Még egy kis Sopron

Voltunk Sopronban nyaralni, ami igazából csak egy hosszú hétvége volt, de nekünk már ez is nyaralásnak számít, péntektől keddig. Eléggé élveztük már megint. A szokásos tündérfesztiválra mentünk, idén már negyedszer, ki nem hagynánk, mi nagyjából ehhez igazítjuk az éves programunkat, csak most gondoltuk, ez lesz az idei sopronozás is, mert már úgy is voltunk a tavasszal egyszer, és ahogy ismerem magunkat, egy-két hónap múlva újra felhorgad bennünk a Nagy Soproni, és menni akarunk megint, és akkor fogunk is, de ezt még persze titkoljuk magunk előtt is.
A Muckon laktunk megint, a jó Moha panzióban, ami az erdő közepén és a hegy tetején van, de annyira, hogy oda még a helyi villamos művek is csak másnap ér ki, úgyhogy ma reggel nem zuhanyoztunk. Még tavaly térképeztük fel a helyet, isolde elmeséléséből kaptunk hozzá kedvet, aztán beleszerettünk, így megy ez nálunk. Ez egy nagyon barátságos erdei panzió olyan konyhával, hogy minden falatnál csodát látunk.  Hétfőn ugyan zárva vannak, ezért akkor enni sem kapunk, meg semmit, de nem baj, mert a kulcsot úgyis magunknál kell tartani végig, az egész helyet négy ember viszi, ki tudja, hogy találunk-e ott éppen valakit, amikor felmennénk a szobánkba. Ja, hát a szoba, az inkább egy apartman volt, igaz, hogy a gyerekek szobáját és a miénket csak egy függöny választja el, viszont a fürdőszobában van egy rendes szauna is. A hétfő meg úgy szünnap, hogy nem volt ott senki a személyzetből. Gyöngyi, a pincérlány mondta, hogy ja, hát ha szükségünk van a wifire, akkor odaadja az étterem kulcsát, menjünk csak be nyugodtan, aztán akasszuk a kulcsot a szögre, úgyse jön be ide senki. Nem idegesek, mit vinnének el innen, az étlapot talán? A kutya meg úgyse enged be senkit, csak minket, mert minket már ismer. A kutya egyébként egy borjú méretű, végtelenül békés jószág, valami bullmasztiff, vagy mi, ami rend szerint úgy heveredik le, hogy csak egy apró rést hagy maga mellett az ajtóban, mondjuk rossz szándékkal nem biztos, hogy el mernék menni mellette. Amúgy nyilván hatékony egy jószág, legalább is a gazdája megbízik benne, mert a vihar egy párszor kivágta a konyhaajtót, minden tárva-nyitva volt, ember persze sehol, de betörő sem, hát igazuk van, hogy nem idegeskednek. Végül Szofi, a borjú méretű bullmasztiff megunhatta az egyedüllétet, és békésen leheveredett az apartmanunk ajtaja elé, ránk fog vigyázni akkor, gondolhatta. Aztán megjött Tamás, a tulaj, aki egyben a séfbácsi is, én pont az étteremben ültem és dolgoztam, és megkérdezte, hogy reggel mikor szeretnénk reggelizni. Megegyeztünk, hogy semmiképpen sem túl korán, de nem nagyon látszott izgulni a vihar meg a tárva-nyitva álló ház miatt.
A gyerekek persze szabadon csatangoltak az épületben meg a kertben, a húszméteres fenyők alatt, ha részükről vége volt a kajálásnak, mentek a dolgukra, az pedig az erdőben elég sok van az ilyen kisgyerekeknek. A kutyákat ugyan a saját nevükön szólították, a macskák viszont megkapták a megtisztelő Fogkefe, illetve Tűzoltókészülék nevet. Fogkefére sajnos én allergiás lettem, durván bedurrant tőle a bal szemem, elég izgalmas volt úgy kalandparkozni, hogy a fél szememmel nagyjából semmit se láttam, de mire összeszedtem a bátorságomat, hogy hagyjam Borcsit egyedül mászni felmásszak egy felnőtt pályára, már eléggé kitisztult. Azóta viszont mindenemben izomlázam van, a karom meg csupa kék-zöld folt, voltak ugyanis olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, az életemért küzdök, a biztosítás csak azért van, hogy ne pánikoljak be közben ott öt méter magasan, a fák koronái közt. A pánikról persze mindig lebeszéltem magam, mert az csak nehezítené a dolgomat, hülyeség lett volna, na. A végén már élveztem is, megyek jövőre is, vagyis kipróbálom inkább a körmöspálcási kalandparkot, mert van, világvárosiasodunk, ugye.
