A bölcsődei beszoktatás utolsó napján Ákos koma akkora lendülettel ment be a saját lábán a csoportszobába, hogy még puszit adni is elfelejtett. Valami olyasmi volt a fejére írva, hogy na csá, én húzok, mert várnak a haverok. Vetett egy pillantást a külső szoba gondozónénijére is, aki utána iramodott, de őt is kicselezte a gyerek, és beslisszolt mellette.
Asszem, nem lesz gond a bölcsivel.
Amúgy voltak a gondozónők családlátogatáson, és kihasználva a hazai terep biztonságát, félve megkérdeztem, hogy bírnak-e a gyerekkel. Mire nagy szemeket meresztve értetlenkedve kérdezték, hogy már miért ne bírnának? Hát, dünnyögtem, mert én nem nagyon, és tanácstalanul néztem a sarokba behúzódva ischlert majszoló, csupa csoki és morzsa gyereket, aki a következő pillanatban beletörölte a képét a szoknyámba. Aztán megkérdeztem azt is, hogy ott is állandóan a szájában lóg-e a cumi, mire közölték, hogy nemigen, mivel ahogy megérkezik, kezdődik a reggeli, úgyhogy akkurátusan bezárják a cumit a szekrénybe, majd elfelejtik. Lehet, hogy tulajdonképpen ez a tény, mármint hogy nincs mindig tele a szája, adott lendületet a beszédfejlődésének (nem).
A pedagógia csodái ezek az emberek, én mondom nektek.
És még csak csúnyán se beszél*, pedig odajár már két hete.
*igaz, leginkább sehogy se beszél, bár de, egyre többet, megy már például a cíjem (kérem) is, de a köszönöm még mindig jajaja, viszont sosem felejti el mondani. A legcukibb mostanában az apa nísz (apa, nézd), valamint a písz etünt (eltűnt a pénz) volt.
Na ezt már könnyebben elhiszem Bákomról mint a nehéz beilleszkedést. :-D
VálaszTörlés