A húsz éves jogosítványom ünnepére

Tegnap beparkoltam farral, a járdával párhuzamosan*. Kiválóan sikerült, korrigálni se kellett egyszer sem. Akkora szupervumennek éreztem magam, hogy a föld fölött lebegtem fél méterrel.
Aztán ma megint beparkoltam ugyanúgy. Asszem kezdek rákapni az ízére.

* lusta voltam gyalogolni, hely meg csak az az egy volt a közelben, ez vitt rá.

Winter is coming

Reméltem, hogy soha többé nem jönnek vissza azok az idők, amikor öngyújtóval a zsebemben járkálok, aztán mégis. Nem a dohányzásra szoktam vissza szerencsére, hanem befagyott a kocsin a zár, és az öngyújtóval melegítem fel a kulcsot, hogy el tudjam benne fordítani.
Mert ugyebár az én szervezetem az összes gombelemet leszippantja fél nap alatt, így természetesen nem működik a távirányító, bár nem tudom, hogy befagyott zárat ki lehet-e nyitni távirányítóval.

Na és most megyek, és felkészülök a télre. Téli gumi van, nyeles kefe hósöprésre van, gondolom ilyen jégoldó kell még meg fagyálló ablakmosó folyadék, vadmálna illatú, láttam a teszkó újságban. És kell még kesztyűs jégkaparó, meg egy gyalogsági ásó, biztos ami biztos. A visszapillantó tükrökre meg biztos horgolok* valami muffot, mert az állati kellemetlen, amikor lefagynak, és semmit se lehet bennük látni. Azt mivel lehet megoldani, hogy a hátsó ajtók ne fagyjanak be, és a gyerekek be tudjanak szállni reggel? Elég fontos lenne.

* hát ez nem valószínű

Ma sem keltem fel hiába

Minden rendben van az implantokkal, kaptam úgy ínyformázót, pedig le sem nyeltem a régit. Mindazonáltal furcsa érzés, amikor az ember ínye a lépései ütemére lüktet.
Valamint elméletben kidolgoztam, hogy hogyan lehet terepjáróba elegánsan beszállni miniszoknyában, működött.
Este meg kaptam egy állásajánlatot. Habár az utóbbi négy évben úgy képzeltem el, hogy mackónadrágban ülök majd itthon a gép előtt, és leadok 5 kilót heti 3-5 cikket, nagyon úgy tűnik, hogy ebből nem lesz semmi. Alighanem kár volt kidobni a régi munkaruhámat, nem beszélve a második terhesség alatt kinőtt magas sarkú cipőkről, eh.

Vezetéstechnika újragondolva

Na, most meg itt blogolok, ahelyett, hogy vasalnék, de bár ez lenne a legnagyobb bajom!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de itt beütött a tél. Tél=mínuszok. Nekem ugyanis tökmindegy, hogy melyik hónapban húzza magát a higany a nulla alá, az nekem tél, és mostanában sajnos ez van reggelente. Ennek folyományaként a Pé nem tud többé a Vespával járni az állomásra, úgyhogy einstandolta a családi autót, amivel én a gyerekeket szállítottam eddig a bölcsibe-oviba.
Két hónapja, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik oviba írassuk be a Borcsit, legyintettem egy nagyot a távolság kérdésére, eh, mit nekem, tavaly is megoldottuk valahogy Sopronban, idén is meg fogjuk. Aham, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy tavaly a Pé kilencre ment dolgozni a közeli Löverekbe, most meg fél hétkor tiplizik le, hogy elérje az (innen nézve) világ végét, a pesti Belvárost. Hát reggel fél hatkor én biztos nem fogok fölkelni, hogy egy körrel meg tudjuk oldani mindenki célba juttatását.
Úgyhogy most az van, hogy én meg anyám autóját einstandoltam. Már bánom ezt a távolabbi óvodát, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, mert anyámnak azért nem egy egyszerű autója van, és kb. beint minden eddigi vezetéstechnikai tapasztalatomnak. Mind az egy évnek, na jó, egy és negyed, de abból egy év nehezített terep volt, mert Sopron azért mégiscsak szubalpin, meg jeges-havas-szeles, sőt emelkedős-kanyagós-keskeny utcás város. Körmöspálcás meg tökre felhasználóbarát lenne a sík terepével és a mérsékelt klímájával, ha nem egy masztodon méretű terepjáróval kellene meghágnom mostantól minden reggel és délután, csúcsidőben, és nem a lehető leghülyébben lenne kialakítva a forgalom. Mert ez egy olyan város amúgy, ahol annak van elsőbbsége, aki kanyarodik, tehát nyilván lassít, aki meg egyenesen halad, annak stop. Valamint a jobbra kanyarodót is elsőbbség adásra kényszerítik a táblák a szemből balra kanyarodóval szemben, logikus, nem? Ennek köszönhetően (lámpa az nincs, minek?) bizonyos kereszteződéseken egyszerűen lehetetlen átjutni még egy jól gyorsuló autóval is, egy böhöm dízellel viszont kb. semmi esély, mert mire ez elindul alattam, addigra Albertirsáról is ideér a kocsisor. Bár nem értem, hogy mit izgulok ezen egy terepjáróval, majd megállnak és várnak.
És ha el is jutok a célhoz, jön a következő akadály. Eddig se voltam egy parkolóművész, legalább két helyre volt szükségem, hogy be tudjak állni a Cordobával, na most a helyigényem rögtön négyre nőtt, de legalább annyi könnyítés van a dologban, hogy nem baj, ha árokba megyek, mert a terepjáróval simán ki tudok állni. Nehezítés viszont, hogy a tolatást ki is húzhatjuk a túlélési vezetési technikák közül, mert anyám Pajerojának akkora a holttere, mint a Jupiter, és ahol egy méter körüli kölkek rohangálnak (ovi, bölcsi előtt, ahová konkrétan én járok), ilyesmit nem kockáztatunk. Meg amúgy se tudok tolatni, itthon is mindig nekimegyek a bokornak. Igaz, az ovinál eddig is a kapuban beszélgető anyukák arcát használtam tükörnek, ha ijedt fejet vágtak, akkor a fékbe tapostam, mert biztos ott volt egy kölyök, akit nem láttam, ha meg flegmán beszélgettek, akkor nem volt mögöttem senki, lehetett nyomni.
Szóval jelenleg én vagyok a világ legelőzékenyebb aszfaltroppantósa, mert ahelyett, hogy mindenkit letolnék az útról, vidáman integetek, hogy menjen csak, menjen, csináljon nekem helyet, nehogy véletlenül legyaluljam anyám autóját valahogy. Mert akkor aztán nem lesz óvoda, ha ez az autó is kiesik alólam.
Ja, és ezzel persze a miniszoknya projektemet is halálra ítélték, mert terepjáróba ugyebár nem lehet elegánsan beszállni miniben. Pedig az volt a terv, hogy - bár legalább tizenöt éve nem volt rajtam miniszoknya - mi sem természetesebb fejjel simán minizek mostantól, be is újítottam egyet. A harisnya meg a cicanadrág úgyis elég vizuális tuningot  csinál, alatta viszont szép formát kreált a lábamnak a rubintréka meg a pilates, asszem. Csak ez nem fog kiderülni most már.