Hosszú magyarázkodás a miértekkel kapcsolatban

Na, most már úgy látszik, tényleg visszatértem.

Az úgy volt, hogy tavasszal még úgy tűnt hogy ez a gasztrojelenség, úgy is, mint újság, a világ legjobb munkahelye lesz. Békésen elszerkesztgetek, nem kell megszakadni a munkában, a főni a legcukibb főni a világon, szóval lesz végre egy normális nyaram, amikor lesz időm a gyerekeimmel lenni, meg élvezni az életem.

Ehhez képest kiderült, hogy nincsenek az újságnak szerzői, mármint érted, cikkek, mert nincs rá pénz. Ja, hát rám se nagyon, szóval mi lenne, ha én írnám tele az újságot, viszonylag szar pénzért? Mivel nem igazán volt kedvem nyáron normális munka után kutatni, belementem, és ezzel a profi mozdulattal tökön is böktem saját magam.

Úgy telt el a nyaram, hogy nagyjából futottam magam után, hogy mindig készen legyen az újság, és a dolgozószobám ablakából ugyan láttam, hogy kint süt a nap, de hát úgy délután négyig nem igazán kerültem vele közvetlen kapcsolatba. Mondjuk most is itt ülök, ahelyett, hogy kimennék végre.

Szóval nem volt nekem se kedvem, se időm blogot írni, meg életem se nagyon volt. Aztán, mire vége lett a nyárnak, és bejöttek a hajnali fagyok, lezártam az egészet a picsába. Először a főni mondott fel, aztán én - a szerzők már szép lassan kikoptak, amit emellett a honorárium mellett mélységesen megértek - és ma délelőtt 11:32-kor odafostam az utolsó cikket is, és vége. Hogy számszerűsítsük, 70 darab cikket kellett megírnom havonta. Azt hiszem, ezt akkor már nem is kell tovább magyaráznom, hát, nem ezekre fogom megkapni a Minőségi Újságírásért díjat. Mondjuk ugyanezt csinálták a Dívánnyal is, amiért szerintem nagyobb kár, viszont nem az én bajom többé.

Érdekes adalék még, hogy pontosan azon a napon mondtam ki, hogy ennek tényleg és végleg vége, nem megyek vissza kétszer annyi pénzért sem (amikor felmondtam, hirtelen mégis lett pénz), amikor hivatalosan bejelentették, hogy a NER felvásárolta a kiadót.

Természetesen ismét bízom a szebb jövőben a Kalib-féle, gyengeelméjűséggel határos hurráoptimizmusomnak köszönhetően. A jelenlegi újságírói munkám, ami októberben kezdődik (hétfőn), úgy néz ki, hogy heti kettő darab cikket kell majd leadnom (segítek, az havi 8 a 70 helyett), azt is olyan témában és stílusban, ami nekem jól esik. Nem mintha a stílussal eddig bajok lettek volna, van az a pénz, amiért mindent leszarok, és ezért irtó viccesek és őszinték lettek a cikkeim :D.

Ezzel párhuzamosan a Pé ugye visszament ugrálni a balettba, úgyhogy innentől kezdve a pénz nem számít. Lehetek megint főleg anyuka, amire pont szükség is mutatkozik, úgy látom. Borcsi kamaszodik és a suli kemény (erről majd írok még hosszút), Ákosnál meg erősen mutatkoznak a jelek, hogy nagyobb odafigyelést igényelnek bizonyos részképességei, szóval, nem árt, ha van neki anyja, aki nem egy kifacsart agyú felmosórongy estére. 

