Egyelőre, amíg ki nem fogyok a
jobbnál jobb reménytelennél reménytelenebb ötletekből, nem vagyok hajlandó feladni az elképzelést, hogy tulajdonképpen Körmöspálcás és környéke is szép, és méltatlanul hanyagolják el a turisták, merő lustaságból és gyávaságból, mert idáig, ennek az egzotikus országnak a legbelsejéig már nem merészkednek a nagy fenekű osztrák asszonyságok, a Fertőig meg igen, mert abban nincs kockázat, ha nem ízlik a magyar szalámi, egy óra alatt hazaérnek, és kész. Csakis ez lehet az oka, hogy arrafelé van turista, itt meg nincs: a bátorság, és nem a látványosság hiánya. Majd én megmutatom, csak figyeljetek!
Írtam már
Abonyról, ami egy nagyon helyes kisváros, tele középületként funkcionáló, vagy romos köznemesi kúriával. Ezen a vonalon indultunk el tegnap Tápiószelére, a
Blaskovich-kúriába, ami egyébként múzeum, vagyis nyitva áll a közönség előtt.
A két Blaskovich bácsi bizonyára lepaktálhatott a tanácselnökkel, vagy együtt jártak vadászni, vagy nem tudom, mi lehetett az oka, de halálukig ott élhettek a kúriában, amit teljesen érintetlenül hagytak. Nem államosították, nem hordták szét a műkincseket és a trófeákat, viszont a testvérpár látogathatóvá tette a házat, és - örökös híján - felajánlotta a Magyar Államnak. Ezt itt:
A Blaskovich család egyébként a Mikszáth novellákból ismert dzsentrivilághoz képest inkább jómódban élhetett, legalább is, gondolom, Barabás Miklósnak nem lehetett olyan alacsony a tiszteletdíja, és mégis ki tudták fizetni. Na nem okoskodom, mert a képzőművészetekhez én aztán nem konyítok, de egy porcelán tyúkon kívül nem nagyon láttam rikító gagyit. Inkább szépek voltak a tárgyak, mint nem. Volt sok penge festmény mindenféle németalföldi mesterektől, és biedermeier bútorok, ami tudom, nem nagy szám, de hát azért mégis. Nem egy Eszterházy-féle rokokó pompáról van szó, na, inkább olyan úri jómódról. Volt egy csomó vadásztrófea is, ami nem pont az én ízlésem, de arról mindenképpen árulkodik, hogy még vadászatra is futotta, igaz, csak a Keleti-Kárpátokba jártak, de így legalább volt négy medvebőr is. Ebből hármat egyetlen vadászat alkalmával ejtettek el (fotó nincs, mert a fotójegy árából két éjszakát tölthettünk volna családostól Sopron valamelyik panziójában.). Az úgy volt, hogy a három medvéből kettőt egyazon golyó terített le, mert a bocs az anyja mögött állt, amin átfutott a lövedék, és megölte a kismedvét is. Ennek a sztorinak a valóságtartalmát ugyan már huszonöt éve is megkérdőjeleztem (jóvan, persze, hogy jártam már itt, minden környékbeli járt már a Blaskovich-múzeumban), de nyilván ez a legenda a ház vonzereje. És persze a Kincsem nevű versenyló, ami a család birtokában volt, és az összes versenyt megnyerte, amin csak indult.
Voltak tengeri kagylók és csigafélék is. Na most vagy tényleg jó sok
fölösleges művészettámogatásra szánható pénzük volt a bácsiknak, vagy már akkor is gigantikus méreteket öltött a görög szuvenírbiznisz, de láttunk olyan csigaházat, amelyikbe valami egészen cizellált kis nőalakot véstek, szóval volt mit felfedezni a gyerekeknek. Elvoltak, legalább is nem ordították ki magukat az első percben a múzeumból, mint a fertődi kastélyból a négyezer-ötszáz forintos belépő mellett, amit szerintem nagyszülő korukig emlegetni fogok. Persze nyilván a park volt nekik a legérdekesebb, meg az őszi levelek, de legalább ezt is láttuk.
Á, asszem ez most nem sikerült. Mármint még magamat sem sikerült meggyőzni, hogy ez is olyan jó hely, mint a Fertő-tó környéke. Azt hiszem, még mindig szerelmi bánatban vagyok Sopronnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése