Amelyben kevéssé elegánsan kutyázok más embereket (?)

Most, hogy a jó sósapuka egész pályás támadást indított annak érdekében, hogy - klasszikussal szólva - minél többet elvegyen a gyerekétől, konkrétan nagyjából a negyedére csökkentse a gyerektartás összegét, egy váratlan fordulattal Sopronban kötöttünk ki a Pével. Tulajdonképpen nem kirándulni mentünk, hanem a tárgyalásra, úgyhogy sajnos nem is tudtam eldönteni, hogy örüljek-e az utazásnak, vagy sem, mert egyrészről ez a tárgyalás nekem konkrétan háromhavi gyerektartásba került, csak hát nem volt más választásom, mert ugyebár bepereltek, másrészről viszont mégiscsak láthattam éltem szerelmét, Sopront, ahová életem fő szerelme, a Pé is elkísért. Végül úgy döntöttem, hogy inkább örülök, mert a tárgyalást gyorsan lezavarjuk, még érdekes is lesz, azután pedig miénk lesz Sopron.
Tulajdonképpen tényleg elég érdekes volt, ahogy a jó sósapuka ügyvédjének sikerült úgy beállítani a szituációt, hogy én a full gazdag családból származó lány, aki ez után a gyerekszüléses sztori után még jól is házasodott, a vérét szívja ennek a szegény, munkanélküli apukának, aki mindent megtesz a kislányáért, adna ő, csak nincs miből, de minek is adjon, ha amott nincs is rá szükség. Jó tanácsom egyébként hasonló helyzetben lévő anyukáknak (mármint nem a full gazdag családból származó, ráadásul jól is házasodott anyukáknak, hanem a magamfajtának, aki szeretne normális körülményeket biztosítani a családjának, és nem venné rossz néven, ha ebből valami minimális terhet a gyereke vér szerinti apja is vállalna), hogy nem kell a bíróságot odaillő öltözékkel megtisztelni, és az elegáns aktatáskát is otthon lehet hagyni, helyette megteszi a teszkós nájlonszatyor is, mert a felperes úgyis úgy fog kinézni, mint egy homeless, és akkor eléggé hihetővé válik az ügyvédje által előadott sztori. Na, meglátjuk, mi lesz a vége.
Ezek után valóban a miénk lett Sopron, mint a két rendelkezésünkre álló órában. Legfontosabb észrevételem ezzel kapcsolatban, hogy imádom, még mindig imádom (mármint a Pét is, meg Sopront is).  Valamint továbbra is az enyém, olyan otthonosság érzésem volt, mintha sosem költöztünk volna el onnan (mármint Sopronból, de persze a Pé is az enyém). Nyilván eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszaköltöznénk, de elég gyorsan lezongoráztuk, hogy ennek nincs gazdasági realitása, mondhatni, egyszer megpróbáltuk, de nem tudjuk finanszírozni. Pedig most már az is eljutott az agyamig, hogy tiszta hülye vagyok, hogy egyedül bénáztam mindig a gyerekekkel. Csak a mi házunkban legalább hárman bármikor bevállalták volna őket egy-egy órára, ha kértem volna, csak én sajnos a felnőtt életemben Budapesten szocializálódtam, ahol még akkor is odatelefonálnak egymásnak az emberek, ha éppen a szomszéd lakásban laknak, hogy nem lenne-e alkalmatlan becsöngetni, de akkor sem egészen biztos, hogy tudja a másik, hogy ki hívja, mert a franc figyeli azt, hogy ki lakik a szomszéd ajtó mögött. Szóval nem akartam alkalmatlankodni, na. Hülye voltam, az én bajom.
További nagy felfedezésem a soproni kirándulással kapcsolatban, hogy a város csodálatos és mellbevágó szépsége arra mindenképpen jó volt, hogy felnyissa a szememet az építészeti csodák iránt, mert ma már Körmöspálcást is alapvetően szépnek látom a klasszicista és parasztbarokk házaival, bár Sopron titokzatossága, és a sok évszázad emléke hiányzik. (Sopron a 17. században égett le, Körmöspálcás meg a 19. közepén, ezért az újjáépítés, vagyis a mai városkép kialakulása is ezekre a századokra tehető, bár Sopronban azért a gótikus alapok is egész jól megmaradtak, nem folytatom ezt a vonalat, mert beleveszek a végén, és sosem lesz vége ennek a postnak).
Ittunk forralt bort a Fő téren, ettünk pizzát a Fórum pizzériában (gótikus alapon 17. századi falak, stb, stb.), pótoltuk a fogyóban lévő Herendi Rooibos tea készletet, majd felültünk a vonatra, és hazajöttünk, és én nagyon-nagyon hálás vagyok Csavardi Samunak, a Pének, hogy most sem hagyott magamra, hanem velem volt végig, és ezt a köcsög pert is segít cipelni, nélküle már rég kiborultam volna, bár még mindig nem pihentem ki a vele járó stresszt.
Sosem hasonlítom össze a két gyerekem apját, de azért itt megjegyezném, hogy az elsőé meg még terhesen is simán elhagyott.