A kedvenc nyarammal kapcsolatban

Egyébként én marhára bírom ezt a nyarat, voltunk Sopronban, meg LD-ék balatoni nyaralójában, ahol elkezdődött, aztán Etáéknál tetőződött a dolog, szóval ez smink és melltartó nélküli nyár. Lazulunk, nagyon.
Valamint még ez az a nyár, amikor a gyerekeim megtanultak kétkerekűvel biciklizni, mind a kettő, nagyjából egyszerre. Meg itthon van a Pé is, hát ilyen se volt már évek óta, hogy mi heteket együtt töltünk, nahát. És még mindig nem akarunk elválni.
A hőséggel elvagyok, amíg a lakásban 30 fok alatt van a hőmérséklet, rólam akkor kezd el csordogálni az izzadság, amit utálok, de ott azért nem tartunk még.
Egyébként meg azért nem írok mostanában blogot, csak képeket csűrök fel ötletszerűen, mert szabadságon vagyok, de annyira, hogy még blogot sem írok most. Semmit. Na jó, egy cikket írtam naiv stílusban, mert felháborodtam, meg minden, de az nem számít, mert... izé... mert mit tudom én, jót cselekedtem vele.
Amitől viszont lassan kezdek kiborulni, az az állandó kajacsinálás és konyhaszolgálat, basszus, hat napja jöttünk haza Etáéktól, azóta előállítottam vagy húszféle kaját, és a hideg reggeliket és vacsorákat most nem számoltam ide. Nem azért, én tényleg szeretek főzni, meg jó kajákat készíteni, és mondjuk mikor máskor csinálnám a napon szárított paradicsomot, mint most, amikor érik a paradicsom és süt a nap, meg a kovászos uborkát (alá természetesen a nagy pörkölteket, hiszen most nő a lestyán, meg ilyenek), de azért az, hogy kétóránként etetek, hát ezzel az erővel akár szoptathatnék is, bár annak nem lenne vége szeptemberrel, úgyhogy mégiscsak jobb ez így.
Amúgy meg olvassa mindenki a Kazohiniát, én megvilágosodtam és rájöttem, hogy alighanem mégsem én vagyok a nemnormális.