámlázom.

2017. szeptember 14., csütörtök

Szokásos nyárértékelő bejegyzés

Nyár végén mindig szoktam írni ilyen összefoglaló jelentést, mert ez az a három hónap, amikor tényleg látom is a gyerekeimet. Mármint nem úúúúgy, suliidőben is rájuk szoktam vetni a tekintetem sugarát, de nyáron azért más, mert a nagy ráérő idejükben mindig elkezdenek unatkozni, ami kihozza a valódi énjüket. Ilyenkor kiderül, hogy mi velük az igazi helyzet, és nem csak azt látom, hogy hogyan sikerül megfelelniük a mindenféle elvárásoknak. Másrészt meg, szintén az unalom miatt, én is kitalálok nekik dolgokat, ami előre viszi az ügyet, más néven a nevelésüket.

Nos, ez a nyár volt az, amikor, mit szépítsük, beszippantotta őket a virtuális világ. JÓ sok időt töltöttek telefonok és tabletek előtt, ami egyrészt szerintem eléggé gyász, másrészt viszont valamikor dolgoznom is kell, és villanypásztornak viszont szuper, mert olyankor hagynak is. Na jó, tulajdonképpen állati ideges vagyok tőle, hogy látszólag hülyén bámulnak egy tenyérnyi kijelzőt, és olyan mondatokat fogalmaznak meg, amikből egy kukkot sem értek, de hát basszus, én is a gépemmel szemben élem le a fél életemet, és nem valószínű, hogy hozzá tudnának szólni, ha elkezdenék arról beszélni, amivel ilyenkor foglalkozom. Egy-egy.

Tulajdonképpen sikerült elég ügyesen végig forestgumpolni ezt a nyarat. Voltak mind a ketten a evangélikus táborban, szerették, mindig szeretik, jól elfoglalták őket, nem volt vele semmi gáz. Ja, de, eleinte úgy volt, hogy Ákos barátja is ott lesz, de aztán kiütközött a természete, a szervezők idegei táncot jártak a körtefa körül, úgyhogy Marcika anyukája megsértődött, hogy megint bántják a kisfiát, és kimentette őt a gonosz táborból. A lányok, mármint Borcsi, és Marci tesója viszonylag jól elvoltak, amíg össze nem vesztek valamin, úgyhogy a magunk részéről ezt a barátságot mi inkább nem erőltettük tovább. Pedig tök jókat horgásztak amúgy a fiúk, amikor éppen náluk voltak, Ákos teljesen beleszeretett a pecázásba, él-hal érte, muhaha. Szülinapjára horgászcuccot kapott, ami szintlépésnek számít, mivel nem játékot.

Ezzel párhuzamosan kiselejteztük a szobájukban lévő műanyag lerakatot, mivel úgy döntöttünk, hogy már nagyok, és semmi értelme olyan kacatokat tárolni, amit nem vettek a kezükbe már legalább egy éve. Sajnos emlékeztem, hogy mi állt annak idején az árcédulákon, és hogy mennyire nagyon akarták azokat a szarokat, amiket most kihajigálunk, de hát az élet ilyen, a gyerekek megnőnek, és a végén ott tartunk, hogy már csak a vállról indítható rakéták érdeklik őket. Na jó, Borcsit meg a könyvek, és a telefonja.

Borcsi párhuzamosan vadul elkezdett barátnőzni, de szerencsére ez idén nem jelentett napi ágyneműhúzást és folyamatos itt vagy ott alvást, mert Viberen intézte az ügyeket. Ment a kavarás, ahogy ez már megszokott az ő korában, ez van. A nyár folyamán egyébként teljesen lecsatlakozott lelkileg a régi osztálytársairól. A tanév végén csináltunk egy bulit, ahová meghívta az osztályból a barátait, most nem azért, de állati jól sikerült, négy órán keresztül visítva rohangáltak fel-alá a gyerekek fürdőruhában, és lőtték egymást vízipisztollyal és vízibombával, medencéztek, időnként betömtek a szájukba valami kajafélét, szóval elvoltak vidáman. És akkor itt mintha elvágták volna, szinte senkivel sem találkozott többé az osztálytársai közül. Mert ő már nem oda jár, ő már az új iskolára készült lélekben. Nehéz lehet ezt így tíz évesen átélni, de hát ugye, mivel baj nem volt, különben is ő akart kisgimibe menni, ettől csak erősebb lett.

Aztán mindketten eltöltöttek pár napot a nagymamánál Dunaharasztiban, külön-külön, mert a nagymama csak így vállalta a dolgot. Ebből Ákos hozott ki többet, rögtön szerzett magának barátot, és vele egy medencét is a szomszédban, valamint sokat horgászott a Dunában, szóval neki Paradicsom volt. Borcsi meg főleg olvasott, meg kint ült a kertben, amíg a nagymama krimit nézett a tévében.

Meg volt Ákos fazekas táborban is a művházban, ami eleinte jó ötletnek tűnt, utólag viszont itt vágjanak tarkón péklapáttal, ha még egyszer beadom a gyerekemet ilyen muszájból táboroztató, enervált nénik közé. Már a megérkezés pillanatában látszott, hogy az egész dögunalom lesz, és bingó, valóban, semmi lelkesedés nem volt bennük. Azzal indították a tábort, hogy fél órán keresztül ismertették a szabályokat, szerdára Ákosnak elege is lett, és hazaszimulálta magát. Aztán csütörtökre a korongozással, péntekre meg a stradolással vissza tudtuk csábítani, de addigra kissé megingott már a bizalmunk.

Aztán voltunk Balatonon LD-éknél, sokat tanultunk belőle.

Meg voltunk szintén Balatonon az unokatesóméknál, aki állati jófej módon összegyűjtötte a család gyerekeit, és táboroztatta őket. Az első héten mi voltunk a Pével a felnőtt segítők, muhaha. Na az viszont szuper volt, senki sem baszogatta a másikat, nyugi volt, pedig minden gyereknek megvan a maga természete, ugye, de hát így szeretjük őket. Úgy lelassultunk a nagy békében, hogy után alig bírtuk újra felvenni az üzemi tempót.

És volt még a Borcsi országos evangélikus táborba is, ahová nagyon akart menni, de az indulás előtt az inába szállt a bátorsága, mert még sosem volt nélkülem sehol egy egész hétig, de azért elment. Az első este még sírva hívott, a második nap meg röhögve, hogy tök jó volt, szuperül érzi magát, jófejek az emberek, viccesek a programok, minden oké, haza se akar jönni. Na, hát ezt is megértük.