Hát így alakul a mi szép életünk, és szerencsére még a nap is süt kint, szóval még azt sem mondhatom, hogy elbasztam az egész nyarat, és tél lett, mire újra élhető lett az életem (még csak 5 órája, de már megszoktam), hanem még lesz itt pár élvezhető hét az évben, mielőtt betör a sötétség.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem, hogy párhuzamosan elmegyek döbröginek. Ha emlékeztek, volt ez az aranykalászos gazda tanfolyam, amit lelkesen végigküzdöttem, és ami azért kellett, mert van egy birtokunk. Na most a dolgok a természetüknél fogva olyanok, hogy egyszer csak alighanem nekem kell majd átvennem a birtok ügyeit, addig pedig ki fogom tanulni rendesen, anyám mellett. És mivel Ákos azt találta ki, hogy ő márpedig gazda lesz, és a tanyán fog lakni és dolgozni, én fogom tartani neki a frontot a következő 10-15 évben, amíg elvégzi az egyetemet szakirányon (meg persze az általános iskolát és a gimit is). Ha átver, és mégsem veszi át, én kinyírom. 

Kipakoló lustáknak

Jól állok a karácsonyi ajándékvásárlással, már vettem színházjegyet, szoftvert meg 2 e-bookot.
Ezzel kapcsolatban még azt kéne kitalálnom, hogy mi kerül a fa alá?

OMG

Az érzés, amikor rájössz, hogy a gyereked gimnáziumi tanára 17 évvel fiatalabb nálad.

Nincs annál jobb, mint amikor a gyerekek megnőnek

Kétségtelenül pihentetőbb dolog egy 8 és egy 10 éves gyerek anyjának lenni, mint mondjuk egy 1 és 3 évesnek. Ez Balatonon jutott eszembe, amikor elvittük a kölköket a játszótérre, és amíg ők játszottak az unokatesókkal, mi békésen olvasgattunk a padon ülve. Ezzel szemben egy kisgyerekes anyuka, szegény, angyali mosollyal terelgette az állandó figyelmet követelő háromévesét, és a még járni sem tudó, nyafogó egyévesét. Hát, jártam én is ebben a cipőben, de szerencsére elmúlt. Nem is tudom, hogy bírtam ki (gondolom, nem volt más választásom, nörsz vagy freulein), így elnézve rohadt kemény élet ez. Ma meg már elborzadva gondolok vissza azokra az időkre, amikor mindenki az én véremet szívta nulla-huszonnégyben.

(Mondjuk soha nem játszótereztettem délben a gyerekeimet, mert délben ebéd, majd alvás következik,  a gyerekek kiegyensúlyozott fejlődése, de főleg az anya józan eszének megőrzése érdekében. Ezek meg itten játszótereztek délben, wtf?)

(Mi meg azért voltunk délben a játszótéren, mert vártunk az unokatesómékat, akik állati jófej módon táboroztatják az összes gyereket a családban a nyaralójukban, de amint megérkeztek, be is ültünk a közeli pizzériába ebédelni, amit természetesen szieszta követett. Ez volt a 4P nap: pecázás, pizzázás, pihenés, pancsolás. Ez volt a napirendünkben. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

(Jelen pillanatban a nyolcéves még mindig a Balatonon csapatja, mert neki maradni volt kedve, a tízéves meg a barátnőjénél pocol, és kismacskákat gyömöszölnek. Önállóan ment, önállóan jön. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

Most meg már az van, hogy én ugráltatom a gyerekeket, és nem ők engem, muhaha. Ez tulajdonképpen nevelés: vannak dolgok, amiket meg KELL csinálni, ha tetszik, ha nem. Meg kell teríteni, ki kell teregetni, fel kell porszívózni, mert magától egyik sem fog megtörténni. A varázsmódszerem pedig, amivel ráveszem őket a feladatok elvégzésére, úgy néz ki, hogy a heti 500 forint zsebpénzüket utólag, vasárnap kapják meg, és ha nem csináltak meg valamit, amire kértem őket (egyenként, nincs kollektív felelősség), akkor feladatonként 50 forintot levonok. Hiénázni nem lehet a feladatokat, de átadni és átvállalni, az 50 forinttal együtt, lehet. Nem akartam ugyanis, hogy alanyi jogon járjon nekik a zsebpénz, érezzék, hogy a pénz nem a bokorban terem, hanem meg kell érte dolgozni, és ez is nevelés.

