A mindennapi rasszizmussal kapcsolatban

A minap felhívott telefonon Ákos tanítónője, (akit egyébként nagyon szeretünk), hogy nem tudja, van-e róla tudomásom, de Ákos (9 és fél) elkezdett barátkozni egy túlkoros, 15 éves, nyolcadikos fiúval, aki ráadásul dohányzik, és hát izé, cigány. Nevezzük Vargának.

Mondtam neki, hogy persze, hogy tudok róla, volt is már nálunk a gyerek, de hát igazából nincs vele semmi baj. Beszéltünk is róla a Pével, hogy azért még nem fogjuk eltiltani tőle Ákost, mert cigány, a dohányzást meg majd mondjuk Ákosnak, hogy ne merészelje, mert seggbe rúgjuk, de amíg ez az egyetlen, amit fel lehet hozni a Varga ellen, addig tőlem barátkozzanak.

Az osztályfőnök kissé elbizonytalanodott, elmesélte, hogy ez a gyerek enyhe értelmi fogyatékos, és örökbefogadott, mert születése után otthagyták a kórházban, és az iskolában sincs könnyű dolguk vele a tanárainak. Hát, mondom még pár okkal több, hogy ne legyünk vele köcsögök.

Úgyhogy elkezdett hozzánk járni a Varga, Ákossal nagyokat rollereztek meg labdáztak az udvarban, meg Nerf csatákat vívtak és alkalmanként a telefonjukat is bámulták. Legutóbbi ilyennél mosolyogva odaosontam, hogy megnézzem, mivel játszanak, és ha ilyen belső nézőpontú lövöldözős játék, akkor kicsavarjam a kezükből, de nem olyan volt a játék, hanem a Mikulás ugratott a rénszarvas szánjával a buckákon. Alig bírtam visszafojtani a röhögést.

Este hatkor szóltam a Vargának, hogy most már menjen haza, mert az Ákosnak tanulnia kell, erre bólintott, de addig nem volt hajlandó kilépni a kapun, amíg össze nem szedte az összes Nerf lövedéket, amit szétrambóztak a házban. Le voltam nyűgözve.

Tegnap meg éppen indultunk Ákossal a gördeszka pályára, amikor észrevette, hogy nézd már, itt lóg az előszobában a Varga kabátja, itt felejtette. Gondoltam, remek, két legyet ütünk egy csapásra, hazavisszük a gyerek kabátját (Ákos egyszer hazakísérte, nagyjából tudta, hogy hol lakik), és akkor már jól megnézem magamnak, hogy kik a szülei, és ha akar, csatlakozhat is hozzánk, és akkor rögtön lesz Ákosnak haver is a deszkapályán.

Elmentünk a házukhoz, ami egy társasház, a kapucsengőn vagy tíz névvel, Varga egy sem. Ez nem lesz egyszerű. Hamarosan kijött egy ember a szomszéd házból, és megkérdeztem, hogy hol lakik a Varga Dani, hová kell csöngetni. Megmutatta.

És akkor becsöngettünk, és ajtót nyitott nekünk a Varga anyukája, egyben a körmöspálcási kórház orvosigazgató-helyettese.
Aki egyébként már az én gyerekeimet is vizsgálta, és tök jó élmény volt mindig, mert nagyon kedves és természetes nő, orvosként meg roppant alapos és lelkiismeretes. Bemutatkoztunk, nagyon örült, hogy megkerült a kabát, beszélgettünk pár percig, utána kimentünk a pályára, ahol már ott várt minket a Varga.

Hát ennyi a sztori, ami tisztára olyan, mint egy indiai tanmese arról, hogy az előítélet csúnya dolog, és aki mentes tőle, elnyeri méltó jutalmát, vagy egy zen történet, hogy attól, hogy valamiről azt hisszük, hogy rossz, még kiderülhet, hogy nem is az.

