Önismeret

Én: - Elvittem a konténerbe másfél zsák divatszemetet. Kihánytam mindent, amit még a gyerekek születése előtt vettem.
Pé: - Kivéve azt, ami most van rajtad.
Én: - Ja, tényleg.

Ha középtávon gondolkodsz, ültess fát!

A hétvégén szakrális értelemben végképp körbe pisiltük a territóriumunkat, miszerint ezúttal már nem kivágtunk*, hanem ültettünk is fát. Szilvát.

Volt ugyanis a kert végében egy fehér rózsabokor, csak sajnos már több ága visszavadult, valamint a nyár elején elvirágzott (amit mi pont nem láttunk, mert akkor még nem volt a miénk a ház), utána meg hónapokig kerülgettük a szúrós ágait. Útban volt, na, meg vissza is vadult sok ága, szóval sok értelme nem volt, hogy ott legyen.
Okos kis Kalib erre azt találta ki, hogy verjük (mármint a Pé) ki a rózsabokrot, és ültessünk helyette szilvafát. Az legalább ugyanannyi ideig fehér virágba borulva pompázik, mint a rózsa, viszont utána 1.) nem szúr, 2.) ad gyümölcsöt, befőttet, lekvárt, 3.) és végső soron pálinkát is.
Ez után Ákos szabad idejében kiásta az ültetőgödröt a fának (mármint akkor szabadidejében, amikor elkezdett nyünyögni, hogy unatkozik, meg mit csináljak, nyenyenye, na, akkor elzavartam lyukat ásni a kert végébe, munkaterápiára mintegy. Nekem meg lett ültetőgödröm.

És akkor tegnap végre megvettük a szilvafát, ami ilyen hosszabb botnak néz ki jelenleg, az alján kis pamaccsal, az a gyökere. Valamint szaktanácsot is kaptunk, mondta a faeladó ember, hogy a gödörbe tegyünk érett marhatrágyát is, mert az jó lesz a fának. Ami amúgy mindenképpen csak 4-5 év múlva fordul termőre, szóval jelenleg, ebben az instant világban elég nehéz átérezni, hogy ennek egyszer majd haszna lesz, de mindegy, szóval trágyázni kell, nincs mese.

Na akkor elmentünk a teszkóba, hogy vásároljunk marhatrágyát, de marhára ki voltam akadva, mert hát a trágya az szar, és én szarért elvből nem fizetek. Mondtam a Pének, hogy vegyünk inkább sütőtököt, azt megesszük, és majd abból termelünk mi trágyát, de azt hitte, viccelek. Végül is egy kicsit igaza volt, bár volt egy kis megbicsaklás, amikor majdnem földhöz vágtam a pörge kalapomat mérgemben, ugyanis egyszer csak, tárgyakeresés közben eltűnt az Ákos. Jó, a körmölpálcási teszkóban eltűnni nem ugyanolyan, mintha a Mammutban hagytuk volna el a gyereket, de akkor sem volt meg. Utólag kiderült, hogy kakilnia kellett, úgyhogy elszaladt vécére.
Na most szerintem, ha lenne egy kis üzleti érzékem, beszámíttathattam volna, vittünk is, adtunk is, a különbözetet fizetem. A gyerek utána szerencsésen előkerült.

Végül a fiúk szerencsésen elültették a fát, meg vettem még két málnatövet is, és azokat is. Jó, jó, tudom, akik látnak a facebookon, tudják, hogy van málnám, még két hete is termett. Öt szemet. Mert ez egy ilyen örökkétermő fajta, aminek az előnye az, hogy novemberben is van málna, hátránya viszont, hogy mindig csak öt szem. Szóval a dömping elmarad, de majd most!

Hát, nagyjából ennyike a történet, pápá.

