Megint macskaállat

Most én egy kicsit szorongok, mert a Pé meg a gyerekek elmentek hozni egy macskát.
Pár héttel ezelőtt kezdődött, a Pé jelentőségteljesen rám nézett, és azt mondta, határoznunk kell. Na ilyenkor nekem mindig összerándul a gyomrom, és nem azért, mert döntésképtelen lennék, vagy ilyesmi, hanem mindig felbasz agyilag, amikor nem mondják, hogy miről van szó. Viszonylag nyugodtan, sőt érdeklődést is alig színlelve megkérdeztem, ugyan miben. Mivel ott voltak a gyerekek, így fogalmazott: katze. Erre elhúztam a számat, és annyiban is maradtunk. Mert igaz, hogy hónapokkal ezelőtt eltűnt már az Edgár, de nekem annyira nem hiányzik, hogy indulás előtt mindig le kelljen vadásznom a macskát, hogy kipenderítsem a házból, nehogy nekem odaszarjon, különben is karmolt és harapott, és szétcseszte az összes bőrbútort. Érdekes, ezért sosem reklamált a Pé.
Aztán pár nap múlva megint felhozta a Pé, hogy na mi van már, gondolkoztam-e a katzén? Mondtam, nem, valójában próbáltam mindig nem is gondolni rá. Ezek után kb. háromnaponta, majd két-, végül naponta felhozta, hogy katze, katze, mi lesz már. Úgyhogy ez a nem törődünk vele taktika nem igazán jött be, ezért elkezdtem sorolni az ellenérveimet, hogyaszonygya, lásd fönt, plusz még az is, hogy kell az nekem, mint púp a hátamra, mert mindig nekem kell majd foglalkoznom vele, mert az Edgárt se etette meg rajtam kívül senki, és tudja-e, hogy milyen gusztustalan dolog a nyári melegben beállt UHT tejet kidzsuvázni a macska táljából, na azt se csinálta rajtam kívül senki más. Mindezt azért, hogy megint valaki szétbassza a bútorzatot. Amire a rendmániás Pé csak legyintett, annak már úgyis mindegy.
Na most nekem az a bajom a macskával még továbbá, a fentieken túl, hogy nem haszonállat. Nem tudok túrót csinálni a tejéből, nem tudom a végén megenni a húsát, nem tojik tojást, de még csak nem is ugat, ha jön a betörő. És ha az Edgár, ennek a világcsúfjának a példájából indulunk ki, mindezek mellett mászhatok fel érte naponta háromszor a szilvafára, mert fölmegy a dög, de lejönni már nem tud, és még az egeret se fogja meg, de még a lótücsköt se, én meg pucolhatom a tálját meg hordhatom haza a macskakonzervet. Meg hordhatom állatorvoshoz féregteleníteni, az anyósom meg mindent jobban tud majd róla, mert állatokban szaktekintély, volt már a fiának kígyója is, pont.
És akkor jött a lelki offenzíva, képeket mutatott az állatról, mire én elkezdtem dünnyögni a monitornak, hogy utyulumutyulu, milyen cukimuki bucifejed van neked, hát hogy tud valaki ilyen mutyifejet vágni, nézmár, ennek pont olyan a pillantása, mint a Csizmás Kandúré a Shrekben, mütyütyü. De aztán magamra találtam, és befogtam a számat.
Másnap reggel nevet találtunk neki Jazz, vagy Jes, ez még nem dőlt el, csak azt tudjuk, hogy dzsessz-nek ejtjük.
Most meg elmentek érte, én meg itt maradtam a kétségeimmel, úgyhogy bánatomban blogolok, és gyűjtöm az erőt, hogy felemeljem a seggemet, és elmenjek a boltba macskakonzervet venni. Bár valójában csak azért öntöttem most ide a lelkem minden bánatát, mert a Pé vett egy doboz Raffaellót, amit nem nekem adott azért, mert hajlandó vagyok eltűrni a jószágot, ami nekik kell, mintegy lekenyerezésnek, a gondoskodásom reményében, hanem elvitte az állat anyja gazdájának ajándékba. Bosszúból azért közöltem, hogy remélem, az anyamacska gazdájának van némi realitásérzéke, és ő is ad nekünk ajándékot (nagyot és drágát), amiért megszabadítjuk őt az egyik macskától. Szerintem ez így lenne igazságos.

(de persze ma jó napom van, mert délelőtt műtermi fotózáson voltunk, és lesz egy csomó szépséges családi fotónk, hű.)