Egyébként én megértem az osztályfőnököt, aki ijedtében nyomott nekünk egy alertet, okkal gondolhatta ugyanis, hogy nem fog nekünk tetszeni ez a barátság. Itt ugyanis teljesen konform utálni a cigányokat, tehát nyilván mi is utáljuk, ő csak jót akart. Viszont tökéletesen megértette, amikor elmagyaráztam neki hogy húsz éve számtalan cikkben vezettem le, hogy rasszistának lenni nem oké, és ha valakit azért utasítunk el csípőből, mert cigány, különben meg semmit sem tudunk felhozni ellene, az rasszizmus. Milyen ember lennék már, ha én meg suttyomban mégis ugyanezt csinálnám. Ráadásul pont most dolgozom az állami gondozott gyerek témán, mármint újságíróként, szóval én nem fogok gecizni egy három éves korában örökbefogadott gyerekkel, az tuti, mivel pontosan tudom, hogy milyen hatással van a babákra az anyátlanság.

Oké, belátom, csiklandozó érzés, hogy megmérettettem, és nem találtattam könnyűnek.

Amúgy meg egy teljesen aranyos gyerek ez a Varga, én bírom.

Ákos, a lovag

Ákos ramen levest készít.

Kalib: - Mérd ki a vizet és töltsd bele a vízforralóba!
Ákos: - Megvan. (Bekapcsolja)  Mindjárt felforr. Addig táncoljunk!

(És valóban, már nyújtotta is a karját, és megpörgetett-forgatott. A zenét ő énekelte hozzá.)

Megfigyelés

Borcsi tévét néz, reklám megy.

B: - Anya, ez a nő pont olyan, mint te. A Tantum Verdéről énekel.
K: - Ilyeneket szoktam csinálni?
B: - Igen. Csak te a májkrémről. Vagy Ákos lábujjáról.

De legalább cukik

Azon gondolkoztam tegnap, hogy mennyire unom már, hogy az életem egy gondoskodás. Ha nincsenek itthon a gyerekek, vagy véletlen nem akarnak tőlem semmit, akkor biztos, hogy jön a macska és vernyog nekem valamiért.

Erre tegnap lett két halunk.

De legalább azok csendesen élnek és halnak.

Nyomós érv

Borcsi (sikítva): Úristen, poloska van a szobámban!
Kalib: Fogd meg egy vécépapírral és vidd ki.
B: Jaaaj, nem merem, félek tőle.  Vidd ki te!
K: Nem lehet.
B: Miért, te is félsz tőle?
K: Nem. Hercegnő vagyok.

Ufónak néz

Borcsi elképedve mondta, hogy képzeljem, Varró Dani benne van az irodalomkönyvükben. Mondom, tudom, tananyag.
- De hát anya, te tőle mondtál nekünk verseket! Hogy lehet akkor, hogy más is ismeri, és nem csak mi ketten a Földön? Én azt hittem, ő olyan, mint a Rutkai Bori, akit senki se ismer rajtunk kívül.
- Mi? Rutkai Bori tök híres!
- Hát a mi osztályunkból mindenki az Alma együttesen nőtt fel.

#köszbartoserika #ufónaknézagyerekem

Bréking

Mindent visszavonok, amit a macskáról írtam. Tegnap éjjel elejtett egy egeret. Ügyes macska ez. Mondjuk, most itt egy egérhulla a teraszon, azzal vajon mi legyen? A macskának, úgy látszik, nem kell.

Így tudta meg

Borcsiék (12) beszélgetnek a gimi folyosólyán az osztálytársakkal, a téma: ki hogy tudta meg, hogy nincs is Jézuska.

A lányok sorra mesélik vihogva a sztorikat, egyikük meg csak áll ott, egyre sápadtabban. Végül kibukik az ártatlanból: "Ne basszatok ki velem, tényleg nincs Jézuska?"

:D

Ákos szerint a transzcendens

Kalib: - És az hogy van, Ákos, hogy Istenben nem hiszel, de a Jézuskában igen? Mégiscsak az egyikből következik a másik.

