Na, akkor a szeptember 1-ről

Ezt a postot most már muszáj lesz megírnom, mert úgy fungál bennem, mint egy dugó, útját állja minden más témájú rendes postnak. Mert hát mégiscsak ez történik velünk mostanában, az óvoda és bölcsőde kezdés. Konkrétan ez szívja le az energiáim kilencven százalékát, amiből szerencsére az is következik, hogy a maradék tíz százalékkal egészen jól elmenedzselem itt a családunk életét, ha a dolgok jó oldalát nézzük. Mondjuk ez most nem olyan könnyű, mármint az optimistáskodás, helyette inkább permanensen félek aggódom, ami egy merőben új és szokatlan lelkiállapotom nekem.
Borcsika ugyebár egy soproni hiperszuper egyetemi gyakorló oviból érkezett ide Körmöspálcásra kisközépsősnek. Vegyes csoport mellett döntöttünk, mondjuk jórészt azért, mert nem volt más választásunk, de legalább ez nem volt új helyzet, mert a Tarsolylemezke csoport is vegyes korosztályú volt, és az az ördögi tervem, hogy jövőre a Poji is ide fog majd járni, együtt a tesók, kézen fogva szökellés az udvaron, egymás szájából tízóraizás, meg minden.
Szóval a hiperszuper, akkreditált nevelési programot is kidolgozó óvónők által vezetett soproni csoport után, ahová csupa jól szituált család cukimuki kisgyereke járt, megérkeztünk a kisvárosi "jó" oviba, ami nagyjából olyan váltás a Borcsinak, mintha Gaby Solis a Champs-Élysées után mondjuk Parndorfban próbálná meg beszerezni az haute-couture-t. Nem lesz csalódástól mentes, na.
Azt azért leszögezném, hogy az óvónők nagyon jóindulatúak és segítőkészek, és őket valóban nem zavarják a gyerekek. Ákos például rend szerint nagy lendülettel kivágja az ajtót, és beszánt a csoportszobába, de az óvónőknek eszük ágában sincs őt kiküldeni, hanem még játszani is hívják. Sőt a szomszéd csoportba is bejáratos már a Poji, igaz, hogy az ottani óvónővel együtt járunk pilatesre, a kisváros bája ez amúgy. Valamint soha, egy szülőnek se mondták még, hogy vigye haza ebéd után a gyerekét, annak dacára, hogy ha leteszik a huszonnégy kiságyat, akkor egy talpalatnyi hely nem marad. Hát ez az egyik bajom, hogy még ágyak nélkül se nagyon férnek el a gyerekek, de ez még a kisebbik szívás, a nagyobbik az, hogy tulajdonképpen nincs olyan napszak, amikor besüt a nap az ablakon. Mondjuk én kevéssel is megelégszem, már annak is örülnék, ha néha nem kéne villanyt gyújtani, ami ugyebár közintézményben nyilván gyűlölt ellenségünk, a neoncső, amitől nekem rend szerint olyan hangulatom kerekedik, hogy leginkább az uram borotvapengéiről kezdek fantáziálni, és nem szépet. De van ám már tervük: majd télen jól lehullanak a fény útjába álló fa levelei, és amúgy is alacsonyabban megy a nap, úgyhogy pont besüt majd az ablakon. Mind a heti kettő napos órában. Zseniális.
Szóval végül is mondhatjuk, hogy a gyerekem egy szűk, sötét és hideg cellában csoportszobában tölti a kisgyerekkorát, úgyhogy szerintem nem akkora csoda, hogy ki vagyok borulva.
Azt nem igazán tudom egyelőre megítélni, hogy a pedagógiai munka milyen, de Borcsi már jelezte, hogy körjátékra nincs hely. Nem baj, csinálnak helyette mást, remélem. Például matekoznak, ez az ő beakadásuk, basszus, ének foglalkozásra egyedül én írattam be a gyerekemet, mert a matekos papírra föl se fért volna már a neve. Mondjuk én a négy és fél éves gyerekemnél egyelőre pont leszarom a matekot. Hittan az persze van, de legalább nem erőltetik, valamint úszni is viszik majd őket.
