Petrezselyem sziget: Boldogok a soproniak, avagy téli szünet, első rész

Hát szóval ez nem egy napló, be kell látni, (pont ideje így 9 év blogírás után), de most mit csináljak, ha utálom ismételni magam. Azt meg minek leírni, ami már megvolt. De Sopron, az más. Sopronról bármikor szívesen írok, utólag is. Főleg, hogy így ráérek. Mivel hogy állásom, az még most sincs, na nem mintha keresnék. Mondjuk jókat szoktam vihogni, amikor megkérdezik, hogy na, van-e már valami. Hát persze! December elején felmondtam a tévében, és az Index* főszerkesztője, közvetlenül a karácsonyi hercehurca előtt, ám a felmondás után pontosan egy nappal személyesen rám telefonált, hogy lenne náluk egy státusz a számomra, pontosabban a Díványnál, be se kell járni.** Akarom? Vagy mégis, mit gondolnak ilyenkor, de tényleg? Á, inkább tudni sem akarom.
Szóval Sopron. Az előző években a téli szünet nem sikerült valami jól. Ez van. Kint hideg van és sötét, bent meg unatkoznak a gyerekek, vergődnek csak. Megy a tévé, amitől falra mászom, főleg, mert általában ötvenedszer hallgatom a háttérben az aktuális kedvenc mesefilmet. Utáljuk az egészet, alig várjuk a végét. Kinek kell ez, ha nem muszáj? Úgyhogy idén kitaláltam, hogy mi lenne, ha két ünnep közt elutaznánk. Hova is, hova is, pörgessük meg a földgömböt és bökjünk rá a desztinációra, reméljük, hogy nem a Csendes-óceán közepére sikerül. Hát nem Sopron lett? Na jó, nem is így volt, hanem Sopron az alapértelmezett királyság, amúgy is mindig odahúz a szívünk, ennyi.

Nem igazán szoktam a szállásról írni, de most muszáj lesz, mert én ezt most ajánlani fogom. A Jégverem fogadóban laktunk, ami tényleg egy jégverem volt amúgy régen. A pincéjét kibélelték náddal, hogy hőszigeteljék, és odahordták a Fertő jegét, majd amikor szükség volt rá, kimérték jó pénzért. A jégverembe egyébként az egyik asztal tetején át (képünkön, a Luca búza alatt) be is lehet látni, ott van még. Mivel az épület természetesen az eredeti sok száz éves, fa gerendás, és a berendezés hangulatát is nagyon eltalálták, végig olyan érzésünk volt, hogy ez az! A fogadó, ahogy a gyerekkoromban elképzeltem. Fa berendezés, kockás abrosz, meleg, némi ételszag, a polcokon üvegben lekvár, zsíros bödön és hagymafüzér - szóval olyan igazi fogadó. Mint a mesében, ahol a vándor ételt rendel, hozzá jóféle bort, és vacsora után megszáll. Még az időjárás is olyan volt, hogy sírni volt kedvem az örömtől. Végig gyönyörűen esett a hó, és belepte a régi házaival leginkább mesekönyv illusztrációra hasonlító várost.

Mi pedig mindig átfagyva érkeztünk a fogadóba, ami így igazi menedék volt. Jó, tudom, kezdek sok lenni, de nincs mit tenni, Sopron, és benne a Jégverem tényleg ennyire fantasztikus. A szoba is jó volt, meg az étel és a kiszolgálás is, és van gyereksarok, szóval akkor is oké lenne, ha nem járna hozzá a csoda, de jár.
Érkezés után már csak a Fő térre mentünk ki, a gyerekek hógolyóztak, mi forralt bort ittunk. Másnap elugrottunk Bécsbe, ahol a Spanyol Lovasiskola reggeli gyakorlatozását akartuk megnézni a Burgban (Borcsi ugye lómániás), de valami miatt délben, mire odaértünk, ez a program már nem volt megtekinthető. Úgyhogy elmentünk ebédelni a Pálmaházba, aztán régi villamosokat nézegettünk a Remizben. Ezt is élveztük nagyon.

Mondanom sem kell, közben végig hullott a hó. Aznapra már szerencsésen összefagytunk, úgyhogy este már csak a fogadóban múlattuk az időt, másnap délelőtt viszont kimentünk a soproni erdőbe, szűzhóban hemperegni, délután meg kaptak a gyerekek új hótaposót, mert a városi csizmájukat nem pont erre az éghajlatra találták ki.

Indulás előtt pedig elmentünk még a Központi Bányászati Múzeumba, mert a gyerekek ezt a programot találták ki maguknak, és ki volt az idegenvezetőnk? Na ki? Hát Isolde. Mondjuk én pont semennyire se lepődtem meg, hogy ott van, mondhatni számítottam rá. Menjetek ti is Isolde önkénteskedésének a napjain a bányamúzeumba, mert az jó. Megkérdezi, hogy miről szeretnénk hallani, és arról mesél összeszedetten. Borcsi leginkább a bányaszerencsétlenségekről érdeklődött szinte valamennyi teremben. Múzeumlátogatásunk során egyetlen bányász sem halt meg vagy szenvedett maradandó sérülést, hanem mindenki szerencsésen túlélte a bányaomlást, a sújtólég robbanást és a mérges gázok betörését is Isolde előadásában. Aki egyébként tényleg nádszál karcsú.
Aztán, mivel kissé szűkre szabott volt az időnk, mert még ebédelni akartunk a kedvenc helyünkön, a Fórumban, és még sötétedés előtt meg akartunk érkezni a Bakonyba Etáékhoz, el kellett búcsúznunk hamar.
Szokták még emlegetni a Jégveremben a remek konyhát és a hatalmas adagokat, ne menjetek oda, ha féltitek az alakotokat. Én féltem, de valahogy ezzel senkit se tudtam meghatni.

Úti beszámolónk a Bakonyban folytatódik hamarosan.

* esetleg 444.hu
** ami remek lenne, de sajnos a valóságban semmi ilyesmi nem történt, természetesen

Képes beszámolónk következik

Ez pedig már a Burg