* természetesen értéktelen fák voltak. Tudom, a nagyvárosból nézve nehéz elképzelni létező kategóriaként az "értéktelen fát", de ebben a kertben tényleg marhasok ilyen ecetfa meg bodzafa, meg egyéb ilyen bizbasz van, amellett, hogy van jó néhány értékes, szép fenyő meg nyír, meg ilyesmi is foglalja a helyet. Szóval maradjunk abban, hogy ezekhez még egy feketeöves greenpeace-es se láncolta volna oda magát. Különben is kell a tüzelő télire.

Az új családi munkamegosztással kapcsolatban

Miután a Pé hősiesen belevetette magát a lakásfelújításba, engem meg lényegében kizárt belőle, de az nem olyan nagy baj, mert anélkül is van dolgom elég, egy egészen új módszert dolgozott ki a Feleség Legális Távoltartására. Nagyjából mindentől, ami az új otthonunkkal kapcsolatos.

A rendkívül körmönfont módszere úgy néz ki, hogy először is bedob egy problémát, például, hogy szarul néz ki Ákos szobájában kívülről az ablakkeret, csinálni kell vele valamit.
Én elkezdek ötletelni, amennyire tőlem telik, felvetem, hogy például begittezhetnénk, vagy hagyhatnánk a picsába, mert majd megnézem a lakossági energetikai korszerűsítés pályázatot, hogy mennyi idő alatt kell végezni a kivitelezéssel, és akkor ha úgy állnak a dolgok, akkor úgyis kicseréljük, szóval ránk rohadhat nyugodtan az ablak, nem baj. Ötletelek, ötletelgetek.

Erre a Pé általában közli, hogy egyik sem járható út, és meg is indokolja hevesen, hogy miért hülyeség, amit én AKAROK.

Ekkor általában közlöm vele, hogy akarja a franc, csak felvetettem, a tököm tudja, hogy működne-e egyáltalán.

Végül közli, hogy én csak ne ötletelgessek itten, mert nem értek hozzá, és ezen a ponton általában faképnél hagy.

Valójában ez a dolog engem egy cseppet sem bánt, mert egyrészt tényleg nem értek hozzá, másrészt meg mit idegeskedjek addig, amíg ilyen kérdésekkel cselez, hogy milyen legyen az ablakkeret kívülről, meg hogy mivel eressze be a parketta réseit. Úgyse nekem kell csinálnom, sőt, ha akarnám, se csinálhatnám, mert úgyis addig morog, hogy szarul csinálom, amíg inkább hazamegyek. Én meg ugyebár amúgy is holisztikusan nézem azt a házat, szóval majd én akkor fogok legközelebb vitába szállni a Pével, amikor bútorozunk. Addig tőlem azt csinál a padlóréssel, amit akar.

Addig is, én szívesen sorolok a kérdésedre válaszolva mindenféle kivitelezhetetlen megoldásokat bármilyen témában, ha téged, drágám, az nyugtat meg. Még az sem zavar, ha mondat közepén faképnél hagysz, ha közben meg ilyen szépen haladsz a felújítással. Én meg addig elmegyek függönyt meg szőnyeget venni, hogy azzal is haladjunk, deal?

Jelenetek egy házasságból

Házasságunk nyolc éve alatt a férjem most először fogalmazott meg kritikát az étellel kapcsolatban, amit elé tettem.
Azt is a zacskós Smack levesről.

:D

Indulunk ebédelni

Pé: (feláll a gépe mellől) - Meddig várjak még rád?
Kalib: (még dolgozik) - Fess ki!
Pé: - Filctollal? Rajzolok neked egy hitlerbajuszt.

A gyerekek néha tényleg nagyon hülyék

Ülünk a konyhaasztalnál a Pével, eszünk. Megérkezik Ákos.

- Apa, mit csinálsz?

- Tücsköt herélek, de tényleg, szerinted mi a jóistent csinálok, kisfiam?

- Eszel????

Ilyen szépet még sosem mondtak nekem

Nézzük a tévében szerelmesen összebújva Jamie vidéki konyháját.
Pé: - Jól van, jól van, kapsz te is talicskát.