Ákos: - Úgy, hogy én a tudományban hiszek. És a Jézuska létezésére van bizonyíték, Istenére meg nincs.

Kalib: - Milyen bizonyíték?

Ákos: - Az ajándékok!

Az anyák mindig a leggyengébb gyereküket szeretik a legjobban

Szörnyű gyanúm, hogy a macskánk gyengeelméjű szegény.

Már eleve furcsa, sőt, igazából értelmezhetetlen, hogy még mindig itt van velünk. Nekünk télen nem szokott macskánk lenni, amint ivaréretté válnak, vagyis legkésőbb ősz végén mind lepattan, hívja őket a szél, meg a vadászmezők. Erre ez meg még mindig nálunk van, decemberben.

Mindegy, ha már így alakult, jobb híján elkezdtem megszeretni, ma meg már egyenesen gyengédséget éreztem iránta amikor észrevettem, hogy mentálisan segítségre szoruló macska.

Az volt ugyanis, hogy ludaskását főztem, és a liba lábát odaadtam a neki. Oké, a hideg miatt bejöhet a házba. Fogta a zsákmányt, és odavitte a konzolasztalhoz, elkezdett vele játszani. Ez már egy kicsit sok volt nekem, fogtam a libalábat, és a macska szeme láttára kivittem a teraszra, a hivatalos etetőhelyére.

Erre, a macska, mintha mi sem történt volna, ugyanott, a konzolasztal alatt csapkodta tovább a levegőt, mintha a láb még mindig ott lenne, aztán rájött, hogy nincs, mire totál értetlen fejet vágott: némá, az előbb még itt volt, most meg nincs. Hö.
Megsajnáltam szegényt, felnyaláboltam és kivittem a teraszra, letettem a libaláb mellé, akkor meg úgy nézett, mintha most látná először: nocsak, itt egy libaláb, nahát!

Szóval szegény, tényleg egy nagyon buta macska, nem csoda, hogy még a kerítést se tudja átmászni, miközben az udvarban jönnek-mennek a szomszéd macskák. Ez meg egyszer mászott fel a tujafára, akkor is majdnem sírva fakadt, ott vernyogott nekem szívet tépőn, mert nem tudott lejönni. Mondjuk én azt pont leszarom, macska csontvázat még sosem találtak fa tetején.

Meg néha játszani akar, nekifutásból neki akar ugrani a lábunknak, de rend szerint elvéti, és akkor felkenődik valami tereptárgyra. Ilyenkor úgy lépked tovább, mintha mi se történt volna.

Furcsa egy jószág ez a Pöri, de most már kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a sztori vége. Tavasszal megyünk, levágatjuk a golyóit, akkor már se esze nem lesz, se töke, mint fog ez csinálni egész nap?

Az élet nagy kérdései, és géllakk

Leszedettem a körmömről a géllakkot, (már vagy egy hónapja), a körmöm azóta olyan, mint a pergamen, és nagyjából a könyökömig kell visszareszelni, mert úgyis letörik.
SOHA ne szedessétek le a körmötökről a géllakkot, hagyjátok inkább lenőni, ha időnként kíváncsiak vagytok a saját körmötökre, mint én!
Mert amúgy nem is értem, hogy minek csináltam ezt, biztos jó dolgomban nem tudtam magammal mit kezdeni. Mert amúgy szerettem a géllakkot a körmeimen, és alig várom, hogy újra legyen. De akkor tényleg, minek szedettem le?

Hát akkor carpe diem

Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy a lakástakarékok, mint legnépszerűbb megtakarítási forma megszüntetésével valójában azt akarja üzenni a kormány, hogy ne vegyünk már tartós tejet teljesen fölösleges 5-10 évre előre gondolkozni, mert mire egy lakáskassza lejár, úgyis vége lesz a világnak?

