Szokásos nyárértékelő bejegyzés

Nyár végén mindig szoktam írni ilyen összefoglaló jelentést, mert ez az a három hónap, amikor tényleg látom is a gyerekeimet. Mármint nem úúúúgy, suliidőben is rájuk szoktam vetni a tekintetem sugarát, de nyáron azért más, mert a nagy ráérő idejükben mindig elkezdenek unatkozni, ami kihozza a valódi énjüket. Ilyenkor kiderül, hogy mi velük az igazi helyzet, és nem csak azt látom, hogy hogyan sikerül megfelelniük a mindenféle elvárásoknak. Másrészt meg, szintén az unalom miatt, én is kitalálok nekik dolgokat, ami előre viszi az ügyet, más néven a nevelésüket.

Nos, ez a nyár volt az, amikor, mit szépítsük, beszippantotta őket a virtuális világ. JÓ sok időt töltöttek telefonok és tabletek előtt, ami egyrészt szerintem eléggé gyász, másrészt viszont valamikor dolgoznom is kell, és villanypásztornak viszont szuper, mert olyankor hagynak is. Na jó, tulajdonképpen állati ideges vagyok tőle, hogy látszólag hülyén bámulnak egy tenyérnyi kijelzőt, és olyan mondatokat fogalmaznak meg, amikből egy kukkot sem értek, de hát basszus, én is a gépemmel szemben élem le a fél életemet, és nem valószínű, hogy hozzá tudnának szólni, ha elkezdenék arról beszélni, amivel ilyenkor foglalkozom. Egy-egy.

Tulajdonképpen sikerült elég ügyesen végig forestgumpolni ezt a nyarat. Voltak mind a ketten a evangélikus táborban, szerették, mindig szeretik, jól elfoglalták őket, nem volt vele semmi gáz. Ja, de, eleinte úgy volt, hogy Ákos barátja is ott lesz, de aztán kiütközött a természete, a szervezők idegei táncot jártak a körtefa körül, úgyhogy Marcika anyukája megsértődött, hogy megint bántják a kisfiát, és kimentette őt a gonosz táborból. A lányok, mármint Borcsi, és Marci tesója viszonylag jól elvoltak, amíg össze nem vesztek valamin, úgyhogy a magunk részéről ezt a barátságot mi inkább nem erőltettük tovább. Pedig tök jókat horgásztak amúgy a fiúk, amikor éppen náluk voltak, Ákos teljesen beleszeretett a pecázásba, él-hal érte, muhaha. Szülinapjára horgászcuccot kapott, ami szintlépésnek számít, mivel nem játékot.

Ezzel párhuzamosan kiselejteztük a szobájukban lévő műanyag lerakatot, mivel úgy döntöttünk, hogy már nagyok, és semmi értelme olyan kacatokat tárolni, amit nem vettek a kezükbe már legalább egy éve. Sajnos emlékeztem, hogy mi állt annak idején az árcédulákon, és hogy mennyire nagyon akarták azokat a szarokat, amiket most kihajigálunk, de hát az élet ilyen, a gyerekek megnőnek, és a végén ott tartunk, hogy már csak a vállról indítható rakéták érdeklik őket. Na jó, Borcsit meg a könyvek, és a telefonja.

Borcsi párhuzamosan vadul elkezdett barátnőzni, de szerencsére ez idén nem jelentett napi ágyneműhúzást és folyamatos itt vagy ott alvást, mert Viberen intézte az ügyeket. Ment a kavarás, ahogy ez már megszokott az ő korában, ez van. A nyár folyamán egyébként teljesen lecsatlakozott lelkileg a régi osztálytársairól. A tanév végén csináltunk egy bulit, ahová meghívta az osztályból a barátait, most nem azért, de állati jól sikerült, négy órán keresztül visítva rohangáltak fel-alá a gyerekek fürdőruhában, és lőtték egymást vízipisztollyal és vízibombával, medencéztek, időnként betömtek a szájukba valami kajafélét, szóval elvoltak vidáman. És akkor itt mintha elvágták volna, szinte senkivel sem találkozott többé az osztálytársai közül. Mert ő már nem oda jár, ő már az új iskolára készült lélekben. Nehéz lehet ezt így tíz évesen átélni, de hát ugye, mivel baj nem volt, különben is ő akart kisgimibe menni, ettől csak erősebb lett.

Aztán mindketten eltöltöttek pár napot a nagymamánál Dunaharasztiban, külön-külön, mert a nagymama csak így vállalta a dolgot. Ebből Ákos hozott ki többet, rögtön szerzett magának barátot, és vele egy medencét is a szomszédban, valamint sokat horgászott a Dunában, szóval neki Paradicsom volt. Borcsi meg főleg olvasott, meg kint ült a kertben, amíg a nagymama krimit nézett a tévében.