Persze jó sokat voltunk itthon is, én meg egyszercsak megelégeltem, hogy állandóan utánuk pakolászok, kiszolgálom őket, miközben azt se tudják, hogy mihez kezdjenek a sok szabadidejükkel. Úgyhogy bevezettem itthon a gyerekmunkát. Az ő feladatuk lett az asztalterítés, teregetés, hajtogatás, terasz söprés, macskaetetés (ja, lett egy macskánk), miegymás, minden, amit kitaláltam. Nem összetett, inkább részfeladatok voltak, de azokat nagyon komolyan számon kértem. Konkrétan úgy, hogy a heti zsebpénzükből vontam le el nem végzett feladatonként ötven forintot, de erre nem volt túl gyakran szükség, mivel elég hamar belátták, hogy mindenki jobban jár, ha megcsinálják, amit kérek. Mondjuk én jártam a legjobban, tényleg egészen más úgy élni, amikor ki lehet osztani a feladatokat, és nem nekem kell mindent megcsinálni.

További nagy fejlődés, hogy egy csomó helyre már önállóan járnak. Borcsi több helyre, de már Ákos is elmehet egyedül a kisboltba, vagy a nagyihoz. Sőt, mostanában már a suliba is egyedül jár (együtt indulunk, az úttesten átkísérem, bár meg tudná oldani), eddig még mindig megérkezett.

Nagy szívfájdalmam egyébként, hogy a gyerekeim szétváltak. Továbbra is szeretik egymást, de a Borcsi már nagylány, kamaszka, és ennek számtalan jele van, egyértelmű. Ákos pedig kisfiú, akit még a játék és a mese érdekel (meg persze a természettudomány, de az mindig is volt), és, hát hogy is mondjam, messze nem érkezett még meg a földre. Úgyhogy emiatt sokat veszekednek, meg amúgy is, az alkalmazkodás és a kompromisszum előtt mindig meg kell próbálniuk lenyomni a másikat, ami vagy sikerül, vagy nem, minden esetre mindenért megharcolnak egymással. Nem jó látni, de már kezdem megszokni, amúgy meg ez az élet rendje, és el fog múlni egyszer nyilván.

Amúgy meg sokat bringáztunk, csomószor kitekertünk a fürdőbe, ami 8 kilométer, élveztem nagyon, mert én meg ilyen sportlédi lettem a nyáron, meg fogytam is egy csomót, és le is barnultam szépen, de hát erről már írtam sokszor, nem olyan érdekes.

Ja, és voltunk Etáéknál, és Sopronban is, ami megint tök jó volt, mintha csak haza mentünk volna.

Aztán majd írok a kisgimiről is hamarosan.

2017. szeptember 12., kedd

Önismeret

Én: - Elvittem a konténerbe másfél zsák divatszemetet. Kihánytam mindent, amit még a gyerekek születése előtt vettem.
Pé: - Kivéve azt, ami most van rajtad.
Én: - Ja, tényleg.

2017. szeptember 7., csütörtök

Az etetéssel kapcsolatban

Hétfőn lesz a napja, hogy egy év után ismét menzás lesz a Borcsi. Egy egész kibaszott év folyamatos főzés, második ebédeltetés, finnyázás és nem evés után mostantól megint nem fogom látni, hogy mit és hogyan ebédel a gyerek. És amiről nem tudok, az nem fáj. Halleluja. Pezsgőt bontok azon a napon.

2017. augusztus 24., csütörtök

Magamtól már nemigen tudom eldönteni

Vajon gecmóság azt gondolni, hogy ilyen mértékű mogyoró allergiával végül is csak idő kérdése, hogy mikor hal meg valaki totál véletlen? Sajnálom szegény nőt nagyon, de szerintem ott cseszték el, hogy 8 perc után újraélesztették. De most tényleg, mire számítottak nyolc perc után? Mennyit is bír ki az emberi agy? Kettőt?Tényleg borzasztóan sajnálom őt, de valahogy egy percig sem tudom okolni ezért a szerencsétlenségért az éttermest, meg senkit. És szerintem ők (mármint a szülők) is így vannak vele, ezért nem pereltek.

2017. augusztus 16., szerda

Megint fején találta a szöget

Borcsi: - Orbán Viktor olyan, mint Voldemort? Valaha ember volt, de már nincsenek érzései, és ma már nem is neveznénk élőlénynek?

2017. július 30., vasárnap

Nincs annál jobb, mint amikor a gyerekek megnőnek

Kétségtelenül pihentetőbb dolog egy 8 és egy 10 éves gyerek anyjának lenni, mint mondjuk egy 1 és 3 évesnek. Ez Balatonon jutott eszembe, amikor elvittük a kölköket a játszótérre, és amíg ők játszottak az unokatesókkal, mi békésen olvasgattunk a padon ülve. Ezzel szemben egy kisgyerekes anyuka, szegény, angyali mosollyal terelgette az állandó figyelmet követelő háromévesét, és a még járni sem tudó, nyafogó egyévesét. Hát, jártam én is ebben a cipőben, de szerencsére elmúlt. Nem is tudom, hogy bírtam ki (gondolom, nem volt más választásom, nörsz vagy freulein), így elnézve rohadt kemény élet ez. Ma meg már elborzadva gondolok vissza azokra az időkre, amikor mindenki az én véremet szívta nulla-huszonnégyben.

(Mondjuk soha nem játszótereztettem délben a gyerekeimet, mert délben ebéd, majd alvás következik,  a gyerekek kiegyensúlyozott fejlődése, de főleg az anya józan eszének megőrzése érdekében. Ezek meg itten játszótereztek délben, wtf?)

(Mi meg azért voltunk délben a játszótéren, mert vártunk az unokatesómékat, akik állati jófej módon táboroztatják az összes gyereket a családban a nyaralójukban, de amint megérkeztek, be is ültünk a közeli pizzériába ebédelni, amit természetesen szieszta követett. Ez volt a 4P nap: pecázás, pizzázás, pihenés, pancsolás. Ez volt a napirendünkben. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

(Jelen pillanatban a nyolcéves még mindig a Balatonon csapatja, mert neki maradni volt kedve, a tízéves meg a barátnőjénél pocol, és kismacskákat gyömöszölnek. Önállóan ment, önállóan jön. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

Most meg már az van, hogy én ugráltatom a gyerekeket, és nem ők engem, muhaha. Ez tulajdonképpen nevelés: vannak dolgok, amiket meg KELL csinálni, ha tetszik, ha nem. Meg kell teríteni, ki kell teregetni, fel kell porszívózni, mert magától egyik sem fog megtörténni. A varázsmódszerem pedig, amivel ráveszem őket a feladatok elvégzésére, úgy néz ki, hogy a heti 500 forint zsebpénzüket utólag, vasárnap kapják meg, és ha nem csináltak meg valamit, amire kértem őket (egyenként, nincs kollektív felelősség), akkor feladatonként 50 forintot levonok. Hiénázni nem lehet a feladatokat, de átadni és átvállalni, az 50 forinttal együtt, lehet. Nem akartam ugyanis, hogy alanyi jogon járjon nekik a zsebpénz, érezzék, hogy a pénz nem a bokorban terem, hanem meg kell érte dolgozni, és ez is nevelés.