További szép kilátások a határtalan optimizmusom jegyében

Úgy azért egészen más strandolni, hogy legalább Borcsi lába leér már az élménymedencében, Ákos meg sose félt semmitől, ha ott az úszógumi. És már egyik sem indul el világgá, hogy majd levadássza a rézfaszú bagoly, vagy mit tudom én, éjszakára hazavergődik, vagy bemondják a hangosbemondóba az elveszett kisgyereket, hanem képesek egy húsz méter sugarú körön belül maradni, valamint egyik sem indul el saját szakállra fagyit szerezni magának, hogy majd jön a szülő a Nagy Pénztárcával, és kiváltja, ilyenek. Vagy lehet, hogy csak azért volt most más az élmény, mert apa is ott volt, hát komoly terveim vannak nekem ezzel az életmóddal. Mármint hogy apa itthon van velünk.

A házastársi együttműködéssel kapcsolatban

Hát itt meg most ma volt a Pének az élete legboldogabb napja, mert kapott sufnit. Én egyébként totál megértem őt, az újságban is olvastam, hogy a férfinek sufni kell, mondjuk ő valamilyen megmagyarázhatatlan okból ragaszkodik a "műhely" megnevezéshez, és reszel. Én meg azóta Éder mesternek szólítom magamban, de ez őt nem zavarja, mivel nem mondom neki. Így aztán nyugodtan önmegvalósíthat, be is rendezte magának a műhelyt egy hétvége alatt, kipakolt belőle száz tonna plafonig szart, és bepakolt vagy ötven tonna egyebet, szerszámot meg mindent, mellesleg szép, régi bútorokat is, amiket lecsiszol nekem, mert rendes, én meg majd lefestem öregre, mert mostanában shabby chic mániát kaptam. De tényleg nem ezért örülök a műhelyének, nem önös érdekből, dehogy! Hanem mert ez a hobbija, és nem mondjuk a világ nyolcezreseit megmászni, mert az kurvaszar lenne.
Én egyébként azt gondolom, hogy a mi házasságunk azért működik ilyen jól, mert nem akadályozzuk, hanem ellenkezőleg: támogatjuk egymás elképzeléseit. Ő biciklit épít, én scrapbook-ot csinálok, ilyenek, és nem mondjuk egymásnak, hogy ne csináld már, mert ebből a pénzből vehetnénk öt négyzetméter csempét, vagy új padlószőnyeget, vagy mit tudom én, mert nagyjából fel tudjuk mérni, hogy egy tízes skálán mondjuk kettőnk átlagában hármas lenne az új szőnyeg, a bicikli viszont nyolc*, úgy, hogy én ebből mondjuk egyes vagyok, na jó, ötös, amennyiben mégiscsak jó az nekem, ha ő elégedett, mert akkor megmasszírozza a talpamat. Most is, de ez mellékszál. De igazából arra akarok kilyukadni, hogy láttam ezt az interjút az Erőss Zsolt feleségével, és elsőre marhára nem értettem, hogy mi van? Ez a nő él egyáltalán? Egy könnycsepp nélkül beszél arról, hogy a férje alighanem meghalt a hegyen, vége, nincs remény? Aztán valahogy szépen lassan leesett, hogy ő az, aki támogatta a férje ambícióit végig, szívből. Ő az, aki megértette őt. Rövid volt a házasságuk, de alighanem nagyon boldog. Én meg veregettem itten a vállamat, hogy én egy igazán jó kis feleség vagyok, mert nem bánom, hogy a férjem ilyen furcsa hobbikat űz, hogy bringát épít, meg időnként maratont fut, meg mit tudom én, még gyereket is szülnék még neki, ha nagyon akarná, mert most kit kérjen meg rá, ha azt akarja, a szomszédasszonyt? Mit meg nem tennék érte (elméletileg)! Hát szóval most már tudom, hogy az én támogatásomnak van határa, és nem, nem a gyerekek miatt, ezt most nem is akarom rájuk fogni, hogy apa kell nekik, hanem nekem kell a férjem. Eléggé megkedveltem őt az utóbbi időben ugyanis. Úgyhogy maradjunk inkább a műhelynél.
Mondjuk szerintem ez az asztaloskodás ez tényleg nagyon romantikus dolog, nem csoda, hogy az Örkény István is ettől tért meg kommunistává. Az asztalosműhelyben látta, és szeretett bele a jól végzett fizikai munka örömébe, és nem mondjuk egy vágóhídon. Bár annak is van romantikája, gondoljunk csak egy három kilós bőrös karajra.
Kellett nekem vágóhidat emlegetnem, máris elkezdtem félteni az uram ujjait a flextől.
Azért a ma délutánunk már nagyon hasonlított az idillhez, mindenki elmélyülten foglalatoskodott valamivel, amit szeret, ő reszelt, én a kertet baszkuráltam. Mondjuk a nap fénypontja az volt, amikor a hátamra hajítottam* a lenyírt füvet tartalmazó hatalmas zsákot, és átvittem*** a szomszéd lovának. Bámulatos, hogy megfér ez a hétköznap magas sarkú cipős, fullsminkes újságíróval, aki szintén én vagyok.

