A kemény fizikai munkával kapcsolatban

Döbrögivé válásom első lépéseként tegnap kimentem anyámmal a tanyára, hogy kitakarítsuk az istállót. Tök komolyan.
Na most, trágyalapátolás az nem volt, mivel az istállóban még soha nem volt állat (és ha rajtam múlik, nem is lesz), leszámítva azt az ipari mennyiségű pókot, ami beköltözött, és beszőtte az egészet, de ilyen függönyszerűen.

Mostanában több helyen is láttam, szabadulószobákban, itt-ott ilyen műpókhálót műpókokkal, hát nem is tudom, kár az erőlködésért, tőlünk kölcsönözhettek volna igazit, akár a Gyűrűk ura & a Banyapók témához is simán tudtunk volna adni eleget.
Szóval amikor beléptünk, először machetével utat vágtunk a pókhálóban, aztán szisztematikusan haladva megtisztítottuk a terepet.
Persze, Kalibka úgy képzelte, hogy feláll egy csini tollseprűvel, amit  cukin végighúz a sarkokon, majd tipli haza. Na most, ehhez képest három és fél órán keresztül kőkeményen söpörtük le a falakról, az oszlopokról meg a plafonról a pókhálót, miközben a pókok ott malmoztak, és alig várták, hogy lelépjünk végre, és kezdhessék elölről a hálórakást, vagy miszarnak hívják ezt.
Közben anyámmal azon röhögtünk, hogy a fancy kis házát nyilván takarítónővel tartatja rendben havi negyvenezerért, mert esze ágában sincs saját kezűleg porszívózni vagy port törölni. A gigantikus dzsuvának persze nekiugrunk, mint az állatok.
Na, de amit ki akartam hozni belőle, hogy az, amit én kőkemény (magas intenzitású intervallum tréningnek) edzésnek hívok, az kb. lepkefing az istálló pókhálózásához képest. Úgy elfáradtam, hogy este már egyáltalán nem voltam képes edzésre menni, habár a szükségét sem éreztem. Ráadásul mára olyan ordas izomláz van a vállamban, hogy majdnem munkaképtelen állapotba kerültem, alig tudok írni.
Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha tényleg trágyázni kell, vagy ilyesmi. Mondjuk ez nem fordulhat elő, soha.
Ja, és marhára büszke vagyok magamra, mert végre olyat csináltam, ami látszik. Habár a maradandóságával kapcsolatban komoly kétségeim vannak. Ráadásul még boldog is voltam, mert kint voltam a természetben, sütött a nap, és végre megint úgy éreztem magam, mint aki él.

Hosszú magyarázkodás a miértekkel kapcsolatban

Na, most már úgy látszik, tényleg visszatértem.

Az úgy volt, hogy tavasszal még úgy tűnt hogy ez a gasztrojelenség, úgy is, mint újság, a világ legjobb munkahelye lesz. Békésen elszerkesztgetek, nem kell megszakadni a munkában, a főni a legcukibb főni a világon, szóval lesz végre egy normális nyaram, amikor lesz időm a gyerekeimmel lenni, meg élvezni az életem.

Ehhez képest kiderült, hogy nincsenek az újságnak szerzői, mármint érted, cikkek, mert nincs rá pénz. Ja, hát rám se nagyon, szóval mi lenne, ha én írnám tele az újságot, viszonylag szar pénzért? Mivel nem igazán volt kedvem nyáron normális munka után kutatni, belementem, és ezzel a profi mozdulattal tökön is böktem saját magam.

Úgy telt el a nyaram, hogy nagyjából futottam magam után, hogy mindig készen legyen az újság, és a dolgozószobám ablakából ugyan láttam, hogy kint süt a nap, de hát úgy délután négyig nem igazán kerültem vele közvetlen kapcsolatba. Mondjuk most is itt ülök, ahelyett, hogy kimennék végre.

Szóval nem volt nekem se kedvem, se időm blogot írni, meg életem se nagyon volt. Aztán, mire vége lett a nyárnak, és bejöttek a hajnali fagyok, lezártam az egészet a picsába. Először a főni mondott fel, aztán én - a szerzők már szép lassan kikoptak, amit emellett a honorárium mellett mélységesen megértek - és ma délelőtt 11:32-kor odafostam az utolsó cikket is, és vége. Hogy számszerűsítsük, 70 darab cikket kellett megírnom havonta. Azt hiszem, ezt akkor már nem is kell tovább magyaráznom, hát, nem ezekre fogom megkapni a Minőségi Újságírásért díjat. Mondjuk ugyanezt csinálták a Dívánnyal is, amiért szerintem nagyobb kár, viszont nem az én bajom többé.

Érdekes adalék még, hogy pontosan azon a napon mondtam ki, hogy ennek tényleg és végleg vége, nem megyek vissza kétszer annyi pénzért sem (amikor felmondtam, hirtelen mégis lett pénz), amikor hivatalosan bejelentették, hogy a NER felvásárolta a kiadót.

Természetesen ismét bízom a szebb jövőben a Kalib-féle, gyengeelméjűséggel határos hurráoptimizmusomnak köszönhetően. A jelenlegi újságírói munkám, ami októberben kezdődik (hétfőn), úgy néz ki, hogy heti kettő darab cikket kell majd leadnom (segítek, az havi 8 a 70 helyett), azt is olyan témában és stílusban, ami nekem jól esik. Nem mintha a stílussal eddig bajok lettek volna, van az a pénz, amiért mindent leszarok, és ezért irtó viccesek és őszinték lettek a cikkeim :D.

Ezzel párhuzamosan a Pé ugye visszament ugrálni a balettba, úgyhogy innentől kezdve a pénz nem számít. Lehetek megint főleg anyuka, amire pont szükség is mutatkozik, úgy látom. Borcsi kamaszodik és a suli kemény (erről majd írok még hosszút), Ákosnál meg erősen mutatkoznak a jelek, hogy nagyobb odafigyelést igényelnek bizonyos részképességei, szóval, nem árt, ha van neki anyja, aki nem egy kifacsart agyú felmosórongy estére. 

Hát így alakul a mi szép életünk, és szerencsére még a nap is süt kint, szóval még azt sem mondhatom, hogy elbasztam az egész nyarat, és tél lett, mire újra élhető lett az életem (még csak 5 órája, de már megszoktam), hanem még lesz itt pár élvezhető hét az évben, mielőtt betör a sötétség.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem, hogy párhuzamosan elmegyek döbröginek. Ha emlékeztek, volt ez az aranykalászos gazda tanfolyam, amit lelkesen végigküzdöttem, és ami azért kellett, mert van egy birtokunk. Na most a dolgok a természetüknél fogva olyanok, hogy egyszer csak alighanem nekem kell majd átvennem a birtok ügyeit, addig pedig ki fogom tanulni rendesen, anyám mellett. És mivel Ákos azt találta ki, hogy ő márpedig gazda lesz, és a tanyán fog lakni és dolgozni, én fogom tartani neki a frontot a következő 10-15 évben, amíg elvégzi az egyetemet szakirányon (meg persze az általános iskolát és a gimit is). Ha átver, és mégsem veszi át, én kinyírom.