Van ugye 12 évünk megmenteni a Földet, és a felére csökkenteni a légkörben a széndioxidot, mielőtt megfőlünk élve, vagy éhen/szomjan pusztulunk, de hát nagyon úgy néznek ki a dolgok, hogy ez az információ nem jutott el az emberekhez. Igaz, Trump roppant káosszal terhelt mütyür agyában már megfordult egy pillanatra, hogy nem kizárt, hogy mégis van ez a globális felmelegedés, vagy minekhíjják dolog, de cselekedni, hát ne szívassák már ilyen hülyeségekkel, amikor lehet például falat is építeni a mexikói határra.

De hát én csak egy egyszerű anyuka vagyok, aki reggelente látja, hogy még mindig borzasztó fontos a 15 fokos napsütésben kocsival szállítani a gyerek seggét az iskolába, mert nehogy már gyalogoljon szegény, mint az állatok, és anyunak meg apunak is mindennél fontosabb kocsival járni a munkahelyére, ami egyébként tíz perc séta lenne. Körmöspálcáson vagyunk ugyanis, nem Floridában.
Nem minket visz el a hurrikán, szóval autózhatunk agyra-faszra, na.

Mint a szomszéd nyugdíjas házaspár, akik ugyan nem dolgoznak már, de két autót tartanak fenn, mert nehogy logisztikai zavar keletkezzen, és gyalogolni kelljen véletlen. Egyébként ez a szomszéd szólt be nekem a múltkor, amikor jöttünk haza a könyvtárból, és látványosan roskadoztam a 10 kiló kölcsönkönyv alatt, hogy miért nem kocsival járok, nincs rá pénzem? És persze ugyanezek a szomszédok locsolnak folyamatosan, mert hát természetesen lakik a kertjükben egy fúrt kút, amiből ingyen jön a víz, akkor minek vele gondosan bánni? Hát maszájok ők, vagy micsoda?

Hát, szóval mostanában egy kicsit aggódom a jövőnk miatt. Ez a 12 éves kilátás eléggé elvette a kedvemet a tervezéstől. Most vált mindennél aktuálisabbá a régi bohózat szövege: "minek arra a kis időre?" Meg a carpe diem. Éljünk akkor most már a magunk kedvére, repüljünk évente ötször a világ másik végére, öntsük a csatornába a használt sütőolajat, úgysincs már holnap.

A kemény fizikai munkával kapcsolatban

Döbrögivé válásom első lépéseként tegnap kimentem anyámmal a tanyára, hogy kitakarítsuk az istállót. Tök komolyan.
Na most, trágyalapátolás az nem volt, mivel az istállóban még soha nem volt állat (és ha rajtam múlik, nem is lesz), leszámítva azt az ipari mennyiségű pókot, ami beköltözött, és beszőtte az egészet, de ilyen függönyszerűen.

Mostanában több helyen is láttam, szabadulószobákban, itt-ott ilyen műpókhálót műpókokkal, hát nem is tudom, kár az erőlködésért, tőlünk kölcsönözhettek volna igazit, akár a Gyűrűk ura & a Banyapók témához is simán tudtunk volna adni eleget.
Szóval amikor beléptünk, először machetével utat vágtunk a pókhálóban, aztán szisztematikusan haladva megtisztítottuk a terepet.
Persze, Kalibka úgy képzelte, hogy feláll egy csini tollseprűvel, amit  cukin végighúz a sarkokon, majd tipli haza. Na most, ehhez képest három és fél órán keresztül kőkeményen söpörtük le a falakról, az oszlopokról meg a plafonról a pókhálót, miközben a pókok ott malmoztak, és alig várták, hogy lelépjünk végre, és kezdhessék elölről a hálórakást, vagy miszarnak hívják ezt.
Közben anyámmal azon röhögtünk, hogy a fancy kis házát nyilván takarítónővel tartatja rendben havi negyvenezerért, mert esze ágában sincs saját kezűleg porszívózni vagy port törölni. A gigantikus dzsuvának persze nekiugrunk, mint az állatok.
Na, de amit ki akartam hozni belőle, hogy az, amit én kőkemény (magas intenzitású intervallum tréningnek) edzésnek hívok, az kb. lepkefing az istálló pókhálózásához képest. Úgy elfáradtam, hogy este már egyáltalán nem voltam képes edzésre menni, habár a szükségét sem éreztem. Ráadásul mára olyan ordas izomláz van a vállamban, hogy majdnem munkaképtelen állapotba kerültem, alig tudok írni.
Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha tényleg trágyázni kell, vagy ilyesmi. Mondjuk ez nem fordulhat elő, soha.
Ja, és marhára büszke vagyok magamra, mert végre olyat csináltam, ami látszik. Habár a maradandóságával kapcsolatban komoly kétségeim vannak. Ráadásul még boldog is voltam, mert kint voltam a természetben, sütött a nap, és végre megint úgy éreztem magam, mint aki él.

