Össszeomlásközeli helyzet

Egyébként nem azért nem válaszolok a kommentekre, mert bunkó vagyok, hanem azért, mert a Pé gépe, most figyeljetek, csak blogolni enged be a saját Google-fiókomba, kommentelni nem. Néha megteszi azt a szívességet, hogy Névtelenként megjeleníti a saját hozzászólásomat, de a legtöbbször még azt sem. Az én gépem meg bekrepált, alaplapos, hogy a Srí Csaitanja Maháprabhu rogyassza rá az eget.

És az utolsó héten

Megkezdtük az utolsó hetünket itt Sopronban, hát nem mondom, hogy fájdalommentes. Hogy legalább ennyire gyomorlövésként ható párhuzamot hozzak elő, olyan ez, mint a Pretty Woman végén, amikor elmegy a csaj, a pasi meg visszaadja a berillköves diadémot, a szállodaigazgató megjegyzi, hogy nehéz lehet megválni ennyi szépségtől. Hát ja. Maradjunk abban, hogy gyakran szorul össze a szívem mostanában, és leginkább azzal vigasztalom magam, hogy a többször átépített gótikus homlokzat mögött igaz, hogy 14. századi ülőfülkék és reneszánsz loggiák vannak, de irtózatos szlöm is, hurrá, legalább ez.
De azért azt hiszem, túl hosszasan nem marad időm búcsúzkodni a környéktől, és negatívumokat keresni, hogy ne fájjon annyira - vált meggyőződésemmé, ahogy mind a két gyerekem az előszobában ülve a maga módján közölte, hogy a cipőhúzás a saját feladatuk. Ez Borcsinál úgy néz ki, hogy határozottan kijelenti: "egyegyül", Ákos meg ordítva elhúzza a lábát, erre a helyzetre ugyanis nem alkalmas se az anya, se az apa, se a baba, sem pedig a nem szó, más meg nincs a... hm... tarsolyában. Aztán Borcsi felveszi a szandálját kacsalábra, Ákos meg még sehogy, de küzd, én szólok Borcsinak, hogy cserélje meg a szandálokat, (én a megfelelő sorrendben helyeztem a lába elé, csak valahogy összekeverednek mindig), Ákos még mindig küzd, aztán olyan fél óra alatt felveszi az egyiket, akkurátusan összeilleszti a tépőzárat, csak előtte gondosan kihúzza a gyűrűből, amitől ugye az egész feleslegessé válik, úgyse szorul rá a lábára, majd megismétli ugyanezt a másik szandáljával is, végül is ráér, mert Borcsival még el fog tartani egy ideig a meccs, hogy márpedig őt egy cseppet se zavarja a kacsaláb, de engem meg igen, csere. Á, dehogy! De, most. Hát így vagyunk mi, aztán végül persze valahogy mégis elindulunk, és ez még a nyári verzió, mi lesz itt a sál-sapka-anorák-hótaposó-kesztyű-pulóver-vastag zokni időszakban!
Ja, amúgy voltunk a hétvégén a Tündérfesztiválon is, aminek meg az volt a különös bukéja, hogy egy egész héten át varrtam rá a gyerekek ruháját, Ákos manóingét például az utolsó öltésig kézzel, mert különben le kellett volna menni a garázsba a varrógépért, az meg macerás. Erre a Tündérfesztivál reggelén, amikor éppen adtam volna rá a manózöld hacukát, manóvári másodszülöttem megvetően közölte, hogy nem, és már ott sem volt, hanem a lakás túlsó végéről ordított, (ő így kommunikál, na) de engem se olyan fából faragtak, hogy fölöslegesen önmegvalósítsak varrjak jelmezt, úgyhogy rátuszkoltam a gyerekre, tanulj meg boldog lenni benne. Megtanult. Íme:

Borcsinak ment magától is:

Ez már a kép már az esemény vége felé készült, a tündérszárny, meg az egyéb kiegészítők akkor már az én outfitem részét képezték, mert hát mégiscsak kényelmesebb egy tündérszárnyat a hátamon hodani, mint a kezemben, és lennének még további érveim, hogy miért (voltam alapból manóruhában, és a Pé miért volt Pukk).
Na, a mai napnak a fénypontja a Pándi torta volt a Dömötöriben Illy kávéval az volt, amikor a gyerekeink a Fő téren szárnyas hangyákat üldöztek elmélyülten, fittyet hányva a város összes szépségére, igazuk van, mit sikongassanak, nekik ez a háttér a természetes, mindig látják. Amúgy rájöttem, hogy Sopron valójában egy mesekönyv illusztráció, menjetek csak végig egyszer az Új utcán (ami a nevével ellentétben iszonyú régi). Ja, és úgy látszik, hogy valóban megijedt az A terv a B tervtől, Sat Tv itt marad, internet velünk jön, de így is megspóroltunk húszezret. És ma amúgy is jó napunk van, mert a Pé múlt havi fizetésének a második harmadát is ideadta a munkáltatója a mai napon (27-én). Köszönjük szépen. Holnap pedig elvileg már nekem is lesz számítógépem, mert megjavították. Állítólag.

