2011. június 27., hétfő

És az utolsó héten

Megkezdtük az utolsó hetünket itt Sopronban, hát nem mondom, hogy fájdalommentes. Hogy legalább ennyire gyomorlövésként ható párhuzamot hozzak elő, olyan ez, mint a Pretty Woman végén, amikor elmegy a csaj, a pasi meg visszaadja a berillköves diadémot, a szállodaigazgató megjegyzi, hogy nehéz lehet megválni ennyi szépségtől. Hát ja. Maradjunk abban, hogy gyakran szorul össze a szívem mostanában, és leginkább azzal vigasztalom magam, hogy a többször átépített gótikus homlokzat mögött igaz, hogy 14. századi ülőfülkék és reneszánsz loggiák vannak, de irtózatos szlöm is, hurrá, legalább ez.
De azért azt hiszem, túl hosszasan nem marad időm búcsúzkodni a környéktől, és negatívumokat keresni, hogy ne fájjon annyira - vált meggyőződésemmé, ahogy mind a két gyerekem az előszobában ülve a maga módján közölte, hogy a cipőhúzás a saját feladatuk. Ez Borcsinál úgy néz ki, hogy határozottan kijelenti: "egyegyül", Ákos meg ordítva elhúzza a lábát, erre a helyzetre ugyanis nem alkalmas se az anya, se az apa, se a baba, sem pedig a nem szó, más meg nincs a... hm... tarsolyában. Aztán Borcsi felveszi a szandálját kacsalábra, Ákos meg még sehogy, de küzd, én szólok Borcsinak, hogy cserélje meg a szandálokat, (én a megfelelő sorrendben helyeztem a lába elé, csak valahogy összekeverednek mindig), Ákos még mindig küzd, aztán olyan fél óra alatt felveszi az egyiket, akkurátusan összeilleszti a tépőzárat, csak előtte gondosan kihúzza a gyűrűből, amitől ugye az egész feleslegessé válik, úgyse szorul rá a lábára, majd megismétli ugyanezt a másik szandáljával is, végül is ráér, mert Borcsival még el fog tartani egy ideig a meccs, hogy márpedig őt egy cseppet se zavarja a kacsaláb, de engem meg igen, csere. Á, dehogy! De, most. Hát így vagyunk mi, aztán végül persze valahogy mégis elindulunk, és ez még a nyári verzió, mi lesz itt a sál-sapka-anorák-hótaposó-kesztyű-pulóver-vastag zokni időszakban!
Ja, amúgy voltunk a hétvégén a Tündérfesztiválon is, aminek meg az volt a különös bukéja, hogy egy egész héten át varrtam rá a gyerekek ruháját, Ákos manóingét például az utolsó öltésig kézzel, mert különben le kellett volna menni a garázsba a varrógépért, az meg macerás. Erre a Tündérfesztivál reggelén, amikor éppen adtam volna rá a manózöld hacukát, manóvári másodszülöttem megvetően közölte, hogy nem, és már ott sem volt, hanem a lakás túlsó végéről ordított, (ő így kommunikál, na) de engem se olyan fából faragtak, hogy fölöslegesen önmegvalósítsak varrjak jelmezt, úgyhogy rátuszkoltam a gyerekre, tanulj meg boldog lenni benne. Megtanult. Íme:


Borcsinak ment magától is:
Ez már a kép már az esemény vége felé készült, a tündérszárny, meg az egyéb kiegészítők akkor már az én outfitem részét képezték, mert hát mégiscsak kényelmesebb egy tündérszárnyat a hátamon hodani, mint a kezemben, és lennének még további érveim, hogy miért (voltam alapból manóruhában, és a Pé miért volt Pukk).
Na, a mai napnak a fénypontja a Pándi torta volt a Dömötöriben Illy kávéval az volt, amikor a gyerekeink a Fő téren szárnyas hangyákat üldöztek elmélyülten, fittyet hányva a város összes szépségére, igazuk van, mit sikongassanak, nekik ez a háttér a természetes, mindig látják. Amúgy rájöttem, hogy Sopron valójában egy mesekönyv illusztráció, menjetek csak végig egyszer az Új utcán (ami a nevével ellentétben iszonyú régi). Ja, és úgy látszik, hogy valóban megijedt az A terv a B tervtől, Sat Tv itt marad, internet velünk jön, de így is megspóroltunk húszezret. És ma amúgy is jó napunk van, mert a Pé múlt havi fizetésének a második harmadát is ideadta a munkáltatója a mai napon (27-én). Köszönjük szépen. Holnap pedig elvileg már nekem is lesz számítógépem, mert megjavították. Állítólag.

2 megjegyzés:

  1. Nem jártok e erre hazafelé? (mert mostmár még messzebb lesztek brühühüüüü)

    VálaszTörlés
  2. A jelmezt muszáj megdicsérni: ötletes és kedves, én biztos zokszó nélkül felvettem volna! :-)

    Hogy bonyolítjátok a költözést? Több fordulós lesz, vagy teherautóval?
    Tudom, folyton elveszek a részletekben...

    VálaszTörlés