Sopron, Sopron

Szóval pillanatnyilag büdös vagyok, mint egy putri, a helyzet ugyanis az, hogy órák óta medvehagymát majszolok.
Az úgy volt, hogy elugrottunk Sopronba, mert a Borcsi barátnőjének szülinapi bulija volt, és ki nem hagynánk semmi pénzért, mert még a szülők is marha jó arcok, már amennyiben valaki értékeli, ha sikerül a vinnyogó röhögésig eljutni, én igen. Egyébként a házinénink is ilyen, de nem felvágásból mondom.
Az első megállónk ezen a kies, mintegy 350 kilométeres úton általában a bábolnai McDonald's szokott lenni , ahol van csúszda is, és addigra, úgy 250 kilométer után már úgyis pont eléggé teli van a kiscsukánk az utazással, úgyhogy éppen kapóra jön. Jönne. Mert ugyanis az első lendülettel mind a két gyerek beletottyant a csúszda alján összegyűlt vízbe, és bugyiig átáztak, öltözhettek át, sebaj, én már rutinból mindig eggyel több szett ruhát csomagolok minden útra. Mondjuk egy autópálya-széli gyorsétterem mosdójában nem annyira leányálom átöltözni, de megoldottuk, viszont az alatt az idő alatt a Pé ki is derítette, hogy ez egy olyan hely, ahol csak készpénzzel lehet fizetni. Na most volt nálunk alaposan feltöltött SzÉP kártya, jó sok Erzsébet utalvány, és bankkártya 3 különböző számlához, ennek ellenére nem tudtuk elérni, hogy adjanak nekünk egy kávét, mert még a szomszédos benzinkút is bezárta az ATM fenntartását, mint gondolom rettentő veszteséges üzletágat. Úgyhogy az ügy mérlege 4 korgó gyomor, meg 2 csuromvizes öltözék volt, mondhatjuk ezt mínuszosnak nyugodtan. Végül is ezt csak azért írom, mert ha a nemzetközi közlekedési útvonal mellett egy multicégnél szeretnétek legközelebb enni, készüljetek készpénzzel, marhabőrrel meg sóval is, ki tudja, hogy ezek közül a fizetőeszközök közül mit fogadnak majd el a XXI. században ők, lehet, hogy mindet.
Ezzel a kellemetlenségek el is fogytak a hétvégét illetően. Na jó, fújt a szél, de hát ezt azért sejtettük, hogy így lesz, lévén Sopronban voltunk, ugye. A Hotel Sopronban laktunk, amivel búcsúzáskor Borcsi közölte, hogy hiányozni fog neki a szálloda, mert olyan jól áll a tetején az a négy csillag, vihihi, ennek ellenére én túl sok jót nem vártam az intézménytől, hanem némi lepattantságot és szocrealitást, de nagyon kellemesen csalódtunk. Mondjuk az után már nem nagyon számított semmi, hogy amikor beléptünk a szobába, a szemben lévő üvegfalon túl ott terült el alattunk a város, középen meg a Tűztorony terpeszkedett, szóval ki van ez találva építészetileg. A vanity settben meg volt körömreszelő is, amit én pont otthon hagytam, úgyhogy megyünk máskor is a Hotel Sopronba, jó volt.
Na de a lényeg ugyebár a szülinap. A barátság Kamillával az oviban született, amikor Sopronban laktunk, és azóta is találkozunk évente 1-2 alkalommal. Többnyire mi megyünk hozzájuk, mert hát ugye mi oda úgyis, de idén már ők is itt voltak Borcsi szülinapján. Hát így mulatunk mi együtt úgy 350 kilométeres távolságból.
Borcsi borzasztóan izgult, hogy mi lesz, emlékeznek-e rá a többiek, lesznek-e ismeretlenek, már a kicsi száját is befogta egy percre, úgy szorongott, mi meg próbáltuk nyugtatgatni, hogy a dolgok ugye ilyenek, először valamilyenek, aztán meg úgyis más. Nyilván hamar feloldódik, és amúgy is ott leszünk vele végig. És akkor beléptünk a kapun, hallottunk, hogy bent, a házban Borcsi nevét skandálják a gyerekek, kifigyelték, hogy jön, és üdvrivalgással várták. Annyira megható volt, hogy majdnem elbőgtem magam, hogy így két év után emlékeznek rá ezek a hatéves gyerekek, amikor egy évig jártak együtt oviba, és azóta már két éve nem.
A buli szuper volt, azt leszámítva, hogy Ákos hasba rúgta a Kamilla kisöccsét, de hamar túlléptünk az ügyön.
Másnap meg szintén Kamilláékkal elmentünk egy ásványbörzére, húúúú. öcsém! Én az ilyenekről mindig azt gondolom, hogy kacat, kacat, kacat, na most Borcsi nyilván vásárolt magának a megszabott keretéből egy marék kacatot, abban az időben, amikor én nem voltam éppen lecövekelve, és nem újabb marék kacatokat válogattam, magamnak, vérben forgó szemmel. Charmokat. Szitakötőst, meg bringást, meg baglyokat és angyalszárnyat, kisfiút, csikóhalat, ésatöbbi, ésatöbbi, csuda dolgok jönnek eztán a scrapbook-os praxisomban. Majd pedig megebédeltünk a soproni törzshelyünkön, a Fórumban (XIII. századi alapokon XVII. századi átépítés, ofkorsz), ahol a kaja továbbra is zseniális, a pincércsaj viszont nem tudta, mi a ristretto, és mindig azt mondta, hogy kedves egészség. Meg ült mellettünk egy család, akiket eleinte mormonoknak néztem, vagy amisoknak, de valószínűleg mégsem azok voltak, mert a nagyfiú a Harry Potterről értekezett az apjának, mikor eltelt a feloldódásra szánt mintegy háromnegyed óra. A mi gyerekeinknél ez általában 1, uszkve 2 másodperc szokott lenni, azért járunk a Fórumba többek között, mert van udvara, és ki tudnak menni rohangálni, különben szétvernék a helyet. A szállodával is megpróbálták, amíg a Pé fizetett, de szerencsére megtaláltam nekik a játszószobát. Bár addigra Ákos harmincnyolcszor lepucolta a cipőjét a lobby-ba telepített szerkezettel.
Nos, a Fórumban megettem három csésze tortellini levest, de csak a levét, mert Ákos a tortellini levesbetétet választotta ebédnek. Végül is nem baj, én szeretem a jó levest. Borcsi meg két pármai sonkába göngyölt grissinit tudott enni, de végül megszánt minket, és bevágott egy fél pizzát is. De mi az ilyesmin már nem akadunk fenn egyáltalán. Aztán életünkben először átsétáltunk a Hűség kapuján, ugye éppen felújították, amikor Sopronban laktunk, végig, de király lett nagyon, főleg mellette a kiállító...izé... alagút, vagy mi. Majd pedig elmentünk Balfra, cipőt váltottunk, és bevettük magunkat a susnyásba, medvehagyma szezon van ugyanis. Ezzel a kanyarral az utazásunk majdnem nullszaldósnak tekinthető, mivel szedtünk egy zsák medvehagymát, amit én el fogok tenni olajban, meg pestónak, meg palacsintába töltöm, meg szendvicsbe pakoljuk, meg zöldbabfőzelékbe, meg fasírtba, satöbbi, satöbbi, ja, és jófejségből ajándékozok is, szuvenír Sopronból. Ja, és kénköves balfi vizet is hoztunk a majolika kútból, de az út közben elfogyott.
Aztán hazajöttünk. Visszafelé bosszúból balfi saras szartaposóban mentem be kávézni a bábolnai McDonald's ba, jó sok készpénzzel felszerelkezve, de egy indiai turistacsapat lenyúlta az elméletben lefuttatott poénomat: ott lobogtatták a bankjegy kötegeket, mint valami kakasviadalon. Állati hülyén néztek ki. Amúgy láttam tradicionális indiai férfiruhát bevarrt márkajelzéssel. Nahát.
Természetesen sokszor emlegettük, hogy hááááát, jó lenne visszaköltözni, viszont történelmi időket élünk: a Pé száját hazafelé elhagyta az a mondat, hogy még az is lehet, hogy ő tök jól ellenne itt Körmöspálcáson, még szeretné is, ha tényleg itt élne, és nem a Pestre ingázással telne el az élete. Navégre.

