A dohányzásról való leszokásom története

Jelenleg a csapból is a Nemzeti Dohányboltok nyitása körüli hiszti zajlik, ezért jött csak fel bennem ez a téma, mert egyébként gyakorlatilag ez az egész kívül esik az érdeklődési körömön. Nem árulom, nem szívom, nem foglalkozom vele.
Na de nem volt ez mindig így.

A rászokás

Tizenkilenc és fél évesen szerelmes lettem. Addig én voltam a totális absztinens, nem ittam, nem dohányoztam, nem kávéztam, mindezeknek még a szaga is undorított, és fennhangon állítottam, hogy hú, de jól tudok én bulizni ivás nélkül is. Na nem mintha buliztam volna, olyan ez, mint amikor az ember a környéken kirándulgat, jó az nagyon! felkiáltással, friss levegő, madárfütty, virágok meg csigák, és akkor egyszer csak véletlenül ott találja magát a Grand Kanyonban, és akkor egy kicsit elszégyelli magát, mert az arcába kapja, hogy van tovább is a virágos rétnél, de ez végül is mellékszál, csak az alkohollal vs. anélkül bulizásról jutott eszembe. Szóval szerelmes lettem, és ez a fiú teljesen más volt, izgalmas, és világlátott, és okos, és tájékozott, és dohányzott, kávézott, meg ivott is, a többit most nem mondom. És ez nekem nagyon imponált, úgyhogy én is rágyújtottam, nagyon nehéz volt, de sikeresen leküzdöttem az undort. Akkoriban még nem volt saját cigim, csak a másét szívtam, ami köcsögség, főleg, hogy simán lejmoltam bárkitől bármennyit.

A függővé válás

Aztán egyszer csak elköltöztem otthonról, jöttek a diákévek más városokban, ahol az albérlőtársaimmal megegyeztünk abban, hogy dohányzunk. Ez olyan 18 évvel ezelőtt volt, de még ma is emlékszem rá, amikor az odaköltözés napján megérkezett a lakásba az egyik lány a szüleivel, akik megkérdeztek engem, hogy dohányzom-e, mondtam, hát igen. A leendő albérlőtársam nagyon csúnya pillantást vetett rám, majd amikor a szülei behúzták maguk mögött az ajtót, közölte, hogy tulajdonképpen ő is dohányzik, csak ezt otthon nem tudják. Aztán megérkezett a másik albérlőtársunk is, a szülei szintén megkérdezték, hogy dohányzom-e, mondtam, hogy igen, erre kerek perec kijelentették, hogy ne dohányozzak, mert Erna nem dohányzik. Hümmögtem. Közötök? És amint kihúzták a lábukat a küszöbön, Erna közölte, hogy ő is dohányzik, csak ezt a szülei nem tudják. Hát így történt, hogy vígan és szabadon pöfékeltünk hármasban az albérleti lakásban. Erna képes volt dohányzás közben almát enni, gondolom, ez a kezdők balesete lehet, bár ő akkor, ott, abban az albérletben sütötte meg 19 évesen élete első tükörtojását is, szóval épp hogy élni kezdett akkortájt.
De akkor még mindig nem voltam függő szerintem, hanem csak akkor váltam azzá, amikor már Székesfehérváron jártam főiskolára, és Beával laktunk közös koleszszobában. Bea akkor a felfüggesztett börtönbüntetését töltötte, asszem heroinfogyasztás, vagy valami hasonló miatt, lényeg, hogy hozzám képest egy Dr. House volt. Észben is egyébként, elképesztően művelt lány volt, meg szép is, száznyolcvan centi, 55 kiló, modell alkat, gyönyörű arc, okos szemek, hozzá valami elképesztően kiforrott, jó stílus, szóval szerelmes voltam. Beával a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük, egy csoportba jártunk, az óráink ugyanazok voltak, a koleszban egy szobába kértük magunkat, és a sulin kívüli elfoglaltságainkra is együtt mentünk mindig. Bea sötét dobozos Davidoffot szívott, és sosem fogyott el a cigije. Akkortól persze már az enyém sem, mert mindig gondoskodtunk utánpótlásról. Napi egy-két doboz Marlborot szívtam akkoriban, vagy lehet, hogy akkor még a sötétkék Pall-Mall volt, már nem is tudom, igen, a Marlborora csak az első munkahelyemen álltam át. Sokat dohányoztam, keveset ettem, a konfekcióméretem meg 36-os volt, gyönyörű voltam és fiatal, csak egy kicsit büdös, dohányfüst szagú.