Aztán elmentünk Schattendorfba a strandra, gondoltuk, a gyerekek majd békésen ellubickolnak a kismedencében, de nem, mert inkább a vízicsúszda volt az érdekes, bár Ákos lába sajnos még nem ér le az alján, de ez őt nem zavarta. Úgyhogy csúsztam vele én is sokat, és élveztem.
Meg voltunk a tündérfesztiválon is persze, ahol Borcsi megint együtt lehetett Kamillával, a kis barátnőjével. Ez egy olyan program, ahol minden kislány tündérnek, a kisfiúk pedig manónak öltöznek, ld. eggyel lejjebb, és a programok, játékok, de még a büfé is a tündérség jegyében van kitalálva. Kamilla délelőtt a nagypapával érkezett, akinek remek humora van, amíg a lányok arcot festettek meg zoknikígyót csináltak, mi a nagypapával nevetgéltünk és szórakoztattuk egymást.
Párhuzamosan zajlott még egy fesztivál a városban, azt hiszem, azt a kékfrankosról nevezték el, de ezt nem tudom pontosan, mert hosszú út állt mögöttünk, és ittam inkább a jó kékfrankost. Érdekes volt, hogy Kamilla apukájának, aki tős-gyökeres soproni, egészen természetes, hogy náluk egy egész estét, sőt több napos fesztivált is meg tudnak tölteni a helyi hagyományőrző és néptánc együttesek, méghozzá durván színvonalas műsorral (a lányok rázták ám a kis feneküket a csárdás ütemére a színpad előtt), felénk meg ez sosem látott kultúrkincsnek számítana, hát van különbség a középső és a nyugati országrész között, ezt be kell ismerni. Szóval elfesztiválozgattunk vígan.
És akkor jött a lehűlés meg a viharos szél, amire annyira nem számítottam ruhailag, így egy kicsit meg is voltunk lőve, de kitaláltunk, hogy akkor itt az idő felmenni a Tűztoronyba. Egészen jópofa kiállítóegységet hoztak létre, lefelé a római kori kövek és kiállítás volt, fölfelé meg ugye a torony, érdekes. Ákosnak egészen meglendült a fantáziája, szerinte a nagypapája egy hős lovag volt, aki úgy halt meg, hogy levágták a fejét, de előtte ő legyőzte a T-Rexet meg a triceratopsot is. Érdemes egyébként felmászni a Tűztoronyba, vannak két méter vastag falak lőrésszerű ablakokkal, a mélyedésekbe be lehet mászni, és lehet kukucskálni hogy mi látszik az üveg mögött. Meg van befalazott árnyékszék, ami nagyon érdekes, meg időkapszula a régi csúcsdíszen, lehet találgatni, hogy mit tehettek bele a 17. század végén, amikor épült  a Tűztorony, meg a 20. században, amikor felújították, meg most, amikor megint. Mert nem írták oda sajnos. És ki lehet menni körbejárni a tornyot, sajnos nem a csúcsba, csak lejjebb, de már ott is pont eléggé fostam, meg majdnem lefújt a viharos szél, és amúgy is 10 fok volt és esett az eső. Aztán kitaláltunk, hogy az jó progi lesz, ha megnézzük Fertőrákoson ahogy fújja a szél a nádast,  hát igen. Aztán megebédeltünk a Fórumban, délután meg elmentünk a csokigyárba, aminek a szomszédságában laktunk annak idején, és egy kicsit visszakívánkoztunk megint, szokás szerint.
Ma meg meglátogattuk Lagleréket, akiknek nagyon megnőttek a gyerekeik két év alatt, és lett baromfiudvaruk, amilyet én is szeretnék, és Timi nekem adta a babára hajazó zsebkendőtartójukat, mert megdicsértem, hogy milyen aranyos, és ilyet keresek, amióta megláttam az övéket évekkel ezelőtt. És a kezembe nyomta, meg tíz tojást is a tyúkjaitól.
Aztán hazajöttük, a kertemet nem verte el a jég, pedig a fél várost szétverte, itt meg burjánzik minden. Holnap meg güzüszerű hétköznap vár rám, úgyhogy megyek aludni.