Sopron, Sopron

Szóval pillanatnyilag büdös vagyok, mint egy putri, a helyzet ugyanis az, hogy órák óta medvehagymát majszolok.
Az úgy volt, hogy elugrottunk Sopronba, mert a Borcsi barátnőjének szülinapi bulija volt, és ki nem hagynánk semmi pénzért, mert még a szülők is marha jó arcok, már amennyiben valaki értékeli, ha sikerül a vinnyogó röhögésig eljutni, én igen. Egyébként a házinénink is ilyen, de nem felvágásból mondom.
Az első megállónk ezen a kies, mintegy 350 kilométeres úton általában a bábolnai McDonald's szokott lenni , ahol van csúszda is, és addigra, úgy 250 kilométer után már úgyis pont eléggé teli van a kiscsukánk az utazással, úgyhogy éppen kapóra jön. Jönne. Mert ugyanis az első lendülettel mind a két gyerek beletottyant a csúszda alján összegyűlt vízbe, és bugyiig átáztak, öltözhettek át, sebaj, én már rutinból mindig eggyel több szett ruhát csomagolok minden útra. Mondjuk egy autópálya-széli gyorsétterem mosdójában nem annyira leányálom átöltözni, de megoldottuk, viszont az alatt az idő alatt a Pé ki is derítette, hogy ez egy olyan hely, ahol csak készpénzzel lehet fizetni. Na most volt nálunk alaposan feltöltött SzÉP kártya, jó sok Erzsébet utalvány, és bankkártya 3 különböző számlához, ennek ellenére nem tudtuk elérni, hogy adjanak nekünk egy kávét, mert még a szomszédos benzinkút is bezárta az ATM fenntartását, mint gondolom rettentő veszteséges üzletágat. Úgyhogy az ügy mérlege 4 korgó gyomor, meg 2 csuromvizes öltözék volt, mondhatjuk ezt mínuszosnak nyugodtan. Végül is ezt csak azért írom, mert ha a nemzetközi közlekedési útvonal mellett egy multicégnél szeretnétek legközelebb enni, készüljetek készpénzzel, marhabőrrel meg sóval is, ki tudja, hogy ezek közül a fizetőeszközök közül mit fogadnak majd el a XXI. században ők, lehet, hogy mindet.
Ezzel a kellemetlenségek el is fogytak a hétvégét illetően. Na jó, fújt a szél, de hát ezt azért sejtettük, hogy így lesz, lévén Sopronban voltunk, ugye. A Hotel Sopronban laktunk, amivel búcsúzáskor Borcsi közölte, hogy hiányozni fog neki a szálloda, mert olyan jól áll a tetején az a négy csillag, vihihi, ennek ellenére én túl sok jót nem vártam az intézménytől, hanem némi lepattantságot és szocrealitást, de nagyon kellemesen csalódtunk. Mondjuk az után már nem nagyon számított semmi, hogy amikor beléptünk a szobába, a szemben lévő üvegfalon túl ott terült el alattunk a város, középen meg a Tűztorony terpeszkedett, szóval ki van ez találva építészetileg. A vanity settben meg volt körömreszelő is, amit én pont otthon hagytam, úgyhogy megyünk máskor is a Hotel Sopronba, jó volt.
Na de a lényeg ugyebár a szülinap. A barátság Kamillával az oviban született, amikor Sopronban laktunk, és azóta is találkozunk évente 1-2 alkalommal. Többnyire mi megyünk hozzájuk, mert hát ugye mi oda úgyis, de idén már ők is itt voltak Borcsi szülinapján. Hát így mulatunk mi együtt úgy 350 kilométeres távolságból.
Borcsi borzasztóan izgult, hogy mi lesz, emlékeznek-e rá a többiek, lesznek-e ismeretlenek, már a kicsi száját is befogta egy percre, úgy szorongott, mi meg próbáltuk nyugtatgatni, hogy a dolgok ugye ilyenek, először valamilyenek, aztán meg úgyis más. Nyilván hamar feloldódik, és amúgy is ott leszünk vele végig. És akkor beléptünk a kapun, hallottunk, hogy bent, a házban Borcsi nevét skandálják a gyerekek, kifigyelték, hogy jön, és üdvrivalgással várták. Annyira megható volt, hogy majdnem elbőgtem magam, hogy így két év után emlékeznek rá ezek a hatéves gyerekek, amikor egy évig jártak együtt oviba, és azóta már két éve nem.
