Ezek mennek mostanában

Voltam ma délután futni, mert azt találtam ki, hogy nem kell nekem mindig három és fél kilométereket bevállalni, hogy a végén kipurcanjak, és a utána nagyon meggondoljam, hogy mikor megyek legközelebb, hanem lehet ilyen negyedórásoknak is nekivágni, ha azt akarom. És akkor az jól esik, nem halálozok el a végén, és másnap is megyek, mert tényleg jó volt. Éééés, ami határtalan előny, a közeli parkban felállítottak néhány kondigépet, jó, nem állíthatóak, vagy ilyesmi, de a célnak megfelelnek, a futás közepén meg lehet állni pihenni kondizni kicsit, ami egyrészt tök jól esik, másrészt két legyet ütök egy csapásra. Remek. Egyébként közben kicsit esett az eső, meg nyolc fok volt, de szerintem ez teljesen rendben van, még kellemes is volt, sapkát kell fölvenni, ennyi.

Aztán az volt még, hogy két hét múlva, nem kamuzok, szóval húsvét előtt két héttel, bőven a nagyböjben, lesz ovibál, ahova mi el fogunk menni. Most már muszáj, habár amikor el kell indulni, már egyáltalán nem szoktam olyan jó ötletnek tartani, mint akkor, amikor az óvónők kérdezik, hogy ugye akkor jövünk. Mert akkor mindig lelkesen bólogatok. De most meg már vettem új báli ruhát, úgyhogy nincs mese.
A báli ruhával kapcsolatban egyébként megfigyeltem, hogy egyrészt így, hogy elmúltam negyven, már nem is tudom, hogy mi van. hogy vagyok én ezzel. Utoljára, amikor ilyesmit vásároltam, még egyértelműen nyakba polcoló, csipkés melltartót vettem volna hozzá, meg tangát, de hát én ilyeneket már nem hordok, úgyhogy ott álltam meglőve, hogy most akkor hogyan tovább, a ruha megvan, (szigorúan csini, elasztikus, és semmiképpen sem ilyen páncélruha), és most? És akkor elmagyaráztam az eladó hölgynek, hogy én már semmiféle kényelmetlenséget nem vagyok hajlandó elviselni, nem azért lettem negyven, hogy bevágó cicifixekkel, meg elnehezült szempillákkal bajlódjak, mert attól csak hisztis lesz az ember, én meg ilyen kiegyensúlyozott vagyok, rosszul áll, ha nyafogok. Úgyhogy adjon valamit, amit el lehet viselni egy egész estén át, és nem kandikál ki hülyén a báli ruha alól. Nem tudott olyat. Végül is nem olyan nagy baj, van itthon bontatlan csomag fekete combfixem, és fekete, mindenféle helyzetbe állítható pántú, fekete push up melltartóm is. Kérdés, hogy meddig bírom elviselni magamon. Ennyit az elveimről, hogy nem hordok többé kényelmetlen cuccokat.
Na és akkor a végén beletették a szajrét ilyen zsinór fülű, hófehér papírtáskába, tök elegáns volt, meg minden, csak nem volt rajta márkajelzés, és máris úgy éreztem magam, mintha nagy SALE feliratú táskával mentem volna végig a városon. Hát. De szerencsére arra is rájöttem, hogy sokkal jobban örültem volna az estélyi ruhánál egy olyannak, amit hordani is lehet mindig, amikor kedvem tartja. Én tényleg nem értem a műgyűjtőket, mi az istent élveznek azon, hogy van valamijük, amit nem használhatnak?

Aztán volt még az is, hogy már megint kinéztünk egy házat, amire jó lenne, ha sikerülne megalkudni, úgyhogy szorítsatok nagyon. Mert ez tetszik is mind a kettőnknek, meg jó helyen is van, és amúgy is minden oké vele, csak az árával vannak problémáink jelenleg.

És még kiválasztottuk Ákosnak a tanítónénijét, mivel szeptemberben ugye iskolába megy. Mondjuk tudtuk, hogy kihez szeretnénk adni, de sajnos a célszemély az angolos osztályt viszi majd, Ákos meg eléggé mérnökagyú. Viszont a matekos tanár, aki sakkal és szorobánnal dobja fel a tanítást, egy köcsög. Az első suliváró órán lebaszta Ákost, ami, hát, nem lett egy csodálatos barátság kezdete. Aztán lebaszott engem is, hogy másképp kéne nevelni a gyerekemet. Magyaráztam neki, hogy de hát ott van Borcsi, aki egy mintagyerek, szóval nem biztos, hogy a neveléssel van a baj, lehet, hogy ő egy olyan kisfiú, aki hadilábon áll a szabályokkal, megjegyzem, igaza van, nehogy már egy hatéves gyereknek egy seggel végig kelljen ülni 45 percet, és még jól is érezze magát, és ne dumáljon. Aztán tegnap megnéztük a bemutató óráját, és megbicsaklottunk, mert annyira penge volt. Odamentünk megkérdezni, hogy mit gondol, együtt tudna-e működni Ákossal a következő két évben, vállalható-e ez neki, mert hát az órája, az kurvajó volt, és a gyereknek mégiscsak tehetséggondozás jellegű lenne ez a sakk-szorobán osztály. Nem mondta, hogy nem, de addig csűrte-csavarta, míg egyértelmű lett nekem (a Pének nem, de hát akkor én már eléggé tudtam), hogy nem akarja ő az én gyerekemet tanítani, ő nem bajlódik senkivel, adjanak hozzá előnevelt kis kockákat, akiket majd beilleszt a rendszerébe problémamentesen. Aztán a biztonság kedvéért, nehogy meggondoljuk magunkat, még délután, a suliváró foglalkozáson is lebaszta Ákost, és engem is, amiért evett a gyerek a kint hagyott apró kekszből. Magyaráztam, hogy igen, tudtam róla, és nem, ilyesmiből mi nem csinálunk problémát, mert a szarrágásnak is van határa, ne tessék kint hagyni a kekszet a hatévesek előtt, ha nem ehetnek belőle. És akkor elmagyarázta, hogy ő csak együttműködő gyerekekkel tud olyan órákat tartani, amit láttunk délelőtt, ezt is vegyük figyelembe a döntésünknél. Hát ez legalább egyértelmű volt, én meg elárultam neki, hogy most már megnyugodhat, már döntöttünk. Aztán bementem az Ákos által kiszemelt aranyos (ám szintén határozott és penge) tanítónénihez, megkérdeztem, hogy ő mit gondol, szívesen látná-e Ákost az osztályába, és azt válaszolta, hogy igen, figyeli egy ideje a gyereket, menni fog ez. Aztán elbeszélgettünk egy kicsit, és teljesen megnyugodtam a döntésemben, mert jó helyen lesz Ákos az angolos osztályban, még akkor is, ha nyelvérzéke, az marhára nincs neki. Majd kialakul, vagy mittudomén, nyelvvizsgázni meg úgyis kell neki előbb-utóbb, szóval.
Legfeljebb ha négy év múlva úgy látom, hogy itt nem fejlődik a tehetsége szerint, felvételizik a nyolcosztályos gimibe, hát, majd valahogy azt is kibírjuk.

Ezek vannak mostanában, meg a Pé, aki stresszel, mert hétfőn indul a Nagy Lámpabiznisz, úgyhogy hétfőn lesznek itt még hírek.