2017. július 17., hétfő

Kicsike mérföldkő

Örömmel értesítek ezúton mindenkit, aki a szívén viseli az életmódváltásom haladását, hogy hetven kiló alá csökkent a testtömegem, ami elég borzasztóan hangzik, de nem az. A heti három kőkemény edzéstől ugyanis cukin kipofásodtak a tagjaim, ennek örömére vásároltam ma egy rózsás rövidnadrágot, amiben több, mint vállalhatók a csülkeim, hanem szépek. Gyakorlatilag elmúlt a narancsbőröm. Na ezt csináljátok utánam, kiscsávók!

:D

2017. július 5., szerda

Vak komondoros

A tegnapi napon két említésre méltó esemény történt:

1. Megvettem az idei szezon utolsó kiló paradicsomát a piacon, a továbbiakban ugyanis már nem lesz rá szükség, a kertből szüreteljük.

2. Kiharapta a kedvenc nadrágom szárát egy vak komondor. Az úgy volt... na jó, hosszú. Lényeg, hogy interjúra mentem tanyára egy elképesztően jó fej családhoz, és a kutya, Cefre, megnézte közelről, hogy ki megy ott. Sajni a komondorok tényleg megvakulnak, ha levágják a szőrüket, ez van.

Egyébként meg mostanában a fogyókúrámmal foglalom el magam, ami nézd már, tényleg életmódváltás. Fölállítottam azt a szabályt, hogy akkor sikerült életmódot váltani, ha már nem kívánod vissza  a régit, nem számolod a napokat meg a kilókat, hogy mikor lesz már vége, hanem tök jól elvagy az aktuális szokásaiddal. Én ma például Body Art órán voltam, izzadtam, mint kurva a templomban, de ez az én sportom. Meg mellette heti két spin racing, mert az meg szép, feszes lábakat csinál, és a 15. perctől mindig buli van, mert jön a flow. Hát így.

A másik meg a baracklekvár befőzés, amivel elvagyok. Napi 1 üveggel indult, annyi potyogott le a fáról, jelenleg napi 3 üveggel teszek el, és sose lesz ennek vége. Ma nyitnom kellett egy második dunsztot is (mostanában senki se alhat nálunk, mert foglalt minden paplan), mert ha mindig rápakolom a napi aktuális forrót, soha nem fog kihűlni. Mondjuk a fotelbe már nem is fért több a pehelypaplan közé.

Ezen kívül dolgozom, mint a güzü, eléggé kemény két hét alatt megcsinálni egyhavi munkát, a másik két hét viszont nettó láblógatás lesz a Balatonnál. Remélem, kurvajó lesz mind a kettő, mert sokat szenvedek értük.


2017. július 2., vasárnap

Már éppen elvonási tüneteink voltak, amikor

Hosszas ötletelés és mérlegelés után végre eldöntöttük, hogy hová megyünk idén nyaralni. A Kanári szigetekre.


Csak vicceltem. Természetesen Sopronba megyünk.
Mondjuk nem is igazán értem, hogy mit bohóckodunk mindig ezzel a teátrális "Na és idén hova menjünk nyaralni?" felvetéssel, amikor úgyis mindig ugyanaz lesz a vége. :D

Alighanem öregszem

Jegyezzük fel a dátumot, a mai napon, életemben először felszaladt a szemöldököm, amikor egy kissrác kapásból letegezett.

2017. május 19., péntek

Büdös kölkök

Na, megvolt a rádióinterjú. Nem kis logisztikát igényelt, a Pé ugyanis éppen úton van Krakkóba, az időpont pedig mi más, mint amikor Ákosért kell menni az iskolába, mindegy, megoldottuk, Borcsi ment el érte.

Na most én utálok szerepelni, de ilyen fóbiásan, rettegek tőle. Ezt is csak azért vállaltam el, mert már marhára zavart, hogy a Pé olyan profin meg flottul tud nyilatkozni mindenféle tévében meg rádióban, én meg be vagyok szarva a szituációtól. Mondhatnám, hogy én a mikrofon másik végén állok, de nem, hanem én egy monitorhuszár vagyok.
A másik okom meg az volt, hogy szerintem nagyon is fontos témát feszegettünk, és szerintem terjeszteni kell az igét, hátha nem pusztul ránk a Föld még a mi életünkben. Talán.

Na és akkor megtörtént a rádiófelvétel (egész összeszedett voltam magamhoz képest, leszámítva a tulajdonképpeneket meg az ööööket), amit egy óra múlva le is adtak. Szóltam a kölköknek, hogy jöjjenek gyorsan, hallgassuk meg együtt, milyen kis ügyes voltam, erre leordított mind a kettő az emeletről, hogy kösz, őket ez nem érdekli. A szülőanyjuk, amint átlépte a saját árnyékát, és hős lett! Büdös kölkök!

Mondjuk annyira nem is baj, hogy nem hallgatták, mert így továbbra is abban a hitben lehetnek, hogy környezetbarát életet élni a világ legtermészetesebb dolga, nem pedig tudatos döntés eredménye.

Hetem

Miután ezen a héten szereztem újabb megbízót, valamint az összes többitől behajtottam minden kintlévőséget (az utóbbi nehezebb volt), valamint belefogytam a 38-as gatyáimba, úgy gondolom, most már akkor ezen a héten nem csinálok semmit.

Ja, de, még adok egy rádióinterjút, de csak azért, mert attól szupervumennek érzem magam, annyira komfortzónán túli nekem. Legalább annyira, mint a kemény sport, amire hetente két alkalommal járok (plusz egy pilates, de az nem kemény sport).

A fogyásról annyit, hogy nem eszem fehér lisztet meg cukrot, és egyébként sem tömök mindenféléket a számba, és eljárok tabatára meg funkcionális stepre, lásd fent. Sajog is a térdem rendesen, viszont nagyon, nagyon hatékony. Izzadok közben, mint a ló, és állandóan attól félek, hogy a következő percben hirtelen szívleállásban meghalok, de egyelőre szerencsére mégsem.

A rádióinterjúról meg annyit, hogy remélem, senki sem fogja hallgatni.

Az ebéd a most kezdődő szabadnapom tiszteletére (11-ig azért még dolgoztam) sajtos tészta lesz. Vagyis hivatalosan aglio-olio-pepperoncino sok parmezánnal, de a lényegét tekintve mégiscsak sajtos tésza az. Durum, de kiböjtöltem azt is.

2017. május 8., hétfő

Édes, drága kis gyerekeim

Nem szeretném megérni, hogy a gyerekeim a facebookon köszöntsenek fel anyák napján, vagy ott posztolják, hogy mennyire szeretnek. Jó lesz az hatszemközt is.

És valójában azt sem szeretném, ha én érezném úgy, hogy posztolással kell emelnem a köszöntésük fényét. Valószínűleg ugyanezért utálom az iskolai/gyülekezeti/nemtommilyen anyák napjákat, mert senki másnak nincs köze hozzá, hogy mi hogy csináljuk. Ne kelljen már őket pedagógusoknak felkészíteni arra, hogy átöleljenek és megpusziljanak!

Azért most (erős kontrasztként) itt mégiscsak leírom, hogy idén mit fundáltak ki a gyerekek.