Édes, drága kis gyerekeim

Nem szeretném megérni, hogy a gyerekeim a facebookon köszöntsenek fel anyák napján, vagy ott posztolják, hogy mennyire szeretnek. Jó lesz az hatszemközt is.

És valójában azt sem szeretném, ha én érezném úgy, hogy posztolással kell emelnem a köszöntésük fényét. Valószínűleg ugyanezért utálom az iskolai/gyülekezeti/nemtommilyen anyák napjákat, mert senki másnak nincs köze hozzá, hogy mi hogy csináljuk. Ne kelljen már őket pedagógusoknak felkészíteni arra, hogy átöleljenek és megpusziljanak!

Azért most (erős kontrasztként) itt mégiscsak leírom, hogy idén mit fundáltak ki a gyerekek.

Reggel hétkor érkeztek a szobába kis csattogó talpakon, énekelve, Orgona ága, barackfa virága (rajtam új pizsama volt :D ). A kezükben meg egy hatalmas tálca, a reggelimmel. Készítettek nekem szendvicset, kakaót, szeleteltek paradicsomot, és kaptam mézes gyümölcssalátát is.

Utána meg odabújtak mellénk az ágyba, és szeretgettük egymást kicsit.

A kakaó kicsit hideg volt, mert "nem akarták, hogy felébredjek a mikró sípolására". Úgyhogy helyette úgy oldották meg, hogy konyharuhába burkolták a tejes dobozt, úgy melengették.
Meg kell a szívnek szakadni.

Jó, én egyébként is elég magabiztos vagyok, de ilyenkor azért határozottan úgy érzem, hogy ha a gyerekeimnek ekkora szíve van, akkor nagyon jól csinálom ezt a gyereknevelés dolgot.

(és persze, lesz iskolai meg gyülekezeti anyák napja is, én ott leszek szép ruhában, mosolyogva, de hát az már nekünk a kötelező kör, az őszinte már megvolt).

(ja, és a Pének ehhez semmi köze, ott aludt mellettem, amikor megérkeztek a gyerekek énekelve)

Azért ez jellemző rám

Most, hogy szabadságon vagyok, és délután nem a gépet püföltem, hanem próbáltam mást csinálni, egyszer csak eszembe jutott, hogy nahát, hol lehet a Borcsi?
A Borcsi nagyrészt önjáró. Egyedül megy iskolába, zeneiskolába, mediballra, a gyülekezeti házba és a Nagyihoz, a papírboltba (törzsvevő), meg a közel lakó barátnőihez. Rend szerint, amikor elindul a délutáni programjára, én elmélyülten dolgozom, most mit csináljak, ilyenkor vagyok hatékony. És tökre nem érdekel, hogy bepakolta-e a szolfézs ellenőrzőjét, majd ott kiderül, ha nem, és akkor legközelebb jobban odafigyel. Tíz éves, az ő dolga.

Ma is szépen elment szolfézsra, aztán másfél óra múlva, mivel ma délután már nem munkára gondoltam, elkezdtem gondolkozni, hogy nem kéne-e már itthon lennie? De.
Próbáltam hívni telefonon, nem vette föl. Ráírtam Viberen, viccesen, hogy ne ijesszem halálra, persze én akkor már azt vizionáltam, hogy elrabolták, de elsőnek elvették a telefonját, azért nem veszi fel, és még jó, ha csak retteg, és nem vérbe fagyva fekszik az árokparton, vagy ilyesmi. Egyébként a szolfézsnak helyet adó objektum kettő perc sétára van az otthonunktól, itt a belvárosban, szóval mennyire lehet reális a dolog, az mindegy.