A múlt héten meg ezt csináltam:

*megjegyzem, egy hőlégfúvó is legalább nyolcas lenne már, mert anélkül nem tudok hődomborítani
**megjegyzem, talicska is kéne egy
***csak az udvarban lenyírt füvet viszem át a lónak, mert az tiszta, az utcafrontit meg továbbra is szétszórom  a veteményesbe mulcsnak, vagyis továbbra is organikus a kert, a kinti fűből humusz lesz, a bentiből meg lovaglás a Borcsinak.

Amelyben kiderül, hogy mekkora sportember vagyok

Mutatom a Pének a mai futásomat a telefonomon (véletlenül már az elején megtalált a GPS), simogassa meg érte a buksi fejemet, milyen ügyes vagyok, 2,14 kilométer 25 perc alatt, kezdetnek nem rossz, ugye?
Mire a Pé érdeklődést színlelve, meg mert kedves, és különben is beszorítottam a konyhába, udvariasan meg is nézi, nézi, nézi, majd megérdeklődi, hogy vajon miért nem állítom át a mértékegységet mérföldről kilométerre?
Hö? Nézmá, tényleg!
És akkor átváltottam, és kiderült, hogy nem is 2,14, hanem 3,44 kilométert futottam 25 perc alatt. Hát ez elég nagy haladás volt öt másodperc alatt, mondhatni motiváló. Szerintem ez elég király eredmény így másodikra. Tényleg marha jó fejnek érzem magam hirtelen.
Pedig egész életemben utáltam futni, kivéve most. Tényleg jó ötlet volt ez a mértékegységátváltás.

Vasárnapi grillezés: amikor a férfi főz

(dramatizált változat)

Most, hogy megérkezett végre a várva-várt hidegfront, és az ember nap közben is kidughatja az orrát a szabadba anélkül, hogy elszenesedne, gondoltuk, grillezzünk ebédre. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, minden van hozzá itthon (természetesen, nekünk mindig minden van itthon egy grillparty-hoz), gyorsan megsütjük a kolbászokat, aztán mojitoval a kezünkben sziesztázunk egyet.