Reggel hétkor érkeztek a szobába kis csattogó talpakon, énekelve, Orgona ága, barackfa virága (rajtam új pizsama volt :D ). A kezükben meg egy hatalmas tálca, a reggelimmel. Készítettek nekem szendvicset, kakaót, szeleteltek paradicsomot, és kaptam mézes gyümölcssalátát is.

Utána meg odabújtak mellénk az ágyba, és szeretgettük egymást kicsit.

A kakaó kicsit hideg volt, mert "nem akarták, hogy felébredjek a mikró sípolására". Úgyhogy helyette úgy oldották meg, hogy konyharuhába burkolták a tejes dobozt, úgy melengették.
Meg kell a szívnek szakadni.

Jó, én egyébként is elég magabiztos vagyok, de ilyenkor azért határozottan úgy érzem, hogy ha a gyerekeimnek ekkora szíve van, akkor nagyon jól csinálom ezt a gyereknevelés dolgot.

(és persze, lesz iskolai meg gyülekezeti anyák napja is, én ott leszek szép ruhában, mosolyogva, de hát az már nekünk a kötelező kör, az őszinte már megvolt).

(ja, és a Pének ehhez semmi köze, ott aludt mellettem, amikor megérkeztek a gyerekek énekelve)


2017. május 3., szerda

Az élet nem aprózza el

Ül rajtam egy átok: ha megtalálok egy terméket, amire azt mondom, jó, tökéletesen megfelel, akkor azt rövid időn belül kivonják a forgalomból.

A minap elfogyott az arckrémem. DM saját márkás arckrémet használok, tök jó, tele van hialuronsavval, karbantartja a fejemet rendesen. Ma egy kicsit félve indultam el itthonról bevásárolni, ugye még mindig lehet kapni, nem szüntették be?!
Hát baszki, nemhogy a terméket, de az egész DM-et bezárták.



(Szerencsére csak felújítás miatt, és pár hét múlva újra kinyit állítólag)

2017. május 1., hétfő

Ami a fogyókúrás posztból kimaradt

Írtam ma pénzért posztot a fogyókúráról, és végtelen bánatomra a valóban elmés meglátásaimat a témáról sajnos nem szőhettem bele. De mivel ezzel a bloggal itt a világon semmi, de semmi célom nincs, majd akkor ide.

1. Ma már ugye tudjuk, hogy a fogyókúra értelmetlen, hanem viszont az életmódváltás! Na, az kell mindenkinek, ha igazán tartós eredményt szeretne elérni. Megfigyeléseim szerint ugyanakkor mindenki csak addig vált életmódot, amíg fogyókúrázik, aztán vissza az egész.

2. Egészen furcsa és megmagyarázhatatlan módon 20 évenként ilyen járványok ütik fel a fejüket a magyar népesség körében, 20 éve mindenki candidás volt, most meg mindenkinek inzulinrezisztenciája van, magic.
És valami csoda folytán mindkettő betegség gyógymódja ugyanaz: ne egyél cukrot meg fehér lisztet.
Mondjuk erre mindenféle képzelt vagy valós betegség nélkül, magától is rájöhetett volna már az emberiség.
Olyan ez, mint a robbanómotoros, kontra elektromos autó, tudjuk, hogy miért használjuk az előbbit, holott az utóbbi mellett azért garantáltan sokkal több érv szól.

Úgyhogy a magam részéről megyek, és életmódot váltok, száműzöm az életemből a cukrot és a fehér lisztet, úgyis fogyókúrázok.

Azt mondta az edző lány egy hete egyébként, hogy az életmódváltás tök jó dolog, és nem is fáj. Na most ezek után egy héttel úgy megtornáztatott, hogy utána három napig alig mertem elmenni pisilni, annyira fájt a combizmom (is), hogy el sem tudtam képzelni, hogy ülök rá a vécére.

2017. április 27., csütörtök

OMG

- Bárcsak én is ilyen vékony lennék - mutat a fitness-ben az egyik lány a Borcsira.
- Igen, mondom, de ő azért ilyen vékony, mert még gyerek.
- Tényleg? Ja, igen - bök a Borcsi kezében lévő, negyedikes fogalmazás munkafüzetre.

Jézusom!

2017. április 6., csütörtök

Azért ez jellemző rám

Most, hogy szabadságon vagyok, és délután nem a gépet püföltem, hanem próbáltam mást csinálni, egyszer csak eszembe jutott, hogy nahát, hol lehet a Borcsi?
A Borcsi nagyrészt önjáró. Egyedül megy iskolába, zeneiskolába, mediballra, a gyülekezeti házba és a Nagyihoz, a papírboltba (törzsvevő), meg a közel lakó barátnőihez. Rend szerint, amikor elindul a délutáni programjára, én elmélyülten dolgozom, most mit csináljak, ilyenkor vagyok hatékony. És tökre nem érdekel, hogy bepakolta-e a szolfézs ellenőrzőjét, majd ott kiderül, ha nem, és akkor legközelebb jobban odafigyel. Tíz éves, az ő dolga.

Ma is szépen elment szolfézsra, aztán másfél óra múlva, mivel ma délután már nem munkára gondoltam, elkezdtem gondolkozni, hogy nem kéne-e már itthon lennie? De.
Próbáltam hívni telefonon, nem vette föl. Ráírtam Viberen, viccesen, hogy ne ijesszem halálra, persze én akkor már azt vizionáltam, hogy elrabolták, de elsőnek elvették a telefonját, azért nem veszi fel, és még jó, ha csak retteg, és nem vérbe fagyva fekszik az árokparton, vagy ilyesmi. Egyébként a szolfézsnak helyet adó objektum kettő perc sétára van az otthonunktól, itt a belvárosban, szóval mennyire lehet reális a dolog, az mindegy.

Akkor eszembe jutott, hogy biztos csatlakozott a fiúkhoz a kicsik épületében, és játszik, úgyhogy felhívtam a Pét, hogy nincs-e vele Borcsi. Nincs. De mondta a Pé, hogy mintha hablatyolt volna valami olyat, hogy ma becsatlakozik a konfisokhoz (konfirmációs előkészítő óra), mert érdekli a téma. Felhívtam Orsit, a lelkészt, mondta, hogy tök jó, hogy még élek, és nem kaptam infarktust az izgalomtól, de hát sajni a gyerek nála sincs. Akkor felhívtam a közelben lakó barátnőjét, aki mondta, hogy szolfézs után Borcsi a másik barátnővel indult el, akinek ez után szintén felhívtam az anyját. Ő meg közölte, hogy nincs otthon a gyerek, mert ilyenkor a szolfézsról egyenesen edzésre megy.

És akkor ebben a perben eszembe jutott, hogy jé, a Borcsi is.