A buli szuper volt, azt leszámítva, hogy Ákos hasba rúgta a Kamilla kisöccsét, de hamar túlléptünk az ügyön.
Másnap meg szintén Kamilláékkal elmentünk egy ásványbörzére, húúúú. öcsém! Én az ilyenekről mindig azt gondolom, hogy kacat, kacat, kacat, na most Borcsi nyilván vásárolt magának a megszabott keretéből egy marék kacatot, abban az időben, amikor én nem voltam éppen lecövekelve, és nem újabb marék kacatokat válogattam, magamnak, vérben forgó szemmel. Charmokat. Szitakötőst, meg bringást, meg baglyokat és angyalszárnyat, kisfiút, csikóhalat, ésatöbbi, ésatöbbi, csuda dolgok jönnek eztán a scrapbook-os praxisomban. Majd pedig megebédeltünk a soproni törzshelyünkön, a Fórumban (XIII. századi alapokon XVII. századi átépítés, ofkorsz), ahol a kaja továbbra is zseniális, a pincércsaj viszont nem tudta, mi a ristretto, és mindig azt mondta, hogy kedves egészség. Meg ült mellettünk egy család, akiket eleinte mormonoknak néztem, vagy amisoknak, de valószínűleg mégsem azok voltak, mert a nagyfiú a Harry Potterről értekezett az apjának, mikor eltelt a feloldódásra szánt mintegy háromnegyed óra. A mi gyerekeinknél ez általában 1, uszkve 2 másodperc szokott lenni, azért járunk a Fórumba többek között, mert van udvara, és ki tudnak menni rohangálni, különben szétvernék a helyet. A szállodával is megpróbálták, amíg a Pé fizetett, de szerencsére megtaláltam nekik a játszószobát. Bár addigra Ákos harmincnyolcszor lepucolta a cipőjét a lobby-ba telepített szerkezettel.
Nos, a Fórumban megettem három csésze tortellini levest, de csak a levét, mert Ákos a tortellini levesbetétet választotta ebédnek. Végül is nem baj, én szeretem a jó levest. Borcsi meg két pármai sonkába göngyölt grissinit tudott enni, de végül megszánt minket, és bevágott egy fél pizzát is. De mi az ilyesmin már nem akadunk fenn egyáltalán. Aztán életünkben először átsétáltunk a Hűség kapuján, ugye éppen felújították, amikor Sopronban laktunk, végig, de király lett nagyon, főleg mellette a kiállító...izé... alagút, vagy mi. Majd pedig elmentünk Balfra, cipőt váltottunk, és bevettük magunkat a susnyásba, medvehagyma szezon van ugyanis. Ezzel a kanyarral az utazásunk majdnem nullszaldósnak tekinthető, mivel szedtünk egy zsák medvehagymát, amit én el fogok tenni olajban, meg pestónak, meg palacsintába töltöm, meg szendvicsbe pakoljuk, meg zöldbabfőzelékbe, meg fasírtba, satöbbi, satöbbi, ja, és jófejségből ajándékozok is, szuvenír Sopronból. Ja, és kénköves balfi vizet is hoztunk a majolika kútból, de az út közben elfogyott.
Aztán hazajöttünk. Visszafelé bosszúból balfi saras szartaposóban mentem be kávézni a bábolnai McDonald's ba, jó sok készpénzzel felszerelkezve, de egy indiai turistacsapat lenyúlta az elméletben lefuttatott poénomat: ott lobogtatták a bankjegy kötegeket, mint valami kakasviadalon. Állati hülyén néztek ki. Amúgy láttam tradicionális indiai férfiruhát bevarrt márkajelzéssel. Nahát.
Természetesen sokszor emlegettük, hogy hááááát, jó lenne visszaköltözni, viszont történelmi időket élünk: a Pé száját hazafelé elhagyta az a mondat, hogy még az is lehet, hogy ő tök jól ellenne itt Körmöspálcáson, még szeretné is, ha tényleg itt élne, és nem a Pestre ingázással telne el az élete. Navégre.