2014. május 31., szombat

OMBM

Borcsi: - Anya, egyszer én is megpróbálhatok vízen járni?
Kalib: - Persze, hogy megpróbálhatod. Csak ne keseredj el, ha mégsem sikerül.

Szóval ma, a vadon kelt paradicsom palánták szétültetése közben beérkezett az igény, hogy süssünk sütit szamócából, úgyhogy sütöttünk gyümölcstortát, ami a végén egyáltalán nem hasonlított gyümölcstortára, helyette meglehetősen házias, rusztikus és finom sütit kaptunk. Sikerült venni a piacon kapirgálós tyúk tojását, aminek eleinte örültem, csak most meg rájöttem, hogy az a mi az iparihoz szokott ízlésünknek olyan, mint a friss tehéntej az UHT után. Hát büdös, na, pedig friss volt, meg minden. Na most az ilyet Borcsi rögtön kiszúrja, és nem is hajlandó megenni, ezért tettem a piskótába egy csomó kakaót, hogy elnyomja az odőrt. Majd pedig kiderült, hogy nincs itthon pudingpor, miért is lenne? Ezt én egy vállrándítással elintéztem, ugyan már, csak a prolik csinálnak pudingot pudingporból, van rá biztos rendes megoldás is, minőségi alapanyagokból. Hááát, a végeredmény, az úgy viszonyult a zacskós pudinghoz, mint az izééé, a kapirgálós tyúk tojása a ketreceséhez. Furcsa, na. Úgyhogy azt találtam ki, hogy a szamócát bele keverem a pudingba, hadd ízesítse meg kissé. 
Na szóval ott tartunk, hogy csokis piskóta házi, szamócás vanília pudinggal, majd pedig jött a gyümölcszselé, házi szamócaszörpből némi zselatinlappal. Ez jelenleg még folyik, de mire újra eszembe jut, mondjuk reggel, majd biztos beleköt a tálba, amiben jelenleg hűtöm. Az egyik tortát azért már megettük, azt találtam ki, hogy a piskótát alulról locsolom meg a szamóca"zselével", hogy az íze azért benne legyen. Csak nem pendliztethetem szegény kisgyerekeimet reggelig, amikor olyan lelkesen törték a tojásokat, verték a habot, vágták a szamócát apróra. Ügyesek voltak, minden ujjuk megvan, az a titka, hogy oda kell figyelni.
Na szóval én a magam részéről megpróbáltam gyümölcstortát sütni mindenféle előkészület, gyümölcstorta forma, pudingpor meg gyümölcszselé nélkül, vö. vízen járni, és végül is tök jól sikerült, csak helyette úsztunk egyet inkább.

Ja, kinézetre meg ilyen, tessék végig nézni.

2014. május 29., csütörtök

Asszonysors, vagy mifene

Azt szeretném kérdezni a kedves otthon lévő/dolgozó, kisgyerekes anyuka olvasóimtól, hogy ti is minden reggel minimum egy álló órán keresztül próbáljátok rendbe kapni a házat? Beágyazás, csészék, morzsák eltüntetése, csatocskák és tegnapi zoknik összegyűjtése? És nem, ettől még nem lesz rend mérnöki rend a házban, csak nem seggel fordul ki, aki belép.
Takarítás, az nincs benne, az tegnap volt az egész házon, de már elmúlt.

2014. május 24., szombat

További szamóca befőzés

Azért van annak szépsége, amikor az ember minden este befőz fél-egy kiló szamócát lekvárnak meg szörpnek. Mondjuk így két hét után én már nem nagyon látom.
(nem azért, mert ilyen előkelő módon a kis szériákban hiszek, vagy mert a szokásos esti befőzés nélkül nem tudok elaludni, hanem mert ez az a mennyiség, ami egy nap alatt megérik a kiskertemben, és rögtön fel is kell dolgozni a hibás szemek miatt).