Csakhogy kiderült, hogy még sincs itthon minden: elfogyott a tűzgyújtó folyadék. Először is elkezdtük csodálni az ősembereket, hogy nekik nem csak grillbenzin, de még gyufa nélkül is ment a tűzgyújtás, az után pedig a Pé elkezdett lázasan alternatív megoldásokat keresni. Első körben egy három éve a konyhaszekrényben kushadó Ouzóra esett a választás, ha valaki tudja, hogy milyen finom long drinket lehet keverni Ouzóból, ne legyen rest idekommentelni. Mi nem tudjuk, szerintünk semmilyet sem lehet, úgyhogy ment a grillszénre, sajnos azonban begyújtani sem lehet vele. A következő próbálkozásként a Pé  - tudtomon kívül - elővette a körömlakklemosómat, ami állítólag fokozottan tűzveszélyes, nem úgy, ha grillszénre öntik, mert akkor nem. Ez után a saját Adidas márkájú eau de toilette-jével próbálkozott, de azzal sem járt sikerrel, viszont a grillszén már olyan illatot árasztott, mint egy bordély.

Amikor a Pé hosszas tanakodás után előhúzta a konyhaszekrényből a Szilva 2010 feliratú üveget, azért már megérdeklődtem, hogy komolyan gondolja-e, hogy cukorsziruppal fogja begyújtani a grillt. Válaszul elég keresetlen stílusban felhívta a figyelmemet a helyes és aktualitásoknak megfelelő üvegcímkézésre, ha már mániám a házi készítésű étel-ital. Különben is hagyjam békén, mert ma ő főzi az ebédet.

Időközben a következő, nagyon értelmes beszélgetés hangzott el:
Ákos: - Mit eszünk ebédreeeee?
Pé: - Éhkoppot!
Kalib: - Á, égkompót! Az nagyon finom lehet!
Ákos: - Mi az az étgombóc?

Közben én vidáman megfőztem a húslevest, elkészítettem a krumplipürét, leszedtem a kertben a madársalátát, a petrezselymet és a paradicsomot a salátához (öntet nem kell, ezekhez az ízekhez elég lesz az extra szűz olívaolaj, és a jó féle modenai balzsamecet), majd megtöröltem a kezem, beparancsoltam a gyerekeket a kocsiba, hogy hagyjuk apát egy kicsit rekreálódni, és elhajtottam a három percre lévő benzinkútra tűzgyújtó folyadékért.

Nem azért, mintha mindenen rajta akarnám tartani a kezemet, nincs nekem semmi bajom azzal, ha a férjem főz, csak elkaptam a pillantását, amint a fehér rumos üveget méregeti. És ha azzal is megpróbál begyújtani, akkor nem csak az ebédnek lőttek, amibe már kezdtem beletörődni, de a mojitós sziesztázásra is keresztet vethetek.

A tortasütés kapujában

Mert én, ha beledöglök is, olyan anyuka leszek, aki ötven fokban is saját kezűleg süti a gyerekei szülinapi tortáját. Kettőt.

Kalib: (felhúzott szemöldökkel nézi a romantikus piros zománcos tepsijét) - Ajaj, alighanem kénytelen leszek ebben megsütni a tortaalapot.
Pé: (röhögve) Miért, most jöttél rá, hogy nincs tűzoltóautó alakú tepsid?

Mert az van, hogy tűzoltóautó torta lesz a holnapi babazsúrra, a vasárnapi családi szülinapi grillparty-ra pedig űrhajó (mi más?), viszont úgy emlékeztem, hogy még mindig itt dekkol anyám teflonos tepsije, csak sajnos tegnap visszaadtam, a legjobbkor.

A bentragadt szokásokkal kapcsolatban

Megfigyeltem, hogy a férfiak, ha otthoni környezetben találkoznak - mármint az egyik otthon van - tisztára úgy viselkednek, mint a gyerekek: elkezdik mutogatni a játékaikat. A Pé mostanában a készülő biciklije alkatrészeit szokta lobogtatni, a vendég férfiak meg csillogó szemekkel hű meg háznak, némá, bordásékszíj. Én ezen mindig jókat röhögtem, egészen addig, amíg tegnap rá nem jöttem, hogy alighanem a nők sem viselkednek másképp. Megmutassam a kertemet?