Akkor eszembe jutott, hogy biztos csatlakozott a fiúkhoz a kicsik épületében, és játszik, úgyhogy felhívtam a Pét, hogy nincs-e vele Borcsi. Nincs. De mondta a Pé, hogy mintha hablatyolt volna valami olyat, hogy ma becsatlakozik a konfisokhoz (konfirmációs előkészítő óra), mert érdekli a téma. Felhívtam Orsit, a lelkészt, mondta, hogy tök jó, hogy még élek, és nem kaptam infarktust az izgalomtól, de hát sajni a gyerek nála sincs. Akkor felhívtam a közelben lakó barátnőjét, aki mondta, hogy szolfézs után Borcsi a másik barátnővel indult el, akinek ez után szintén felhívtam az anyját. Ő meg közölte, hogy nincs otthon a gyerek, mert ilyenkor a szolfézsról egyenesen edzésre megy.

És akkor ebben a perben eszembe jutott, hogy jé, a Borcsi is.

Szóval ennyi bajjal jár, ha az ember kiszáll a mókuskerékből, felemeli a fejét, és rácsodálkozik az őt körülvevő világra. Hát abból semmi jó nem sül ki.
(A végén, mint egy fordított Répamese, felhívtam a történet összes szereplőjét, hogy ne aggódjanak meglett a gyerek, mármint izé, el se volt tűnve, csak egy kicsit szétszórt vagyok mostanában.)

Az élet nagy rejtélyeivel kapcsolatban

Ákos osztályában is SzMK anyuka leszek, annak ellenére, hogy annak idején majdnem nem jelentem meg a felvételi elbeszélgetésen (beestem az ajtón az utolsó pillanatban, pedig csak meg akartam kérdezni, hogy mikor is kell jönnöm?), a nulladik szülői értekezleten pedig szintén. Mármint azon egyáltalán nem jelentem meg, mert elfelejtettem.

És akkor tegnap volt a családlátogatás (azt nem felejtettem el, hálistennek, még almás pitét is sütöttünk, meg a Konszi keze is meggyógyult, úgyhogy gyorsan berendeltem előtte), és a tanítónők jelezték, hogy engem néztek ki a feladatra.

Én meg elvállaltam, azzal a kikötéssel, hogy nem kell pénzt kezelnem, mert én egyáltalán nem vagyok precíz, én a dolgokat holisztikusan kezelem, kizárt, hogy fillérezzek meg elszámolást készítsek. Megegyeztünk.
Meg ugye a Borcsi osztályában is SzMK anyu vagyok, mert ott is közölték még elsőben, hogy az leszek.

Tavaly meg ugye az oviban is az voltam.

Én nem értem, hogy miért jut rólam minden pedagógusnak az az eszébe, hogy nini, itt egy SzMK anyuka. Azt hiszem, lehet bennem valami.

Asszonysors

Most nem azért mondom, mert panaszkodom, vagy ilyesmi, de tegnap délután, amikor hazajöttünk a lovaglásból (elhoztam a tesóm gyerekeit is), este hatkor elkezdtem etetni, majd párhuzamosan mosogatni. Aztán szépen, sorban továbbra is jöttek a kérések, hogy most akkor csokis gabonapelyhet kérnek, meg sonkás szendvicset kérnek, de nem olyat, hanem feketeerdeit, de nem feketeerdeit, hanem ami a bablevesben főtt, de nem is azt, hanem inkább parmezános szendvicset, vagyis ezt is, azt is, és akkor szépen este kilenc lett, én meg csak gyártottam sorra a szendvicseket és mosogattam.
Én nem vagyok egy harcos feminista, csak érintőlegesen, meg tudom, hogy vannak ezek a feladatok, amit valakinek meg kell csinálni, hiába nyafogunk miattuk, (a férj rendes, nem várja el, hogy elé tegyem a kaját, megoldja, sőt el is mosogat, de azért nyilván jól esik neki, ha elé teszem, naja, nekem is jól esik, ha elém teszik), szóval pillanatnyilag ott tartok, hogy női esélyegyenlőség ide, egyenjogúság oda, szabad lélek meg amoda, most már kurvára örülnék születésnapomra egy mosogatógépnek*.