Ezek persze nyilván ilyen felnőtt okoskodások, és a világon semmi bajom nem lenne az óvodával, ha a gyerek örömmel menne oda, de sajnos ordítva teszi, és százhússzor megkérdezi minden reggel, hogy de ugye érte megyek, úgyhogy alighanem annyira ő sem érzi ott jól magát. Biztos hiányzik neki a minden reggeli örömködés, mert Tarsolylemezkében rituálisan örültek minden egyes megérkező gyereknek, itt meg úgy kell fejbe vágni az óvónőt szívlapáttal, hogy vegye már észre, hogy gyerek jött. Bocs, ez most kicsúszott, pedig megesküdtem, hogy nem lesz fikázás. És persze hiányoznak a soproni kis barátnők is. Barátságok persze itt is alakulnak, bár én ezeket az elmesélések alapján inkább a szenvedő harmadik kikutyapicsázására alakult ideiglenes szövetségeknek nevezném, minden esetre nagyon hiányzik a nagyon aranyos, a világra ősbizalommal tekintő kis Kamilla, aki minden reggel játszani hívta Borcsit, nem pedig játszmázni.
Emellett van a csoportnak egy erős esélyegyenlőség jellege, jár oda egy kínai, két cigány, és egy törpe kisgyerek is, bár nem tudom, hogy az utóbbi mennyire nyilvánvaló a gyerekeknek. A cigány gyerekeket a nagyobbak már külön tartják számon, és nem közösködnek velük, gáz.
Délután rend szerint elsőként érkezem Borcsiért, aki nagyon örül nekem, majd jelzi, hogy akkor mi most itt maradunk, és játszunk az udvaron. Ez ellen a Pojinak sincs kifogása, gyorsan rendet rak az óvodások között, és indulhat a játék, és abból szerintem sem lehet baj, ha tökéletesen védett helyzetben tölt egy kis időt az oviban Borcsi. Talán kinő tőle az önbizalma.
Na és akkor most nézzük a Pojit. A bölcsi jó, amiatt nem aggódom. Ja, nem is itt akartam kezdeni, hanem hogy egy olyan király házban van, hogy az elképesztő. Egy régi, tipikus körmöspálcási polgárházról van szó, amit nyilván átalakítottak a célra, de megmaradt a színes üveges veranda, meg egy csomó jellegzetesség, a nyílászárók, a régi parketta, és a melléképületek, marha jó. A gondozónők is nagyon aranyosak és türelmesek, és amennyire láttam, mindig megvigasztalják a síró babákat. Az udvari játékok, óh, minő megkönnyebbülés, négyarasznyi magasságú kölkekre lettek kitalálva, így senkinek sem kell tojógalamb módjára totyogni az eszközök alatt, hogy le ne szédüljön a kis mamlasz úgy másfél méter magasságból, ami elég praktikus egy bölcsődében. Eleinte éppen attól tartottam, hogy Ákosnak ez már nem pálya, mert ő eleve a nagyobb gyerekek mászókáján edződött, mivel nem is volt más a soproni játszóterünkön. Szerencsére mégis jól elvan, és van egy csomó motor is, meg traktorok a motorok után kötve, kánaán ez neki, barátaim.
Reggelente viszont sajnálatos módon a rutinos gondozónénik gyakorlatilag kitépik a karomból a gyereket, amit nyilván hatalmas sírás követ, bár alighanem ez én lelkemnek ez nagyobb törés, mint az Ákosénak, ma például az üvöltés olyan huszonöt másodpercig tartott, és Borcsi volt a legjobban elképedve, hogy már vége is, mert ő sokkal tovább bírja. 
Aztán nap közben Ákos állítólag vidáman elvan, bár időnként eltörik a mécses. Viszont jó étvággyal eszik, és nagyokat alszik, és nyugodt arccal jön ki, amikor érte megyek. De ő legalább örül nekem, Borcsi meg úgy szaladt el mellettem bölcsis korában, mintha nem is az anyja lennék. Meleg szívű, jól kötődő kisgyerek volt már akkor is (bár amúgy igen, csak ő ezt nem bújással mutatja ki).
Úgyhogy most az a túlélési stratégia, hogy mind a két gyerekemet agyba-főbe dicsérem, hogy milyen ügyes ovis/bölcsis. Én ilyen ügyes ovis/bölcsis gyereket még életemben nem láttam, aki ilyen jól teszi a dolgát, akármit is jelentsen ez. Na, akkor nagyon büszkék magukra, ami persze nem akadályozza meg őket a reggeli gigászi ordításban, de majd legfeljebb azt hiszik, hogy ez is hozzátartozik az ügyességhez.
Szóval főleg ezek vannak mostanában, kikészültem teljesen, mentsen meg valaki.