A Pé, McLuhan, meg az Amazon

Most pedig karácsonyra eljött a Kindle ideje, ami olyan, mint az a szerelem, amiről elhiszi az ember, hogy tartós lesz. Először ismerkedtünk egy kicsit, aztán kiderültek a jó tulajdonságai (például hogy rá tudom tölteni az Tűz és jég dalát), aztán a helyzet fokozódott (pdf helyett kindle formátumban is rá tudom tölteni a Tűz és jég dalát), szóval most izzok és lángolok, és Kindle-lel a kezemben alszom el (nem igaz, elalvás előtt fölkelek, és biztonságba helyezem, nehogy baja essen, agyonnyomjam, vagy valami), és azzal is kelek. Csak egy baj van vele, hogy nincs rajta angol-magyar szótár, csak angol-angol, amivel én azért annyira könyvolvasás tempóban nem vagyok kisegítve, és ha lenne is rajta, akkor sem tudom, hogy hogyan lehet, és lehet-e egyáltalán olvasás közben váltani a lapok között, szerintem nem. Úgyhogy most szótár nélkül olvasom a Tűz és jég dala 5. részét, de végül is ez már nem is olyan nagy baj, mert belejöttem.
Úgyhogy részemről most ért véget a Gutenberg-galaxis, meg az ötvenkilós könyves dobozok költöztetése.

Amelyben kevéssé elegánsan kutyázok más embereket (?)

Most, hogy a jó sósapuka egész pályás támadást indított annak érdekében, hogy - klasszikussal szólva - minél többet elvegyen a gyerekétől, konkrétan nagyjából a negyedére csökkentse a gyerektartás összegét, egy váratlan fordulattal Sopronban kötöttünk ki a Pével. Tulajdonképpen nem kirándulni mentünk, hanem a tárgyalásra, úgyhogy sajnos nem is tudtam eldönteni, hogy örüljek-e az utazásnak, vagy sem, mert egyrészről ez a tárgyalás nekem konkrétan háromhavi gyerektartásba került, csak hát nem volt más választásom, mert ugyebár bepereltek, másrészről viszont mégiscsak láthattam éltem szerelmét, Sopront, ahová életem fő szerelme, a Pé is elkísért. Végül úgy döntöttem, hogy inkább örülök, mert a tárgyalást gyorsan lezavarjuk, még érdekes is lesz, azután pedig miénk lesz Sopron.
Tulajdonképpen tényleg elég érdekes volt, ahogy a jó sósapuka ügyvédjének sikerült úgy beállítani a szituációt, hogy én a full gazdag családból származó lány, aki ez után a gyerekszüléses sztori után még jól is házasodott, a vérét szívja ennek a szegény, munkanélküli apukának, aki mindent megtesz a kislányáért, adna ő, csak nincs miből, de minek is adjon, ha amott nincs is rá szükség. Jó tanácsom egyébként hasonló helyzetben lévő anyukáknak (mármint nem a full gazdag családból származó, ráadásul jól is házasodott anyukáknak, hanem a magamfajtának, aki szeretne normális körülményeket biztosítani a családjának, és nem venné rossz néven, ha ebből valami minimális terhet a gyereke vér szerinti apja is vállalna), hogy nem kell a bíróságot odaillő öltözékkel megtisztelni, és az elegáns aktatáskát is otthon lehet hagyni, helyette megteszi a teszkós nájlonszatyor is, mert a felperes úgyis úgy fog kinézni, mint egy homeless, és akkor eléggé hihetővé válik az ügyvédje által előadott sztori. Na, meglátjuk, mi lesz a vége.
