Az iskolaválasztással kapcsolatban

Nyakunkon az iskolaválasztás. Hatalmas tipródás ez az anyukáknak, hordják a gyerekeket mindenféle suliváró eseményekre a város összes iskolájába, kivéve én, mert én abba az intézménybe adom a Borcsit, amelyik előtt le lehet parkolni.

Nem azért, mert nem érdekel a dolog. Nagyon is érdekel, és tudom, hogy milyen fontos, hogy szívesen járjon iskolába, sikerélménye legyen, és főleg tisztességesen megtanuljon olvasni. Viszont azt is tudom, hogy a legnagyobb jóakarattal és körültekintéssel is úgy el lehet cseszni, hogy csak pislog az ember a végén.

Mostanában ugye az a divat, hogy a gyerek tanítónénit választ. Hát ez tényleg szuper. És ének tanárnénit is választ, meg tesitanárnénit, meg napközis tanárnénit, meg majd kémia tanárnénit is? Két év múlva meg új osztályfőnököt választ, ha nem jön be az, akit a gép dob? Aztán újabb két év múlva megint felvesz tanárokat? Szerintem vezessük is be a tanárkredit-rendszert, jó pénzért kidolgozom a szisztémát, hogy a végén jól járjak mindenki jól járjon.
Egyébként meg az összes iskoláról hallok jót és rosszat is, nincs se borzasztó, se kiemelkedően tutiszuper. 

Elmesélek egy történetet. Én a körmöspálcási elit iskola elit osztályába jártam. Na ez volt csak az igazi szegregáció, cigány gyerek természetesen egy sem volt az osztályban, azokat, meg a munkásosztály gyermekeit gondosan elszeparálták a többi osztályba. A miénkbe leginkább a városi potentátok, meg az egyetemet végzett szülők gyerekeit vették fel, meg a tanárnéni fodrászáét, henteséét. Az nem igazán volt szempont, hogy volt-e tehetsége a gyereknek ahhoz, amilyen tagozatú volt az osztály, a lényeg a szülők társadalmi tehetségén volt. Volt, akinek egyértelmű volt, hogy ide fog járni a gyereke, és volt, akinek necces, de azért még becsusszant. 
Mi is kaptunk cuki tanítónénit elsőben, aztán a harmadik-negyedikes már elég furcsa volt, kissé alkesz, de szigorú és eredményes. A fölsős osztályfőnökünk viszont egy állat volt. Nincs erre jobb szó, egy igazi köcsög, aki abban lelte szórakozását, hogy mindenkit megalázott, (kivéve a kis kedvenceit), a szerencsétlen kipécézettet meg természetesen harmincöt másik gyerek előtt nevezte napsugárképű, primitív krumplis pogácsának, a hangjában olyan undorral, hogy az ember tényleg egy gennynek hitte magát közben. A kedvenc mutatványa az volt, amikor a szünetben kiválasztott a szegényebb gyerekek osztályából egy fiút, és harminc okos, szép, elit tagozatos tizennégy éves lány előtt alázta porig.
A minap találkoztam az egyik osztálytársunk anyukájával, és eléggé szöget ütött a fejembe, amit mondott. Azt mondta, hogy neki azóta is lelkiismeret-furdalása van. Mert mennyire örültek, hogy sikerül bekerülni a kislányának ebbe az osztályba (egy kedves, szőke, szelíd, szemüveges kislányról volt szó, aki a légynek sem ártott soha), azt hitték, hogy ezzel milyen jót tesznek neki, aztán negyedikben kiderült, hogy ennél rosszabbul nem is választhattak volna, mert nem tudja, mi hogy vagyunk vele, de az ő lánya lelkében még ma is ott vannak azok a tüskék, amiket ez az állat osztályfőnök okozott. Hát azt hiszem, mi többiek is így vagyunk vele, mondtam.
És azóta azt gondolom, hogy tök mindegy, hogy hova íratom a gyerekemet. Mert most görcsölhetek rajta ugyan egy egész évig, hogy megtaláljuk a megfelelő tanítónénit, de nyolc évre sajnos nem tudom bebiztosítani. Mert ugyebár iskolát nem vált az ember. Na az aztán a gyáva megfutamodás. Nem is tartottuk semmire azokat, akik elhagyták az osztályunkat, inkább szépen, csendben végigszívtuk azt a négy évet. Viszont még mindig szinte mindenki ott van az osztálytalálkozókon, és természetesen mindig téma, hogy mekkora állat volt az osztályfőnökünk. És mivel azóta mind szülőkké váltunk, hozzátesszük, hogy "de hát ma már ilyen tanárok nincsenek, mert páros lábbal rúgnák ki őket".
Talán ha elég gyakran mondogatjuk, el is hisszük. 

Update: a félreértések elkerülése végett heti két alkalommal hordom a Borcsit a kiszemelt iskolába, hogy a foglalkozásokon jól megismerkedjen az összes tanító nénivel, és még angolra is jár ugyanott, szóval egyre otthonosabban mozog a helyszínen. Ez a post arról szól, hogy nem fogom a város összes iskolájának valamennyi elsős tanítónénijével összebariztatni, meg excell táblákban rögzíteni a tapasztalatokat, és gondos elemzés után dönteni. Itt jól elvan, szívesen és büszkén jár, a többi meg majd kiderül, és sejtem, hogy később, vagy máshol sem lesz jobb, mint itt.