És tényleg

Valóban az HBO lemondása fáj a legkevésbé, számszerűen 2450 egységnyit.
Abban az esetben, ha hűséges maradok a T-Home-hoz, ahogy azt aláírtam, és tovább visszem a kábeltévét az új címünkre, a fájdalom foka forintosítva 30 ezer. Ezzel szemben ha esküt szerződést szegek, és beintek nekik, az csak 20 ezerbe kerül. Na most ez az a helyzet, amikor csúnyán ellenérdekeltté tettek abban, hogy tartsam az ígéretemet, ugyanakkor mivel a szolgáltatóval kötött megegyezésünk tisztán a kölcsönös előnyökön és a profiton alapul (mármint az ő profitjukon), szerintem nem gond ha bontok, és nem fognak megsértődni, vagy gaz hitszegőnek tartani. Legalább is az ügyfélszolgálatos hölgy nem célzott semmi ilyesmire, nem próbált a lelkemre beszélni, nem volt síri csönd a vonal végén, mint amikor a vezető szerkesztői állást mondtam vissza, hanem rögtön mondta az összeget, amiből arra következtetek, hogy fel vannak készülve a helyzetre.
Az internettel sokkal jobb fejek, ott a szerződésbontás húszezer, tovább vinni viszont csak ötezer valamennyibe kerül, szóval az jön velünk, úgyis úgy a szívemhez nőtt (utálom, lassú fos, és állandóan ledob a wifi, ha ketten netezünk). Legfeljebb anyukámnál kettő lesz.
A fentiekben a B tervet ismertettem, az eredeti terv az, hogy aki utánunk költözik ebbe a lakásba, átveszi az egészet, az háromezer lesz. B terv pedig azért van, mert attól általában annyira megijed az A terv, hogy beválik. Forrás: Mérő.

További problémák a költözés kapcsán

Most, hogy véget ért a Trónok harca első évada, felmerül a kérdés, hogy mit csináljak a feleslegessé vált HBO előfizetéssel. Egyébként ez az a sorozat, amiért sikerült teljesen elveszítenem a józan ítélőképességemet: habár a háttérben éppen valamelyik rész ismétlése ment, én képes voltam azt állítani, hogy ez valójában nem is kosztümös film, mivel Ildi éppen közölte, hogy nem szereti a kosztümös filmeket. Hát ha nem szereted, akkor nem kosztümös. Ezt szeretni fogod. Érted.
Attól tartok, hogy a HBO előfizetés lesz a legkisebb gondom egyébként, amikor a T-Home benyögi azt az összeget, amiért felbonthatom az egy évre aláírt hűségszerződést a telefon-internet-tévé-HBO kombóra. Költözünk, mondtam már?

Szünet

Röviden az van, hogy bekrepált a laptopom, vagyis a laptopom valószínűleg kifogástalanul működik, csak nem lehetek benne egészen biztos, mert a kijelzője viszont tönkrement. Nem akarok itten gonosz tréfákat sütögetni, de az jutott eszembe a helyzetről, hogy volt régen egy pasim, aki polgári szolgálatosként egy vak programozónak segített, és munka közben egyszercsak előállt ugyanez a probléma. Az expasim meg volt lőve, hogy most akkor hogyan tovább, a programozó meg csak röhögött, hogy kit érdekel a kijelző, meg hogy nem látni semmit, az tök normális ugyanis. Na most én ennyire még nem vagyok fejlett, hogy visszacsatolás nélkül kommenteljek például a Munkahelyi terror blogon (a kedvencem, csak ott fordulhat elő, hogy azon a véres igazságtalanságon siránkozik a hapsi, hogy kirúgták a benzinkutas állásából, mert baszki most figyelj, munka közben dohányzott.) Na szóval ilyenkor azért érintőlegesen már-már trollkodni szoktam, de csak azért, mert nickkel lehet kommentelni, ám valszeg névvel-címmel, ajánlott küldeményként is ugyanazt mondanám a csávónak: megérdemelted szépöcsém. Hát ilyenekről maradok én le mostanság, meg a kedvenc blogjaimról, mert hát a Pé gépét se stoppolhatom egész este, a nappalokról nem is beszélve, meg különben is mennem kell manóruhát varrni Ákosnak a tündérfesztiválra, Borcsi tündér outfitjét már megcsináltam délután, cukik lesznek. Majd jövök, ha kipucolták a gépemet, remélem, nem túl soká, és fotó is lesz.

Az ötödik, elveszett rubintréka húszperces

És van még az alvós rubintréka, ami hasra gyúr, és a következőképpen néz ki:
1. lefekszem aludni hanyatt
2. bedugul az orrom
3. felülök hasizomból
4. orrot fújok hasizomból
5. tengervizet spriccelek az orromba karizomból (belefér)
6. visszafekszem hasizomból
7. 27-30 másodperccel később goto 2. pont.

Azért húsz perc múlva már érezni a hatását.

