És a folytatásban

Aztán volt nálunk NőiCsizma a négy kislánnyal, hát hűha. Meglehetős ovi hangulat uralkodott végig, minden szobában gyerek volt, akármerre mentünk. Az etetéseket meg úgy oldottuk meg (apák persze megint sehol, de ezt nem szemrehányásként mondom, csak úgy, tényként), hogy az Edit volt a front office, aki effektíve etetett, én meg a back office-ben, a konyhában készítettem a kancsó teákat, kakaókat, satöbbiket, mint egy dadusnéni.

Aztán harmadnap elmentünk Egerbe, mármint azt már négyesben, és az is kurvajó volt. A Minaret tövében laktunk, mármint nem hálózsákban, hanem a Minaret Hotelben, a tetőtéri gerendák között :D. A szálloda király, a kaja sajnos unalmas volt, a masszázson meg, ami benne volt a csomagban, azóta is röhögünk, kb. együtt emlegetjük a soproni Randevú kávézóval, ahol emlékezetesen broáf kávét mérnek. Gyakorlatilag nem volt benne erő semmi,  mármint a masszázsban, a kávé az szétmarta a gyomrunkat, csak molyolt valamit a nő a hátunkon. Na de mindegy.
Ittunk finom kávét ilyen török sátorban, mezítláb, rézasztal mellett párnán ülve, meg megnéztük az Egri várat, ami elég jó, bár emlékezetesnek éppen nem mondanám. Másnap meg voltunk Aggteleken, szerintem az viszont állati menő hely, mármint a cseppkőbarlang, és az is menő, hogy a gyerekek már ilyen kis korukban látták. Ha mentek, öltözzetek fel ti is, mert csak 10 fok van, de mi fel voltunk készülve. A vezetőnk is jó volt, vicces, összeszedett, informatív, profi.
Volt még a csomagunkban játszóház is, ami elég lepattant volt, meg városnéző kisvonatozás, amit nem tudtunk beiktatni a táncrendünkbe, fájdalom.
Voltunk viszont a törökfürdőben, ami szintén egy jópofa program, bár kissé sajnáltam a gyerekeket, hogy nem hancúrozhattak kedvükre. Én viszont remekül punnyadtam a meleg vízben.
Hamam után Nyamnyam volt, ez a neve az új, kedvenc egri cukrászdánknak, tényleg :D. Aztán még találkoztunk a Pé kolléganőjével és családjával, ők egriek és cukik. Meg elmentünk még a Szalajka-völgybe is, ahol kisvasutaztunk, meg felmásztunk az ősember barlanghoz, és láttuk a Fátyol-vízesést, ami még mindig szép, én utoljára 17 évesen voltam errefelé.
Eger is sokat szépült, állati jó formában van, az egész belvárosa új, és jó nagy élet van benne, meg az üzletek is jók, kaptam is szülinapomra egy fehér, virágos ridikült, hű. Amúgy majdnem csak három napra mentünk, de még időben rájöttem, hogy ennyi idő alatt nem végzünk, nem tudunk mindent megnézni, amit szeretnék, úgyhogy gyorsan ráfoglaltam még egy napot, szerencsére.
Aztán átléptünk Mezőkövesdre, ami már a szállodateszteléses bizniszemnek a része volt, és az a helyzet, hogy marhajó szállodát sikerült tesztelni. Ha Matyóföldön jártok, lakjatok ti is a Nefelejcs Hotelben, mi esténként kályhával felfűtött, meleg vizes dézsafürdőben áztunk, időnként meg a jacuzziban csapattuk, meg buli is volt, vizes fürdőruhában táncikáltunk az udvaron, máskor meg a csillagokat néztük a dézsa vízből. Szóval ez egy jó hely, új és kulturált, minden van és minden működik is, meg még jól is néz ki. És még az étel is teljesen rendben volt, sőt, a nyavalyás fényevő Ákos kérésére, mivel a 10 méter hosszú svédasztalon semmit sem talált, amit megreggelizne, külön neki készítettek tejbegrízt is.
Megnéztük a szép nádfedeles házakat, voltunk a fazekas-házban, találkoztunk Agneta apukájával, aki matyó bútorfestő, hűha, Borcsi pedig szájtátva hallgatta a Kis Jankó Bori emlékházban az előadást "Bori néni" életéről, és végre nekem is meglett, amire mindig is kíváncsi voltam, hogy ki lehetett az a Bori néni, akinek a sztorija mindig eszembe jut, amikor vizes kézzel kapcsolom fel a villanyt, mert őt úgy csapta agyon az áram. Érdekes. Mármint hogy így tudom meg, totál véletlenül, hogy kire gondoltam mindig, mert én a sztorinak csak ezt a részét tudtam, se füle, se farka nem volt. Eddig.
Aztán hazajöttünk, és most, hogy két napja megállás nélkül mosok, már csak a szennyesláda van tele szennyessel, a fürdőszoba már szerencsésen nem, és most már dolgozni is próbálok, hát innen szép nyerni, három hét szabadság és lazulás után hirtelen felvenni a tempót (mert nagyon-nagyon kell mindenkinek a cikk), plusz a gyerekek, akiket letiltottam minden monitorról, úgyhogy azóta engem nyaggatnak, hogy szórakoztassam őket.
Hát, ha már nem nyaralunk, jöjjön az a szeptember.