Tudom, ez már a vég kezdete, már majdnem olyan, mint amikor az ember az egyháznál keresi a boldogságot, vagy porcelán nippeket vásárol :D.

*amivel tökre nem tudnék mit kezdeni, mert nincs hely beszerelni. Ha valaki tud 38 centi széles mosogatógépet, szóljon.

Vannak még kisebb bicsaklások a rendszerben

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az én életemben a Mikulás környéke a legintenzívebb időszak mindig. SzMK anyuka vagyok az iskolában és az óvodában is, jelenleg 60 darab mikicsomag összeállításán és leszállításán vagyok túl. (Érted, fejenként ötszáz forintos keretből, minőségi édességből, de legyen benne valami kis maradandó ajándék is, aminek örülnek a gyerekek. Hát innen szép nyerni.)

Részben ennek következtében ma elfelejtettem Ákost elvinni lovagolni. Vagyis nem felejtettem el teljesen, csak négykor kaptam észbe az óvoda kapujában, hogy nézd már, nekünk meg a lovardában kéne lenni most, Mikulásváró ünneplő helyett szaros csizmában, a város másik végében. Hát nem voltunk.

Összeállt az éves program, szerintem még javítunk rajta

Amikor próbáltam időpontot szerezni a lovagláshoz a gyerekeknek, olyat, 1.) ami állandó, vagyis nem kell minden alkalommal újra egyeztetni, 2.) ahová mind a ketten beférnek, és 3.) amit be tudunk illeszteni a táncrendünkbe, hát akkor ott volt a tesóm is, és mindig bólogatott helyettem a kettő-három óra körüli időpontokra, mert szerinte azok tök tutik. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy neszóljonmárbele én olyankor vagyok a legtermékenyebb, akkor tudok a legjobban dolgozni, én akkor nem fogom elhozni a gyerekeket, mert nem érek rá egész nap gyereket nevelni Borcsinak meg különben is egész napos iskola van négyig.

Ehhez képest a táncrendünk a következőképpen állt össze:

Hétfőn 3-kor Ákosnak logopédus majd 5-kor mindkettejüknek lovaglás
Kedden Borcsinak 5-kor zeneiskola, ugyanebben az időpontban Ákosnak valószínűleg iskola előkészítő foglalkozások, majd megoldom valahogy, hogy mindketten odaérjenek, osztódok, vagy mi.
Szerdán 3-kor Ákosnak logopédia, 4-kor Borcsinak lovaglás, 5-kor Ákosnak zeneovi
Csütörtökön nincs semmi
Pénteken viszont 2-re megyek Borcsiért a suliba, és fél háromra viszem hegedűórára.
Fél hétre meg én megyek énekkarra, de szerencsére az már nem iskola- és munkaidőben van.

Szerintem jól sikerült, egy logisztikai zseni vagyok.

Sosem késő

Azt hiszem, az anyaságnak egy nagyon fontos mérföldkövét sikerült elérnem. Már nem röhögöm el magam azonnal, ha komolyan akarok beszélni a gyerekekkel.

A beszélgetés, ami tökéletesen leírja a mostani életemet

Összetalálkoztunk a tesómmal az egyik ruhaüzletben, válogatunk.

Én: - Hú, jó ez a blézer. Nem veszed meg?
Ő: - Á, nem jó rám. Vedd meg te!
Én: - Oké, szuper. Vagy... nem is. Hová vegyem fel? Nem is járok emberek közé, pláne nem blézerben.
Ő: - Hát, majd felveszed szülői értekezletre.

