A tavalyi évvel kapcsolatban

Nem vagyok valami ihletett állapotban, mert bár a fehér rum elfogyott, a szilveszteri afterparty-s pezsgő még tart, ennek meg az évösszesítő postnak kéne lenni, meg ráadásul testileg is fogyatékos lettem, mert már megint elvágtam az ujjamat (most a bal kezem van soron), ezért nem tudom leütni az r meg az f betűket, mert a mutatóujjam végén cicás ragtapasz van, szóval halmozottan nehezített pálya ez nekem, de van mondanivalóm, úgyhogy belekezdek.
Az idei év olyan volt, hogy élveztem. Szerintem soha életemben nem volt még olyan, hogy ennyire a helyükön lettek volna a dolgok, és ennyire jól éreztem volna magam. Én persze tudom, hogy mindezt szegény Pé hátán felmászva, sőt a fejét a víz alá taposva csináltam, de mondjuk ez akkor is így lett volna, hogyha egy fikarcnyit se éreztem volna jól magam, mármint akkor is ingázott volna napi 150 kilométert Körmöspálcás-Budapest viszonylatában, ha nekem kicsit se lett volna jó, de jó volt. Mármint nem az, hogy ingázott, hanem a többi.
Mert ugye kibéreltük a zöld házat, ahol lett nekem kertem. Na nem csak úgy lett, hanem kőkeményen megdolgoztam érte, ástam meg gereblyéztem, meg tájékozódtam és növényeket társítottam, ültettem és gyomláltam meg kapáltam, végül lett nekem olyan kiskertem, hogy egész nyáron nem kellett venni kb. semmi növényt, de nem ám. Mert volt salátának rukkolám, meg egy csomó paradicsomom, hogy még mindig tele a paradicsomlével a biedermeier polc az étkezőben, és tudok úgy pizzaszószt főzni, hogy még a fokhagyma meg a bazsalikom is saját benne, csak a só meg az olívaolaj van máshonnan, bizony. És voltak szép virágaim, nyíltak még a hó alatt is, és készült mérhetetlen mennyiségű pesztó törökmogyoróval, petrezselyemmel, illatos volt és zamatos. És volt a gyerekeknek medence a kertben, amiben nagyokat hancúroztak, szóval paradicsom volt itt, a szó bibliai értelmében. Ősszel meg fásítottunk, úgyhogy jövőre árnyék is lesz vidámfűzből, ja, jut eszembe, grilleztünk is egy csomót. Vicces volt.
És még öt év után visszaálltam dolgozni is, ami nagyon jól sült el, mert pont annyit kellett dolgoznom, amennyi még éppen jól esett, és maradt mellette elég időm a családra, a házra, a kertre, és basszus, magamra. Mert öt évig ilyen nem volt, hogy időm lett volna magamra. Ráadásul nem csak a munka vált be nekem, de én is a munkáltatóimnak, na jó, megbízóimnak, mert hát állás az nem lett, vagyis igen, egy hónapra, csak most majd mindjárt felmondok, ilyen az én formám, 37 év alatt egyszer van állásom, az is csak egy hónapig, mert ez nem az én világom, de a megbízás az eddigi munkákra marad, jó lesz ez így.
De a legfontosabb, hogy amióta gyerekeink vannak, ez volt az első olyan nyár, amikor elmehettünk rendesen nyaralni, mert már akkorák a gyerekek. Úgy értem, rendesen, hogy élvezzük is, és nem ugrálás az egész, hogy megóvjuk az életüket, hanem élveztük. Voltunk Etáéknál a Bakonyban, meg Sopronban, és annyira de annyira jó volt, hogy utána hetekig post vacation blues-ban szenvedtem. Mert már nagyjából van józan belátásuk a gyerekeknek, viszont nincs pelenkájuk, meg cumisüvegük, ilyenek. Lehet velük nyaralni, na.
Meg még volt egy csomó minden, de a Pé indítja a Gyűrűk urát, úgyhogy mennem kell, csak még annyit, hogy Borcsi meg már iskolaelőkészítős, okos nagyon, az Ákos meg egyenesen zsenizik az óvodában, szóval jó kis élet a miénk, és minden kedves olvasómnak kívánom, hogy legalább egy ilyen következzen az életében, és akkor a petrezselyemszigetnek csupa boldog olvasója lesz.