Lerepülés a lóról fejjel előre: pipa

A mai lovas téma pedig az, hogy a kedvencem, Bajnok ledobott a hátáról, de valami igazi szemét, előre eltervelt módon. Olyan hétpróbás, képzett rodeó ló módjára, előbb felágaskodott, majd feldobta a farát, én meg repültem előre fejjel, bele a puha fűrészporba. Szerencsére nem fejjel landoltam.

Tisztára mint egy kaszkadőr mutatvány, éreztem, hogy itt most esni fogok, úgyhogy ügyesen kell csinálni, először előre gurultam, aztán oldalra, hogy el ne taposson az állat a rücskös patáival. Végig magamnál voltam, a lendületet meg a gravitációt leszámítva nagyjából uraltam a helyzetet, vagy valami hasonló, de lehet, hogy csak az adrenalin miatt éreztem így, és közben meg tökre nem. Furcsa volt, az hittem, hogy az ilyesmi úgy megy, ahogy sikerül, de nem, hanem inkább ilyen lassított felvétel-szerűen, szerintem ott voltam végig, és cselekedtem.

Persze egy ilyen ugrató akadály gerendára érkeztem, úgyhogy jól szétzúztam a jobb csípőmet, de egyben vagyok, nem tört el semmim (vagyis remélem, nem vagyok az az orvoshoz járó fajta, sajnos), és még vissza is ültem utána a Bajnokra. Mondjuk az után, hogy Mesi, a lovasoktató elverte, mint a lovat, aztán jól kihajtotta a belét, hogy ne legyen kedve most már ilyeneket csinálni. Hát nem mondom, hogy nem féltem.

Jó, tudom, hogy rögtön vissza kell ülni a lóra, különben soha többé nem mer az ember, de könnyű azt mondani! Megvalósítani viszont kurvanehéz, mert kinek van kedve visszaülni egy hatszáz kilós állatra, sajgó fenékkel és zúgó fejjel, tíz perccel az után, hogy az úgy két méter magasságból köcsög mód ledobta magáról?

Ja, és a lovardában Mesin és rajtam kívül még három középkorú hapsi volt (hárman lovagoltunk osztályban, a negyedik még nem ült fel), akik elképedve nézték a jelenetet, de valahogy nem tudtam cikinek érezni, sokkal inkább hős voltam, hogy egyáltalán életben maradtam, és nem úgy zúgtam le, mint egy krumplis zsák.

Szóval volt ijedség, meg minden, Mesi is lesápadt rendesen, pedig látott már jó pár esést. Elmondom, milyen érzés volt utána, nehogy azt higgyétek, hogy lehet az ilyet félvállról kezelni. Hát nem lehet. Na jó, nem sírtam, vagy ilyesmi, én ilyeneken nem szoktam, csak amikor gyerekek szerepelnek, vagy valami nagyon szép zene szól. Hanem viszont először próbáltam úgy tenni, mint aki tud járni, aztán mindenkit megnyugtattam, hogy életben vagyok, semmi baj, holott még én sem voltam benne egészen biztos. Aztán megkérdeztem az egyik sporttárstól, hogy milyen volt kívülről, ő meg elmondta, hogy mit csinált a Bajnok (lásd fent), és hogy ezt ő sem tudta volna kivédeni, pedig ő sokkal rutinosabb lovas nálam (ami nem nehéz, ugye). Aztán rosszul lettem és majdnem elájultam, de csak egy kicsit, mert gyorsan előrehajoltam. És akkor tíz perc múlva visszaültem a lóra, aztán leszálltam, majd bevittem a gyereknek az iskolába az otthon felejtett szolfézs cuccot, és hazajöttem.

Itthon egy kicsit aggódtam, amikor nem tudtam elolvasni egy cikket, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi van  benne, meg elkezdtem szavakat meg hangokat téveszteni, úgyhogy elvánszorogtam az ágyba és lefeküdtem inkább aludni, gondoltam, az majd megoldja, hátha nem leszek az életem hátralévő részében gyengeelméjű, mert az nagyon szar lenne, főleg, ha nem leszek többé vicces, hát arra gondolni se mertem, hanem majd az alvástól biztos visszajönnek a szellemi képességeim. Szerencsére tényleg.

A fenekem még mindig borzasztóan fáj, mozdulni is alig bírok, de majd meggyógyul. Bajnokkal viszont asszem vége a szép barátságunknak, mondták, hogy egy szemét, öntörvényű dög, és csodálkoztak is, hogy miért pont ez a ló a kedvencem mind közül, miért pont rajta szeretnék mindig lovagolni, mert már mindenkit leküldött magáról legalább egyszer, és nem azért, mert megijedt, hanem mert csak. Nem akartam mondani, hogy azért, mert Ákosra hasonlít, aki szintén állandóan kellemetlenkedik és totál öntörvényű, ugyanakkor nála finomabban és kényelmesebben senki sem tud a karomba bújni, egyszerűen érzem őt. Őket. Tökéletes testkontakt.