Ezek után valóban a miénk lett Sopron, mint a két rendelkezésünkre álló órában. Legfontosabb észrevételem ezzel kapcsolatban, hogy imádom, még mindig imádom (mármint a Pét is, meg Sopront is).  Valamint továbbra is az enyém, olyan otthonosság érzésem volt, mintha sosem költöztünk volna el onnan (mármint Sopronból, de persze a Pé is az enyém). Nyilván eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszaköltöznénk, de elég gyorsan lezongoráztuk, hogy ennek nincs gazdasági realitása, mondhatni, egyszer megpróbáltuk, de nem tudjuk finanszírozni. Pedig most már az is eljutott az agyamig, hogy tiszta hülye vagyok, hogy egyedül bénáztam mindig a gyerekekkel. Csak a mi házunkban legalább hárman bármikor bevállalták volna őket egy-egy órára, ha kértem volna, csak én sajnos a felnőtt életemben Budapesten szocializálódtam, ahol még akkor is odatelefonálnak egymásnak az emberek, ha éppen a szomszéd lakásban laknak, hogy nem lenne-e alkalmatlan becsöngetni, de akkor sem egészen biztos, hogy tudja a másik, hogy ki hívja, mert a franc figyeli azt, hogy ki lakik a szomszéd ajtó mögött. Szóval nem akartam alkalmatlankodni, na. Hülye voltam, az én bajom.
További nagy felfedezésem a soproni kirándulással kapcsolatban, hogy a város csodálatos és mellbevágó szépsége arra mindenképpen jó volt, hogy felnyissa a szememet az építészeti csodák iránt, mert ma már Körmöspálcást is alapvetően szépnek látom a klasszicista és parasztbarokk házaival, bár Sopron titokzatossága, és a sok évszázad emléke hiányzik. (Sopron a 17. században égett le, Körmöspálcás meg a 19. közepén, ezért az újjáépítés, vagyis a mai városkép kialakulása is ezekre a századokra tehető, bár Sopronban azért a gótikus alapok is egész jól megmaradtak, nem folytatom ezt a vonalat, mert beleveszek a végén, és sosem lesz vége ennek a postnak).
Ittunk forralt bort a Fő téren, ettünk pizzát a Fórum pizzériában (gótikus alapon 17. századi falak, stb, stb.), pótoltuk a fogyóban lévő Herendi Rooibos tea készletet, majd felültünk a vonatra, és hazajöttünk, és én nagyon-nagyon hálás vagyok Csavardi Samunak, a Pének, hogy most sem hagyott magamra, hanem velem volt végig, és ezt a köcsög pert is segít cipelni, nélküle már rég kiborultam volna, bár még mindig nem pihentem ki a vele járó stresszt.
Sosem hasonlítom össze a két gyerekem apját, de azért itt megjegyezném, hogy az elsőé meg még terhesen is simán elhagyott.

