Ti miért vagytok ilyen kicsik? Mert gyerekek vagyunk

Ma, majdnem négy év után először, kitakarítottam itthon, mert a Konszi szabadságra ment. Hát roppant érdekes élmény volt, egyúttal kiderült, hogy a gyerekeim egyáltalán nem tudnak sem vasalni, sem mosogatni, sem porszívózni, de még felmosni sem rendesen.

Jó, ez nyilván azért van, mert sosem volt rá szükségük, van Konszi meg mosogatógép, szóval engem se látnak túl gyakran takarítani.
És hát, lássuk be, én sem boncolok soha tyúkot, se harcsát, holott anyám nyilván tud. Csak én meg már nem vagyok rászorulva, hogy tudjak, és különben sem kellemes dolgok ezek, úgyhogy nem tanultam meg, és kész.

De azért, azt hiszem, mégiscsak kezdenem kell valamit ezzel a helyzettel, mert nem túl valószínű, hogy amikor először elhagyják a mamahotelt, és főiskolára mennek, vagy ilyesmi, jutni fog nekik bejárónőre. Szerencsére időben kiderült a dolog, és maradt még 8-10 évem intézkedni. Mármint megtanítani őket, nem pedig bejárónőt szerezni.  Mondjuk az komolyan érdekel, hogy kitől fogják ellesni a mozdulatsorokat, mert hogy tőlem nem, az tuti.

Mondjuk főzni azt pont szoktam, ők meg mégsem tudnak, szóval lehet, hogy csak az van, hogy még kicsik. Vagy pedig egyáltalán nem érdekli őket a téma, az is lehet, ugye.

Nincs annál jobb, mint amikor a gyerekek megnőnek

Kétségtelenül pihentetőbb dolog egy 8 és egy 10 éves gyerek anyjának lenni, mint mondjuk egy 1 és 3 évesnek. Ez Balatonon jutott eszembe, amikor elvittük a kölköket a játszótérre, és amíg ők játszottak az unokatesókkal, mi békésen olvasgattunk a padon ülve. Ezzel szemben egy kisgyerekes anyuka, szegény, angyali mosollyal terelgette az állandó figyelmet követelő háromévesét, és a még járni sem tudó, nyafogó egyévesét. Hát, jártam én is ebben a cipőben, de szerencsére elmúlt. Nem is tudom, hogy bírtam ki (gondolom, nem volt más választásom, nörsz vagy freulein), így elnézve rohadt kemény élet ez. Ma meg már elborzadva gondolok vissza azokra az időkre, amikor mindenki az én véremet szívta nulla-huszonnégyben.

(Mondjuk soha nem játszótereztettem délben a gyerekeimet, mert délben ebéd, majd alvás következik,  a gyerekek kiegyensúlyozott fejlődése, de főleg az anya józan eszének megőrzése érdekében. Ezek meg itten játszótereztek délben, wtf?)

(Mi meg azért voltunk délben a játszótéren, mert vártunk az unokatesómékat, akik állati jófej módon táboroztatják az összes gyereket a családban a nyaralójukban, de amint megérkeztek, be is ültünk a közeli pizzériába ebédelni, amit természetesen szieszta követett. Ez volt a 4P nap: pecázás, pizzázás, pihenés, pancsolás. Ez volt a napirendünkben. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

(Jelen pillanatban a nyolcéves még mindig a Balatonon csapatja, mert neki maradni volt kedve, a tízéves meg a barátnőjénél pocol, és kismacskákat gyömöszölnek. Önállóan ment, önállóan jön. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

Most meg már az van, hogy én ugráltatom a gyerekeket, és nem ők engem, muhaha. Ez tulajdonképpen nevelés: vannak dolgok, amiket meg KELL csinálni, ha tetszik, ha nem. Meg kell teríteni, ki kell teregetni, fel kell porszívózni, mert magától egyik sem fog megtörténni. A varázsmódszerem pedig, amivel ráveszem őket a feladatok elvégzésére, úgy néz ki, hogy a heti 500 forint zsebpénzüket utólag, vasárnap kapják meg, és ha nem csináltak meg valamit, amire kértem őket (egyenként, nincs kollektív felelősség), akkor feladatonként 50 forintot levonok. Hiénázni nem lehet a feladatokat, de átadni és átvállalni, az 50 forinttal együtt, lehet. Nem akartam ugyanis, hogy alanyi jogon járjon nekik a zsebpénz, érezzék, hogy a pénz nem a bokorban terem, hanem meg kell érte dolgozni, és ez is nevelés.