Szóval ennyi bajjal jár, ha az ember kiszáll a mókuskerékből, felemeli a fejét, és rácsodálkozik az őt körülvevő világra. Hát abból semmi jó nem sül ki.
(A végén, mint egy fordított Répamese, felhívtam a történet összes szereplőjét, hogy ne aggódjanak meglett a gyerek, mármint izé, el se volt tűnve, csak egy kicsit szétszórt vagyok mostanában.)

Szabadságon vagyok

És tisztára úgy érzem magam, mint a Mézengúzban a Barry apja, akinek még este, otthon is járt a keze, mintha a mézet kavargatná, mert nem tudott leállni.

Mondjuk lehet, hogy nem a betűket püfölném, ha ki lehetne menni anélkül, hogy elfújna a szél a picsába, viszlát Kansas, viszlát Körmöspálcás!

2017. április 1., szombat

Ákos, a jól értesült kisgyerek (avagy nagy esemény minálunk)

Ákos: - Miért ebédel a Borcsi a Nagyinál?
Kalib: - Mert Aurél (a kutya) valószínűleg apuka lesz, és most lesz a nász.
Ákos: - Hú, tényleg? Akkor én is elmegyek a Nagyihoz! Apa! Kísérj el légyszi a Nagyihoz!
Pé: - Nagyihoz? Minek?
Ákos: - Hát, mert most lesz mindjárt Aurél násza.
Pé: - Micsoda?
Ákos: - Nász. Szex.
Kalib: - Nahát, kisfiam, hogy te milyen tájékozott vagy!
Ákos: - Igen, és azt tudtad, hogy ha megijesztik őket, akkor összeragadnak?

(Ákos jelenleg hét és fél éves, és úgy látszik, elég nyíltak vagyunk így elméleti kérdésekben :D )


2017. március 29., szerda

Ami meg a karrieremet illeti

Most a saját karrieremről fogok írni, vagy nem is tudom, hogy hívjam ezt a dolgot.

Tíz évvel ezelőtt juppy lányként, juppy fizetéssel mentem szülni. Mármint a fizetést nem kell szó szerint venni, mivel az újságírók ugye majdnem mindig számlára dolgoznak, kényszervállalkozók. Akkor is, ha csak egy helyen dolgoznak teljes munkaidőben. Így volt ez velem is, egy jó vastagon kitömött "cég" sajtófőnöke voltam, ami így visszagondolva tök vicces, mivel egyáltalán nem így képzelném el egy vastagon kitömött cég sajtófőnökségét, mint amilyen az enyém volt, mindegy, csak fizessék ki. És kifizették.

Aztán öt éven keresztül otthon voltam a kicsi gyerekeimmel, amikor is a munkából származó jövedelmem  nagyjából a nullával volt egyenlő, de én ezt egyáltalán nem bántam, többek közt azért, mert már marhára utáltam dolgozni, máshonnan viszont mégiscsak jött a pénz. Mondjuk írni, azt mindig is szerettem, hanem mások hisztérikus, hatalomért rettegő parancsaira ugrálni, na, azt gyűlöltem már akkoriban.

Majd egyszer csak befejeztük a családalapítást, és visszatértem a munka világába. Akkor már nem a vastagon kitömött céghez, hanem itt, helyben, Körmöspálcáson. Az egy elég izgi dolog volt, mármint ami megelőzte: ugyan, mi a jó francot fogok én egy szarszagú, alföldi kisvárosban csinálni újságíróként? Nem igazán láttam, hogy mi lesz ebből, de hát én egyrészt a jég hátán is megélek, másrészt azért elég szilárd háttér van mögöttem, már ami a megélhetést illeti, szóval nem kellett sírnom.

És akkor mi más adta volna meg a választ a foglalkozással kapcsolatos kérdésemre, mint a mindent beborító Fidesz? Mi más lett volna a fizetőképes kereslet a szöveggyártó munkára egy kisvárosban, mint a kormánypropaganda helyi ágazata? Mondjuk az első munkamegbeszélésünkön csuklott egy nagyot az akkori megbízó aspiráns, amikor közöltem, hogy mi szerepelt a havi számlán, amikor öt éve elmentem szülni, és mondta kissé megszeppenve, hogy ő ezt nem tudja kigazdálkodni. Mondjuk ez nem is volt akkor követelmény, két dolgot akartam: felnőtt emberek közt lenni végre, és négykor letenni a tollat, hogy összeszedhessem a cuki-pici gyerekeimet a bölcsi-oviból, valamint dolgozni, és pénzt keresni. Mondjuk ez négy. Végül is mind meg is kaptam.

Teltek-múltak az évek, a Fidesznek felmondtam a picsába, átnyergeltem az öröm-újságírásba. Közeledett Borcsi tizedik szülinapja, úgy is, mint a karrierem derékba törésének tizedik évfordulója (mondjuk ezt nem így érzem, de a tények, a tények...!) és úgy éreztem, hogy eljött a számvetés ideje. Először sírva fakadtam, amikor rágondoltam, hogy most mennyi szerepel azon a számlán havonta, aztán egy kicsit jobban utánaszámoltam, és rájöttem, hogy hülye vagyok. Mivel az történt, hogy még én sem vettem észre, olyan titokban, de idő közben felépítettem egy saját, igazi vállalkozást.

A helyzet az, hogy jelenleg semmiféle munkahelyre nem kell bejárnom (meg a Pének sem, itthon vagyunk boldogan a szuper házunkban egész nap), a munkában, hát, nem kell megszakadni, azt csinálom, amit szeretek, senki sem basztat naphosszat, ellenben jóval többet keresek, mint tíz évvel ezelőtt.

Na nem azért, mert annyira jól fizet a fő megbízóm, marhára nem. Viszont az évek során sikerült alaposan diverzifikálnom a bevételeimet, ami azt jelenti, hogy egy hónapban akkor egy helyről jött pénz, jelenleg meg hét-nyolc-tíz helyről. Ezek egy része munkajövedelem, más része pedig nem, de a helyzet az, hogy valójában sosem hittem a munka jövedelmében, mert az bármikor megszűnhet. Ellentétben a tőke jövedelmével. És mégis, annak örülök jobban, amit a munkámmal szerzek, mert az azt jelenti, hogy én egy menő szakember vagyok.Tök büszke vagyok, amikor szájról szájra száll a hírem, és azért ad valaki újabb megbízást, mert figyeli, és tetszik neki, amit csinálok, és neki is kell, mert az jól néz ki, hogy neki a Kalib írja a szövegeit.

Valamennyire ez tudatos építkezés volt, tudtam, hogy mit akarok (senki  szolgája lenni), és azt is jól kifundáltam, hogy ezt hogy érjem el. Mindazonáltal egy rakat szerencse is kellett hozzá, belátom. És persze az utóbbi időben alaposan át kellett gondolni, hogy mire fordítok időt és energiát, és mire nem. Pár korábbi dolog sajni, áldozatul esett a racionalizálásnak, csak hát az van, hogy ha választanom kell, márpedig választanom kell, hogy más szekerét tolom-e szerelemből, vagy a sajátomat, akkor, láss csodát, a sajátomat választom.