Amelyben a kedvenc évszakom ontja a terméseit

A mai napon, amellett, hogy a férjemnek születésnapja van*, az is kiderült, hogy a testfelépítésem tökéletesen alkalmassá tesz a mogyorószedésre. Ugyanis gond nélkül, és akármeddig képes vagyok tartani, illetve mobilizálni azt a fajta guggoló pózt, amikor az ember mindkét sarka lent van a talajon. Ez egy olyan stabil testhelyzet, amelyben mindkét kéz szabadon használható a kétszer gyorsabb mogyorószedés érdekében, ugyanakkor ügyesen lehet benne haladni bármelyik irányba a mogyoróbokor ágai alatt.
A sztorinak ez a része mindenképpen egy sikertörténetet vetít előre, arra viszont sajnos semmiféle jel nem utal egyelőre, hogy a mogyorótörésre is ugyanilyen alkalmas a testfelépítésem. Ez sajnálatos, mert mit fogok most kezdeni egy teli kosár héjába zárt mogyoróval?

*tehát Isten éltesse sokáig!

A szülinapi torta, ahogy csak anya tudja

Már úgy értem, hogy ilyen ronda tortát a világon senki más nem képes hajlandó kiadni a kezéből, de én igen, szemrebbenés nélkül. Az úgy volt, hogy a Pének holnap lesz a szülinapja, de mivel el leszünk foglalva*, nem fogok ráérni tortát sütni, úgyhogy akkor majd ma. 
Szerintem egyébként az én férjem az egyetlen ember a földkerekén, aki alig várja az évek múlását így negyven fölött is, és él-hal a szülinapjaiért, mert akkor kap tortát, és ugyebár a szülinapos annyit eszik a tortájából amennyit csak akar, anélkül, hogy hízna tőle, vagy megszuvasodna a foga, sőt, ezen a napon még a ruhán sem ejt foltot a csokitorta.
Megkaptam tehát a rendelést a tavalyi csokitorta reprodukálására, aminek egy fél napos** anyagbeszerzés után neki is állhattam. A nap másik felét a tortasütés tette ki, megszakítva a saját utódaim, és egy újdonsült anyuka lelkének*** a gondozásával.
Az volt a terv egyébként, hogy a díszítés, mármint a marcipánfigurák majd gyerekmunkával készülnek, apró, fürge ujjacskák gyurmázzák az amőbákat meg a gilisztákat, amiket majd szépen, gusztusosan elrendezünk, nem röhög. Igen, harminchat év után már tudom magamról, hogy a bárgyúságig optimista vagyok, nem kell mindig szembesíteni vele, mert persze, hogy az történt, amire rajtam kívül a világon mindenki számítana: az apró és fürge gyermekujjacskák közül kikerülő marcipánfigurák egyenesen az apró és cserfes szájakba kerültek, kivéve Ákos haladó verzióját, mert ő egyáltalán nem gyártott egyetlen figurát sem, hanem az én figuráimat ette le a tányérról, nagyjából a készítés tempójában.
Na most miután a gyerekeim ilyenformán betömtek majdnem egy egész tömb narancssárga marcipánt, valamint szomorúan konstatáltam, hogy a felső tortalap, ami sajnos kettétört, a krémtől nem hogy összeragasztódik, mint egy matrica, hanem elindul a tálca két vége felé, és középen egy határozott törésvonal keletkezik, amit az isten krémje sem fog eltüntetni, minthogy hiába nyomom össze a két részt, ahogy elengedem, elindulnak újra két ellenkező irányba, satu közé meg mégsem szoríthatom, szóval kitaláltam, hogy nézd már, ez meg egy katica. Mármint lehet belőle azt csinálni. Úgyhogy akkortól már azért imádkoztam, hogy legalább hét pettyre való marcipánt hagyjanak már meg a gyerekek. Sikerült. Bár ami azt illeti, a katica mégis inkább piros alapon fekete pettyes, ez meg itt barna alapon narancssárga volt. Nem tudom, hogy őstermelői körökön kívül ez mennyire ismeretes, de ez konkrétan a katicabogár lárvájának a színkódja.
Szóval így történt, hogy a férjem a negyvenkettedik születésnapjára katicalárva mintájú csokitortát kapott, fotó nincs, mert fényt kapott szégyenében. De legalább finom lett.
Azt ugye mondanom sem kell, hogy alighogy az asztal közepére került a torta, húsz apró és fürge ujjacska röppent a pöttyök felé, és az ujjacskák gazdái még a torta felvágása előtt eltüntették a marcipántömb maradékát úgy, hogy az ünnepeltnek egy árva morzsa sem került belőle a nyelvére.

*kénytelenek leszünk új, nagyfiús széket venni az Ákosnak, a sajátjába ugyanis már nem hajlandó beülni, és állandóan a Borcsi helyét einstandolja, és ez Pestre menős, egész napos program (halleluja).

**gyerekkel voltam, és ez nem gyorsítja meg.

***valójában a hordozókendő használatára tanítottam meg, csak közben elmondtam neki, hogy legalább attól ne essen kétségbe, hogy pillanatnyilag kétségbe van esve, ahelyett, hogy örülne. Az első baba első hat hetét abszolválni ugyanis törvényszerűen a világ legembertpróbálóbb projektje, de majd elmúlik.