Debrecenbe kéne menni

Csak előbb még Poroszlóra.
Szóval teliettük magunkat a Hortobágyi Nagycsárdában, és roppant elégedetten távoztunk. Egészen a Kilenclyukú hídig mentünk, ami olyan öt lépés, és fotózkodtunk egyet, ami alant látható. Mi így szoktuk.

Aztán elhúztunk Poroszlóra, ahol Ökocentrum néven adtak át egy mintegy kétmilliárdos EU pénzből épült állatkertfélét, "a nonprofit Kft. mögött az önkormányzat áll". A nő a pénztárban elsorolta, hogy miféle állatokat lehet ott látni, mire én alighanem felkerültem a Hónap Látogatója falra azzal a kérdésemmel, hogy és tessék mondani, élnek? Ami mondjuk egy csöppet sem tűnt magától értetődőnek Hortobágy után, ahol viszont egyetlen állat sem élt, kivéve az éttermi légy, oszt jónapot. A többi ki volt tömve, nyomorultak. Na, és ott csináltak ilyen Tisza-tavi akváriumot, ahol a fejünk fölött úszkáltak a vizák meg a többi halak, az elég jópofa volt, meg láttunk vidrát, meg aranysakált, ami a toportyánféreg, de szerintem kamu volt, mert leginkább egy cuki kiskutyára hajazott, én nem tudom mit volt oda tőle annyira a Toldi Miklós. Aztán rövidesen agylágyulást kaptam a hőségtől, és visszamentünk a szállodába, de akkor már úgyis este volt.