Meg volt Ákos fazekas táborban is a művházban, ami eleinte jó ötletnek tűnt, utólag viszont itt vágjanak tarkón péklapáttal, ha még egyszer beadom a gyerekemet ilyen muszájból táboroztató, enervált nénik közé. Már a megérkezés pillanatában látszott, hogy az egész dögunalom lesz, és bingó, valóban, semmi lelkesedés nem volt bennük. Azzal indították a tábort, hogy fél órán keresztül ismertették a szabályokat, szerdára Ákosnak elege is lett, és hazaszimulálta magát. Aztán csütörtökre a korongozással, péntekre meg a stradolással vissza tudtuk csábítani, de addigra kissé megingott már a bizalmunk.

Aztán voltunk Balatonon LD-éknél, sokat tanultunk belőle.

Meg voltunk szintén Balatonon az unokatesóméknál, aki állati jófej módon összegyűjtötte a család gyerekeit, és táboroztatta őket. Az első héten mi voltunk a Pével a felnőtt segítők, muhaha. Na az viszont szuper volt, senki sem baszogatta a másikat, nyugi volt, pedig minden gyereknek megvan a maga természete, ugye, de hát így szeretjük őket. Úgy lelassultunk a nagy békében, hogy után alig bírtuk újra felvenni az üzemi tempót.

És volt még a Borcsi országos evangélikus táborba is, ahová nagyon akart menni, de az indulás előtt az inába szállt a bátorsága, mert még sosem volt nélkülem sehol egy egész hétig, de azért elment. Az első este még sírva hívott, a második nap meg röhögve, hogy tök jó volt, szuperül érzi magát, jófejek az emberek, viccesek a programok, minden oké, haza se akar jönni. Na, hát ezt is megértük.

Persze jó sokat voltunk itthon is, én meg egyszercsak megelégeltem, hogy állandóan utánuk pakolászok, kiszolgálom őket, miközben azt se tudják, hogy mihez kezdjenek a sok szabadidejükkel. Úgyhogy bevezettem itthon a gyerekmunkát. Az ő feladatuk lett az asztalterítés, teregetés, hajtogatás, terasz söprés, macskaetetés (ja, lett egy macskánk), miegymás, minden, amit kitaláltam. Nem összetett, inkább részfeladatok voltak, de azokat nagyon komolyan számon kértem. Konkrétan úgy, hogy a heti zsebpénzükből vontam le el nem végzett feladatonként ötven forintot, de erre nem volt túl gyakran szükség, mivel elég hamar belátták, hogy mindenki jobban jár, ha megcsinálják, amit kérek. Mondjuk én jártam a legjobban, tényleg egészen más úgy élni, amikor ki lehet osztani a feladatokat, és nem nekem kell mindent megcsinálni.

További nagy fejlődés, hogy egy csomó helyre már önállóan járnak. Borcsi több helyre, de már Ákos is elmehet egyedül a kisboltba, vagy a nagyihoz. Sőt, mostanában már a suliba is egyedül jár (együtt indulunk, az úttesten átkísérem, bár meg tudná oldani), eddig még mindig megérkezett.

Nagy szívfájdalmam egyébként, hogy a gyerekeim szétváltak. Továbbra is szeretik egymást, de a Borcsi már nagylány, kamaszka, és ennek számtalan jele van, egyértelmű. Ákos pedig kisfiú, akit még a játék és a mese érdekel (meg persze a természettudomány, de az mindig is volt), és, hát hogy is mondjam, messze nem érkezett még meg a földre. Úgyhogy emiatt sokat veszekednek, meg amúgy is, az alkalmazkodás és a kompromisszum előtt mindig meg kell próbálniuk lenyomni a másikat, ami vagy sikerül, vagy nem, minden esetre mindenért megharcolnak egymással. Nem jó látni, de már kezdem megszokni, amúgy meg ez az élet rendje, és el fog múlni egyszer nyilván.

Amúgy meg sokat bringáztunk, csomószor kitekertünk a fürdőbe, ami 8 kilométer, élveztem nagyon, mert én meg ilyen sportlédi lettem a nyáron, meg fogytam is egy csomót, és le is barnultam szépen, de hát erről már írtam sokszor, nem olyan érdekes.

Ja, és voltunk Etáéknál, és Sopronban is, ami megint tök jó volt, mintha csak haza mentünk volna.

Aztán majd írok a kisgimiről is hamarosan.