Azt gondolom, hogy van még hová fejlődni, és tudom is, hogy hova. De ha azt nézem, hogy honnan hová jutottam el az elmúlt tíz évben, amióta gyerekeim vannak, és ezt hogyan értem el, hát, szerintem jó úton járok.
A minap egy barátnőm azt írta, hogy ha nagy lesz, én akar lenni. Mondjuk ezt megértem, én is én akartam lenni, és én is lettem :D.

Tulajdonképpen elégedett vagyok az életemmel. Főleg akkor, amikor valami tényleg izgi dologról írok itt a nappaliban, közben pedig a teraszon át besüt a délutáni nap, és behallatszik a rigók fütyülése a nagy fenyőről. Persze tudom, hogy a szerencse fia vagyok amúgy, de azért tényleg lassan 18 év kőkemény, kitartó és megbízható munkája van ebben, nem csak szerencse.

Pedig én végeredményben tényleg csak annyit kérek az élettől, hogy sikerüljön felnevelnem a gyerekeimet úgy, hogy ne érje őket nagyobb baj és trauma. Mondjuk ne haljak meg menet közben, amíg kicsik, és ne érjen minket semmi szörnyűség, vagy ilyesmi.






2017. március 10., péntek

Ebben a szülinapban több volt, mint első látásra gondoltuk

Borcsi tegnap tíz éves lett, amitől én állati büszke vagyok, mert mégiscsak sikerült tíz éven át ilyen gyönyörű, jófej és okos gyereket növesztenem, másrészt meg ugyanezért állatira meg vagyok hatva, mert még emlékszem (mintha csak tegnap lett volna), amikor a karomban tartottam a bepólyált, gyönyörű, kis szőke, nagyhajú babámat, és ismerkedtem vele. Úristen, úristen, anya lettem, és egyedül! Úristen, úristen, ezt hogy fogom megoldani?

Na most úgy látszik, hogy elég jól megoldottuk a felmerült dolgokat, (és került hozzá segítség is, áldassék a neve) meg még annál is jobban, mert Borcsi egy igen jól sikerült gyerekké cseperedett, borzasztóan elégedett vagyok vele, és jóban is vagyunk, eléggé szeretjük egymást, na. Szóval azt akartam, hogy a tizedik szülinapja emlékezetes és szép legyen, örüljön nagyon, mert mégiscsak nagy dolog ám ez.
Az ajándék nem volt kérdés, fél éve rágja a fülemet egy telefonért, én meg, mint a téma felkent szakértője (muhaha) fél éve tesztelem őt, hogy elég érett-e rá. Ennek megfelelően ő is mindent megtett érte, hogy méltónak találtasson, például még egy radírt sem veszített el idén, mert hát az az egyes számú feltétel volt, hogy ne hagyja el úton-útfélen a dolgait, hiszen akkor nincs miről beszélni telefon ügyben, ugyebár.

Mára pontosan tudja, hogy mi az a digitális lábnyom, és néhány rossz példán (úgy is, mint utálatnak örvendő osztálytárs Musically produkcióin való vinnyogva röhögés és rosszindulatú kidumálás) bemutattam neki, hogy milyen következményei vannak, ha agyatlanul kitesz magáról mindenféle fotókat, videókat, infókat. Szóval foglalkoztunk a témával, na. És mivel úgy érzem, hogy ő jelenleg abban a korban van, hogy nemhogy titkolózna előttem, de még azokat az infókat is órákig hallgatom, amikhez, hogy úgy mondjam, viszonylag kevés a kapcsolódási pontom, nem félek tőle, hogy a tudtomon kívül olyasmi történik, ami káros lenne.

Extra ajándéknak azt is kitaláltam, hogy elmegyünk egy anya-lánya fotózásra, hogy tényleg maradjon szép emlék erről a napról, a fotók két hét múlva készülnek el, tök jó volt. Vicces volt, hogy a virágos, a kedvenc ruhaboltosom és a fotós (ők kb. egy tömbben vannak), együtt szervezkedtek, készülődtek, hogy minden szép és jó legyen a fotózásra, tök megható volt.

Utána elhoztuk Ákost is a suliból, és együtt elmentünk ebédelni. A málnás- maracuja sorbetes csoki mousse valami elképesztően finom volt, csak mondom.
És akkor hazamentünk, és végre átadtuk az ajándékot a Borcsinak. Pont beállítottuk rajta a nem tudom micsodát, amikor jött az üzenet a barátnőmtől, hogy jaj, nem is holnap lesz kint a weblapon a gimi felvételi sorrendje, hanem már most, szóval itt az idő megtudni, hogy bekerült-e a gyerek a nyolcosztályos gimnáziumba.

Kissé remegő térdekkel ültem le a gépem elé, bár sok esélyt így a végére már nem láttam, mert a szóbeli nem sikerült túl jól, még sírt is a Borcsi, amikor kijött. Szívatták, hogy készülni kellett volna (magyarból, amikor a legjobb az osztályban, és most is egy országos magyarversenyen van éppen), szóval nem volt jó élmény, el is engedtük a dolgot.

És akkor kiderült, hogy még így is a legjobbak közt volt (lehet, hogy ez a terv része volt, hogy hogy reagál a gyerek stresszhelyzetben), és felvételt nyert a nyolcosztályos gimibe - derült ki a tizedik szülinapján.

Úgyhogy szeptembertől Borcsi a honi elitképzés egyik tanulója lesz, ami nagyjából olyan, mintha Nagyatádi Szabó István holnap állami árverésen, és állami hitelből bevásárolna magának ötezer hektár szántót, és hozzá 300 legelőt. Mert az utóbbi években állandóan az esélyegyenlőségről, a méltányos oktatásról írok, meg arról, hogy mennyire igazságtalan, már-már kasztrendszerben tanulnak a gyerekek, ami nem helyes, mert végeredményben mindenki megszívja. Nem csak a lemaradók, akik segélyre kényszerülnek a leszakadó oktatásuk miatt, hanem az is, aki a segélyre valót adó formájában összedobja. És erre beadom a gyerekemet az elitképzésbe, beállok az elnyomók sorába.

Jó, hát kifundáltam a magyarázatot, hogy senkinek nem lenne jobb, ha a régi sulijában maradna a Borcsi, és ettől sem lesz senkinek rosszabb, hogy kisgimis lesz, valamint a rendszert egy ember szép gesztusával nem lehet megváltoztatni, tényleg csak értelmetlen áldozat lenne a részéről. És nem fogom pont a saját gyerekem esélyeit rontani, mert én ilyen kis emberijogi harcos vagyok, bár tudom, hogy az egész csak szerecsenmosdatás.

Ez a poszt sajnos így sikerült, ilyen kis szedett-vedettre, de hát sajnos rohannom kell, mert holnap lesz a szülinapi party, és még be kell vásárolnom, meg tortát kell sütnöm, szamócából. Sok szamócából.

2017. február 23., csütörtök

Milyen furcsa a világ!