Másnap reggel meg elrángattam szegény ateista Pét a görög katolikus templomba, misére. Először is hülyének nézett, mert ahhoz azért tényleg perverznek kell lenni, hogy egy három éve épült templomot akarjon az ember megnézni, de hát mit tudhatom én látatlanba, hogy honnan hozták az képeket az ikonosztázra, meg kell azt nézni. Másrészt meg amikor volt itt a Bartolomeiosz, a konstantinápolyi pátriárka, mármint nem Hajdúszoboszlón, hanem Beloianniszban, akkor marhára tetszett a mise, mert ugyebár ezek a görög katolikusok végigéneklik, és az akkor olyan volt, hogy legszívesebben odaálltam volna egy közvetítőkocsival, hogy a világon mindenki hallja, csodálatos volt. De sajnos akkoriban még a telefonomon sem volt hangfelvétel, meg semmi, a szalagos diktafon meg azért nem az igazi így hangminőségileg. Mondjuk azt azért sejtettem, hogy a pátriárka látogatása, meg egy sima mise között hanganyagban azért lesz némi különbség, de nem baj, úgyis azért mentünk nyaralni, hogy mást csináljunk, mint amit szoktunk. Hát görög katolikus misére például tényleg egyáltalán nem szoktunk járni, mondjuk másmilyenre se. A Pé nem igazán érezte magát otthon, de én nagyon élveztem. A dominus vobiscumnál elhúztunk.

Egészen a kálvinista Rómáig, ahol először azért nem tudtunk bemenni a Nagytemplomba, mert mise volt (némá, hát Szoboszlón már végeztek), aztán meg amikor jöttek kifelé, akkor ilyen veszélyesnek látszó fekete palástosok sora állt az ajtókban. Aztán meg azért, mert hazament az összes fekete palástos, majd pedig azért, mert évnyitó volt. Úgyhogy elmentünk inkább sütizni, meg a Déri múzeumba, ahol megnéztük a Krisztus trilógia két darabját, tetszett nagyon, a harmadik Szegeden van éppen. A teremőr gyanúsan hasonlított a Kósa Lajosra, kiskutya legyek, ha nem lesz belőle múzeumigazgató tíz éven belül. Aztán megnéztük az éppen aktuális kiállítást is, majd átmentünk a Modembe, és ott is megnéztünk egy szürrealista kiállítást, szerencsére volt klíma. Majd pedig ettünk pizzát a Vespa nevű pizzázóban. Debrecen egyébként nagyon szép, nagyvilági és jó hangulatú hely, látszik, hogy az embereknek van pénze, meg hogy tudnak élni, és van is hol. Nem is bánnám, ha a gyerekek oda járnának egyetemre mondjuk.

Aztán hazajöttünk, és most megint rajtunk van a post vacation blues, pedig anyám szilvás gombóccal várt minket, a gyerekek meg tök jól elvoltak nélkülünk. Legközelebb Pannonhalmára megyünk, mert tart még a SZÉP kártya.

Most pedig láthattok egy csomó képet rólunk, nagyjából a Facebook-ra önarcképet készítő emo-s tinik stílusában, soha vissza nem térő alkalom. A képeken látható nő írja a blogot:

A Hortobágy fotószobájában található kellékkel, vihihi

Hajunkban fütyül a szél

Másnap Debrecen, amott a főnixmadár

 Pé és a viza Poroszlón

 Vízibolha b@szki, bemutatták. Amúgy láttam papucsállatkát is a mikroszkóp alatt. Poroszló

