A halállal kapcsolatban

Én már rég megfigyeltem, ha egy családban egy évben történik egy haláleset, majdnem teljesen biztos, hogy követi egy másik. Ez mondjuk elég félelmetes, mert így azért az első után, nem elég a gyász, elkezd izgulni az ember, hogy vajon ki lesz a következő, úristen, de ez most, ha szabad ilyet mondanom, nem volt olyan borzasztó. Az első az igen, egy húszéves halála az rettenetes, de most egy gazdag, leélt élet ért véget.

Persze ettől még ugyanúgy képes vagyok sírdogálni a temetésen, elég csak ránéznem az özvegy bánatos arcára. Minthogy engem végtelen empátiával vert meg a sors, nagyon hamar odaképzeltem magam a helyébe, és nem volt jó egyáltalán. Rá is jöttem, hogy kiváló siratóasszony válna belőlem. Már én éreztem magam kellemetlenül, hogy az unokák nem sírtak, én meg igen, pedig hát nem volt olyan közeli a kapcsolatunk egyáltalán. Meg arra is rájöttem, hogy végül is mi is erre gyúrunk a Pével, hogy együtt éljünk szeretetben, míg a halál el nem választ. Na jó, lehetnek hullámvölgyek, mert 62 évbe sok minden belefér, lényeg, hogy a mérleg pozitív legyen. Csak mi lesz azzal, aki itt marad egyedül, mondjuk 82 évesen?

Mindazonáltal egyébként tök jó temetés volt. Együtt volt a család,  láttam, ki hogy van, mi van vele. Egyébként pár évvel ezelőtt, szintén egy temetésen az egyik unokatestvérem megjegyezte, hogy abban a korban vagyunk, hogy már többször találkozunk temetésen, mint keresztelőn. Hö, gondoltam, te igen, de én nem. Aztán eltelt az a köztünk lévő kilenc év, és tessék.

Mondanom sem kell, reggel, amikor Borcsi látta, hogy temetésre öltözöm, elkezdte érdekelni a dolog. Megkérdezte, hogy fogok-e találkozni azzal, aki meghalt. Mondtam, hogy az valószínűtlen, vagy mit gondol, a kedves leendő halott ott áll a koporsója mellett, majd a szertartás végén ünnepélyesen meghal, vagy mi? Mondta, hogy igen, valahogy így képzeli el, ott áll görbe botra támaszkodva, végül bemászik a dobozába. Először is koporsó, mondtam, másodszor pedig, hát, már meghalt, úgyhogy nem áll egyáltalán. Ami azt illeti, nem csinál egyáltalán semmit, csak mi búcsúzunk el tőle, és tudomásul vesszük szomorúan, hogy végleg elment. Ebben aztán megnyugodott Borcsi, és már csak az outfitemmel volt elfoglalva.
Ami azt illeti, gyerekkoromban én is akkor láttam anyámat a legcsinosabbnak, amikor mélyfekete gyászban volt, érdekes.