Megkezdtük az átszivárgást

Igazából mi most tényleg költözünk, testben és lélekben egyaránt. Az úgy van, mint a vizsgára való tanulás (ha jól emlékszem még), hogy az ember mindenfélét csinál, kitakarítja a hűtőt, amit egyébként már öt éve nem*, hát ezért is annyira fontos éppen most megcsinálni,  mert már tényleg nem várhat tovább, blablabla. Nekem például tegnap pakolás helyett egész nap a Deák téri játszótéren kellett gyerekeket játszótereztetnem, mert annál fontosabb dolog nincs, mint hogy elegendő D vitaminnal és friss oxigéndús levegővel teljen meg a kis szervezetük ezeken a szép, fátyolfelhős, viharra készülődő napokon, de most nekem tényleg nagyon ütős érvem volt a játszótereztetésre, legalább is délelőtt, mert muszáj volt találkoznom isoldéval, még mielőtt elköltöznénk innen. Nyilván Pesten is tudtunk volna majd találkozni, csak az nem lenne ugyanaz, Sopronimádók Sopronban találkozzanak, és Pesten például nem tudta volna végignézni, ahogy Kalib küzd a két kis rohamosan fejlődő szervezettel, mert ha Pesten találkoznánk majd, akkor nyilván lepasszolnám a gyerekeket, mert le tudnám, bizony, ízlelgessük csak a kifejezést, rábízni a gyerekeket a nagymamára, ah, ismeretlen, de kellemes.
Aztán miután délután fél hatkor a játszótéren  a Pével kitaláltuk, hogy akkor mi most tettleg is költözésbe kezdünk, szerveztünk legott egy teherautót, hazamentünk, lefektettük a gyerekeket, és összecsomagoltuk a lakást. A gyerekszobához rutinosan nem nyúltunk, azt majd az utolsó pillanatban, a konyhából viszont úgy sikerült kihányni több tonna bizbaszt, hogy meg se látszik (mire jó ugye a konyhaszekrény), és nem is igen hiányzik. Na jó, most majd három hétig, a Végső Áttelepülésig nem sütünk teve alakú puszedlit (a macit meg a szívecskét még kint hagytam, sose tudni), sem pedig panna cottát, vagy creme brulée-t, mert mindegyikhez külön aszeszoár kell természetesen, de szerintem ez vállalható áldozat.
Fejben meg már egészen Körmöspálcáson vagyok, elméletben mindent elrendeztem ott az utolsó szögig, kivéve az ovi ügyet, az még kicsit billeg. Ami azt illeti, Borcsinak is könnyebb megmagyarázni a hazatelepülésünket, mint tavaly az ideköltözést, azt szerintem ő még máig sem érti, ejh, hogy is tudnánk megértetni egy négyévessel, hogy azért jöttünk, mert szeretjük a szépet.
Ákos egyébként mostanában nagyon kis kesergős lett, gyakran sír, és csak hosszas dajkálás után hajlandó elaludni, amihez nyilván köze van annak is, hogy épp egyszerre bújik ki két hátsó foga, viszont ma verbálisan is megosztotta velem a szorongásait a maga négyszavas szókincsének a keretei között. Meséltem neki a költözésről, hogy milyen jó lesz, hogy mindennap találkozunk majd a nagyanyóval, mire kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy "anya?". Erre nekem kerekedett ki a szemem, és elmagyaráztam neki, hogy igen, anya is, meg apa, és Borcsi is lesz természetesen, nem csak nagyanyó. Basszus, lehet, hogy ez a szerencsétlen attól félt, hogy csak ő megy, mi meg suttyomban itt maradunk?  Remélem, sikerült megnyugtatnom szegénykémet. Hát nem úgy gondoltam én azt a gyerek lepasszolást, hanem csak egy kicsit, néha, ha nagyon muszáj. Egem már tényleg a lehetőség is boldoggá és felszabadulttá tesz, dehogy akarom én valóban gyakorolni**!

*ez természetesen nem ránk vonatkozik, a gyanútól is védve vagyunk, mi olyan gyakran költözünk, hogy mindenképpen kénytelenek vagyunk évente hűtőt pucolni.

**dehogynem.

Végülis akár nevezhetjük félnomád életmódnak a miénket

Mivel a Sopronba költözésünkkor előrelátóan megtartottuk az összes dobozt, most nagyon könnyű dolgunk van, kivéve azt, hogy természetesen valamennyi doboz el lett látva már egyszer felirattal, konyha, gyerekruha, dekor, stb.
Na most a kavarodás elkerülése végett, mármint hogy egyértelmű legyen, hogy melyik dobozfelirat értendő az aktuális költözésre, azt találtam ki, hogy megalkotom a dothraki szótárt. Ez úgy fog kinézni, hogy ezúttal (frissen kitalált) dothraki (vagy más) nyelven fogom feliratozni a dobozokat, és hogy el ne felejtsük a szavakat, egyben mégiscsak visszafejthető legyen, hogy melyik dobozban mi van, rögtön szótárba is kerülnek a használt szavak, a kiejtésükkel és a magyar megfelelőjükkel együtt.
Alighanem egy kiötlés, egy szótárba rögzítés és egy visszafejtés, vagyis három használat alatt be is vésődnek a szavak, a végén perfekt dokthraki leszek.
Sajnos az elvolt dolgok szavasítására ezúttal nem fog sor kerülni, mert a költözés merőben praktikus ügy, de ez nem baj, mert szerintem a dothraki szintén elég gyakorlatias nép, keveset foglalkoznak például lélekkel vagy filozófiával.
Az a helyzet, hogy szerintem ez vicces, a Pé szerint viszont nem, ójaj.