 Háttérben a Tisza-tó élővilága

Wiki loves monuments

Most, hogy még az utolsó pillanatban hason bevetődtem a célba, és kitöltöttem neten a népszámlálási kérdőívet (ti. ez után már csak személyesen lehet), lélekben időmilliomos lettem, felszabadultam. Úgyhogy blogolok.
Van ez a pályázat, aminek az a lényege, hogy fotózzon mindenki műemlékeket a lakóhelye közelében, vagy ahol akar, töltse fel, és nyerhet nyalókát, vagy valami hasonlót, de nem is ez a lényeg, hanem hogy végül létre jön egy fotó adatbázis a világ műemlék épületeiről, ami szerintem tökjó. Ráadásul ingyen (wiki), és biztosan minőségi képekkel lesz tele, hiszen - gondolom - mindent lefotóznak vagy ötvenen. Annyi kép közt meg csak találnak egy használhatót.
Na most ezzel kapcsolatban azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy az ötlet bár nagyon jó, és életképes, igazán várhattak volna a határidővel addig, amíg lehullanak a fákról az utolsó levelek is, mert elég nehéz egy épületet úgy lefotózni, hogy előtte két méterrel ott terpeszkedik pár tizenöt méteres fa, ami tutira kitakarja az egész homlokzatot. Úgyhogy végül is vidáman elmentünk a hétvégén fotózni, rászántunk vagy sok órát, és végül úgy döntöttem, hogy nem küldök be egy képet sem, mert az egyetlen adekvát válasz bármelyik alkotásomra csakis az lehetne, hogy ugye most viccelni tetszik? De legalább jót bóklásztunk, és néztünk szép házakat, ami nekünk családilag a kedvenc időtöltésünk.
Meglátásom szerint a fotóim minőségén mindenképpen javított volna, ha fényképezés közben nem sötétedik ránk, valamint ha elolvastam volna a fényképezőgépem használati utasítását, sőt van egy olyan gyanúm, hogy egy profi masina se ártott volna. De legyünk objektívek, ha már úgyis fotózásról van szó, és lássuk be, hogy kár lenne egy olyan ember kezébe profi masinát adni, aki arra se volt képes, hogy a rendelkezésre álló két év alatt elolvassa a meglévő gépe kezelési útmutatóját. Valójában én már a fotózás alapfogalmainál, mint pl. zársebesség, elvesztettem a fonalat, így meg nem igazán van hová fejlődni.
A gombokat szoktam nyomkodni, havas tájhoz pl. külön opciót szoktam használni.
Na szóval tegnap este lefotózgattam Körmöspálcás műemlékeit, már amik a kiírásban szerepeltek, és amiket nem takart el totálisan valami fa, és megállapítottam, hogy nem valami alapos ez a wiki. Mert én így húsz év távollét után is kapásból fel tudnék sorolni Körmöspálcáson még vagy tíz további műemlék épületet, nem baj.
Ma pedig átmentünk Abonyba, és megállapítottam, hogy húha. Ez aztán a város. Az a jó bennem egyébként, hogy én aztán bárhol lakom, mindenhol képes vagyok örülni annak, hogy micsoda szép hely ez, na jó, most pl. nem is élünk Abonyban, de közel van, és bármikor át tudunk ugrani, és meg tudjuk nézni a sok szép kis klasszicista kúriát, kastélyt, meg a zsinagógát.

Utóbbit sajnos életveszélyessé nyilvánították, de nem járt jobban a többi épület sem: aminek nincs valami közfunkciója, az pusztul, kár értük. Mellesleg azt is megtudtam, hogy ha az ember középületet szeretne fotózni, különösen ha az egy kúria, vagyis nem az utcára néz a homlokzata, akkor ne vasárnap menjen, mert nem fog bejutni a kapun vagy átmászik.
Egyébként van a városnak egy olyan része, ahol viszonylag kis területen a pataknak sok-sok ága folyik át. Ezt kis odafigyeléssel, meg mondjuk közmunkájával, ami most úgyis nagy divat, kevés pénzért meg tudnák tisztítani, és kicsi tündérkertet tudnának belőle varázsolni. Csak egy kis fantázia kéne, pár növény, meg törődés, de az sajnos nincs.

A magánházak egyébként szépek, többségük gondosan ápolt, néha már-már kicsit Fertőrákos hangulatom lett, azzal a különbséggel, hogy itt a falu végén nincs ott a Fertő-tő, valamint a sportolók és az alkoholisták aránya itt megfordul az utóbbiak javára, vagyis itt a biciklik nem puccos terepjárgányok, rajta izmos sportolókkal vagy stramm osztrák nénikkel, hanem lepattant, rozsdás szerkezetek, amik leginkább a gazdájuk egyensúlyát segítenek megőrizni.
Amúgy láttunk lovakat, teheneket, libákat, és a 19. sz. elején épült kúria udvarán egy rackajuh nyájat is, Ákos élvezte, mi nem kevésbé, úgyhogy végül is Abonyra érdemes rászánni egy napot, az állatkerttel együtt simán el lehet itt bóklászni annyit. 
További fotók itt.