Igazán nem tehetek róla

A mai napon az a furcsa helyzet állt elő, hogy az Index, és az NLCafé címlapján is kint van egy-egy cikkem.
Én tényleg nem tehetek róla, ott még nem pörögtek ki a felmondási idő att leadott anyagaim, itt meg már beszerkesztették az újakat.
Mondjuk, hogy elkerüljük ezt a helyzetet, írhattam volna szart is, ami nem kerül ki a címlapra. Csak azt meg minek.

Egyébként, most, hogy csak heti 2-3 cikket kell írnom, tisztára úgy érzem, mintha nem is dolgoznék, csak hobbiból blogolnék. Egészen felfoghatatlanul jó érzés.

Hosszú magyarázkodás a miértekkel kapcsolatban

Na, most már úgy látszik, tényleg visszatértem.

Az úgy volt, hogy tavasszal még úgy tűnt hogy ez a gasztrojelenség, úgy is, mint újság, a világ legjobb munkahelye lesz. Békésen elszerkesztgetek, nem kell megszakadni a munkában, a főni a legcukibb főni a világon, szóval lesz végre egy normális nyaram, amikor lesz időm a gyerekeimmel lenni, meg élvezni az életem.

Ehhez képest kiderült, hogy nincsenek az újságnak szerzői, mármint érted, cikkek, mert nincs rá pénz. Ja, hát rám se nagyon, szóval mi lenne, ha én írnám tele az újságot, viszonylag szar pénzért? Mivel nem igazán volt kedvem nyáron normális munka után kutatni, belementem, és ezzel a profi mozdulattal tökön is böktem saját magam.

Úgy telt el a nyaram, hogy nagyjából futottam magam után, hogy mindig készen legyen az újság, és a dolgozószobám ablakából ugyan láttam, hogy kint süt a nap, de hát úgy délután négyig nem igazán kerültem vele közvetlen kapcsolatba. Mondjuk most is itt ülök, ahelyett, hogy kimennék végre.

Szóval nem volt nekem se kedvem, se időm blogot írni, meg életem se nagyon volt. Aztán, mire vége lett a nyárnak, és bejöttek a hajnali fagyok, lezártam az egészet a picsába. Először a főni mondott fel, aztán én - a szerzők már szép lassan kikoptak, amit emellett a honorárium mellett mélységesen megértek - és ma délelőtt 11:32-kor odafostam az utolsó cikket is, és vége. Hogy számszerűsítsük, 70 darab cikket kellett megírnom havonta. Azt hiszem, ezt akkor már nem is kell tovább magyaráznom, hát, nem ezekre fogom megkapni a Minőségi Újságírásért díjat. Mondjuk ugyanezt csinálták a Dívánnyal is, amiért szerintem nagyobb kár, viszont nem az én bajom többé.

Érdekes adalék még, hogy pontosan azon a napon mondtam ki, hogy ennek tényleg és végleg vége, nem megyek vissza kétszer annyi pénzért sem (amikor felmondtam, hirtelen mégis lett pénz), amikor hivatalosan bejelentették, hogy a NER felvásárolta a kiadót.