2014. május 22., csütörtök

Az élet igazságtalanságaival kapcsolatban

Posztolja az uram a Facebook-on, hogy mit ebédelt. Gnocchi-t, csülökkel töltve, paradicsomszósszal, jó sok parmezánnal megszórva.
Újságolja az uram (ugyanaz a személy) délután, hogy az utóbbi időben a sikeres diétájának köszönhetően heti egy kilót fogy.
Szerintem itt e kettő állítás között diszkrepancia van, nekem a heti egy kiló fogyáshoz legalább egy háromnapos cifrafosás kell (de nem panaszkodom, mert tényleg fogytam tőle további egy kilót, úgyhogy megvan a tíz). A Pének meg csülkös gnocchi. Bah.

2014. május 21., szerda

Játszanak a gyerekek

Lehet, hogy kicsit szabadszájúság van itthon, a gyerekeim azt játsszák éppen, hogy az emberek rettegve bezárkóznak a házaikba, mert jönnek a politikusok rabolni. Ákostól nem kell félni, mert ő a politikusvadász, aki lelövi őket.
A történet a fantáziájuk szüleménye.

2014. május 20., kedd

Így nem lehet dolgozni

Várom a postást, aki egy csomó szép cuccot fog nekem hozni, és/vagy a futárt, aki az új laptopomat a régi, bekrepált helyett. Ilyen idegállapotban, értsétek meg, nem tudok a körmöspálcási stadionberuházással foglalkozni.

2014. május 19., hétfő

Erről is megemlékezünk

Szóval megkérdezte az óvónő, hogy Ákost (5) akarjuk-e iskolába adni a következő tanév után, mire nagy boci szemekkel néztem, és jeleztem, hogy ez szerintem nem így megy, hogy én eldöntöm, hanem akkor beszéljük már meg, hogy ők mit gondolnak, mivel ők a szakemberek.  Az óvónőnek széles mosolyra húzódott a szája, nézd már, egy szülő, aki kikéri a véleményét, nem csak úgy dönt, remek.
Egyébként gondolkoztunk ám már ezen, nem mintha már a spájzban lenne az iskolásság, de azért van itt pár lehetőség, amit érdemes megfontolni. Például a kis nulladikosság a református iskolában, ha már unatkozna az oviban, ilyenek. És akkor legalább nem kukorékolna nekünk éjjel tízig a gyerek, mert a nulladikban délután nincs alvás, vannak viszont 45 perces, egy helyben ülős órák, amivel nem tudom, hogy ki vagyunk-e segítve, hát szerintem nem.
Mert szerintem az oviban éppen az a jó, hogy a gyerek viszonylag szabad, bóklászhat, választhat magának tevékenységet, és nálam jobban senki nem hisz a békén hagyás és a rendelkezésre álló lehetőségek közül valós szabad választás mindenhatóságában nevelés frontján.
Úgyhogy végül abban maradtunk - mert mindannyian (az óvónők és a szülők) is úgy gondoltuk, hogy Ákos okos gyerek, az eszétől meg a tudásától simán mehetne iskolába, sőt - de minek kockásítani idő előtt. Tök jól elvan az oviban, szuper a fantáziája, van önbizalma, remek helye van, szeretik az óvónők és a többi gyerek, és ez kölcsönös, nagyokat játszik, futkároz, mászik, nagyszerűen feltalálja magát, sosem unatkozik, és mindig fejlődik. Ellenben életében eddig két embert rajzolt, az egyik a vérember volt, a másik meg én, kéz nélkül, kín neki egy helyben ücsörögni, megy a feje után, és nem igazán fogad szót, és hát baszki, két hónappal múlik hat éves, amikor kezdődne neki "rendesen" az iskola. Meg van ez a dolog a fejletlen kéztőcsonttal, ami majd csak 9-10 éves korukra érik meg a gyerekeknek, akkortól tudnak nagyjából megerőltetés nélkül írni, mind. Szóval mindent egybevetve a világon semmi nem szól amellett, hogy ez a gyerek "időben" iskolába menjen. Ráadásul ha én mégis át akarnám passzolni, csak hogy magának olvashassa végre az esti mesét, és ne kelljen reggelente két helyre vinni a két gyerekemet (szóval kényelemből, ami azért nem áll tőlem távol), akkor már jövőre egy másik csoportba teszik őt, mert ez itt hivatalosan középső csoport lesz, csak én tavaly idekönyörögtem a gyereket, mert a másik csoport óvónője, hát, izé, azt nem, semmiképp. Szóval már szeptemberben el kéne hagynia a szuperül bevált óvónőket és csoportot, én meg úgy vagyok vele, hogy győztes csapaton ne változtass. És nem fogok nagy erőket bevetni azért, hogy minél előbb le tudja nyomni a rendszer a cuki fejű fiacskámat, aki olyan, de olyan igazi egy kisfiú, hogy róla kéne festeni "A kisfiú" képét. Hadd legyen még kisgyerek, játsszon csak. Ráér még szorongni a teljesítményen, és ezzel én most megkíméltem egy pár remek pedagógust is a református iskolában az emberfeletti feladattól, mert ember legyen a talpán, aki ezt a gyereket seggre kényszeríti, legyenek nekem hálásak érte. Mindenki.