Műélvez (és anyák napja)

Én vagyok az ember, aki megszülte a saját társaságát a komolyzenei koncertekre:

Naszóval a Borcsi nagyon rendes gyerek, ha közben nyomogathatja a telefonomat, vagy bármi mással elfoglalhatja magát manuálisan, hajlandó engem elkísérni bármilyen koncertre. Most például a körmöspálcási pedagógus énekkar pünkösdi koncertjén voltunk az evangélikus templomban, a múlt héten meg egy orgonakoncertre jött el velem, mert van ám itt igazi Bach-orgona, bizony. Mondjuk az az ő biznisze volt, mert ötöst ígértek érte énekből, úgyhogy végül is arra a koncertre én kísértem el őt. 

Ha már gyerek, akkor ugorjunk is az anyák napjára. Hát meg lehet ezt szokni, kérem. Mármint lelkileg. Ugye én olyan anyuka vagyok, hogy megjelennek a gyerekek szép ruhában, angyalarccal, énekelve, és abban a pillanatban elindulnak a könnyeim, a huszonötödik másodpercben pedig már zokogok. Na most idén már egész jól tudtam uralkodni magamon, jó, könnyeztem, de a zokogást sikerült elkerülni valahogy. Egyébként Borcsi hegedűjátéka nyitotta a műsort, eljátszotta a Süss fel napot és még két, hasonló bonyolultságú opust, de legalább a körülményekhez képest tisztán. És még csak öt hónapja hegedül, hát zseni ez a gyerek. 

A másik ilyen anyák napi izé meg az oviban volt értelemszerűen. Azt úgy csinálják, hogy együtt tartják az évzáróval, méghozzá majd holnap. Mivel viszont mi holnap nem fogunk ráérni (nem azért, mert köcsög vagyok és nem vagyok kíváncsi a gyerekemre, de hát szerintem az anyák napja mégis csak egy családi esemény, az óvodai, ráadásul 3 héttel később, tekinthető nyugodtan ráadásnak, különben is, együtt leszünk Ákossal, sőt, az egész család együtt lesz, és nem lesz rossz, na.) szóval meghívtak minket az óvónők, mármint a Pét meg engem, hogy nézzük meg a főpróbát. Szerintem ez tök cuki tőlük. És akkor beültünk a csoportszobába a 30 centi magas kisszékekre, és végignéztük az okos és aranyos gyerekek évzáró, egyben anyák napi műsorát. Majd pedig az óvónő jelzésértékkel kiosztotta a kezükbe a virágot, amit majd én fogok bevinni az óvodába holnap reggel, és mondta nekik, hogy "és akkor most mindenki odamegy az anyukájához, és odaadja a virágot". És akkor odaszaladt hozzánk 24 kis ötéves, és lelkesen, rajongva nyújtotta felém a kis kezét, amiben légvirágot szorongatott, és addig egyik sem ment arrébb, amíg el nem vettem tőle a virágát és meg nem simogattam a buksi fejét. 

Na, akkor már zokogtam, meg röhögtem is egyben, hogy úristen, ez milyen szituáció már, és mennyire cukik, ezt nem lehet elviselni.

Amúgy a kutya még mindig bepisil örömében, ha megsimogatom, a múltkor meg a szomszéd kisgyerek, aki még nem igazán tud beszélni, meglátott az utcán, és rám mutatott: Anya. 

Mindig mondtam, hogy egy ősanya vagyok, csak ne szívnák annyit a véremet. 

Emlékeztek még a triplán szopó iskolai versenyre? Lehet fokozni

Tudjátok, amikor estéken át origamiztam Borcsi teremtéses képéhez a tevét meg a pingvint, mert nagy mellénnyel bejelentkezett egy országos levelezőversenyre Biblia illusztráció témában. Aztán meg csak pislogtam, hogy ezt hogy is kéne megoldani.
Na, hát volt még két további forduló, megcsináltam azokat is mindet, ügyesen, egyedül.

