Végül is ha a páncélos lovagokat elbírták, nyilván az én seggemet is el fogják.

Voltam ma lovagolni, életemben először. Kedvet kaptam a gyerekektől, konkrétan attól, hogy Borcsi tegnap megjegyezte: "érdekes, semmit sem kell csinálni, mégis mindig izomlázam van utána". Na, hát ez az én sportom, nem kell csinálni semmit, mégis jól megdolgoztatja  a belső combot, szép dereka és feneke lesz tőle az embernek, ezen kívül kint van a friss levegőn, télen is és sötétben is van ok kimenni, emberek közt vagyok, meg van ott egy másik élőlény is, a ló ami ugyan kicsit büdös, és nagyokat fingik meg szarik ami szép és cuki. Meg közel is van a lovarda, kocsival öt perc, nyáron meg kényelmes bringatávolság.

Rögtön az első alkalommal sikerült majdnem önállóan felülnöm (iszonyú magasan van ám a ló háta, nem tudom, próbáltátok-e már olyan magasra felemelni a seggeteket, nehéz), és nem mondom, amikor elindult, eszembe jutott, hogy miért nem lovagoltam én eddig: mert fosok a lovaktól. Aztán, mivel nagyon-nagyon jó a lovasoktató, gyorsan ráéreztem a helyes ritmusra és mozdulatokra, és most három dolgot érzek: eufóriát (még, még), lábszársajgást (ezért kell a csizma vagy a csepsz), illetve kurvanagy fáradtságot, ugyanazt, mint futás után (aludni, aludni). 

Szóval jó ez a lovaglás, tetszik, pénteken délelőtt együtt megyünk Ákossal, úgysem lesz óvoda. Közös hobbink van a gyerekekkel, juhhéj!