Természetesen ismét bízom a szebb jövőben a Kalib-féle, gyengeelméjűséggel határos hurráoptimizmusomnak köszönhetően. A jelenlegi újságírói munkám, ami októberben kezdődik (hétfőn), úgy néz ki, hogy heti kettő darab cikket kell majd leadnom (segítek, az havi 8 a 70 helyett), azt is olyan témában és stílusban, ami nekem jól esik. Nem mintha a stílussal eddig bajok lettek volna, van az a pénz, amiért mindent leszarok, és ezért irtó viccesek és őszinték lettek a cikkeim :D.

Ezzel párhuzamosan a Pé ugye visszament ugrálni a balettba, úgyhogy innentől kezdve a pénz nem számít. Lehetek megint főleg anyuka, amire pont szükség is mutatkozik, úgy látom. Borcsi kamaszodik és a suli kemény (erről majd írok még hosszút), Ákosnál meg erősen mutatkoznak a jelek, hogy nagyobb odafigyelést igényelnek bizonyos részképességei, szóval, nem árt, ha van neki anyja, aki nem egy kifacsart agyú felmosórongy estére. 

Hát így alakul a mi szép életünk, és szerencsére még a nap is süt kint, szóval még azt sem mondhatom, hogy elbasztam az egész nyarat, és tél lett, mire újra élhető lett az életem (még csak 5 órája, de már megszoktam), hanem még lesz itt pár élvezhető hét az évben, mielőtt betör a sötétség.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem, hogy párhuzamosan elmegyek döbröginek. Ha emlékeztek, volt ez az aranykalászos gazda tanfolyam, amit lelkesen végigküzdöttem, és ami azért kellett, mert van egy birtokunk. Na most a dolgok a természetüknél fogva olyanok, hogy egyszer csak alighanem nekem kell majd átvennem a birtok ügyeit, addig pedig ki fogom tanulni rendesen, anyám mellett. És mivel Ákos azt találta ki, hogy ő márpedig gazda lesz, és a tanyán fog lakni és dolgozni, én fogom tartani neki a frontot a következő 10-15 évben, amíg elvégzi az egyetemet szakirányon (meg persze az általános iskolát és a gimit is). Ha átver, és mégsem veszi át, én kinyírom. 

Ártatlanság kora

Arra jöttem haza péntek délután, hogy a világszép lányom és a három évvel idősebb barátja fent vannak a lányom szobájában, és elmélyülten matekoznak. :D :D :D

Korán kezdődő szenilitás

Hát az tényleg minden pénzt megér, amikor a gyerek este fél hétkor közli, hogy hupsz, elfelejtette mondani, hogy holnap sütinap  lesz az iskolában, és neki házi sütit kell vinnie, mert ha nem, akkor osztályfőnökit kap, de nem azért, hanem mert ma elfelejtette bevinni a sulis pólót, de a sütivel kiválthatja az osztályfőnökit, csak amikor délután éppen a boltban voltunk, akkor elfelejtett szólni, hogy vásároljunk be a sütihez is.

Különlegesen tehetséges gyerekem tréfál

Kalib: - Ez a macska egy istencsapása, egy rakás szerencsétlenség. Majdnem olyan béna, mint a Weasley-ék baglya, a... hogy is hívják?

Borcsi: - Error... Vagyis Errol

:D :D :D

Kronológia

Augusztus közepén felmondott az újság főszerkesztője, ahol főleg dolgozom.

Két héttel később én is felmondtam.

Egy hét múlva elfogadták a felmondásomat.

Újabb egy héttel később pedig felajánlották, hogy maradjak, kétszer annyi fizetésért.

Kövérek vagytok emberek! (És neked mi közöd hozzá?)

Egymás kövérségének a nyilvános fikázása kapcsán az jutott eszembe, hogy amikor azt egy táncosnő teszi, aki abból él, hogy vékony, az pont olyan, mintha az Akadémia doktora kipenderülne, és nagy mellénnyel megállapítaná, hogy az emberek hülyék.
Csakhogy ő nem fog ilyet tenni, mert ő okos.