Csak nem bírok magammal

Hát tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy nyugodtan vethetek mégis, habár június közepén elköltözünk innen. Csak olyat kell vetni, amit hamarabb be lehet takarítani. Terv is van már.
Elszórok egy marék rukkola magot, az nem nagy kunszt, és akkor lesz salátánk, meg vetek egy pár sor spenótot, az is elkészül június közepéig.
Ezen kívül a borsó is simán beérik, és lehet, hogy zöldbab is lesz romantikusan. Mert azt azért hozzátenném, hogy finom, finom a saját termés, valahogy sosincs párja, de a hozam, hát az egy vicc, nagyjából egyszer eszünk a borsóból és egyszer a babból, na jó, spenót meg rukkola azért szokott nőni bőven.

A paradicsomot meg paprikát ráérek júniusban is elpalántázni, úgyhogy végül is joghurtos pohárba már most is elvethetem a magokat. Majd feltúrom a génbankot, hogy mi van itthon, vagy elvetem a kápiáét, amit most ettem vacsorára.

Amin viszont tipródok, az az, hogy mit csináljak a giga mennyiségű dália gumómmal. Ha nem ültetem el, elpusztulnak (jelenleg homokban telelnek a kamrában, mert a telet nem élik túl a földben hagyva), ide viszont nem ültethetem már ki, mert minek. Mit csináljak, mit csináljak?
Egyébként a dáliák azért olyan becsesek, mert én vetettem őket magról még négy éve, amikor még sívó pusztaság volt a kert (nem úgy most!), és láss csodát, kikeltek, most meg már van egy ládányi gumóm, pedig ajándékoztam is belőlük bőven. És ugyanígy vagyok a madármályvával is, amit szintén magról sikerült meghonosítani itt minálunk.
A nyárfára már gondolni se szeretnék, az is véletlenül kelt ki, a szomszédból hozta ide a szél a magot a repítőszőrökön, és idén már értékelhető árnyékot fog adni, akkorára nő. Ejh. A kertem. És a mentaligetem. Meg a rozmaringok! És a petrezselyem sziget, ami önfenntartó, mert mindig elszórja magától a magját. A szép kis gazdaságom, vérzik érte a szívem.