Lehet, hogy végül mégis megtanul majd beszélni

Ez a post tényleg csak azért készül, hogy legyen mihez nyúlnom, ha majd harminc év múlva aljas és furmányos módon be akarom égetni a fiamat az antipatikus csaja előtt, de már nem lesz annyi eszem, hogy emlékezzem a részletekre.
Ákos elkezdett szavakat mondani, aminek nagyon örülünk, mert eddig nem tette, csak a családtagokat volt hajlandó megnevezni, ideértve Ildit és Hannát is, ezen kívül a nemet használta, és a bibit (bili), utóbbit leginkább olyan kontextusban, hogy anya, vegyél ki, de azonnal a kiságyból, mert mindjárt bekakilok. Természetesen pelenkával a fenekén, természetesen nem kakil be, és természetesen ha nem kell éppen aludni, akkor soha nem szól, hogy bibi. Tegnap pedig megörvendeztetett minket egy újabb hasznos kifejezéssel, a tűzhellyel, hátha egyszer majd megkérdezzük tőle, hogy Ákoska, kisfiam, nem tudod véletlenül, hogy hová tehettem a szilvás gombócot? És akkor ő majd lazán válaszol, hogy tű! hely!, én meg a homlokomra csapok, hogy némá, tényleg. Mint ahogy ma is, mutatta a kertben a pókot (jut eszembe, azt már mondja egy ideje, hogy pó!*, mint további hasznos kifejezés), pontosabban a pók hűlt helyét mutatta lelkesen, és akkor megkérdeztem tőle, hogy hová lett a pók, mire közölte, hogy elment. Konkrétan elmem, de én így is értettem, és nagyon megdicsértem. Aztán este meg lefejtettem róla a csuromvizes pólóját, és bebugyoláltam egy takaróba, úgy vettem a karomba, és közöltem vele, hogy úgy néz most ki, mint egy baba, és megismételte, hogy egy baba, teljesen hibátlanul, úgyhogy azt hiszem, ha mostantól napi három szóval fejlődik, a szókincse hamarosan beéri Bartos Erikát.

*nem vagyok hülye, tudom, hogy egyébként írásban nem kell felkiáltójelet tenni a pók után, de higgyétek el nekem, Ákos szóban mindig kiteszi.