Lehet valami szokatlan összetevő az Advilban, mert miután bevettem belőle egy szemet, annak ellenére, hogy ma migrénem volt (melegfront), egész nap nagyon vidám voltam. Mondjuk fájni nem fájt kicsit sem, csak úgy láttam, mintha beLSD-ztem volna, és nem tudtam gondolkozni, na jó, ez enyhe kifejezés, valójában nem is értettem, hogy mit olvasok, bár igazából nem is láttam a betűket, szóval inkább lefeküdtem aludni.

Aztán, amikor felébredtem, továbbra is vigyorogtam, de lehet, hogy ez inkább már azzal állt összefüggésben, hogy kitaláltam, hogy ha már úgyis migrénem van a melegfront miatt (bár nem fáj, csak minden olyan furcsán vibrál), akkor itt a tavasz, úgyhogy veszek magamnak egy ezüst színű cipőt. A minap ugyanis, életemben először bementem a szerkesztőségbe, ami nagyon tanulságos volt, például most már egészen biztos vagyok benne, hogy ezüst színű cipő nélkül nincs élet.

Holnapután meg megyek Paksra, az atomerőműbe. Tényleg. Azt írták, hogy lapos sarkú, zárt cipőt kell felvenni, meg nadrágot, de nők lehetnek szoknyában is, csak hosszú ujjú felső legyen rajtunk. Lehet, hogy veszek egy ilyen szobafestő szkafandert, bár nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy valóban megvédene egy atomvillanás esetén, vagy ilyesmi, amennyiben a betonszarkofág is kevésnek szokott bizonyulni.
Lehet, hogy csak azt akarják, hogy kellő komolysággal lépjünk be az atomhasadás hazai szentélyébe. Mondjuk elérték, már most be vagyok szarva, azon gondolkozom, hogy merjek-e cikket írni róla, vagy kérdezzem meg előbb, hogy szabad-e? Úgy látszik, az atomenergia azért elővigyázatossá teszi az embert.

2017. február 11., szombat

Félreértés

Másfél éven át azt hittem, hogy Borcsi valami szupergéniusz egyházi ének tantárgyból, mert az összes jegye mellé oda volt írva, hogy dicséret.

Erre baszki, másfél év után tegnap rájöttem, hogy az nem a gyerekem képességeit, hanem a tananyagot jelenti. Mármint 235. dicséret, meg ilyesmi.

Egy világ omlott össze bennem.




Na jó, nem :D.

2017. február 1., szerda

Fején találta a szöget

(régebbi sztori)

Kalib: - Ákos, volt ma a suliban megemlékezés?
Ákos: - Micsoda?
Kalib: - Hát, nemzeti gyásznap van, mert történt az a szörnyű buszbaleset Veronában.
Borcsi: (ijedten) - És meghalt valaki?
Ákos: (rezignáltan) - Igen. Különben nem lenne gyásznap.

Mondtam már, hogy a lányom olyan okos, mint a Nap?

Ma egy dolgot vagyok hajlandó megírni (na jó, ezen kívül a poszton kívül): Borcsi jelentkezési lapját a nyolcosztályos gimibe.

Állati büszke vagyok ám rá (lágy zene indul) a gyerek ugyanis, azon kívül, hogy maximális pontszámot visz az iskolából, olyan felvételit írt, hogy a gimnázium igazgatóhelyettese könnybe lábadt szemmel kérdezte, "ugye eljön hozzánk szóbelizni?".

Elmegy.

Körbekérdeztem egyébként az ismerős felvételizőket*, hogy nekik hogy sikerült az írásbeli. Jelenleg ott tartunk, hogy ketten értek el a Borcsinéál kicsivel  jobb pontszámot, a többiek meg mind úgy hússzal kevesebbet.

Úgyhogy most már aztán tényleg el kell gondolkozni rajta, hogy valóban akarjuk-e ezt a nyolcosztályos gimnáziumot, mert azért az elég ütős érv a jelenlegi általános iskola mellett, hogy két perc sétára van tőlünk.

A nyolcosztályos gimnáziumból ezzel szemben átlag két középfokú nyelvvizsgával kerülnek ki a gyerekek, szinte mindenkit felvesznek az első helyen megjelölt főiskolára/egyetemre, és még szuperdíjnyertes lánykórusa is van. Országosan a kisgimibe járó gyerekek jóval a PISA felmérés átlaga fölött teljesítenek, és Borcsinak jelenleg oda jár két unokatesója is. Idén négyszeres a túljelentkezés. Az objektum egyébként 10-15 perc sétára van tőlünk, és úgy néz ki, mint egy kastély. Menő.

Mondjuk nem tudom, hogy min gondolkozom, ha felveszik :D.

Ja, és még azt szeretném mondani, hogy igen, járt a gyerek felkészítő tanárhoz, heti ezerötszáz forintot költöttünk rá, de nagyjából minden második óra elmaradt, szóval úgy nagyjából egy középkategóriás pulóver árába került az egész felkészülés.

*tisztára klub jellegű volt a felvételi, a szülők, úgy százan, kétszer negyvenöt percig csevegtek és tréfálkoztak egymással ráérősen. Mikor van ennyi ideje egy anyának trécselni? Amúgy meg ez egy kisváros, és bizonyos körökben azért jórészt ismerik egymást az emberek, szóval mindenfelé ismerősök voltak.







2017. január 31., kedd

Van remény

Reggel, amikor bekuckózok kávézáshoz a kanapé sarkába, éppen kilátok a kertre a teraszajtón át. Látom a teraszkorlátot, amire nyáron az uborkafát futtattam fel, és ott csüngtek rajta a cuki uborkák, mögötte pedig egy hófödte aranyeső bokor, aztán egy sárga, illatos tearózsa, meg a nagy fenyő, mind csupa hó, meg dér. Szép, de hát ugyanolyan minden nap, kissé lehangoló. Na jó, ma megjelent rajta egy cinke is.

Aztán, a minap rájöttem, hogy óóó, pár hét, és tavasz lesz. És tavaszunk még nem volt itt, de ha jól emlékszem, a néni kertje teli volt mindenféle tavaszi hagymás virágokkal, de ilyen mezőszerűen borították a tulipánok a kertet, és ki tudja, mi minden lesz  még itt. Utána meg virágozni fog az aranyeső, meg a barackfa, és kikelnek a paradicsomaim (ügyesen szüretelek, mindig eldobok néhány szemet, hogy legyen minek kikelni), utána meg lehet palántázni, szóval pár hét, és visszatér a kertbe az élet.

De addig is, mivel szeptemberben elfelejtettem, most elültetem a saját, átmentett virághagymáimat. Kérek a zöldségesemtől narancsos ládát, kibélelem fóliával, teszek bele virágföldet, és csinálok egy nárciszos-tulipános ládát, itt bent, a nappaliban. Olyan holland módra. Borcsi szülinapjára pont kivirágoznak, ha jól számítom.

Valahogy így, csak nekem mondjuk százszor ennyi hagymám van.

Szóval ne csüggedjetek, a február rövid hónap, már csak 28 nap, és itt a tavasz!