Strandidő

Ameddig tart az uborkaszezon, és annyira érdekel a hírfelhozatal, hogy három perc alatt elolvasom az Indexet, alighanem kénytelen leszek minden este blogolni. A helyzet az, hogy Borcsi gyakorlatilag beparancsol a dolgozószobába, és a lelkemre köti, hogy üljek ott, amíg ő el nem alszik. Eleinte tisztára meghatott, hogy mennyire ragaszkodik hozzám (a melléfekvéses altatás nálunk sosem volt divat, ahhoz azért szabadabb lelkek vagyunk mindketten, én nem bírom, ha még este is korlátoznak, ő meg azt nem bírja, ha valaki ott szuszog, amikor ő aludna), de aztán rájöttem, hogy csak le akar választani a Péről, mert ha egyedül vagyok, akkor szépen, szelíden terelem őt vissza a huszonnyolcadik kirohangálásánál is, ha viszont ott az apja, akkor kettő próbálkozás után nem terem babér. Úgyhogy most nagyon cselesen idecsaládegyesítettem a Pét az íróasztal melletti fotelbe, végül is a wifi itt is szór a laptopjának, a gyerek meg hátha hamarabb elalszik, ha jobb híján alkalmazza a szembehunyásos trükköt, ami nem rossz, sőt egészen biztosan hatásosabb, mint a kiszaladgálás, én például, ha magamból indulok ki, szaladgálás közben egyáltalán nem szoktam elaludni.
Na szóval az elmúlt három napban strandon voltunk Ildiékkel, ami azért annyira nem buli ám két ekkora gyerekkel, mint ahogy hangzik. A strand itt Körmöspálcáson az maga király, de tényleg. Hatalmas területen gondosan ápolt fű, sok szép fa, tiszta vizű medencék vannak, és a gyereklegeltető részt egy domb választja el a nagyobb medencétől, nehogy a kis taknyok egy óvatlan pillanatban beleszántsanak egy seggest a kétméteresbe, és ott fulladjanak meg. Az mondjuk más kérdés, hogy a dombra felkapaszkodni és lerohanni a legnagyobb buli, mármint nekik, nekem nem akkora, nesze neked csúszda, meg spriccelős teknősbéka a gyerekmedencében, drótkötélcsúszda, játszótér, kit érdekel, mert a domb a királyság. Emiatt én gyakorlatilag kettészakadok. Borcsi a "siklást" akarja gyakorolni minden áron a gyerekmedencében, ami úgy néz ki, hogy én ülök békésen a medence szélén, ő pedig egy méter távolságból belecsap egy arcost a vízbe, majd kézen járva odahúzza magát, végül pedig hősiesen kiüríti a vizet a légútjából, majd kezdi elölről. Ehhez képest Ákossal kapcsolatban a leggyakrabban elhangzó kérdés az, hogy "hová megy ez a gyerek egyedül?". Volt már olyan, hogy egy tökidegen hapsi ment utána, nehogy hangosbemondó legyen belőle, Ákos kisfiam ugyanis úgy indul el a szélrózsa bármelyik irányába, ha kalandozni támad kedve, hogy hátra se néz, hogy követem-e. Nos, úgy húsz méterig általában csak szemmel követem, mert Borcsi éppen hozzám siklik, azután tettleg is utána lépek, tisztes távolságból, mert az azért nem járja, hogy ő elindul, és végül velem csináltatja meg, amit akar, úgyhogy bontakozzon csak ki, boxolja csak le a harcait, majd közbelépek, ha muszáj. Így lehet az, hogy alighogy leguggol hozzá valaki, hogy "hát te, hol az anyukád?", már ott is vagyok, integetek, hogy itt vagyok, csak nem pontosan a seggében, hanem kicsit arrébb. Azért most egy kicsit örülök, hogy még nem tud beszélni, mert simán kikérne egy háromfogásos ebédet kecsappal, a múltkor ugyanis bepróbálkozott a fagyisnál, már az ízt is letárgyalták, mire odaértem a pénztárcával. Velem persze egyáltalán nem egyeztetett a tervéről.
Ami a legkevésbé érdekli Ákost a strandon, az a víz. Mármint a medencék vize, mert a lábmosóban akármeddig elröfög, hozzatok lábvizet! Én már feladtam, hogy kiszedjem onnan, úgyis visszamegy.
Az árak egyébként szemérmetlenek, ha hárman megyünk ki, akkor alaphangon 3200 HUF, plusz a lángos-fagyi-strandlabda. Hétvégén ötezer, mert apa is jön, de akkor legalább mást is csinálok gyerek után rohangáláson kívül, de most tényleg, három nap alatt egy mondatot sem sikerült befejeznünk Ildivel. Este viszont csináltunk tábortüzet meg szalonnasütést, amikor legalább hármasban sikongattak meg rohangáltak a kölkök, és nem kellett állandóan résen lenni, hogy hová tűntek, a tűznél mi voltunk. Aztán  a szokatlanul kései fekvés után reggel Borcsi átcsattogott hozzánk hat óra tizenhárom perckor, bah, Ákos viszont negyed tízig aludt, és utána is másnapos volt*. De szerencsére délutánra, strandidőre mindketten jól felélénkültek, kár, hogy nincs inkább öt gyerekem, belőlem meg rögtön tizenöt, akkor tizenhárom szaladgálna a kölkök után (esélytelenül), egy meg engem szórakoztatna.

