Újabb sírások

Lehet egyébként, hogy egy frontális lobotómia sokat segítene rajtam, meg az állandóan pityergő "jaj, aranyom, ezt is megértük" dédike lelkemen, ma például majdnem sírva fakadtam azon, hogy egy kisgyerek sírt az iskola udvarán, úristen.
Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, és elpanaszolta, hogy otthon felejtette a kirándulós hátizsákját. Ebben a percben kezdtem el könnyezni, atyaég, hogy kell vigyázni rájuk, és fogni mindig a kezüket, mert még azt sem tudják megoldani, ami nem probléma, hanem inkább sírnak félelmükben. Elmagyaráztam szegénynek, hogy semmi baj, mert abban a hátizsákban legfeljebb elemózsia lehetett meg innivaló, úgyhogy az lesz, hogy majd a többiek megosztják vele az ennivalójukat, csak szóljunk a tanító néninek, hogy tudjon róla. Okos kislány, rögtön megnyugodott.
Egyébként ott volt vele a barátnője*, és ő is csak pislogott tanácstalanul, ketten nem tudtak kifundálni valami okosat. És nekem ettől tényleg sírnom kellett. Szerencsére hideg volt, meg minden, nem tűnt fel a piros orr, mert amúgy tudom, hogy iszonyú égő vagyok.
Szóval alighanem kizárt, hogy valaha is szudáni menekült kisgyerekek közt találjam magam segítőként, mert az én nem élném túl.

*na szóval lehet szapulni az oktatási rendszert, de a dolgok ebben a korban még nem a Hoffmann Rózsán, hanem a tanítónénin múlnak, aki arra neveli őket, hogy mindig vigasztalják meg, aki sír, és mindig segítsenek egymáson, és ez szerintem nagyon is oké.