Ákos, az igazi kisfiú:


2014. május 16., péntek

A legújabb játékom

Kézi varrógép. (Háttérben a petrezselyem sziget).


Szóval ez egy kézi varrógép, amit nyilván a scrapbook oldalaimon fogok bevetni, mert a varrás az menő. A kézi varrógép az úgy viszonyul a rendes varrógéphez, mint a kézi habverő a kitchen aid-hez, egyfélét tud, és arra tökéletesen alkalmas, mondjuk ha nincs kedved installálni az überokos masinát, mert csak szét akarod csapatni a rántás gütymőit. Meg mert mondjuk marhára nem akarsz az életben soha kenyeret sütni, maradsz a rántás szétcsapatásnál. Máris imádom! 

A nap, amikor kiakadt a cukiságbarométer

Megvolt az évzáróval egybekötött anyák napja az óvodában is, a legcukibb pillanat kétség kívül az volt, hogy amikor az óvónéni felszólította a kiscsoportosokat, hogy adjanak egy nagy puszit az anyukájuknak, kaptam egy hatalmas cuppanóst Bazsitól.
Az új olvasók kedvéért megjegyzem, hogy Bazsi nem az én gyerekem :D. Nem is tudom mire vélni, eltévedt,  vagy mi, vagy én voltam a legközelebbi anyuka kinézetű néni, vagy Bazsi egy álruhás okapi kölyök, akinek mindegy, hogy ki az anyja éppen. 
Bazsi anyukája is csodálkozott. Én mondjuk megölelgettem, mert cuki. Mármint a Bazsit, nem az anyukáját. 
Meg az is cuki volt, hogy az egyik óvónéninek is csorogtak a könnyei a meghatottságtól, és tegnap készítettek nekünk a gyerekekkel vendégvárót: kókuszgolyót. 
Szóval mit is mondhatnék, ööö... cuki volt. 

Ákos meg persze a főszerepet játszotta az évzáró műsorban, ő volt a széles szájú kisbéka, én meg végig attól féltem, hogy olyan hamar vége lesz a műsorszámnak, hogy ki se tolja addig az objektívet a fotómasina, úgyhogy a biztonság kedvéért feltettem a jelmezek kiosztását, a beöltözést meg a felvezető szöveget is, a tapsot viszont nem, bravó, a következő életemben is tévében szeretnék dolgozni. 
Itthon meg lelkesen végignézték a felvételt huszonötször, cuki.

Na jó, ez meg ahogy a saját gyerekem is odatalál hozzám:


További üzleti ötleteim egyike

Elmondom, hogy mi lenne a nagy üzlet, amit minden további teendő nélkül be lehetne indítani nálunk: szamócaszobát nyitni inhalálásra.
Idén ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy enni nem fogjuk a szamócát, mert eléggé savankásra érik a naphiány miatt, ellenben jó sok cukorral, dzsemnek meg szörpnek befőzve, vaníliával, hát az eléggé jó.
Hát ezért vagyunk készek szamóca illatszobát nyitni itthon.
Baszki, de jó, hogy nem pacal terem a kertben!

