Amelyben nem akadunk fenn az időjáráson. Tél van, na

Most itt az volt, hogy a Borcsi megtaknyosodott, itthon volt velem egy hétig, ezért nem jutottam gépközelbe. Este meg azért nem lehet blogolni, mert ha bejövök a dolgozószobába, a gyerek alvás helyett kiszaladgál, hogy "de anya azt akartam mondani, hogy adjál puszit meg ölelést", én meg mondom neki, hogy tessék, puszi, ölelés, de kint meg mínusz tizenöt fok van, úgyhogy most inkább ne szaladgáljon ki. Ami mondjuk tök irreleváns infó, mert elvileg mi köze van a gyereknek a kinti hőmérséklethez, gyakorlatilag viszont itt nincsenek fűtve a folyosók/lépcsőház, úgyhogy éppen hogy nem fagynak meg a virágok, meg a gyerek, amikor kiszaladgál. Ezért nem volt most post.
Hír viszont, hogy  alighogy behordtam a fáskamrába az utánpótlás tüzelőt (friss levegőn végzett könnyű fizikai munka, romantikus vidéki hangulattal) leesett a hó, amit várva vártunk, és ki kell használni, és pont jókor jött, mert úgyis készültünk a Bakonyba Etáékhoz. Úgy volt, hogy szombaton hatalmasat fogunk szánkózni meg hógolyózni a Bakony lejtőin, ezzel tartottam sakkba a gyerekeket egy hétig, hogy aki nem viselkedik rendesen, az nem hógolyózhat, de a végső ítéletet a természet mondta ki, mert ott meg szinte egyáltalán nem volt hó. Másnap viszont itthon, Körmöspálcáson, laza futólépésben kikocogtunk szánkózni a Gerje-partra, ami nagyon vidám dolog volt. A gyerekeket szánkón húztuk magunk után, ők nem futottak.
A Gerje-part a környék legnagyobb lejtője, hossza kb. tíz méter, a szintkülönbség pedig egy, de mondjuk ez a gyerekek korában nem is olyan nagy baj, a miénkben viszont igen; magamban azért megjegyeztem, hogy Etáék bakonyi házának a kertje majdnem kétszer akkora szánkópálya lett volna, mint ez, mindegy. Kárpótlásul viszont megkaptuk itthon az idei legnagyobb havat, és most meggyőződésből beszélek, mert szombaton tényleg végigautóztunk az országon, de csak itt, Körmöspálcás belterületén volt igazán nagy hó az utakon. Amúgy egyszer látni véltünk elsuhanni egy hókotró autót, szigorúan felemelt lapáttal, nehogy beleérjen a hóba, és még a végén elkotorja a havat. Már eléggé egy óra felé járt, amikor hazaértünk a szánkózásból, Poji csöndben kókadozott a bobon, gondoltuk, álmos már szegény. Itthon viszont megjegyezte, hogy hú, hát elég hideg volt kint. Akkor vettem észre, hogy szerencsétlen gyerek teljesen át van fagyva, mi meg hatalmas lelki nyugalommal húztuk őket magunk után, mert mégiscsak profi sícuccban indultunk el szánkózni, és nem köszvénytérdű mackónadrágban az itteni divat szerint, fenekük alatt párna, a szél sem érheti őket. Ehelyett még délután kettőkor is kék volt a Poji szája, én nem tudom, miért nem szólnak ezek a gyerekek, mielőtt a klondike-i csávók sorsára jutnak, bezzeg ha nem kap cukrot, azonnal kész egy órahosszás zokogásra.
