Három dolog a lovaglással kapcsolatban

1. Nem, nem hagytam abba, hanem továbbra is járok.
2. Elkezdtem tanulni a vágtázást :D :D :D ilyen érzés.
3. Tényleg döbbenetes, hogy mennyire hatékonyan formálja a comb- és fenékizmokat.

A para, mit szépítsük, belém költözött

Végül az lett, hogy visszaültem a lóra, na, nem a Bajnokra, hanem egy másikra. Futószáron.
Az a helyzet, hogy ez is végtelen hősiesség tőlem, mert legszívesebben elszaladtam volna inkább (adtam is magamnak két hét szabadságot, először lábadoztam, de konkrétan tényleg, mert mozdulni is alig bírtam, aztán a gyerekek lettek betegek), végül mégis ott voltam, és felültem.
Két okom volt rá. Az egyik, hogy egész évre be van írva az időpontom, és elég ciki lenne törölni. Papírkutyás. A másik, hogy az milyen lenne már, hogy a magam részéről lemondok a lovaglásról, mert veszélyes, közben meg a gyerekemet simán odaengedem. Mert neki nem veszélyes? Vagy mi?
Szóval most az van, hogy próbálom visszanyerni a bátorságomat, de nem megy túl gyorsan. Na mindegy, végül is ráérek, a belsőcombom meg a fenekem futószáron is dolgozik :D. És hát sajnos tényleg kurvajó érzés lovagolni. Mondjuk lerepülni meg kurvaszar, de nem is az a rossz benne, hogy egyszer lerepültem és jól megütöttem magam, hanem, hogy előre sokkolom magam, hogy hány ilyen lehet még, és akkor micsoda szörnyűségek történhetnek. Jaj, jaj.

Most már elég, eleget fájt

Mindenki arra vágyik, ami nincs neki. Nekem például az utóbbi időben határozottan kifejlődött a jobb oldalon fekvés-irigységem. Bizonyos lóról való leesés folyományaként.

Lerepülés a lóról fejjel előre: pipa

A mai lovas téma pedig az, hogy a kedvencem, Bajnok ledobott a hátáról, de valami igazi szemét, előre eltervelt módon. Olyan hétpróbás, képzett rodeó ló módjára, előbb felágaskodott, majd feldobta a farát, én meg repültem előre fejjel, bele a puha fűrészporba. Szerencsére nem fejjel landoltam.

Tisztára mint egy kaszkadőr mutatvány, éreztem, hogy itt most esni fogok, úgyhogy ügyesen kell csinálni, először előre gurultam, aztán oldalra, hogy el ne taposson az állat a rücskös patáival. Végig magamnál voltam, a lendületet meg a gravitációt leszámítva nagyjából uraltam a helyzetet, vagy valami hasonló, de lehet, hogy csak az adrenalin miatt éreztem így, és közben meg tökre nem. Furcsa volt, az hittem, hogy az ilyesmi úgy megy, ahogy sikerül, de nem, hanem inkább ilyen lassított felvétel-szerűen, szerintem ott voltam végig, és cselekedtem.

Persze egy ilyen ugrató akadály gerendára érkeztem, úgyhogy jól szétzúztam a jobb csípőmet, de egyben vagyok, nem tört el semmim (vagyis remélem, nem vagyok az az orvoshoz járó fajta, sajnos), és még vissza is ültem utána a Bajnokra. Mondjuk az után, hogy Mesi, a lovasoktató elverte, mint a lovat, aztán jól kihajtotta a belét, hogy ne legyen kedve most már ilyeneket csinálni. Hát nem mondom, hogy nem féltem.

Jó, tudom, hogy rögtön vissza kell ülni a lóra, különben soha többé nem mer az ember, de könnyű azt mondani! Megvalósítani viszont kurvanehéz, mert kinek van kedve visszaülni egy hatszáz kilós állatra, sajgó fenékkel és zúgó fejjel, tíz perccel az után, hogy az úgy két méter magasságból köcsög mód ledobta magáról?

