2011. október 25., kedd

Ebben a postban a fejemhez kapok

Én egyébként, amióta gyerekeim vannak, igyekszem időről időre egy kicsit eltávolodni magamtól, és kívülről figyelni a saját viselkedésemet, mert annál szánalmasabb mentális állapotot sajnos csak nehezen tudok elképzelni, mint amikor valaki már csak a családi gyerekszókincset tudja alkalmazni, és nyuszifülek meg hamik esnek ki a száján. Becsavarodott, na.
Ez az állapot egyébként roppant ragályos, a pelenkák terjesztik, leginkább a viszonylag fiatal nőket érinti, és tényleg csak némi önreflexióval lehet ellene védekezni. Van még ezen kívül az a lehetőség, amikor a régi és őszinte jó barátok szólnak, hogy te figyeljél már, neked agyadra ment a gyes, mikor olvastál utoljára felnőtt irodalmat, nem a Porontyra gondoltam, hanem könyvet, Pamukot vagy Márquezt, illetve mikor voltál két összefüggő órán át kizárólag felnőttek társaságában, de ezt a szintet szerintem már elég gáz elérni.
Mindazonáltal odaadó anya vagyok. Ma is éppen mentem a Pojiért a bölcsibe, és megláttam, hogy az utcánkban egy hatalmas gép ontja a büdöset, de főleg az aszfaltot. Hú, fúriaként odapenderültem a kubikos polgártárshoz, és megkérdeztem, mutató ujjammal a böhöm gép fel bökve, hogy meddig fog ez tartani? A pasi szelíden és biztatóan mondta, hogy ó, asszonyom, nem lesz több öt percnél.
A hírre összeroskadtam és megsemmisültem, de mivel a bitumenigazgató kolléga teste egy élő kérdőjellé alakult át, elmondtam neki, hogy az a baj, hogy éppen a fiamért megyek a bölcsibe, de öt perc múlva még nem fogunk visszaérni, pedig ezért a látványért képes lenne feláldozni a kakaós csigáját is. Alku? Nem alku. Úgyhogy visszamentem az útszéli bokorhoz, és a ráapplikált ugrálókötelélnél fogva előrángattam a pedálos traktort, ülésén a kutyás bukósisakkal, és lemondóan integetve folytattam az utamat a bölcsőde felé. Na ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy alighanem valahol mégis csak eltévedtem a kisgyerekgondozás agyzabáló bogarának sötét és bűzös barlangjában.
(Akik már lerágták a körmüket, hogy mi lett a történet vége, azoknak elárulom, hogy a bitumenezést már tényleg nem értük el, de szemtanúi lehettünk Ákos komával, ahogy a teherautó a bitumengyártó utánfutóval együtt kitolat az utcából, hát az se volt semmi élmény ám!)

Ja, és elérkezett a várva várt pillanat, a fiam ma közölte, hogy én vagyok a barátja.

5 megjegyzés:

  1. Szerintem ezt nem agyelmenésnek, hanem szeretetnek hívják.

    VálaszTörlés
  2. muhaha, na így töltöm én a két óráimat felnőtt társaságban , hol az ácsokkal, hol az útkaparókkal, hol a traktoros bácsikkal, de léginkább Sanyival akinek van láncfűrésze. A kellemes meg a hasznos :-DDD

    VálaszTörlés
  3. De nem is nyuszifülezel neki! Igaz, az ember soha nem nyuszifülezik egy láncfűrészesnek :DDD

    VálaszTörlés
  4. Nem ám ellenben gyónok, igen szeretek gyerekszókincselni, (bár csak otthon-sosem új barátaimmal az ácsokkal akik után én füttyentgetek ugye) még akkor is amikor már rég helyesen mondja és hülyén néz rám, hogy -Mi az a boton anya? - ööö Az kisfiam motor, csak két hete még így mondtad).

    VálaszTörlés
  5. Á, ezt sem lehet elkerülni :D.

    VálaszTörlés