2017. január 28., szombat

Lemmingek

Nem tudom nem észrevenni, hogy a családban betöltött funkciómat tekintve legfőképpen táplálékelőállító vagyok. Ákoson kívül minden nap itthon eszik az egész család (Ákosnak még be van fizetve a menza, mivel elsőben még napközis), én itthon dolgozom, a Pé szintén, Borcsi meg hazajár ebédelni, és hát én soha, de soha nem gondoltam, hogy három ember, plusz egy kicsi ilyen elképesztő mennyiségű kaját képes felfalni.

Ezt persze nem akkor veszem észre, amikor finnyázva tologatják a tányér egyik oldaláról a másikra a kaját, hanem akkor, amikor haza kell szállítani az alapanyagot.

Amióta bent lakunk a belvárosban, gyalog járok bevásárolni. Minden egyes nap. Egyszerűen azért, mert egynapi kajánál nem bírok egyszerre többet hazacipelni, így mindennap el kell menni beszerző körútra. Ismernek a piacon, és imádnak, szerintem jórészt én tartom el Körmöspálcás őstermelőit. Ha két kiló almát kérek, eleve két és fél kilót adnak, nem baj, legyintek, úgyis megesszük. Volt már olyan, hogy kértem 8 szelet karajt, 12 lett, maradhat? Persze. A tojásos ember meg eleve röhög, amikor egy dobozzal kérek, és már nyitja a másodikat, most mit bohóckodok, úgyis annyi szokott fogyni egy héten.

Pár havi anyázás után, meg mivel kezdtem úgy érezni, hogy kinyúlt a könyökízületem, vettem magamnak egy banyatankot, (mert a barátnőmet nemrég megajándékoztam eggyel, amikor kiesett alóluk az autó, és marhára irigyeltem őt, hogy neki van, nekem meg nincs), azóta magam után húzom a szajrét, így valamivel jobb. Nyugi, annak a tartalmát is mindennap felzabáljuk.

Napi két kiló gyümölcs a minimum. Aztán a kenyér-zsömle, meg az ebédnek való zöldség, hús, miegymás. Jó, tudom, a felét kidobom, de nem úúúgy, hogy a készételt a kukába küldöm, mert másnap már nem eszi meg senki, hanem amikor megpucolom a zöldséget, akkor a héja, meg amit nem lehet felhasználni belőle, ilyeneket, de hát ugye azt is haza kell hozni, mert a piacon csak nem állok neki batátát hámozni. (Tényleg van már magyar batáta!)

Hogy miért nem megyek inkább autóval, hetente egyszer az Aldiba? Jelzem, megyek. Ami pont arra elég, hogy legyen itthon gabonapehely, tej meg nutella, meg ilyen tartós cuccok. A napi frisset, hogy is mondjam, nem az Aldiból fogom beszerezni.

Aztán ott van a fazekak kérdése. Fél évvel ezelőttig képes voltam a nagyjából 15 éves, kétfős háztartásra optimalizált fazekakban főzni, mert úgysem ettek mennyiséget a gyerekek. Ma már igen, a régi fazekakat már elő sem veszem, mert úgysem tudok bennük eleget készíteni semmiből. Nekem nem az a kérdés, hogy mindennap főzök-e, mert persze, hogy főzök, hiszen azt esszük, amit én főzök. Hanem az a kérdés, hogy hányszor főzök egy nap?

Mondjuk így télen szenvedek, mint a kutya, hogy mit találjak ki már megint, pedig én a főzést tényleg intuícióból csinálom, nekem nem kell kötött recept, sem dekagrammok, csak alapanyag, bármi. A főzés nekem ihletett dolog, művészet. És tényleg nagyon-nagyon sokféle alapanyagot használok, vagyis konkrétan használnék, ha lenne.

Úgyhogy, ha vannak ötleteitek, akkor kommenteljétek ide, bár chia magot, avokádót meg ilyen hülyeségeket inkább ne. Maradjunk abban, hogy (ilyenkor télen) nem baj, ha messziről jön (mondjuk jobb, ha itt terem), de legyen etikus élelmiszer, ne vegye el az őslakosoktól a fő élelmüket, ne a drogkartell gazdagodjon rajta, és ne fenyegesse a kihalás a túlfogyasztás miatt. A többi jöhet.

Mindemellett még meg szeretném jegyezni, hogy a családunk normál testsúlyú, senki sem dagi (jó, én mindig küzdök, de azért daginak nem mondanám magam, a gyerekek izmos kis hurvinyekek, a Pének meg Brad Pitt teste van, mert sportos.

Lassan elkezdek Szent Menzához imádkozni, hogy mentsen meg, és nem lőnék nagyon mellé, mert hát ugye az ilyen szenteknél sosem tudni, hogy mire számítsunk tőlük, mindig érhet meglepetés (mint a menzán), mégis állati jól jön, ha időnként megsegítenek (és nem nekem kéne non-stop etetnem a lemmingrajt).

2017. január 19., csütörtök

Céltalanság

Most meg az van, hogy válságban vagyok, mert nem tudom, hogy mi az életcélom.
Vagyis persze tudom, én mindig nagymama akartam lenni, pirospozsgás, kicsit dundi, fehér kontyú, vanília illatú, aki körül ott sertepertélnek az unokák, és sütit sütünk együtt. Vagy bóklászunk az erdőben, vagy ilyesmi, közben vicceseket mondunk és nagyokat nevetünk.
Mondjuk ezt az unoka dolgot nem igazán értem, mert én rettegek az ilyen kisebb gyerekektől, mert mindig öngyilkosmerénylőset játszanak, én meg szénné parázom magam, hogy valami bajuk lesz. Amikor meg már nem önveszélyesek, akkor nagyok, és nem akarnak a nagyihoz bújni, mert már nem vanília illatú, hanem öreg szagú. Na de azért van ott a kettő között pár jó év, majd azt használom ki, csak egészség legyen.

De hát addig még van minimum 20, de inkább 25 évem, és most, hogy megvan a házunk, erre az időre nem igazán tudom, hogy mit szeretnék. A lakberendezésnél azért valami izgalmasabbra gondoltam, a világ beutazása meg ezzel párhuzamosan nem fog menni. Meg azt akkor kell, amikor a kölkök már kirepültek, mindent nem csinálhatok meg helyettük, különben mi lesz az életcéljuk? Bár lehet, hogy csak sajnálom a pénzt négyünk repülőtéri illetékére.

Szóval a lényeg az, hogy tengek-lengek, és ez elég érdekes élethelyzet, mert én mindig tudtam, hogy mit akarok, most meg nem. És erre nem ad felmentést az sem, hogy tulajdonképpen most kéne megállítani az időt, így maradni, és egyenesen a Nirvánába kerülni, mert amúgy jól elvagyok én itt a földi létben, a franc akar a Nirvánába menni.  Csak nincs életcélom momentán.
Ha véletlenül tudtok valami jót, mondjatok már ötleteket lécci!