2014. május 15., csütörtök

Valójában ez csak a postásoknak baj

Most mi a baj, eddig csak tél meg nyár volt, átmenetek nem, most meg bepótolja a természet, idén csak tavasz meg ősz van végig. Tömbösít. Szerintem ez tök oké.
Mondjuk az már nem annyira, hogy május 15-én megy a fűtés, és így is befagy a seggem, a szamócám meg tökig vízben rohad el, eh.

2014. május 13., kedd

Megérett a világ a pusztulásra

Vettem szaggatott vonal bélyegzőt. Nem is tudom, hogy lehettem meg eddig nélküle.

(na jó, más is volt a csomagban, ezt meg nem is láttam a képen)

2014. május 9., péntek

Nem is tudom, mit mondjak

Na most tessék elképzelni azt a szituációt, amikor az egyik gyerek a vécén ül, és a másik is közli, hogy kakilni kell. Ugyanakkor figyelmedbe ajánlja, hogy neki most úgyis bilibe kell kakilni, mert azt mondtad neki tegnap este. Mivel éppen lenyelt egy kristályt, aminek a szervezeten való áthaladását és sikeres távozását mindenképpen detektálni szeretnéd.
Kimész a kamrába, a bilit nem találod. A gyerek pánikfejjel közli, hogy akkor neki a lavór is jó; a testvére továbbra sem hagyja el a vécét. A gyerek feneke alá teszed a kis takarító lavórt (isten áldja a fejleményt hogy nem én takarítok már, nem én használom a kis lavórt), leborítod az alját domestosos kendővel, hátha nem lesz kakis az egész. A gyerek fölé guggol, és egy percen belül megérkezik az anakonda, ami persze rádől a lavór oldalára. Kitörlöd a gyerek fenekét, a szarszag beborítja a nappalit, közben a gyerek felvisít, hogy nézd már, ott a kristály a kakiban. VEDD KI!
Próbálod lebeszélni, a nappaliban egyre áthatóbb a szarszag. Pánik, nincs hova önteni, mert a másik gyerek még mindig a vécén dekkol. Aztán beadod a derekadat. Beletúrsz a szarba papír zsebkendőbe burkolt ujjakkal, kimented a kristályt, ami egyébként egy sima üveggyöngy, megtörölgeted, megmosod, majd bosszúból a gyerek kezébe nyomod, vigye. Reméled, nem látod többet.
A gyerek örül, a másik ugyanebben a pillanatban ártatlan fejjel kilép a vécéről, és már össze is vesztek az ánuszgöngyön. Te pedig, beletörődve a sorsodba, beleöntöd a vécébe a kakit, aztán eszedbe jut, hogy a domestosos kendőt nem lehet a vécébe dobni, kiszeded, kiviszed a kukába. Majd kitörölgeted a lavórt is egy domestosos kendővel, és feladod a reményt, hogy ennek valaha vége lesz, és nem kell többet szart törölnöd mindenféle tárgyakról lefelé.

A történet nem a képzelet szüleménye, csak ennyit szeretnék még hozzáfűzni.

2014. május 8., csütörtök

Az évi egy zokogással kapcsolatban

Szóval annak ellenére, hogy már hét éve anya vagyok, és ez már a negyedik anyák napi ünnepség volt az életemben, nem tudom megszokni, még mindig tök égő vagyok, brühühü. Mármint végigzokogom, mint az egyszeri dédike, ezt is megérhettük, drágáim. És persze akkor zokogok a legjobban, amikor a saját gyerekem szaval, mikor máskor? És mivel az én gyerekem okos, meg érti, hogy miről van szó, hogy ez itten az anyukájáról, az anyukájának szól, nekem mondja a verset, a szemembe nézve, és mit lát? Egy vörös fejű, zokogástól rázkódó vállú, potyogó könnyű anyukát, zsebkendővel az orrán. Igazán felemelő lehet.
Bár ha jobban belegondolok, még mindig jobb ez így, mint azok a kis osztálytársak, akik annyira nem fogták fel 7-8 évesen, hogy mi van, hogy a tanító néninek mondták fel a verset, szigorúan rájuk nézve, az anyjuk meg ült kissé zavartan, csodálkozva. 
De legalább Borcsinak nem kellett imádságos meg istenes verset mondani, ez tényleg nagyon szép, érzékeny és kedves a tanító nénikről. Hogy alighanem sejtik, hogy ez nálam nem ütne be. Bár legalább biztosan nem zokognék. 
Anyám viszont tök jól bírta, nem pityergett, csak a telefonja szólalt meg egy különösen intim pillanatban. 