Teltek az évek

Méghozzá elég sok év eltelt így, napi egy-két doboz cigivel, ha buli volt, hárommal is akár. És hát elég sokat buliztunk, akkoriban már Budapesten laktam, egy országos politikai napilapnál lettem gyakornok, aztán berendezkedtem a fővárosban. Ott voltak a barátaim, a munkám, meg az éltem, minden, haza sem nagyon jártam. Az utolsó években már hetente hétszer mentem a Szimpla kertbe, akkor félig átálltam a Lucky Strike-ra, mert ott azt lehetett kapni. Akkoriban egyébként tettem két kísérletet is, hogy ilyen elektromágneses hókuszpókusszal jól megkezeltetem magam, és akkor leszokom, először pár hónapig sikerült is nem rágyújtanom, csak aztán meg jött az a fránya stressz, meg nem is voltam olyan jó passzban akkortájt. Másodszor kb. két napig sikerült nem rágyújtanom, de akkor eleve stresszes időszakban próbálkoztam, semmi értelme sem volt.

Hogy lett vége

Aztán egyszer csak terhes lettem. Valójában a második ilyen leszokási kísérletem éppen ezért volt, mert gyereket terveztünk. Ez is egy elég stresszes időszak volt, tekintve, hogy kiderült, az apuka közreműködésére a továbbiakban nem igazán számíthatok. Nem is ment olyan hirtelen a leszokás, még talán a második hónap közepén is bele-beleszívtam egy-egy cigibe. Sajátra már nem gyújtottam rá. Aztán jöttek a rosszullétek, amik eleve kizárták a dohányzást, anélkül is a kifordulás szélén állt a gyomrom a nap 24 órájában, a szagokat meg különösen nem bírtam, az enyhéket sem, nemhogy az ilyen penetráns büdöseket. Aztán már nem volt fontos a dohányzás, mert csak a baba volt a fontos, meg az, hogy nagyjából normális mederbe tereljem az életünket.
Aztán amikor Borcsi már vagy másfél éves volt, újra rágyújtottam. Tudtam, hogy ez nem jó, meg semmi értelme, meg azt is tudtam, hogy ott dől el a dolog, hogy vásárolok-e saját cigarettát, vagy sem. Nem vásároltam. Aztán jött a Pé, aki nem dohányzik, és újra terhes lettem, úgyhogy ez megint eldőlt. Később volt még egy időszak, amikor Ildi barátnőmmel dohányozgattunk (az övét szívtam, nekem nem volt), de egyszer csak eldöntöttem, hogy akkor most már ennek itt a vége, nem gyújtok rá többet. Nyilván azért is, mert a baba szagú életünkbe nem fért bele egy dohánybüdös anya, és az időmbe sem, hogy rendszeresen kimenjek dohányozni, mert addig ki figyel a gyerekekre? Meg persze az is benne volt, hogy az én felelősségem, hogy a gyerekeknek boldog életük legyen, sokáig éljek és gondoskodhassak róluk, ne kelljen egy beteg, vagy haldokló anyát nézniük, aki apró, véres cafatokban köhögi ki a tüdejét, és anya nélkül felnőni a legszomorúbb dolog, amit el tudok képzelni.  De a legfontosabb az volt, hogy én már a szép szőke gyárkémény koromban is tudtam, hogy akkor fogok leszokni a dohányzásról, amikor gyerekeim születnek, mert terhesen úgysem lehet dohányozni, utána meg nem fogok visszaszokni. B tervem nem volt, vagyis ez volt az egyetlen esélyem. Ha akkor nem szokom le, akkor örök életemben dohányozni fogok, az meg kinek kell? Hülyeség lenne, és nem jó az senkinek (akinek meg jó lenne, na azokkal én nem akarok jót tenni).
Most, hét évvel azután, hogy abbahagytam a dohányzást, tartok ott, hogy egyáltalán nem kívánok rágyújtani. Na jó, időnként igen, ha látom, hogy a kollégák mennek ki, ugyanakkor a szag zavar. Érdekes. Nem csak a füst direktben, hanem a dohányos emberekből áradó szag is. Büdös, na. Nálam ugye ez egy tudatos döntés, hogy nem dohányzom, úgyhogy nem gyújtok rá "mi bajunk lehet egytől" felkiáltással sem. Mert én nem dohányzom. De nem szólogatok be a dohányosoknak, hogy káros, meg egészségtelen, meg drága, meg lassú öngyilkosság, meg fúúúúj, és nem csak azért, mert még emlékszem rá, hogy milyen nehéz, már-már reménytelen dolog puszta elhatározásból abbahagyni a dohányzást, nekem ugye nem is sikerült. Hanem mert tudom, hogy a kiugrott dohányosok szoktak a leghangosabban fröcsögni a még mindig dohányzókra az erkölcsi magaslatukról, ami pont akkor szűnik meg erkölcsi magaslatnak lenni, amikor ordibálva taposnak el másokat.

Szóval próbáljatok meg nem dohányozni, hátha sikerül.