A balatoni nyárral kapcsolatban

Egyébként pedig csodálatos hetet töltöttünk LD-ék balatoni nyaralójában, úgy, mint tíz évvel ezelőtt szoktuk, még lány korunkban, csak azóta született összesen öt gyerekünk, akik koruknál fogva szintén velünk voltak most. Ruhát azt egyáltalán nem használtunk, két fürdőruhát váltogattunk egész héten, volt mindenkinek egy száraz és egy vizes. A mesterfokot Boróka hozta, aki a maga 120 centijével, vagány kiszőkült frizurájával egy szál bugyikában, mezítláb söpört le mindennap a nagyjából 700 méterre lévő Balatonhoz, majd a másik 120 centissel, a nála egyébként 2 évvel fiatalabb Ákossal szerelembe esve egész nap a parton bóklásztak és rákot meg egyéb jószágokat kutattak, vagy a stég alatt építették az új otthonukat.
És volt még őrületesen cuki, dundibundi, egész nap vigyorgó baba is, aki a szemünk láttára kezdett el járni. Értelemszerűen az LD-éké.
Egész nap a kertben voltunk, vagy a Balatonban, mondjuk 37 fok volt, úgyhogy ez nem olyan nagy csoda. Igazából semmi sem történt, csak lazultunk egész héten, meg ittunk sok rozéfröccsöt, meg beszélgettünk nagyokat, a gyerekek játszottak, és tök jó volt.
Ja, az apák nem voltak ott, ők dolgoztak.

Azt tudtátok, hogy az én szülinapomon még a csillagok is lehullanak az égről? Most is hullottak, direkt kifeküdtünk megnézni. Negyven éves lettem, hö. És kaptam egy nercbundát.

Boldogok a soproniak, avagy téli szünet, első rész

Hát szóval ez nem egy napló, be kell látni, (pont ideje így 9 év blogírás után), de most mit csináljak, ha utálom ismételni magam. Azt meg minek leírni, ami már megvolt. De Sopron, az más. Sopronról bármikor szívesen írok, utólag is. Főleg, hogy így ráérek. Mivel hogy állásom, az még most sincs, na nem mintha keresnék. Mondjuk jókat szoktam vihogni, amikor megkérdezik, hogy na, van-e már valami. Hát persze! December elején felmondtam a tévében, és az Index* főszerkesztője, közvetlenül a karácsonyi hercehurca előtt, ám a felmondás után pontosan egy nappal személyesen rám telefonált, hogy lenne náluk egy státusz a számomra, pontosabban a Díványnál, be se kell járni.** Akarom? Vagy mégis, mit gondolnak ilyenkor, de tényleg? Á, inkább tudni sem akarom.
Szóval Sopron. Az előző években a téli szünet nem sikerült valami jól. Ez van. Kint hideg van és sötét, bent meg unatkoznak a gyerekek, vergődnek csak. Megy a tévé, amitől falra mászom, főleg, mert általában ötvenedszer hallgatom a háttérben az aktuális kedvenc mesefilmet. Utáljuk az egészet, alig várjuk a végét. Kinek kell ez, ha nem muszáj? Úgyhogy idén kitaláltam, hogy mi lenne, ha két ünnep közt elutaznánk. Hova is, hova is, pörgessük meg a földgömböt és bökjünk rá a desztinációra, reméljük, hogy nem a Csendes-óceán közepére sikerül. Hát nem Sopron lett? Na jó, nem is így volt, hanem Sopron az alapértelmezett királyság, amúgy is mindig odahúz a szívünk, ennyi.

