A házastársi együttműködéssel kapcsolatban

Hát itt meg most ma volt a Pének az élete legboldogabb napja, mert kapott sufnit. Én egyébként totál megértem őt, az újságban is olvastam, hogy a férfinek sufni kell, mondjuk ő valamilyen megmagyarázhatatlan okból ragaszkodik a "műhely" megnevezéshez, és reszel. Én meg azóta Éder mesternek szólítom magamban, de ez őt nem zavarja, mivel nem mondom neki. Így aztán nyugodtan önmegvalósíthat, be is rendezte magának a műhelyt egy hétvége alatt, kipakolt belőle száz tonna plafonig szart, és bepakolt vagy ötven tonna egyebet, szerszámot meg mindent, mellesleg szép, régi bútorokat is, amiket lecsiszol nekem, mert rendes, én meg majd lefestem öregre, mert mostanában shabby chic mániát kaptam. De tényleg nem ezért örülök a műhelyének, nem önös érdekből, dehogy! Hanem mert ez a hobbija, és nem mondjuk a világ nyolcezreseit megmászni, mert az kurvaszar lenne.
Én egyébként azt gondolom, hogy a mi házasságunk azért működik ilyen jól, mert nem akadályozzuk, hanem ellenkezőleg: támogatjuk egymás elképzeléseit. Ő biciklit épít, én scrapbook-ot csinálok, ilyenek, és nem mondjuk egymásnak, hogy ne csináld már, mert ebből a pénzből vehetnénk öt négyzetméter csempét, vagy új padlószőnyeget, vagy mit tudom én, mert nagyjából fel tudjuk mérni, hogy egy tízes skálán mondjuk kettőnk átlagában hármas lenne az új szőnyeg, a bicikli viszont nyolc*, úgy, hogy én ebből mondjuk egyes vagyok, na jó, ötös, amennyiben mégiscsak jó az nekem, ha ő elégedett, mert akkor megmasszírozza a talpamat. Most is, de ez mellékszál. De igazából arra akarok kilyukadni, hogy láttam ezt az interjút az Erőss Zsolt feleségével, és elsőre marhára nem értettem, hogy mi van? Ez a nő él egyáltalán? Egy könnycsepp nélkül beszél arról, hogy a férje alighanem meghalt a hegyen, vége, nincs remény? Aztán valahogy szépen lassan leesett, hogy ő az, aki támogatta a férje ambícióit végig, szívből. Ő az, aki megértette őt. Rövid volt a házasságuk, de alighanem nagyon boldog. Én meg veregettem itten a vállamat, hogy én egy igazán jó kis feleség vagyok, mert nem bánom, hogy a férjem ilyen furcsa hobbikat űz, hogy bringát épít, meg időnként maratont fut, meg mit tudom én, még gyereket is szülnék még neki, ha nagyon akarná, mert most kit kérjen meg rá, ha azt akarja, a szomszédasszonyt? Mit meg nem tennék érte (elméletileg)! Hát szóval most már tudom, hogy az én támogatásomnak van határa, és nem, nem a gyerekek miatt, ezt most nem is akarom rájuk fogni, hogy apa kell nekik, hanem nekem kell a férjem. Eléggé megkedveltem őt az utóbbi időben ugyanis. Úgyhogy maradjunk inkább a műhelynél.
Mondjuk szerintem ez az asztaloskodás ez tényleg nagyon romantikus dolog, nem csoda, hogy az Örkény István is ettől tért meg kommunistává. Az asztalosműhelyben látta, és szeretett bele a jól végzett fizikai munka örömébe, és nem mondjuk egy vágóhídon. Bár annak is van romantikája, gondoljunk csak egy három kilós bőrös karajra.
Kellett nekem vágóhidat emlegetnem, máris elkezdtem félteni az uram ujjait a flextől.
Azért a ma délutánunk már nagyon hasonlított az idillhez, mindenki elmélyülten foglalatoskodott valamivel, amit szeret, ő reszelt, én a kertet baszkuráltam. Mondjuk a nap fénypontja az volt, amikor a hátamra hajítottam* a lenyírt füvet tartalmazó hatalmas zsákot, és átvittem*** a szomszéd lovának. Bámulatos, hogy megfér ez a hétköznap magas sarkú cipős, fullsminkes újságíróval, aki szintén én vagyok.

A múlt héten meg ezt csináltam:

*megjegyzem, egy hőlégfúvó is legalább nyolcas lenne már, mert anélkül nem tudok hődomborítani
**megjegyzem, talicska is kéne egy
***csak az udvarban lenyírt füvet viszem át a lónak, mert az tiszta, az utcafrontit meg továbbra is szétszórom  a veteményesbe mulcsnak, vagyis továbbra is organikus a kert, a kinti fűből humusz lesz, a bentiből meg lovaglás a Borcsinak.