Semmi se lesz már úgy, mint rég

Elkezdtem összecsomagolni a lakást, ezzel párhuzamosan a dobozok elkezdtek szaporodni a teraszon. Vagyis pár hete már bedobozoltam az ünnepi porcelánok egy részét, a kezelhetőbbik felét. A malomkerék méretű süteményes tálak, és a teljességgel kezelhetetlen formájú levesestálak (és porcelán fedők, baszki!) elcsomagolását azonban határozatlan időre prolongáljuk, mondjuk addig, amíg ki nem találom, hogy mit tudok velük kezdeni, és nem is fáj túlságosan.
Lehet, hogy a kezembe veszem, és átsétálok velük az új házba, vagy ilyesmi.
Hintalovunk szerencsére már nincs egy se, mint a másik nagy méretű, elcsomagolhatatlan, amorf tárgy.

Mivel még öt hét van hátra a tényleges elpucolásig, egyelőre csak olyan dolgokat lehet berakni, amikre valószínűleg az elkövetkező öt hétben nem lesz szükség. Annál nyomorultabb dolog ugyanis nemigen létezik, mint amikor minden hétköznapi cselekedethez ládákat kell feltúrni előbb. Úgyhogy vesszenek a könyvek! Mondjuk én már régóta nem hiszek a papírkönyvekben, túl rutinos költöző vagyok én ahhoz. A könyv nehéz, sok és poros, de csak nyomtatják őket tovább, a Föld meg pusztul elfele. Ellenben a tabletemen lévő pár száz szellemi termék csak húsz dekát nyom mindösszesen, mekkora kéj lesz besüllyeszteni a végén a ridikülömbe!

De hát sajnos, mivel elpakoltam a könyveket, a polcokat most mással kellett benépesíteni, amitől tök másképp néz ki a ház jelenleg. Úgyhogy kezdhetünk lélekben búcsúzni.
Viszont, hogy ne legyen olyan fájdalmas, az egyébként mindig roppant jófejként (tényleg) viselkedő házinéni benyögte, hogy mossam már meg az ablakokat távozás, valamint festés előtt. Mármint ő festet, és meg ELŐTTE mossak ablakot.

Namármost én békeidőben sem mosok ablakot, azért van a Konszi. Festés előtt viszont kurvahétszentség, hogy pláne nem fogok, mert én azért egy fillért se fizetek ki, hogy tiszta ablakot festékezhessen össze valaki. Plusz amikor ideköltöztünk, előbb három napig takarítottuk két takarítónővel az üres házat, inc. ablakok, szóval ezt a lehetőséget idén átadom az utódunknak.

Valamint pókhálózzam le a kamrát, ami megintcsak kizárt, mondom, békeidőben sem pókhálózok, de pláne nem egy olyan kamrát, ami nagyjából harminc éve nem volt lepókhálózva, se előttünk, se az előttünk lakó előtt, se azelőtt. Ekkora balek még én se vagyok. Majd lepókhálóz, aki akar, szóval végül is ebbe se mentem bele.

De ami a legvérlázítóbb (jó, tudom, csak pár söprűhadonászás, kár ezért minden szó, de értsétek meg, én a takarítástól depressziós leszek, a felesleges takarítástól meg egyenesen a Dunának megyek, főleg, ha máshol meg más dolgom lenne, például leégetni az ajtófélfákról a barna mázolást), szóval azt akarja a házinéni, hogy vágjuk ki a nyárfát, ami a ház előtt nőtt magától.

Amikor ideköltöztünk, ebben az udvarban nem volt fa, nem volt árnyék. Telepítettünk pár fűzet, ez a nyárfa meg magától nőtt, és nagyon pöpecül árnyékolja a házat, valamint nem lehet belátni tőle, ami megint nem mindegy. És tudod, mi az indok? Miért kell kivágni egy ötméteres, gyönyörű fácskát? Mert felnyomja a gyökere a beton járdát, de persze csak teroretikusan, mert a valóságban nem. Érted, lehet, hogy tönkre teszi majd egyszer a nemesburkolatnak a legjobb indulattal sem nevezhető beton fost. Ezért kell meghalnia a fácskámnak.

Hát nincs igazság a földön!
(Nem fogjuk kivágni, vágassa ki ő, ha félti a betonját. Nem én növesztettem oda a fát, odanőtt magától, én semmiről sem tehetek ugyanis.)
Hát ilyen sirámaim vannak ahelyett, hogy az oktatási reformról írnék ütős cikket.