Ovi-ügy

Pillanatnyilag az a helyzet, hogy én lettem itt helyben Semmelweis Ignác,  az anyák megmentője, ugyanis lassú víz partot mos módszerekkel, egy év szívós munkájával rávezettem az óvodát, hogy márpedig az én gyerekeimnek egy csoportba kell járniuk, ha már egyszer vegyes korosztályú a csoport. Meg más tesóknak is mennyivel jobb lenne már együtt ovizni a nagy reggeli bőgés helyett, ami ugye szívfacsaró, megszokhatatlan és anyagyilkos dolog ám, tudja jól, akinek része volt benne. Egyébként azt nem tudják, hogy ezt én intéztem el, úgy értem, az óvónők sem, de én azért emlékszem a lépcsőfokokra. A következőképpen alakult a válaszuk evolúciója, amikor szóba hoztam a témát:
2011. szept: Nem szoktuk
2011. nov: Hátráltatni fogja Borcsit a fejlődésben, hogy a kicsit ajnározza egész nap
2012. január.: Hát nem is tudjuk...
2012. február: Megbeszélem a vezetővel
2012. március: Semmi akadálya
2012. április: Idén így csináljuk, hogy a tesók alapból egy csoportba kerülnek, legalább a szülőknek sem kell magyarázni, hogy miről van szó.
És így is lett.

Jelenleg az óvónők is örülnek, nyertek ugyanis mínusz öt síró gyereket - ennyinek van ott a csoportban a tesója. Ennyi kis hároméves ment úgy idén óvodába, hogy nem rettegve, ordítva, az anyja ruhájába görcsösen kapaszkodva lépett be az ajtón, hanem a csoportszobától kezdve az óvónőkön át a többi gyerekig jó ismerősökhöz ment, vidáman, aranyosan. Egyébként nem mondanám, hogy a spanyolviaszt találtam fel, Sopronban ez volt ugyanis a normális, most mit kínozzák a kölköket, miért ne lenhetnének együtt a tesók? Hát így hoztam én el a Nyugatot Körmöspálcásra.

Mondjuk őszintén szólva én az ovi, meg a többi anyuka szempontjait leszarom, engem valójában csak az érdekel, hogy az én gyerekeimre milyen hatással van a mesterkedésem. Most az van, hogy a reggeli szívfacsaró bőgés/szorongás/"de anya ugye értem jössz" helyett a gyerekeim kézen fogva, röhögve mennek be, úgy kell őket elkapnom, hogy adjanak már egy puszit legalább, mert nekem érzelmi igényeim vannak, értsék meg. Délután meg alig akarnak hazajönni. Hihetetlen biztonságot adnak egymásnak, Ákosnak teljesen simán ment a beilleszkedés, és azóta Borcsival is minden oké, lelazult, felbátorodott, nem szorong egy kicsit sem az ovitól. Délután mind a ketten alszanak, általában Ákos az alvásverseny győztese, ő alszik el először, és ő ébred fel a legkésőbb, holott a bölcsiben az utolsó héten már nem aludt egyáltalán, hanem a többieket vegzálta. Egyébként leginkább az unokatesójával, Bunival játszik az udvaron, és a nála két évvel idősebb kisfiú is simán, egyenrangúként nyomja a kis kerekfejű gyerekemmel. Borcsi nagyon büszke nagytesó, mindenben segít Ákosnak, még a száját is megtörölgeti, amin az óvónők szétröhögik magukat. Ákos persze továbbra sem fogad szót, füle mellett kétszer négy sávos autópálya, de számítok a szakemberek kitartására, az egyikük ugyanis igazi régi vonalas óvó néni: a szabály az szabály, majd belejön, megtanulja, elmondja ötvenszer is simán, nem gond, mindig türelmes, soha nem emeli fel a hangját, de behajtja, amit kért. A másikukat se hallottam még ordítozni a gyerekekkel, bár ő sajnos náci, de szerintem nem a meggyőződéses fajtából, hanem abból, akit a környezete tett azzá: eddig még nem találkozott másfajta gondolatokkal, körülötte meg sajnos mindenki utál valakit, többnyire a cigányokat, ofkorsz. Dehát az ideológiai elképzelésekkel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy amíg nekem nyíltan nem cigányozik a gyerekeim előtt, addig ő otthon annyi bakancsot suvickol ki, amennyit csak akar. Ezt a részét a dolgoknak feladtam, nem feladatom nekem egyenként szépre-jóra, emelkedett liberális eszmékre hangolni más embereket, nem vagyok én senkinek a nevelőanyja. Próbáltam, hát nem lett tőle sikerélményem. Árpádsávos zászló meg egy se lengedez március 15-én, amit mondjuk a soproni oviról nem mondhattuk el, míg az egyik apuka meg nem érdeklődte, hogy vajon melyik Árpád-házi királyunk szerzett múlhatatlan érdemeket 1848-ban. Na, akkor leszedték, de  mondom, ez Sopronban volt, nem Körmöspálcáson.

Na, de megint elkalandoztam. Szóval a bizonyíték, hogy mennyire jót tett a gyerekeknek a közös csoport: két héten keresztül Ákos röhögve ment oviba, alig várta, pénteken viszont a jó sósapuka elvitte Borcsit, így a kishapsi egyedül maradt. Hát volt ám sírás-rívás, meg anya szoknyájába való görcsös kapaszkodás, zokogó gyerek, könnyben úszó arcocska, tudjátok, a beszoktatós klasszik. Még a hétfőt így éljük túl Borcsi nélkül, aztán egy hónap nirvana jön megint, egy csoport, két gyerek, három nem tudom mi, ebből nem fogok kijönni.