Aztán mi is volt még? Ja igen, reggel a riasztó sípolására ébredtünk, ami azt jelenti, hogy nincs áram (valamint központi fűtés és meleg víz). Hú, bepánikoltam nagyon, hogy lesz ebből kávé, hogy lesz ebből felébredés? De aztán szerencsére találtam tegnapi maradék kávét, sőt szerencsére emlékszem még a tűzön melegítés fortélyára is, emellett még gyufa is volt itthon, hogy begyújtsam a gázt, mert ugyebár a szikra is elektromos. Mindezt felhúzott redőnnyel, az utcai világítás mellett, amit viszont háromnegyed hétkor lekapcsoltak, mert szerintük elég világos van most már. Biztos úton volt már amúgy az áramszolgáltatós ember, hogy kijavítsa a hibát, csak nyilván összefutott a hókotróval, azért nem ért ide időben, mondjuk reggelre, amikor kel a níp. Na mindegy, végül megoldottuk, sőt, még a gyerekeket is sikerült eljuttatni a bölcsibe-oviba, most jött el igazán a terepjáró ideje.
Amúgy meg itt a szörnyű nagy, húszcentis hóban már a vonatok se járnak, én nem tudom mi lenne mondjuk Svájcban, ha ott is így állnának az emberek a hóhoz. Hát nem lenne se Milka, se óra, az tuti, mert nem lenne idejük megcsinálni. Mert azért lássuk be, itt, a Kárpát-medencében azért évi egy-két havas hétre biztosan lehet számítani, oszt' rögtön megáll az élet, vonat nincs, hókotrás nincs, csak csempe a francba van. Szerintem itt arra használják az emberek a havat, hogy pár napig ne kelljen semmit se csinálni. Mondjuk én most Stannis Winterfell ostromára haladó seregénél vagyok gondolatilag (tessék egy kis Trónok harca, aki hiányolta már), akik hatalmas hófúvásban, méteres hóbuckák közt vánszorognak, napi átlag három kilométert haladnak, amire az északi urak röhögve mondják, hogy megcsókolta őket az ősz, a déli urak viszont már meghaltak. Mi lesz itt, ha valóban beköszönt a tél?
Na, erre eleredt a hó itt is.
És még azt szeretném mondani, hogy a Norbi-féle Nyírédes nevű termék nem helyettesíti a xilitet, az az egy százalék szukralóz ugyanis, amitől ugyan csak negyedannyit kell használni belőle, elrontja az ízét, pfuj. Ez akkor derült ki, amikor mínusz tizenkét fokban nem volt kedvem a Norbi bolttól eldideregni a DM-ig. Amúgy nyitni kéne a Tesco üzletsoron is egy rubintrékázót, biztos lenne forgalma, csak most meg már nem lesz időm, mert márciustól dolgozom, mondtam már? Ingyen adtam az ötletet, viheti, aki akarja.

WTF?

Borcsi: - Anyaaaaa! A Poji evett a cukros üvegből!
Kalib: - Hát... legfeljebb fosik... (eggyel több vagy kevesebb ilyen a családban már tökmindegy)... mert sajnos nem cukor van benne, hanem xilit.
Borcsi: - Az micsoda?
Kalib: - Olyan, mint a cukor, finom édes, és úgy is néz ki, látod, a Poji is összetévesztette, csak egy kicsit más.
Borcsi: - Igen. Olyan, mint a pattogatott kukorica!

Amikor ilyeneket mond, én nagyon remélem, hogy öt év múlva mindnyájunknál okosabb lesz. Más magyarázatba bele se merek gondolni.

Élvezetek a fogyókúrában - paleo ebéd, naná, hogy vasárnapi

Most, hogy ilyen szépen beindult a fogyásom, és a lakásban fellelhető legkisebb nadrágjaimat hordom (amik nem ugyanazok, mint a valaha volt legkisebbek, mármint felnőtt koromban, mert az 54 kilóra optimalizált darabok anyukámnál laknak), deszkára lapult a hasam, valamint az úszógumi is visszafejlődött, gondoltam, itt az ideje, hogy lazítsunk, és megkeressük az élvezeteket*, legalább is a paleo keretein belül. Vettem xilitet. Azóta a kávé egy ünnep, leszámítva, hogy bedöglött a régi kávéfőzőnk (eközben egy párhuzamos univerzumban), és mivel ezt pofátlanul hó elseje és másodika köré időzítette, a pótlására csak a legolcsóbb fajtából volt lehetőség (amely típus az Euronics-ban egyáltalán nem a legolcsóbb volt, csak ott szerencsére végül nem voltam hajlandó vásárolni, mert egyetlen eladó se méltányolta azt a körülményt eléggé, hogy én minden erőmet megfeszítve próbálok megakadályozni egy majdnem kétéves Isten Ostorát, hogy szétkapja a butikot, de az én erőim is végesek. Az eladók flegmája viszont határtalan volt, és halaszthatatlanul segédkezniük kellett a nyugdíjas házaspárnak mikrót válogatni, látszik, hogy helyén van az értékrendjük, úgyhogy átmentem egy másik boltba inkább), úgyhogy az új kávéfőzőnk most orrán-száján ereszt, ami biztos összefügg az olcsóságával, vagy nem, mert ugye az Euronics-ban egyáltalán nem volt olcsó, a fene se érti.
Eleinte kávéfőzés közben ki is tessékeltem Ákost a konyhából, hogy megakadályozzam, hogy a felrobbanó masinából kilövellő forró gőz fejbe csapja, ő meg méltatlankodva üvöltött természetesen, mit képzelek, majd ő tudja, de most már én is tudom, hogy az egész csak vaklárma, a masina nem esik szét, kávé lesz, forró gőz nem fröcsög messzire, végül is biztonságos a szerkezet. Csak gagyi, na. De a kávé finom, amióta xilit kerül bele. Amit egyébként nyírfából vagy kukoricacsutkából állítanak elő, természetes cucc, olyan ízű és állagú, mint a cukor, csak a glikémiás indexe 7 (nagyon alacsony, nagyon jó), a kalóriatartalma kb. a cukorénak a harmada, és kimondottan jót tesz a fogaknak. Csak azt nem értem, hogy ha a xilit ilyen nagyszerű dolog, akkor miért nem telepítenek az Alföldre végtelen nyírfaerdőket, futóhomokot megfogni az is jó lenne az akác helyett (amiből viszont méz készül, kalória- és szénhidrátbomba, pfuj), illetve miért nem használják xilit gyártásra az összes itthon termett kukoricacsutkát, hogy ne kerüljön kétezernyoccázba a xilit kilója, rejtély. Na, szóval van már alternatív cukor, jó lenne alternatív süti is a kávéhoz.
A paleo ebéd az évszázad gulyáslevese lett, marha tehetséges szakács vagyok, a krumplit átpöcköltem a gyerek tányérjába.
Utána muffin. Na most én úgy gondolom, hogy ha meg akarjuk változtatni a táplálkozásunkat, akkor ne keressük a helyettesítőket (ld. még xilit bekezdés, höhöhö), aki vega lesz, az ne húspótlózzon nekem, meg rántott szójázzon, aki meg paleózni akar, az ne gluténmentes lisztezzen, meg mit tudom én még mi van, paleo müzli, mert az röhejes (ld. még xilit bekezdés, muhahaha. Egyébként kb. 13 éve nem teszek cukrot a kávémba, a xilittel a Na-ciklamát helyett kerestem valami mást amúgy.) De ha már van xilit, akkor használjuk!
Sikerült belefutni egy olyan muffin receptbe - tök amatőr módon, mert az utóbbi négy évemet mégiscsak a konyhában töltöttem - ami minden jó tulajdonsága mellett éppen azt veszítette el, amiért az ember muffint süt: két perc alatt összevágja a masszát, oszt' belöki a sütőbe. Ezzel az erővel tortát is csinálhattam volna, mindegy most már.
Á, nincs is kedvem leblogolni a receptet. De legalább 4 hozzávalóval meg lehet oldani (tojás, alma, mogyoró, xilit), és nem kell bele plusz zsiradék. Bár ráragadt a muffinpapírra. 
Azért finom lett, mert törökmogyoróból (nyilván nem dióból csinálom!) nem nagyon lehet nem finom sütit sütni, csak azt szeretném még mondani, hogy a xilithez patikamérleget is adhattak volna, mert szerintem kristályszemcséken múlik kb, hogy megfelelő legyen az adagolása. A muffin kissé édestelen lett, de mennyivel rosszabb lenne már a másik véglet!

*különben is update Norbi azt mondja, hogy hetente egyszer el kell menni bulizni meg berúgni, na, ezt most beszámítjuk annak. Mármint a mogyorót a sütiben.