Ja, és a lovardában Mesin és rajtam kívül még három középkorú hapsi volt (hárman lovagoltunk osztályban, a negyedik még nem ült fel), akik elképedve nézték a jelenetet, de valahogy nem tudtam cikinek érezni, sokkal inkább hős voltam, hogy egyáltalán életben maradtam, és nem úgy zúgtam le, mint egy krumplis zsák.

Szóval volt ijedség, meg minden, Mesi is lesápadt rendesen, pedig látott már jó pár esést. Elmondom, milyen érzés volt utána, nehogy azt higgyétek, hogy lehet az ilyet félvállról kezelni. Hát nem lehet. Na jó, nem sírtam, vagy ilyesmi, én ilyeneken nem szoktam, csak amikor gyerekek szerepelnek, vagy valami nagyon szép zene szól. Hanem viszont először próbáltam úgy tenni, mint aki tud járni, aztán mindenkit megnyugtattam, hogy életben vagyok, semmi baj, holott még én sem voltam benne egészen biztos. Aztán megkérdeztem az egyik sporttárstól, hogy milyen volt kívülről, ő meg elmondta, hogy mit csinált a Bajnok (lásd fent), és hogy ezt ő sem tudta volna kivédeni, pedig ő sokkal rutinosabb lovas nálam (ami nem nehéz, ugye). Aztán rosszul lettem és majdnem elájultam, de csak egy kicsit, mert gyorsan előrehajoltam. És akkor tíz perc múlva visszaültem a lóra, aztán leszálltam, majd bevittem a gyereknek az iskolába az otthon felejtett szolfézs cuccot, és hazajöttem.

Itthon egy kicsit aggódtam, amikor nem tudtam elolvasni egy cikket, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi van  benne, meg elkezdtem szavakat meg hangokat téveszteni, úgyhogy elvánszorogtam az ágyba és lefeküdtem inkább aludni, gondoltam, az majd megoldja, hátha nem leszek az életem hátralévő részében gyengeelméjű, mert az nagyon szar lenne, főleg, ha nem leszek többé vicces, hát arra gondolni se mertem, hanem majd az alvástól biztos visszajönnek a szellemi képességeim. Szerencsére tényleg.

A fenekem még mindig borzasztóan fáj, mozdulni is alig bírok, de majd meggyógyul. Bajnokkal viszont asszem vége a szép barátságunknak, mondták, hogy egy szemét, öntörvényű dög, és csodálkoztak is, hogy miért pont ez a ló a kedvencem mind közül, miért pont rajta szeretnék mindig lovagolni, mert már mindenkit leküldött magáról legalább egyszer, és nem azért, mert megijedt, hanem mert csak. Nem akartam mondani, hogy azért, mert Ákosra hasonlít, aki szintén állandóan kellemetlenkedik és totál öntörvényű, ugyanakkor nála finomabban és kényelmesebben senki sem tud a karomba bújni, egyszerűen érzem őt. Őket. Tökéletes testkontakt.

Még egy kis lovas téma

Azért szerintem az elég menő, hogy pár héttel azután, hogy elkezdtem egyáltalán, már osztályban lovagolok. Ami azt jelenti, hogy hárman vagyunk a lovardában, és azt csináljuk, amit az oktató mond. És ez nyilván azt is jelenti, hogy nem futószáron megyünk, hanem szabadon, meg mindenféle alakzatokban, ilyenek. Király!

Ennek örömére vettem is ma egy szép magas szárú csizmát, a régi wellingtonom meg mehet lovaglócsizmának, habár a mostani, csepszes megoldást is bírom (a csizma vagy a csepsz azért kell, hogy védje a lábszárat a kengyelszíjtól, mert anélkül nagyon csúnya véraláfutás lesz a dolog vége, kipróbáltam). Ezt a csizmát egyébként már november végén kinéztem, csak én nem adok 35 ezret egy csizmáért, nem, és kész. A felét viszont már igen, és pont jó is volt, micsoda mázli.

