Prága az olyan, mintha Sopront összegyúrnánk Béccsel, meg kis Párizzsal. Aki egy ideje követi a blogomat, vagy ismer, az ebből rögtön gondolhatja, hogy eléggé bejött, na. Bírom én az ilyen 13-14-15. századi építészetet meg átépítészetet. Van hangulata, zenélnek az utcán, az emberek vidámak, meg a kolbászsütők és éttermek sem azért vannak elsősorban, hogy lehúzzák a turistát, ellenben azért, hogy jókat együnk. Ettünk is. És még az is jó, hogy mindenki beszél angolul, még a vécésnéni is ismerte a szakmai fordulatokat.
És ami még eléggé szembetűnő, hogy nézd már, nem hat át mindent a nyomor. A pályaudvaron világmárkák csillogó-villogó üzletei, meg normális kávézók, kajáldák vannak, érdekes volt nagyon. Oké, homeless az ott is van, de valahogy nem lépten-nyomon, és nem hevernek mindenfelé. WC viszont van lépten-nyomon, oké, 20 koronáért, de hát ugye pecunia non olet, mint tudjuk rég.
Ezen mondjuk, mármint a város fejlettségén meg a a jómódon azért eléggé felháborodtam, mármint nem azon, hogy nekik van, hanem azon, hogy nekünk miért nincs. Ugye mi Bécsbe járkáltunk, mert amikor Sopronban laktunk, az volt a közeli nagyváros, és láttuk, hogy más emberek másképp élnek, mint mi itten a fővárosban, ahonnan el kellett jönnünk, hogy a gyerekeink ne azt lássák, ne azt szokják meg és higgyék természetesnek, hogy emberek az utcán élnek és minden piros lámpánál koldusok rohanják meg az autót. Szóval láttuk mi, hogy Bécsben azért más a helyzet, de azzal nem hasonlítottam össze Budapestet, mert ők azért nem pont akkor és nem egészen onnan indultak, mint mi. Ezzel szemben Prága igen. Vágod, száz éve még a királyunk is ugyanaz volt, huszonöt éve meg ugyanazok a csapatok tartották materiális és ideológiai megszállás alatt az országot, és csodák csodájára a csehek valahogy mégis meg tudták oldani azóta, hogy lehet élni a fővárosukban. Mi meg valahogy nem, mert itt a pályaudvarokon húgyszag van, meg homelessek, és legfeljebb mélyhűtőből előkapott péksüteményeket árulnak áfonyás muffin helyett. Szóval valamit mi nagyon elcsesztünk, valakik innen talicskával tolták ki a pénzt meg a vállalkozókedvet, alighanem.
Na, de félre bú, lényeg, hogy Prágában voltunk. Vonattal mentünk, ami odafelé tíz óra volt, visszafelé meg valahogy csak hét, de nekünk így is jó volt. Sokat járkáltunk, jó, nem szépítem, lejártuk a lábunkat. Megnéztünk sok-sok nevezetességet meg jártunk múzeumokban is, a középkori kínzásmúzeumba ne menjetek. Higgyetek nekem, tényleg ne, nálunk pl. szállóige is lett, amikor bizonytalankodni kezdtünk, hogy mit csináljunk mindjárt, akkor feldobtuk, hogy menjünk talán a középkori tortúramúzeumba, majd nagyot kacagtunk, mert ez legalább olyan abszurd, mint egy jó kávé a Randevúban (ami Sopron legszarabb helye).
Egyébként Prágában azt is meg tudták oldani valahogy, hogy a kávé sehol sem volt büntetés. Én Pesten, meg Körmöspálcáson, meg általában ebben az országban már félek ismeretlen helyen kávézni, mert olyan ihatatlan kávékat tudnak főzni még Illy-ből is, meg Segafredoból, amit egyébként itthon iszunk és szeretünk, hogy az szerintem botrány. Asszem Prágában ittam életem eddigi legfinomabb kávéját, csilis volt, a mennyezet a fejünk fölött pedig festett gerenda, nagyon cuki. Mondjuk életem legdrágább kávéja is volt, beleértve a repülőtereken és további puccos meg külföldi helyeken elfogyasztottakat is. A süti is finom volt, ami nagyon fontos, mert sajnos a fizikai erőkifejtés miatt nagyon sokat kellett ennem, kb. kétóránként éheztem meg, mint egy csecsemő, és akkor mindig be kellett tolni valami kolbászt vagy kürtős kalácsot a számba, vagy csülköt knédlivel és káposztával, esetleg sajttortát, hogy feltöltsem az elemeket. Kicsit féltem, hogy úgy maradok, de szerencsére itthon visszaállt a régi rend, mivel itt nem teszek meg gyalog napi gusztustalanul sok kilométert.
Mi is volt még, ja, hát nagyon jól elvoltunk, beszélgettünk is a Pével, ami eléggé csodaszámba megy, mert ugye a gyerekeknek van az a szerencsétlen szokásuk, hogy amint egymásra figyelnének a szülők, azonnal belekúsznak a képbe és akarnak valamit. Gondolom, ez nem csak nálunk van így, de most nem ez volt három napig, hanem beszéltünk és röhigcséltünk egymással sokat, meg is állapítottam, hogy milyen érdekes, én elég kevés ember társaságában tudok eltölteni pár óránál többet, vele meg milyen szívesen vagyok már három napja sülve-főve, mire a Pé megjegyezte, hogy ez elég nagy szerencse, mivel mégis csak úgy terveztük, hogy együtt éljük le az életünket. És ez azóta sem változott.
Meg kaptam egy szitakötő medált is.
Na jól van, felcsűrök néhány fotót is, mert hiányoltátok:
A fejünk, háttérben a régi városháza. Felső ablakból szerettek embereket kihajigálni (ejtsd: defenesztráció)
Városháza távolabbról, a fejünk nélkül
Még a nap is kisütött. Svejk, ahol csülköt ettünk meg knédlit és káposztát, barna sörrel, Becherovkával, stb, stb.
Vitus - a bizonyíték, hogy mi bizony nem voltunk restek, felmentünk a várba is (ejtsd Hradzsin)
Kalib továbbra is eszik, ezúttal levest meg kolbászt
Prágai sonka
Károly-híd Kalibbal
Ez meg nyilván egy villamos
És a szitakötős nyaklánc
Perecek, perecek
Még Szt. Vitus katedrális
Ez meg az ólomüveg ablaka, bár ezt a képet loptam a netről, mert a sajátok, khm, nem sikerültek ilyen jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése