Az a baj, hogy gyereket is így nevelek

Ma dél körül Ákos szerzett valahonnan egy macskát. Az úgy volt, hogy egyszer csak ott volt a jószág a karjában, amikor a 110 centijével peckesen, elégedett fejjel belépkedett a kapun. Így.

Tulajdonképpen nem is tudom, mit képzeltem, mivel ezért indult el otthonról. Hogy ő most szerez egy macskát. Meghallotta, hogy éppen vernyog odakint egy, kimentünk az utcára, és amíg én az árkot egyengettem, hogy lefolyjon a csapadékvíz, ő megfogta az állatot.
Én meg nyilván, mert az anyák már csak olyanok, hogy reflexből etetnek, adtam a jószágnak virslit. Öt karikát. Aztán még ötöt, majd még. Ez egy totál éhenkórász jószág. Meg dorombol. Elképesztően kis cuki. Gyönyörű szürke cirmos, kis formás, kedves állatka, olyan közepes, alighanem kölyök még, idén születhetett. Nem hülye, mint Masni, és nem fosik, mint Jess.
Na jó, előre szaladtam, de hogy tartsuk az időrendet, délben még égre-földre esküdöztem, hogy itt több állat nem lesz, este hazaküldjük az anyukájához. Na jó, a szünet végén küldjük haza, mert addig remekül el lesz vele az Ákos. Aztán délután vettem neki egy alutasakos macskakaját. Persze befalta az egészet.
Aztán hazajött Borcsi, és készített neki egy darab tűzifából és Ákos kinőtt kisgatyájából egy kaparófát :D.
Aztán hazajött a Pé is. Mondom neki, nézd már, macska. Ákos rohan lélekszakadva és könyörög, tartsuk meg, tartsuk meg. Elkezdtem neki magyarázni, hogy az nem egészen úgy van, ezt a cicát nyilván valaki hazavárja, ne bőgjél, a gazdája most pont így bőg otthon, hogy hol a jószág.
Erre Mátyás királyian kitaláltuk a bölcs megoldást, bár alighanem még a Dalai Láma is elismerően hunyorítana az ötletre: nyissuk ki a kaput, vigyük ki rajta a macskát, és hagyjuk, hogy hazamenjen az anyukájához. Így is történt. Borcsi ölbe kapta az állatot, kivittük a kapun a kis dorombolót, letettük. A macska kedvesen végigdörgölőzött mindenki bokáján, hm. Mondtam, akkor szevasz, macsek, mi bemegyünk. A macska pedig úgy látszik, éppen idejét érezte, hogy leszakadjon a mamáról, mert békésen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, bejött velünk együtt. Hogy ő most akkor már itt lakik, most mi van?
Hát így lett, hogy már megint van egy macskánk.
Aztán jött a Pé kérdése: indoor, vagy outdoor katze? Hát, mondom, ez nem is kérdés, hogy outdoor, ofkorsz.
Na, egy szó, mint száz, fél órával később már azt fontolgattuk, hogy macskaalom híján mit tegyünk a sebtében szaróládának kinevezett ikeás dobozba, á, jó lesz a homok, ami nem ment rá a dália gumókra.
Jelen pillanatban ott tartunk, hogy szép kis szürke cicánk, aminek eddig csak hülye neveket sikerült kitalálni (Dorombi Simi) itt cirkál valahol a házban, benéz minden sarokba és szekrénybe, felfedezi mintegy a terepet. Vagyis bocsánat, a Pé ölében dorombol behunyt szemmel, boldogan.
Hát, így jártam már megint a macskával.

Ui: egyébként azért kell bent laknia, mert most, hogy tél jön, és a gyerekek kevés időt töltenek kint, soha nem látnánk a macskát, ha nem jöhetne be, és különben is, belefagyna a táljába a táp. Na.