Nos, Borcsi bejutott velük az országos döntőbe :D :D :D. Úgyhogy hamarosan, a változatosság kedvéért Borcsi fog Bibliát illusztrálni. Szerencsére a döntőben rajzolni kell, nem pedig mondjuk terrakotta hadsereget gyurmázni, vagy ilyesmi.

Ha azt hinném, hogy irányíthatom a dolgokat...

Jön az Ákos pánikfejjel:
Ákos: - Ma nem volt szeretgetééééés!!!
Kalib: - Dehogy nem, kisfiam, az előbb is itt dajkáltalak a fotelben.
Á: - Na figyelj. Megmondom neked, hogy mi a különbség a szeretgetés és a dajkálás között. Ha az öledbe veszel, az dajkálás. Ha pedig én kérem, és úgy bújunk össze, akkor az a szeretgetés!

Hamlet-i problémám van

Na szóval akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha pofánvágom azt az anyukát, aki a Borcsi bulija előtti napra beszervezi ugyanannak a célközönségnek a saját gyereke buliját? Tudott róla, mivel ő is a meghívottak között volt.

Update: Ja, és még az is eszembe jutott, hogy az ő bulija ugye ma lesz, ami iskolanap. Négykor kezdődik. És akkor az hogy lesz? A meghívott gyerekek leckeírás közben szépen kiszállingóznak az osztályból, hogy csá, megyünk a buliba, a többi meg ottmarad szomorúan, hogy ők nem lettek meghívva? Basszus, lehet, hogy én vagyok a hülye, de nem értem, hogy hogy gázolhat valaki át ilyen gátlástalanul ennyi emberen!

Szeretek sárkány lenni amúgy

Sárkánylovagosat játszunk a gyerekekkel, én vagyok a sárkány. Ez egy ún. nem játékos karakter, a feladatom annyi, hogy hason kell feküdnöm a szőnyegen. Ők meg a hátamon ülve szövik a sztorit, és időnként megpaskolják a hátamat, vagy megvakargatják az államat. Úgy látszik, jól repülök, vagy valami.

Kíváncsian figyeljük a fejleményeket

Még csak két napja vagyok háztartásbeli anyuka, de máris palacsintát tettem eléjük reggelire frissen facsart narancslével.


Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a palacsintát még tegnap este sütöttem (ez nincs összefüggésben a htb-séggel, arra bármikor hajlandó vagyok amúgy is), a narancslevet meg egyszerűbb előállítani, mint vizet forralni teához. De most akkor is, ez milyen amerikai anyukásan hangzik már, narancslé palacsintával reggelire. Nutellással.

Na ezt csináljátok utánam!

Az én kisfiam, Ákos (5) az olyan, hogy tegnap, amikor hazaértünk, és éppen csak sikeresen letettük a csizmát meg a kabátot, már jött is, és a kezembe nyomott egy pohár bort :D :D :D.

Egy pillanatra eltöprengtem, hogy basszus, ekkora alkesz lennék, hogy a gyerekem pavlovilag adja a kezembe a talpas poharat? De aztán rájöttem*, hogy csak arról van szó, hogy ilyen dobozos bort** vettem, amilyenben a natúr gyümölcsleveket is árulják, és azon ilyen helyre kis csap van, és Ákos imád csapolni.

* vagyis egészen pontosan remélem. Nagyon remélem.
** forralt bornak vettem

Szerintem nem

Nos, miután összekészítettem a mikuláscsomagot 54 kisgyereknek, leszállítottam az óvodába-iskolába (+pedagógusok, ofkorsz); megcsináltam és rendeltetési helyre csempésztem az én és a tesóm gyerekeinek a mikuláscsomagját, méltó módon megünnepeltük szűk-, majd bő családi, emellett iskolai körben is Borcsi névnapját, és az óvodai Mikulás buliba is vittem süteményt - nos mindezek után szilárd meggyőződésemmé vált, hogy egyáltalán nem jobb adni, mint kapni.