Speciális tennivalók költözés előtt

1. Megkeresni a gyerekszoba ablakának a kilincsét, amit azért szereltünk le, és tettünk el azóta is ismeretlen helyre, hogy a Poji nehogy kiessen (sanszos volt).
2. Elmenteni a benti gépről a fogászati panoráma röntgenemet.
3. Elvinni a Borcsi biciklijét 3 hónapos, garanciális átvizsgálásra.
4. Kidolgozni az Y alakú koktélos poharak, és a dizájn vécékefe biztonságos elcsomagolásának mikéntjét.
5. Lefesteni a különböző falakon a különböző kávéfoltokat.
6. Elhozni a tai-chi teremből a tai-chi cipőmet. 

A lista alighanem bővülni fog még.

Hazatérés, avagy a Nagy Hátraarc

Hazamegyünk. Körmöspálcásra, végleg. Asszem.
Jelen pillanatban azon fáradozunk, hogy az elmúlt egy évet fel tudjuk fogni egy csodálatos, hosszú, kalandos, megismételhetetlenül szépséges, ám picsa szörnyen drága nyaralásnak. A helyzet az, hogy Sopront továbbra is imádjuk, a legszebb és legizgalmasabb város, álmaink netovábbja, csak hát az élet nem álom, hanem valóság, meg realitások, és a reneszánsz meg barokk belvárosból, és a sokszor átépített gótikus alapokból nem lehet megélni. Ami azt illeti, a Péter jelenlegi állásából sem, vagyis megélni még csak-csak, de hát jó lenne gyarapodni is, meg tovább lépni, házat venni, ilyenek.
A nagy felismerés egyébként az óvodában csapott homloklebenyen, amikor is Tarsolylemezke óvónéni levezette, hogy az óvodai ünnepségeknek a szülők, nagyszülők jelenlétével az a célja, hogy demonstrálja a gyermeknek, hogy az egész család mögötte áll. Kivéve a mi családunk a mi gyerekünk mögött, vagyis elvileg de, mert mindenki nagyon szeret mindenkit, csak nincsenek itt. Bár inkább mi nem vagyunk ott, mert mégiscsak mi jöttünk el onnan. És akkor még volt az unokahúgom óvodai ballagása, amikor is egy egész napot vidáman együtt töltött-iszogatott-eszegetett a család, és a tesóm olyan meggyőzően ütötte a vasat, hogy takarodjunk már haza, mit bohóckodunk itt a világ végén, mennyivel jobb lenne már mindenkinek, ha együtt lennénk, hogy tisztára meghatódtam rajta, még akkor is, ha ebből főleg ő fog profitálni, mert már előre látom, hogy életem további részében az ő gyerekeit fogom bébiszittelni. De még így is legalább száz százalékkal megnövekszik annak az esélye, hogy időnként mi is leléphetünk a férjemmel kettesben, gyerek nélkül, mert a jó Nagyanyó, és az imádott unokatesók legalább olyan szuper és megbízható társaság nekik, mint a saját szüleik. Na most ilyen nekünk itt nem volt, vagyis de, ritkán, maximum két órára, bébiszitterrel és gyomorgörccsel, hogy jaj, minden rendben van-e, jajistenem, ugye nem sírnak. De Nagyanyó minden gyereket megvigasztal, tutira.
Szóval mindent összevetve úgy döntöttünk, hogy idén még nem leszek felelős szerkesztő, bár ki tudja, lehet hogy mégis, csak nem Sopronban, hanem Körmöspálcáson. Mert odaköltözünk, rendesen, a családhoz, nem Pestre, hanem a Pé majd bejár dolgozni, teljesen kulturált vonattal kb. 50 perc az út, belefér. Nekem meg lesz végre családom, és végre nem egyedül kell küszködnöm, meg logisztikázni állandóan, hogy mindent meg tudjak oldani segítség nélkül, ami azért marha nagy áldozatokat követelt, de persze megérte, csak elég volt.
Az egyébként egészen meglepő volt, hogy mennyi embertől kellett itt elbúcsúznunk, és milyen mélységes döbbenettel, hosszú csönddel fogadták a bejelentést. Igen, mi is sokat rágtuk, hogy mi legyen, mert a maradás mellett is lenne érv elég, például hogy összefacsarodik a kis szívem, ha rágondolok, hogy elhagyjuk Sopront.
És persze azzal is tisztában vagyunk, hogy ezzel vége a vándoréveknek, több város nem lesz, új életet nem kezdünk már. Mert Pestről még ki tudtuk mozdítani a gyerekeket, Sopronból  még ki tudjuk tépni magunkat, de ha egyszer belejövünk abba, hogy nem nekünk kell mindig, minden fronton helyt állni, és résen lenni, hanem van segítség, a gyerekek meg rájönnek, hogy némá, nekik is van családjuk, és ez mekkora királyság már, na, annak nem lehet csak úgy véget vetni.
Vagy mittudomén, nincsen nekem kristálygömböm, sose tudni, mit hoz a jövő. Most ezt hozta, és jó lesz, alig várom. Kivéve a dobozolást, szólítsatok nyugodtan Tótnénak.