Nem igazán szoktam a szállásról írni, de most muszáj lesz, mert én ezt most ajánlani fogom. A Jégverem fogadóban laktunk, ami tényleg egy jégverem volt amúgy régen. A pincéjét kibélelték náddal, hogy hőszigeteljék, és odahordták a Fertő jegét, majd amikor szükség volt rá, kimérték jó pénzért. A jégverembe egyébként az egyik asztal tetején át (képünkön, a Luca búza alatt) be is lehet látni, ott van még. Mivel az épület természetesen az eredeti sok száz éves, fa gerendás, és a berendezés hangulatát is nagyon eltalálták, végig olyan érzésünk volt, hogy ez az! A fogadó, ahogy a gyerekkoromban elképzeltem. Fa berendezés, kockás abrosz, meleg, némi ételszag, a polcokon üvegben lekvár, zsíros bödön és hagymafüzér - szóval olyan igazi fogadó. Mint a mesében, ahol a vándor ételt rendel, hozzá jóféle bort, és vacsora után megszáll. Még az időjárás is olyan volt, hogy sírni volt kedvem az örömtől. Végig gyönyörűen esett a hó, és belepte a régi házaival leginkább mesekönyv illusztrációra hasonlító várost.

Mi pedig mindig átfagyva érkeztünk a fogadóba, ami így igazi menedék volt. Jó, tudom, kezdek sok lenni, de nincs mit tenni, Sopron, és benne a Jégverem tényleg ennyire fantasztikus. A szoba is jó volt, meg az étel és a kiszolgálás is, és van gyereksarok, szóval akkor is oké lenne, ha nem járna hozzá a csoda, de jár.
Érkezés után már csak a Fő térre mentünk ki, a gyerekek hógolyóztak, mi forralt bort ittunk. Másnap elugrottunk Bécsbe, ahol a Spanyol Lovasiskola reggeli gyakorlatozását akartuk megnézni a Burgban (Borcsi ugye lómániás), de valami miatt délben, mire odaértünk, ez a program már nem volt megtekinthető. Úgyhogy elmentünk ebédelni a Pálmaházba, aztán régi villamosokat nézegettünk a Remizben. Ezt is élveztük nagyon.

Mondanom sem kell, közben végig hullott a hó. Aznapra már szerencsésen összefagytunk, úgyhogy este már csak a fogadóban múlattuk az időt, másnap délelőtt viszont kimentünk a soproni erdőbe, szűzhóban hemperegni, délután meg kaptak a gyerekek új hótaposót, mert a városi csizmájukat nem pont erre az éghajlatra találták ki.

Indulás előtt pedig elmentünk még a Központi Bányászati Múzeumba, mert a gyerekek ezt a programot találták ki maguknak, és ki volt az idegenvezetőnk? Na ki? Hát Isolde. Mondjuk én pont semennyire se lepődtem meg, hogy ott van, mondhatni számítottam rá. Menjetek ti is Isolde önkénteskedésének a napjain a bányamúzeumba, mert az jó. Megkérdezi, hogy miről szeretnénk hallani, és arról mesél összeszedetten. Borcsi leginkább a bányaszerencsétlenségekről érdeklődött szinte valamennyi teremben. Múzeumlátogatásunk során egyetlen bányász sem halt meg vagy szenvedett maradandó sérülést, hanem mindenki szerencsésen túlélte a bányaomlást, a sújtólég robbanást és a mérges gázok betörését is Isolde előadásában. Aki egyébként tényleg nádszál karcsú.
Aztán, mivel kissé szűkre szabott volt az időnk, mert még ebédelni akartunk a kedvenc helyünkön, a Fórumban, és még sötétedés előtt meg akartunk érkezni a Bakonyba Etáékhoz, el kellett búcsúznunk hamar.
Szokták még emlegetni a Jégveremben a remek konyhát és a hatalmas adagokat, ne menjetek oda, ha féltitek az alakotokat. Én féltem, de valahogy ezzel senkit se tudtam meghatni.

Úti beszámolónk a Bakonyban folytatódik hamarosan.