2014. május 6., kedd

Mivel jelenleg nincs más bajom (illetve azzal nem akarok foglalkozni)

Anyám ma szólt, hogy csináljak valamit a fejemmel, mert kurvaszarul nézek ki. Mondtam, alighanem a sminkre gondol. A múltkor meg, miután arcfesték márka tanácsokkal látott el, holott ő egyáltalán nem festi magát, én meg kissé kétkedve néztem rá emiatt, és nagyokat verdestem a festett szempilláimmal, megkérdezte, hogy na de most én tényleg sminkelem magam? Hát ja.
Ebből számomra két dolog derül ki: anyám évek óta nem látott engem smink nélkül, illetve, hogy nagyon ügyesen és decensen tudom magam kifesteni, úgy, hogy észre se lehet venni, hogy van.
Csak azt, ha nincs.
Illetve még az is lehet, hogy tényleg kurvaszarul nézek ki, de ezt elhinni egyszerűen nem fér bele a jellemembe.

2014. május 5., hétfő

A katonasággal kapcsolatban

Gondolkoztam, hogy idevéssem-e, de most már, hogy jött a hír, akkor igen. Szóval olvasom ma reggel, hogy a katonák fele túlsúlyos, 20 százalékuk pedig kifejezetten elhízott, harmaduk dohányzik, ilyenek.
Akkor ezzel kapcsolatban most már elmondom, hogy most, hogy sikeresen lefogytam 10* kilót, röhögve végigmentem a mászókán a csimpaszkodókon, aminek nem tudom a szakszerű megnevezését, de az a lényeg, hogy az embernek nem ér le a lába, hanem a karja hordja a segge súlyát, úgy megy végig rajta, csimpaszkodva. Ez olyan két méteres távolság szokott lenni, és a fogyókúrám előtt a második kapaszkodóra se sikerült átvergődni. Hát ennyit a túlsúlyos katonákról, ők például hogy vonszolják arrébb a seggüket a vérzivatarban, ha ennyit számít, hogy az embernek vannak-e fölösleges kilói, vagy nincsenek?

Bár ha jobban belegondolok, manapság, a drónok korában az egészséges mutatóujj is elég az ütőképességhez.

Igen, igen, komoly problémám van a katonákkal, mert békeidőben herék, ingyenélők, semmi hasznuk, mégis kapják a fizetésüket, háborúban meg ölnek vagy meghalnak, az se jó.
És különben is, ha már mindent olyan civilizáltan kell csinálnunk, mert mi vagyunk a teremtés csúcsa, meg viselkedni kell, gyakran homlokegyenest szembe menve a természet szavával, nem lehet böfögni, meg nem ordíthatunk, ha dühösek vagyunk, és nehogy már rasszisták legyünk (amúgy tényleg ne!), holott tök természetes, hogy a másik törzset legyakjuk, mint az egyszeri sziú indián, de az milyen már, pfuj, akkor ne tartsunk már fenn hadsereget azért, hogy másokat megöljenek szépen, civilizáltan, vérsárban. Ez az egész katonásdi egy jól felépített, nagy költségvetésű szemforgatás. Á, nem öl. Csak ha kell. A mindig muszáj háborúban**.


* 9 az, de olyan szép kerek szám a 10, meg olyan jól hangzik, hogy inkább lefogyok még egyet, hogy azt mondhassam.

** ez Rutkai Bori