A romlás virágai 2.

Igaz, hogy az 1. rész még Fleurs du Mal címen futott, de hagyjuk az okoskodást, mert nem fog illeni stílusában a mostani posthoz. Anyázunk ugyanis.
A mi társasházunk nagy barátságban volt a három szomszéd házzal. A gyerekek a közös kerítések lyukain mászkáltak át bandázni, néha vagy 20-an voltak, használták az egymás udvarain lévő játékokat, bujkáltak a bokrokban, űrhajót építettek, ilyen az igazi buli gyerekkor szerintem. Minden volt, homokozók, ugrálóvár, kis ház, hinták, mászókák, és a többi, itt senki se járt a prolik közé a nyilvános, ám kutyaszaros játszótérre, ami egyébként Sopronban mind egy szálig Soproni Polgárok Parkja néven fut, vihihi. Erre jött itt a szomszédba egy nagyhangú idióta, aki addig vinnyogott, míg a társasházuk minden irányba megjavíttatta a kerítést, és megszűntek az udvarok közt az átjárók a lyukak. Most a gyerekek, akik eddig minden délután együtt játszottak, úgy néznek a túlpartra a drótháló lyukaiba kapaszkodva, mint a koncentrációs táborokban, bandázásról szó sincs, mindenki csak vágyakozik a régi barátokhoz, de hát ugye az utcára nem szabad kimenni, a szülők meg vagy ott vannak körbe kísérgetni őket, vagy nincsenek, és hát az már más is, más szabadságfok, amin szerintem egyébként nagyban múlik a vakáció minősége. Mert ha a gyerek szabadon van, és mehet, amerre lát, mert biztonságban van, az egészen más, mint ha az anyja állandóan fogja a kezét, és az orrfújással vegzálja*.
Egyébként ezek a kerítések nem is ahhoz a házhoz tartoznak, amelyik megcsináltatta őket, hanem minden oldalról a szomszédhoz, mondtam is nekik, hogy pereljék be őket, mert elrontották az ő jó kerítésüket, hát micsoda felháborító dolog már, hogy tönkre teszik az ő jó lyukaikat, megszüntetik mintegy, vérlázító!
Na, nekünk már úgyis mindegy, mert elköltözünk.
Folyt. a köv. postban.

Egyébként nyilván Lustanyu megfelelő postjáról jutott eszembe ez az egész, kikívánkozott, na. Nem a költözés, hanem a szomszéd köcsögsége.

* nyilván a nagyobbakra gondolok, nem a mi 2 és 4 éveseinkre. Mi mindig lent vagyunk velük, természetesen.

Post, amely legfeljebb egy másik Trónok harca rajongónak érdekes

Gondoltátok volna-e, hogy Robb Stark ilyen cseles csávó? És elfogta Jaime-t, a Királyölőt, húöcsém! Na, így már nem is aggódom annyira, amiért a köcsög kis Joffrey lefejeztette Ser Eddardot - bár a zsíros haja ellenére azért elnézegettem volna őt még egy pár évadon át - mert mégiscsak jó kezekben hagyja Derest.
No de mit szóltok ahhoz, hogy Drogo haldoklik? Kemény kis csaj lett ez a Daeneris, én tizennégy évesen még a rúzst is a fülemre kentem, nem valószínű, hogy szembe mertem volna szállni egy horda ágaskodó (...) dothraki csődörrel az uram életéért, de hát mindenkinek más a sorsa, meg a képességei. A nagybácsi meg a Falon, eh.
Aryáról meg valahogy elhiszem, hogy majdcsak kitalál valamit.
És most megyek, és elolvasom a Hogyvoltot, ha kész van már.
Egyre inkább úgy érzem, hogy nem sok az a részenkénti ötszáz forint fajlagos költség ezért a sorozatért, ennyi jut ugyanis egy-egy epizódra a havi HBO előfizetésből, más filmet ugyanis azóta sem sikerült megnéznem. Valahogy nem vagyok az a tévézős típus.

Ákos énekel

Muhaha, videó

Sajnos technikai okokból kattintani kell, nevetgéljetek ti is.

Ákos kezében az ott egy Barbie-szabású Belle baba, ami énekeli a Szépség és a Szörnyeteg betétdalát. Ákos vele énekel, vihihi.

Fleurs du Mal

A csapból valami barnás izé folyik, a WC lehúzás után olyan, mintha... izé, elmaradt volna. Hamarosan tehát meg fogjuk tudni, hogy milyen a brokkolikrémleves enyhén szénsavas Theodora vízből főzve.

Egyszercsak

És az milyen már, hogy hirtelen kikezd velem a hentes, akinél egy éve vásárolok, csak mert ma gyerek nélkül voltam húsért, vagy lefogytam, vagy mit tudom én.

Update: csapta volna inkább kétfelé a karajcsontot flörtölés helyett, legalább ennyivel beljebb lennék. Vagy a csont a fazékba.

Karrier

Még nem is mondtam, hogy a minap felajánlották nekem az egyik helyi közéleti magazin felelős szerkesztői állását. Szerintetek mit mondtam?