* esetleg 444.hu
** ami remek lenne, de sajnos a valóságban semmi ilyesmi nem történt, természetesen

Képes beszámolónk következik

Ez pedig már a Burg

Selfie

Ebéd, kávésüti a Pálmaházban

Remíz. Csodás elektromos dolgok

És a villamos hangosbemondója. Borcsi kedvenc hobbiját műveli: beszél

Néhány régi villamos

A soproni erdő szarvasa

A soproni erdő hóangyalkái

Ezeket a hóangyalkákat pedig már a bástyánál dobják

Maszk bányamentéshez. Stampunk. Menő

Hah, gőzgép. Mondtam már, hogy mennyire bírom mostanában a steampunkot?

A törpe és a bányász lányka

A Bakonyban folytatjuk.

Na, Balaton, egyelőre fotók nélkül

Csak elkezdem ezt a balatoni beszámolót, mielőtt elfelejtem az egészet. Szóval hétfőn már nem csináltunk semmit érkezés után, csak kipakoltunk, aztán lementünk a Balatonhoz. A kacsákat üldözve megtalálták a gyerekek a gyerekpancsoló részt, Ákos meg összeszedett egy csomó kagylót, meg ettünk palacsintát, ennyi. Idő közben másodfokú viharjelzés lépett életbe, amit be is mondtak, és hozzátették, hogy ez azt jelenti, hogy a vízben tartózkodni tilos. Természetesen az adekvát magyar reakció ott az orrom előtt hangzott el (kiskölyök a nagymamájának): "de azért ugye bent maradhatunk?" Hát hogyne!
Kedden meg pont a szülinapom volt, úgyhogy még a reggeli kávé előtt kaptam a cuki családomtól egy Canon Selphy fotónyomtatót, szívem vágyát. Tenyérnyi kis cucc, de olyan képeket tud nyomtatni, hogy ihaj! Aztán lementünk a Balatonhoz. Megnyugtatásként jelzem, hogy több ilyen fordulat nem lesz ebben a beszámolóban, mivel 30 fokos levegő hőmérséklet alatt én víznek a közelébe se megyek, kivéve a fürdőszobát. Este meg szülinapom alkalmából elvitt a Pé a Kistücsökbe. Na most a Kistücsök, az tényleg nagyon jó hely. Nem véletlenül olyan felkapott. Én csupa nagyon finom ételt ettem, és leteszteltem, a Pé ételei is mind nagyon finomak voltak. Meglátásom szerint egyébként rendkívül egyszerű elmélet szerint főznek: jó alapanyagokat választanak, és a megfelelő módon párosítják őket. Nincs fűszerekkel elnyomás, meg zsírral turbózás, meg ilyenek, csak a színtiszta ízek. Remek. Mondok egy példát, csirkemájas levendulazselével. Az előző szerintem konfitált csirkemáj esetleg sózva, pépesítve, utóbbi meg levendula tea zselatinnal behúzva, ennyi. A kettő együtt viszont fergeteges. És egyáltalán nem puccos hely, nagyon barátságos, oldott hangulatú, sőt, még a gyerek szituációt is tudják kezelni. Jó, külön gyereksarok ugyan nincs, de a mieink például remekül elfoglalták magukat a mosdóba járással, mert ott szuper gépek és trükkök voltak, úgy is, mint gombnyomásra lefóliázódó ülőke és fotocellás szappanadagoló :D. Meg valahonnan zsákmányoltak valami játékot is, remélem, nem az volt a "ha sikerül kirakni, ingyen volt a vacsora" esély. Egyébként meg a vacsoránk vége felé megérkezett a Kistücsökbe Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára is, akin rögtön feltűnt, hogy szép a haja és nagy a melle, de csak másnap olvastam az újságban, hogy gyereket vár. Na mindegy, lényeg, hogy még hazafelé is járt a komp, tök jó volt éjjel a Balatonon.
Szerdán a füredi mólón és a sétányon lötyögtünk délelőtt, és megnéztük az Akváriumot is, ami kicsi és nem látványos, de azért cuki. Aztán uzsgyi haza, mert délután ötkor már Székesfehérváron volt jelenésünk Eta kiállításmegnyitóján, ahová még a nagybátyámék is eljöttek, meg még vagy másik kétszáz ember, plusz a püspök, a polgármester, meg a Miklósa Erika. Eta amúgy megint nagyot alkotott, legszívesebben megfogtam volna a terem négy sarkát, és úgy vittem volna haza az összes cuccot, bár lehet, hogy összetört volna a sok Herendi. Szerencsére megjelent Orbán Viktor anyukája is, és vásárolt a Lévai Anikónak szülinapjára egy szingli kávés szettet, hát annyit már elmondhatunk róla, hogy az ízlése kiváló. Aztán elmentünk a nagybátyámékhoz, és palacsinta mellett végig röhögcséltük az estét.