Ja, és persze azt is megkérdeztem több embertől is, hogy mi a túrósrétesért jön élő ember Körmöspálcásra, mit keresnek itt, és általában az volt a válasz, hogy szeretik ezt a strandot. Ami mondjuk nem is annyira meglepő, tekintve, hogy éppen ott voltak. És végül is tényleg szeretni való, csak sajnos mi ismerjük a schattendorfi strand két euró per család árait.

*természetesen csak szörpöt ittak.

Fraknó vára

Elindultunk Fraknóba, ami ma is olyan volt, mint a Háry kezdő jelenete: a magyar oldalon ragyogóan sütött a nap, Ausztriában meg zord hideg volt, még az eső is esett, semmi szívmelengető nem volt benne. Aztán az ötödik eltévedés után végül megjelent előttünk a vár.

Középen a vár

Ezen egyébként teljesen fel vagyok háborodva, hogy Magyarországon, ha egy falunak van öt ezrelék német nemzetiségű lakosa, rögtön kiteszik a helységnév táblát németül is, Sopronban meg aztán tényleg mindent jelölnek az osztrákok kedvéért. Ehhez képest Fraknó felé egyetlen magyar nyelvű feliratot se találtunk, ami szerintem egyszerűen pökhendiség. Lehet, hogy csak azért ugrom most erre, mert tegnap a Pé, itt a kies Aranyhegyen felvette egy osztrák nőnek a leesett telefonját, aki itt Magyarországon se volt képes kiejteni a száján azt a szót, hogy köszönöm, helyette dankeschönözött egyet, ami neki szíve joga, de ha egy magyar átmegy Ausztriába, mikor köszönömözik és jónapotozik magyarul? Sose. Ellenben ha idejön egy osztrák, mikor beszél hozzá magyarul a magyar? Szintén sose, mert az osztrák meg sem próbál érteni belőle egy kukkot sem. És ez szerintem annak a szinonimája, hogy kitörlik velünk a seggüket, köszönöm, hogy elmondhattam a véleményemet, lehet vele vitatkozni.

 Ez után kaptunk magyar idegenvezetőt a várban, aki felgyújtotta nekünk a villanyt, mellékesen elcigányozta magát, majd amikor nem kapott választ, erőteljesebben is adott ennek a vonalnak, én meg csak álltam, mint a sült hal, mert ez az ember nekünk mégis csak Fraknó várát képviseli, meg az osztrák idegenforgalmat, még a végén azt hiszem, hogy ez az ő álláspontjuk, vagy hogy bunkót alkalmaznak, na mindegy. Aztán szerencsére leült az előszobában Vass Albert könyvet olvasni, a kezünkbe nyomott egy prospektust, és az utunkra bocsátott, menjünk, 16 terem. A kiállítás egyébként jó volt.

Olyan tárlatot választottunk nyilván, amit a gyerekek is élvezni fognak. Borcsinak volt sok hercegnős kép csipkés ruhában, de sajnos az Eszterházy grófnők feje, hát, nem akarok tiszteletlen lenni, de nem egy esztétikai élmény.

 Borcsiban szerintem összedőlt egy hosszú idő munkájával szépen felépített, rózsaszín csipkés hercegnő világ, viszont volt sok aranyos kutya, képeket is lehet nézegetni. Ákosnak meg a fegyver-török-vadászat témakört kínálták, ami be is jött, csak szegény gyerek lefosta a rüsztjét az egymásra hajigált agancsokon. Mivel nem tud még beszélni, nem derült ki, hogy mi baja volt, de szerintem együttérzett a lelődözött jószágokkal.

Az Eszterházyak egyébként nagy vadászok voltak, a kastély megfelelő szárnyába konkrétan egy krokodil preparátum alatt lehetett bemenni, de volt például orrszarvúfej is a falon, meg az áldozat lábából csinált hamutartó, ami ma már csak kevéssé tekinthető etikus magatartásnak, bár gondolom, a hercegek ma is lőnek néha egy-egy széles szájú orrszarvút, vagy valamit a big five-ból, nem? Csak a média meg ne tudja. 

Egyébként nyilván vissza fogunk még menni Fraknóba egy jó párszor, mivel bőven elég látnivaló van ott nekünk még egy pár évre, és tényleg kíváncsi vagyok, hogy milyen akkor, ha süt a nap, és nem cigányozik egy vastagot a teremőr. A vár egyébként egészen lenyűgöző (14. századi alapokon az Eszterházyak építették újjá a 17. században, a rájuk jellemző rokokó pompával. A régi várból csak az öregtorony maradt meg, szép.) Az erődítmény a hegy tetején áll, mondanom se kell, a kilátás is gyönyörű.