Az alkaltom leginkább Johnny Bravoéra hajaz mostanában

Aki pedig a fogyókúrám miatt aggódik, annak jelzem, hogy a valaha volt legkisebb nadrágomat nem találom már, (felnőttkori nadrágra gondolok, nem egy rugdalózóra, vagy ilyesmi), de az aktuális kedvenc most éppen egy 55-57 kilós koromból átmentett szépséges fehér darab. Ami mondjuk eléggé érthetetlen annak tükrében, hogy mégiscsak 61 kiló vagyok. Biztos karra izmosodtam, vagy valami, mert a régi 36-os blúzokat sajnos körülbelül a középső ujjam második ujjpercéig tudom csak felhúzni.

Vesszen!

És egyébként megint megyek az OTP-re keresni, lassan úgy érzem, hogy az egész nem ér ennyit, majd csinálok inkább egy másik céget, hamarabb végzek.
Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy ha S. P. még egyszer kinyitja a száját, én belelépek.

Napi jó hír

Hatalmas előrelépésről számolhatok be az osztrák népnevelés terén: ma a fogorvos várójában annyira kitartóan csak magyarul voltam hajlandó köszönni egy osztrák házaspárnak, hogy végül kicsúszott a szájukon egy "vizsontlatazsra".
A jutalmuk egy hatalmas, sugárzó mosoly volt az immár épnek látszó fogazatommal. Az első.

Közvélemény kutatásunk ezzel kapcsolatban oldalt, klikkeljen ön is, nyilvánítson véleményt!

Elmondom hát

És most megint megyek, hogy az OTP eltartásáért dolgozzam, fájdalom. Annyira sajnálom magam ezért a munkáért, hogy ezt minden egyes erre fordított óra előtt meg kell, hogy osszam valakivel, a Pé meg nem veszi komolyan az ez irányú sirámaimat. Biztos azért, mert ő tényleg keményen dolgozik nap mint nap.

Mi van?

És még azt szeretném megkérdezni, hogy mi történt, vagy történt-e valami, hogy így megugrott az olvasottságom egyik pillanatról a másikra. Mondom, új lány vagyok még itt. A régi helyen ilyenkor címlaposságra gyanakodtam, de itt nincs címlap tudtommal.

Csak fejben

Gondolatban már összegyűjtöttem vagy tizenöt ütős poént a készülő Implant 2. postomhoz, avagy hogyan viselkednek az ideiglenes pótlások a protézisragasztó fölött (furcsán), csak annyit mondok, hogy vásárláskor igyekeztem úgy tenni, mintha Corega urat a nagymamámnak venném, nem tudom mennyire voltam hihető (mosoly). Csak sajnos most nincs időm megírni ezt a postot, mert most éppen az OTP-t tartom el. Aki szereti a Kalib hosszú postokat, az elmorzsolhat egy csendes kurva anyád ejnye-bejnye OTP-t az orra alatt.
Mindjárt csinálok egy "magyarázkodik" tag-et.

Én mondtam, hogy tök égő vagyok n+1. rész

Kalib: - Ajaj, Borcsikám, alighanem nekem egyetlen piros ruhám sincsen. Most mit fogok felvenni az óvodai ünnepre piros Pünkösd napján?
Borcsi: - Nem baj, anya, majd te leülsz valahová, és nem mutogatod a ruhádat.

Felkészülten várjuk

Az azért már erősen szaranyaságba hajló, amikor az egyik gyerekem torokgyulladásos, mára belázasodott, a másik meg rubeola/skarlát gyanús (mindkettő van az óvodában, a Borcsin pedig pöttyök), Nurofen meg nincs itthon egy centiliter sem, annak ellenére, hogy tegnap, és ma is voltam gyógyszertárban, és zsákszám hordtam nekik haza az orvosságot.
Ügyes, nem?
Egyébként úgy volt, hogy van itthon, találtam is a szokott helyen egy teljesen üres üveggel, ott állt példás rendben becsomagolva a dobozában, még a pipetta is mellette volt.

Spanyolviasz helyett

Legyetek kedvesek, és áruljátok el nekem, hogy honnan neszelitek meg, hogy írtam új posztot. Nem tudom ugyanis nem észre venni, hogy olyankor sokkal több olvasó jár a blogomon. Új lány vagyok még a Blogspoton, na.

Ja, és komolyan mondom, hogy áruljátok el, kommentben, mert úgy látom, erős biztatásra van szükség (ez most az!), mert a szavazáson például az én drága olvasóimnak csak minitöredéke klikkelt, mijéééé'?

AI

Fekszünk az ágyon a Pével, délutáni alváshoz készülődünk.
Kalib: - Jó büdös halszagom van.
Pé:- Ühüm.
Kalib: - Viszont én leszek a legokosabb (omega 3, ugyebár).
Pé: - (kuncog a markába)
Kalib: - Miért, te mikor ettél halat utoljára? A tavasznyitó hajózáskor? Ja, jut eszembe, adagoltam neked mindennap az omega 3 kapszulát. Tudod hogy hívják ezt? Mesterséges intelligencia!