Meg néztem házat is, de azt nem vesszük meg. Az álomházat még mindig nem láttuk.

Nem tudom eldönteni, de végül is tökmindegy

Bocsánat, hogy ilyen, másoknak nyilván tökunalmas dologról írok, sőt lelkendezek már megint, de a mai lovaglás az olyan volt, hogy én legszívesebben szittya nomád asszony lennék a honfoglalás előtt közvetlenül 150 évvel.

(tudom, a nők már akkor is keveset lovagoltak és sokat főztek meg gyerekneveltek, de azért még így is többet, mint én most. Bár ha jobban belegondolok, gyanítom, nekik nem voltak ilyen ügyes-bajos dolgaik, amik miatt át kellett ugrani lóháton a szomszéd... ööö... rekettyésbe a pusztán egy kis parmezánért a vacsorához, vagy ilyesmi. Szóval lehet, hogy évekig nem is ültek lovon egyáltalán, úgyhogy inkább ilyen pionir asszony lennék a vadnyugaton, ilyesmi.)

Helyzet

Ja, és a lovasoktatók a lovardában egybehangzóan állítják, hogy őstehetség vagyok. Mondjuk én a dicsérettől tényleg szárnyakat kapok, szóval nekem ilyesmit hazudni is érdemes, sőt. De amikor egymástól függetlenül mind megkérdezik, hogy de tényleg nem lovagoltam azelőtt, de tényleg, és gyerekkoromban sem? Hát akkor olyan, mintha hájjal kenegetnének.
Nem lovagoltam, mert fosok a lovaktól, mondtam már?

Vannak még kisebb bicsaklások a rendszerben

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az én életemben a Mikulás környéke a legintenzívebb időszak mindig. SzMK anyuka vagyok az iskolában és az óvodában is, jelenleg 60 darab mikicsomag összeállításán és leszállításán vagyok túl. (Érted, fejenként ötszáz forintos keretből, minőségi édességből, de legyen benne valami kis maradandó ajándék is, aminek örülnek a gyerekek. Hát innen szép nyerni.)

Részben ennek következtében ma elfelejtettem Ákost elvinni lovagolni. Vagyis nem felejtettem el teljesen, csak négykor kaptam észbe az óvoda kapujában, hogy nézd már, nekünk meg a lovardában kéne lenni most, Mikulásváró ünneplő helyett szaros csizmában, a város másik végében. Hát nem voltunk.

Lovas nemzet a miénk

Szóval ha azt gondoltátok volna, hogy a lovon csak ülni kell, az állat meg megy magától, hát az kurvanagy tévedés. Én például fél óra lovaglás után mindig úgy érzem magam, mint fél óra futás után: ha most azonnal nem fekhetek le aludni, itt fogok összeesni.

Viszont most már röhögve fel tudok szállni a nyeregbe (az a titka, hogy lovaglónadrág kell, és nem fari, mert az visszafog), és már kapaszkodás nélkül tudok könnyűügetni.

Ezzel kapcsolatban még annyit, hogy anyám már évek óta azzal hülyíti a lányunokáit, hogy vesz nekik egy lovat. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy elkezdjem én is ütni ezt a vasat. Meglehetős megtakarítást érnénk el ahhoz képest, hogy most hárman lovagolunk a családban, félóránként ezerötszázért. Mondhatni, hamarosan ellovagoljuk egy ló árát.
Széna, szalma nem gond, van (és a lovardában, ahová járunk, van bértartás).

Végül is ha a páncélos lovagokat elbírták, nyilván az én seggemet is el fogják.