További fotók itt, sztem ez most egy különösen jól sikerült galéria, azt történt, hogy felfedeztem a fényképezőgépemen a "témabeállítás" opciót. Olvassátok a feliratokat.

Ruszt ismét. Akarsz Ferkó lenni a falon?

Aztán másnap (ma) tényleg visszamentünk Rusztra, mert tegnap nem volt elég (tegnapi fotók itt), és kíváncsiak voltunk a Halásztemplom freskóira. Borcsi kíváncsibb, mint én, mert ráadásul iszonyú ügyes pr-os is vagyok, és fel tudok lelkesíteni egy négyévest egy 14. századi templom barokk freskói iránt.

Az úgy volt, hogy még mindig tart a rajongás az Egyiptom hercege iránt (romantikus karakterek, ütős zene, érdekes kultúrák, szerelem, viszály, ó grande amore!), és abban a kamasz Ramszesz, és a testvéreként felnövő Mózes kocsiversenyez. Természetesen duhaj módra, mert mégis csak az uralkodó fiai, nekik biztos szabad, lerombolják a fél Karnakot, különösen az állványzatot, vagánykodnak, beszólogatnak. Na itt kérdezi meg Mózes Ramszesztől, hogy "akarsz freskó lenni a falon?". Borcsi meg, mivel a freskónak semmi értelme, eljátszatta velem a történetet így: anya, csináljuk azt, hogy te vagy a Mózes, én meg a Ramszesz, és veszélyes dolgot művelünk, és te megkérdezed tőlem, hogy akarok-e Ferkó lenni a falon. Hogy micsoda? - kérdem. Hát akarsz-e Ferkó lenni a falon. Hű, mondom, Borcsikám, ezt megnézzük még egyszer, mert szerintem nem ezt mondják. Aztán megnéztük, és tisztáztuk, hogy freskó lesz az. Azóta Borcsi él-hal érte, hogy freskókat nézhessen, amiben kiemelt támogatónk a YouTube, de hát az eredeti élményt semmi sem tudja überelni. Karnak messze van, Luxor se itt a közelben, nekünk csak barokk freskó jutott, de az is lenyűgözött mindkettőnket.

Túl korán nem érdemes odamenni, mert csak 11-kor nyit ki a templom, akkor is csak egy órára, de addig is el lehet tölteni az időt. Én például elmentem pisilni is. Láss csodát, a vécé tiszta volt, ingyen volt, szappan, vécépapír és papír kéztörlő volt, mégsem terpeszkedett ott egy örökösen dohányzó vécés néni, a kisasztalára jelentőségteljesen letett csészealjjal, hogy ide kérjük az aprót. Nekem már ez is nagy élmény.

A templom kicsi és aranyos, ami mondjuk hülyén hangzik egy 14. századi műemlékkel kapcsolatban, mégis ez van. Tudjuk a történetét is, Anjou Mária királynő beleesett a Fertőbe, a halászok kimentették, ezért adományozta a királynő ezt a templomot a derék halászoknak. (Jegyzet: tessék végre Fertő-tavi halat enni!). Ebben a templomban találták meg Burgenland legrégebbi barokk freskóit, amelyeket szépen retusáltak, ezeket jöttünk megnézni. Tényleg bámulatos volt. Körben szentek, basic ikonográfiai ismerettel jól kivehetők és felismerhető, ki kicsoda, az egyik falon pedig jelenetek, nagyjából a Képes Krónika stílusában, ami nem annyira meglepő, tekintve, hogy az is a 14. században készült. Ezek elég jól látszanak, ahogy egyébként az egész templom díszítése is, szóval nem néhány pasztell színű pacára kell hűzni meg házni.

Borcsit leginkább egy pieta kötötte le. Nem azért, mintha nem bíznék az óvoda vallásos nevelésében, de örülök, hogy velem volt a gyerek, nem mással. Hadd én neveljem a lányomat vallásilag, ha már kérdez!
Fotót a neten találtam, mert az én fotóapparátom az kocsiból való kiszállás első pillanatában merült le.

Emellett láttunk gólyákat repülni, az egyiknek a csőrében zsákmány is volt, ami mindenképpen örvendetes. Reméljük, a Fertő-tó még sokáig ellátja őket. Most meg az van, hogy a Pé szerzett egy csomó turisztikai kiadványt a térségről, és már tervezi a következő kirándulást, Fraknó. Imádom a pasimat*, mondtam már?

* na jó, férjemet.