Fürdetés-idő

Kint ugat egy kutya, a fürdőszobában Borcsi énekel "angolul".
Kalib: - Nem lehet lehalkítani?
Pé: - A kutyát, vagy a gyereket?
Kalib: - A gyereket. A kutyát már megszoktam.

A munkával kapcsolatos észrevételeim

Bizonyos szempontból én igenis tudok nagyon keményen dolgozni, de most, hogy fogok is, már nem szeretnék annyira.
Valószínűleg ez a motiválatlanság kapcsolatban áll azzal, hogy ebből a pénzből nem (sem) csini ruhácskákat fogok vásárolni magamnak, hanem eltartom az OTP-t, mert elég sokat eszik a szülések miatt négy éve pénzforgalom nélkül álló céges számlám - derült ki a minap, a bevallási időszak kapcsán.
Bezzeg amikor az implantátumaimra kerestem, nagyon ment a munka. 

Körülír

Borcsi: - Láttam egy ismerőst, aki a családomban igazából létezik.
Kalib: - Az apára gondolsz?
Borcsi: - Igen.

(Mert úgy szoktunk rendezvényre menni, hogy elkeveredés esetére a gyerekek karjára felírjuk tollal a telefonszámomat. Be vannak tanítva a teendőre: oda kell menni egy ismerőshöz, és segítséget kell kérni tág karmozdulatokkal mutogatva a telefonszámomra. Ha ismerőst nem látnak, akkor a kettes számú célszemély néni kisgyerekkel, ha olyan sincs, akkor sima néni, majd fiatal bácsi következik a problémamegoldó sorban. Ők a legkevésbé rizikós csoportok, ha értitek mire gondolok. És a mai koncerten Borcsi szem elől tévesztett engem egy pillanatra, de semmi baj nem volt, mert... ugrás a fenti beszélgetésre.)

Megegyeztünk?

Borcsi: - Akkor csapj bele az orromba!

Rubintrékalédi gyerekei

Borcsi: - Anyaaaaaaa! Sír a Poji!
Kalib: - Vajon miért sírhat a Poji?
Borcsi: - Biztos izomláza van.

Hiszünk a vitaminokban

Ákos előtt bogyó szortiment

Rutinos anyuka már eleve partedliben viszi a piacra a gyerekét, az árus nénik és bácsik pedig gyönyörködve nézik, hogy ez az áldott szép gyermek milyen ügyesen tömi a szájába a gyümölcsöt, egyiket a másik után, adjon még neki, látja, fiatalasszony, hogy ízlik a babának, vigyen belőle egy kilót! felkiáltással. Fegyverül használják ellenem a fiamat, zsarolható lettem. 

Öregkorom gyámola gyakorol

Ákos egyre félelmetesebb. Az addig oké, hogy dackorszakos, és a leggyakrabban használt szava a NEM (mondjuk mást nem is mond egyáltalán), viszont a NEM-et a nagyobb hatás kedvéért olyan dühös torokhangon tudja előadni, mintha ő lenne khal Drogo, és éppen a közeljövőre vonatkozó terveit ismertetné az embereivel, melynek központi eleme a falvak feldúlása, felperzselése, és az asszonyok megbecstelenítése. Ha ti is láttátok. Ha nem, akkor olvassátok, másnak is tetszett.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy van Ákosnak egy nagyon aranyos NEM-je is, ami úgy hangzik, hogy (elgondolkodón) memmem. És még a fejét is ingatja hozzá. Most kellene valahogy beakasztani nála ezt a tudást, mert számtalan kellemetlenségtől kímélné meg magát az életben, ha később is tudna majd nemet mondani.

Implant

Hát most az van, hogy a mai napon a testembe ültettek kettő darab implantátumot. Én a magam részéről soha nem elleneztem az ilyesmit, szerintem a tudomány és a technika vívmányai azért vannak, hogy az ember életminőségét javítsák, vagy mondjuk a szépségén dobjanak egy jelentőset, az se az ördögtől való ám, szóval hülyeség lenne nem kihasználni a kínálkozó lehetőséget.

Úgyhogy most kurvára kicsit fáj a szám. Ja, nem a mellemet műttettem meg (sajnos), hanem a tejfogaimat cserélték le implantra, úgyhogy most várjuk a fogtündért. Remélem, reggelre megérkezik, és hoz valami berillköves diadémot fájdalomdíjként. Esetleg egy cipőt, amit elméletben már megterveztem magamnak, csak még egyetlen boltban sem láttam, ez például eléggé tündérnek való feladat, nem?
Szóval nekem ma 13.40-ig volt még három darab tejfogam, amelyek az eredetileg tervezett 5-6 év helyett harmincötöt töltöttek a számban, nem lévén utánpótlás, és ezeket ma kilökték, és művileg pótolták bele az állcsontba, szaporodik számban az idegen anyag. A fogászati implantáció egyébként ma már egy bevett eljárás, de attól még csontműtét, na ahhoz képest viszont kimondottan jól vagyok. Az implantáció egyébként azért jó és hasznos, mert így anélkül lehet a hiányzó fogakat pótolni, hogy a rögzítéshez a mellette lévő fogakat lecsiszolnák, vagyis hogy egészséges fogakat kellene beáldozni.