Voltam ma lovagolni, életemben először. Kedvet kaptam a gyerekektől, konkrétan attól, hogy Borcsi tegnap megjegyezte: "érdekes, semmit sem kell csinálni, mégis mindig izomlázam van utána". Na, hát ez az én sportom, nem kell csinálni semmit, mégis jól megdolgoztatja  a belső combot, szép dereka és feneke lesz tőle az embernek, ezen kívül kint van a friss levegőn, télen is és sötétben is van ok kimenni, emberek közt vagyok, meg van ott egy másik élőlény is, a ló ami ugyan kicsit büdös, és nagyokat fingik meg szarik ami szép és cuki. Meg közel is van a lovarda, kocsival öt perc, nyáron meg kényelmes bringatávolság.

Rögtön az első alkalommal sikerült majdnem önállóan felülnöm (iszonyú magasan van ám a ló háta, nem tudom, próbáltátok-e már olyan magasra felemelni a seggeteket, nehéz), és nem mondom, amikor elindult, eszembe jutott, hogy miért nem lovagoltam én eddig: mert fosok a lovaktól. Aztán, mivel nagyon-nagyon jó a lovasoktató, gyorsan ráéreztem a helyes ritmusra és mozdulatokra, és most három dolgot érzek: eufóriát (még, még), lábszársajgást (ezért kell a csizma vagy a csepsz), illetve kurvanagy fáradtságot, ugyanazt, mint futás után (aludni, aludni). 

Szóval jó ez a lovaglás, tetszik, pénteken délelőtt együtt megyünk Ákossal, úgysem lesz óvoda. Közös hobbink van a gyerekekkel, juhhéj! 

Őszinte gyermek volt

Borcsi: - Alig várom már, hogy megérjen a répa!
Kalib: - Miért? Tudtommal nem is szereted a répát!
Borcsi: - Mert akkor nem kell bentről lopkodnom, hogy odaadhassam a lónak.

És valóban, a rögtönzött leltáram szerint nagyjából egy kiló répát etetett meg a héten a gyerek a szomszéd lovával a kerítésen át.
Remélem, nem építenek gyorsan egy Trevi kutat a szomszédban, vagy ilyesmi.

Lószomszéd

Na, egy hét után végre sikerült megismerkedni a szomszéddal, akinek lova van. Vele egyébként auditív szimbiózisban élünk, én hallom, hogy mit üvölt  a családnak meg a kutyáknak (két kuvasz, egy dobberman, nem bízzák a véletlenre a ló őrzését), valamint minden reggel ötkor arra ébredünk, hogy a kutyák ugatva nekiugranak a zörgő vaskerítésnek, majd megszokjuk, nekünk meg a vécéablak nyílik a kertjük felé. És gyanítom, az is átszűrődik, amint reggelente próbálom beimádkozni a kölkeket a kocsiba, mert az nem olyan halk, őszintén szólva, na.
Szóval összefutottunk a nénivel. Szépen bemutatkoztam, bemutattam a gyerekeket. Ő is szépen bemutatkozott, letegezett, majd közölte, hogy milyen kis fiatal vagyok. Hát, mondom, azért nem annyira (bár nem tudom, mit gondol, hatvannyóc nem lehetek két ekkora gyerekkel), de ő megerősítette, hogy de. Szép tőle, nem mondtam számot inkább. Aztán rögtön a tárgyra tért, és megkérdezte, hogy mennyiért béreljük a házat. Hát, mondom, ezt kérdezze meg inkább a tulajdonostól. Erősködött, hogy neki nyugodtan megmondhatom, mert az ő lánya is bérel, de mivel ezt nem tartottam valami ütős érvnek, hanem inkább irrelevánsnak, megint csak nem mondtam számot. Aztán hazamentünk. Hát így élünk mi, a számok bűvkörén kívül.
Amúgy él ott egy fiatalabb nő is, olyan velem egykorú, ő üli meg a lovat, elég szimpatikus volt. Megígérte, hogy elvisz minket birkatürelmű lovakhoz, hadd lovagoljanak a kölkek. Ováció.