Csütörtökön főleg szakadt az eső, így elmentünk a Veszprémi Állatkertbe, ami szakadó esőben korántsem akkora buli, ráadásul, leszámítva a szerencsétlen, fedél nélkül gubbasztó uhut, alig látszott valami állat. Maradjunk abban, hogy láttunk gödényt meg makit, valamint elzarándokoltunk a bébizsiráfékhoz is, de már megnőtt, más állatot nem láttunk. Délután már kissé kisütött a nap, így átmentünk Füredre, hogy megmártózzunk ismét a dohos polgári ántivilág hangulatában, ami az én ízlésemnek egy kissé, hát hogy is mondjam, igazságtalan. Ú, de fasza, hogy megnézhettük a múzeumban, hogyan mulatott száz évvel ezelőtt a soproni ügyvéd az Anna-bálon, kinek kurizált, meg hogy melyik volt a Blaha Lujza villája, miközben, ha jól belegondolunk, a maradék pármillió ember meg a gyárba járt dolgozni szombat, vasárnap, fizetett szabadság, meg egészségbiztosítás nélkül. Bár ha jobban belegondolunk, lehet, hogy inkább be kéne fogni a számat, mivel pont mintha most is valami hasonló történne, két hét nyaralás, meg Kistücsök, mi? De legalább Anna-bálba nem megyünk.
Egyébként meg kell, hogy állapítsam, hogy Balatonfüred nagyon jó állapotban van, látszik, hogy egy csomó pénzt költöttek rá, minden szép és rendezett, az ember szinte elhiszi, hogy ez itt a polgári jólét, nem pedig az uniós adófizetők miatt van.
Pénteken meg a sümegi várba mentünk, ami nagyon jó progi. A vár maga nem túl nagy, pont akkora, hogy egy magunkfajta, két, nem túl nagy gyerekes család szuperül ellazuljon. Nagyjából belátható, és mindenki megtalálja a számítását, semmi stressz, feltéve, hogy mondjuk elhisszük, a gyerek nem fog kiugrani kíváncsiságból a várfalról. Mi nagyjából elhittük, úgyhogy a kölkek szabadon simogathatták a törpemalacokat meg a csupasz macskát, meg nézelődhettek, meg nyilazhattak, meg mittomén, csinálhattak amit akartak. A végén volt egy kis nyafi, hogy maradjunk még, de mi már nagyon kíváncsiak voltunk a vár aljában lévő étteremre  éhesek voltunk, úgyhogy pár óra után levonszoltuk őket, kár volt, az a csárda nem egy jó hely. De minden más meg igen, ott a sümegi vár környékén. Tényleg. Aztán este még elmentünk az almádi borfesztiválra, ami jó volt, bár bizonyos jelek arra mutattak, hogy a Pé már kissé besokallt. A gyerekek még bírták volna akármeddig, meg én is csak tele legyen a poharam.
Szombaton meg elmentünk a Bakonyba Etáékhoz, akinek éppen ma avatták a Batthyány Lajos szobrát, igen, ő ilyen univerzális, reneszánsz ember, hol egy Herendi porcelán, hol egy bronz szobor ugrik ki a keze alól. Városlődön éppen fesztivál volt, és mivel ez egy sváb falu, így dirndliben meg léderhosenben nyomták egy csomóan, ami nekem, innen nézve nagyon vicces volt. A polgármester fia és négy éves unokája szintén, ők vitték körbe a faluban a polgármester traktorján a népet, saját benzinen, ingyen és bérmentve, ahányszor csak igény mutatkozott rá. A kis Maxinak egyébként a traktor kerekére rendszeresítve volt egy autós ülőke, ami az ő altató alkalmatossága, mennyire menő már, ennek a gyereknek traktor a bölcsője :D.
Aztán hazajöttünk, és azóta rajtam van a post vacation blues, vagyis rajtam lenne, ha lenne időm ezzel foglalkozni, de jelen pillanatban élni sem hagynak, munka, meg partyszervezés, meg party-k, a Pé meg mindjárt Ironman lesz, még ez is.