Úgy kezdődött, hogy megérkeztem a rendelőbe, ahol kitöltettek velem egy több oldalas kérdőívet az egészségi állapotomról. Én az ilyesmit marhára élvezem, szeretem, ha kérdezgetnek tőlem, de ez azért egy kicsit egysíkúra sikerült, mivel se aranyerem, se stroke-om nincs/nem volt sose. Meg a többi sem, és kórházi kezelésekhez is csak a szüléseket tudtam beírni, örüljek neki. Aztán megérkezett az asszisztencia, marha komoly, hárman voltak!, és a kezembe nyomtak egy marék gyógyszert, hogy én ezt most beveszem. Bevettem, ők tudják. Aztán jött a steril ruhába öltöztetés, köpeny, sapka meg minden, na, akkor már kezdtem egy kicsit ideges lenni, mert egészen odáig azt hittem, hogy megyek, szól valami lágy jazz a rádióból, az implantológus orvos eltréfálkozik velem, közben észrevétlenül befúrja a cuccot. Ehhez képest a rendelőben átható alkohol szag fogadott, mert még az ablakkeretet is lefertőtlenítették előttem, aztán rám terítettek vagy öt réteg steril lepedőt, hogy még a szemem se látszott ki. A doki néha megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mert sajnos ahogy én elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, minthogy le volt takarva a fejem, csak a számnál volt egy lyuk praktikusan, anélkül ugyanis nehéz szájműtétet végezni, nekik se volt vizuális kontakt a belvilággal (velem). Így hát néha érdeklődtek, Kalib, jól van? Áhá, mondtam mindahányszor, és próbáltam artikulálni, bár nem volt egyszerű, tekintve, hogy a fél fejem el volt zsibbasztva, az állkapcsom meg ki volt peckelve. Azért megértettük egymást. A doki persze ellőtt néhány poént, amin szétröhögtem magam, jó volt. Aztán már csak a fúró hangját hallottam, meg a racsnis kulcsét, ahogy behajtották a csavart az állkapcsomba, kb. tíz perc per fog, és kész. Érezni semmit nem éreztem, és ez így is maradt még vagy két óra hosszán át. Majd elmúlt az érzéstelenítő hatása, ami egyrészt jó volt, mert akkortól például tudtam inni anélkül, hogy tévedésből a seggembe fülembe tettem volna a poharat, tekintve, hogy azt se tudtam, hol a szám, viszont jött némi fájdalom, ami nem volt annyira jó, de kaptam rá jégakkut, meg egy zsák gyógyszert. Andi barátnőm, aki hasonló műtéten pár napja már átesett, azt tanácsolta, hogy csomagoljam a jégakkut textilpelenkába, ami zseniális ötlet volt, mert a pelenka a csorgó nyálamat is felfogta egyúttal. Szerencsére akkora jegeszacskót kaptam, hogy az egész fejemet befedte egyik implanttól a másikig, és már tök profin el tudom rendezni az arcomon, hogy levegőt is kapjak, sőt vezetni is tudjak vele, ami azért volt fontos, mert pár óra múlva mehettem vissza az ideiglenes fogpótlásért*, úgyhogy máris szép vagyok.
Most megyek gyereket fürdetni, aztán jövök vissza.
Nos, az ideiglenes fogpótlással vannak problémák. Mondjuk azért ideiglenes, hogy ezen ne kelljen sírni, viszont mindenképpen zavaró, hogy lötyög. Jelen pillanatban úgy érzem magam, mint a nyolcvanéves full protkós nénik, akik a nyelvükkel folyamatosan igazgatják a műfogsorukat, ami hajlamos az elmozdulásra, még rosszabb esetben váratlanul a mélybe vetik magukat, természetesen szájüregen kívül. Szerencsére itt egyetlen fogról van szó (a másik illeszkedik), de mivel azt sem szeretném lenyelni egy óvatlan pillanatban, és szétrágni se lenne jó, evéskor érdemes kivenni.  Na most ez egyrészt megfoszt a társaságban étkezés élvezetétől, ami nem olyan nagy baj, tekintve, hogy úgyis fogyókúrázom, másrészt viszont mégiscsak egy tarthatatlan helyzet ez. Úgyhogy péntekre kapok egy másikat, amit a szomszédos fogakhoz fognak ragasztani, és nem fog lötyögni. Erre a jó hírre azért szöget ütött a fejembe, hogy ha ezzel a módszerrel, vagyis a szomszédos fogak lecsiszolása nélkül, pusztán ragasztással rögzíthető egy fogpótlás, akkor miért is vetettem magamat alá ugyanezért az eredményért egy méregdrága csontműtétnek? Egyébként nyilván van erre megfelelő magyarázat, csak az jelen pillanatban nem áll rendelkezésre, viszont pénteken megszerzem, és megosztom az érdeklődőkkel.

Kérdőívünk a témában oldalt. Klikkoljon! Nyilvánítson véleményt!

* az implant csak egy gyökér, ami belegyógyul a csontba, ez rögzíti majd a felépítményt, vagyis a fognak látszó tárgyat, ezt később csinálják meg, hm, gyógyulás után.