Meetsopron: Mörbisch és Rust

Na, ezt most hogy fogom kimagyarázni, hogy miért meetsopron ez a két bájos osztrák városka? Egyébként könnyű kitalálni, Sopron vármegyéhez tartoztak, csak aztán valahogy elcsatolódtak Magyarországtól (1921, könnyű kitalálni, hogy volt), van szép magyar nevük is, előbbi Fertőmeggyes, utóbbi meg, láss csodát, Ruszt. Eredetileg ugyan Szil volt, mint a fa, de mivel a lakosság legnagyobb része mindig is német volt, a szilt lefordították németre, és azt a nevet használták a továbbiakban, és akkor most nem a máról beszélek, hanem úgy a 14. századról, mert ez egy olyan régi hely - és Mörbisch hasonlóképpen - ahol a 14. században már öregecske volt a templom. Egyébként Mörbisch itt van a nem létező határ túloldalán, el kell menni Fertőrákosra, és ott a Mithrasz-barlang felé vezető úton át lehet vágni, szóval negyed óra autózással ott lennénk, és ez a távolság még benne van a meetsopron kategóriában, én szóltam. Csak  mi kerülővel mentünk, mert oké, hogy Meggyesig elsétálunk, de utána hogy megyünk át autó nélkül Rusztra? Sehogy.
Nos hát, az van, hogy a Pé időnként benevez mindenféle versenyekre, és akkor fut egy maratont, vagy felet, néha meg bringázik és úszik is még hozzá, mikor hogy. Most egy félmaraton volt Mörbischben, és azért mentünk, hogy felvegye a rajtszámát. De ha már ott voltunk, akkor sétáltunk egyet, tekintve, hogy úgyis bankautomatát kellett keresni, mert nem volt nálunk kemény valuta, a követő chip-ért meg letétet kértek. Úgyhogy nekivágtunk valami sikátorfélén, amiről kiderült, hogy udvarköz (Hofgasse) néven fut, és jó sok van belőle, mivel a lakótelkeket alaposan megosztották, nyolc felé.

Gyakorlatilag minden ház mellett futott egy ilyen, ami összekötötte a tűzoltó állomást (itt adták a rajtszámot) a főutcával. Hupsz, Fő utcával (Hauptstrasse). Gondolom, ezt a telekmegosztást nem jódolgukban csinálták a helyiek, vagy mert szerették olyan közel tudni magukhoz a szomszédot, hanem kényszerből. Annyira nem volt könnyű az itteniek élete történelmileg. Hol a török dúlta fel (kétszer is), hol Sopron városa sanyargatta az itteni jobbágyokat az adóval (mondjuk ez folyamatos volt), de ha egyik sem, akkor csináltak maguknak katolikus-evangélikus vallásviszályt, ami a gyarapodásnak ugyan sose kedvezett. Viszont az építészetnek igen.

A házakon messziről látszik, hogy szépek és régiek, a feliratokon meg, hogy 18-19. századiak (amúgy a város világörökségi védelem alatt áll), viszont kényelmesre modernizáltak, itt-ott műanyag ablakok vannak, ami elég praktikus, és valami csoda folytán mégsem ütnek el. Csak az látszik rajtuk, hogy itt bizony élnek és jól élnek az emberek. Helyesen teszik. Tessék fotókat nézegetni. Ja, és van Meggyesen valami gigantikus vízi színpad is, csak azt nem láttuk, de nem baj, mert majd holnap úgyis visszamegyünk, vagy máskor.

Aztán sikeresen felvettük a rajtszámot, és tovább mentünk Rusztra, ahol minden kéményen egy gólya fészkel.

A jó rusztiak gondoskodnak is a gólyáikról, külön kis tartó keretet építettek a gólyafészkeknek, nehogy baja essen a jószágok pecójának. Minden esetre nagy vonzereje ez a városnak, építenek is rá bőven, és lássuk be, tényleg érdekes. A városnak magának egyébként egészen egységes reneszánsz és barokk arculata van, gyakorlatilag a belváros összes háza műemléki védelem alatt áll, hát ezekből se fogják bontás miatt kilakoltatni a gólyákat. A helyzet az, hogy szép, nagyon szép városka, és szomorúan vettük tudomásul a Pével, hogy még Sopronnál is jobb, de most már nem költözünk tovább. Azon meg jót vigyorogtam, hogy van a városban egy kimondott Gabriel fanság, mindenféle üzleteket, éttermeket, utcákat neveznek Gabrielnek, ami egyébként egy terhességi teszt neve is, és itt a gólyák városában, na, nem folytatom, röhögtem, na. Egyébként ez a Gabriel a helyi grófi család volt a 17. sz. közepétől. Mondanom se kell, Ruszt is a Világörökség része. Holnap visszamegyünk további műélvezetekre, megnézni például a Halásztemplom freskóit, amelyek a legrégebbi középkori freskók Burgenlandban, és szépen restaurálták is őket, kíváncsi vagyok.

Egyébként Ruszt is a borból él történelmileg, illetve most már az idegenforgalomból is, és persze ez a jó bor mindenféle kiváltságok vásárlására is konvertibilis valuta volt mindig, akár a gróffal, akár a császárral kellett boltolni. Nézegessetek képeket.