Mi van?

És még azt szeretném megkérdezni, hogy mi történt, vagy történt-e valami, hogy így megugrott az olvasottságom egyik pillanatról a másikra. Mondom, új lány vagyok még itt. A régi helyen ilyenkor címlaposságra gyanakodtam, de itt nincs címlap tudtommal.

Csak fejben

Gondolatban már összegyűjtöttem vagy tizenöt ütős poént a készülő Implant 2. postomhoz, avagy hogyan viselkednek az ideiglenes pótlások a protézisragasztó fölött (furcsán), csak annyit mondok, hogy vásárláskor igyekeztem úgy tenni, mintha Corega urat a nagymamámnak venném, nem tudom mennyire voltam hihető (mosoly). Csak sajnos most nincs időm megírni ezt a postot, mert most éppen az OTP-t tartom el. Aki szereti a Kalib hosszú postokat, az elmorzsolhat egy csendes kurva anyád ejnye-bejnye OTP-t az orra alatt.
Mindjárt csinálok egy "magyarázkodik" tag-et.

Én mondtam, hogy tök égő vagyok n+1. rész

Kalib: - Ajaj, Borcsikám, alighanem nekem egyetlen piros ruhám sincsen. Most mit fogok felvenni az óvodai ünnepre piros Pünkösd napján?
Borcsi: - Nem baj, anya, majd te leülsz valahová, és nem mutogatod a ruhádat.

Felkészülten várjuk

Az azért már erősen szaranyaságba hajló, amikor az egyik gyerekem torokgyulladásos, mára belázasodott, a másik meg rubeola/skarlát gyanús (mindkettő van az óvodában, a Borcsin pedig pöttyök), Nurofen meg nincs itthon egy centiliter sem, annak ellenére, hogy tegnap, és ma is voltam gyógyszertárban, és zsákszám hordtam nekik haza az orvosságot.
Ügyes, nem?
Egyébként úgy volt, hogy van itthon, találtam is a szokott helyen egy teljesen üres üveggel, ott állt példás rendben becsomagolva a dobozában, még a pipetta is mellette volt.

Spanyolviasz helyett

Legyetek kedvesek, és áruljátok el nekem, hogy honnan neszelitek meg, hogy írtam új posztot. Nem tudom ugyanis nem észre venni, hogy olyankor sokkal több olvasó jár a blogomon. Új lány vagyok még a Blogspoton, na.

Ja, és komolyan mondom, hogy áruljátok el, kommentben, mert úgy látom, erős biztatásra van szükség (ez most az!), mert a szavazáson például az én drága olvasóimnak csak minitöredéke klikkelt, mijéééé'?

AI

Fekszünk az ágyon a Pével, délutáni alváshoz készülődünk.
Kalib: - Jó büdös halszagom van.
Pé:- Ühüm.
Kalib: - Viszont én leszek a legokosabb (omega 3, ugyebár).
Pé: - (kuncog a markába)
Kalib: - Miért, te mikor ettél halat utoljára? A tavasznyitó hajózáskor? Ja, jut eszembe, adagoltam neked mindennap az omega 3 kapszulát. Tudod hogy hívják ezt? Mesterséges intelligencia!

Fürdetés-idő

Kint ugat egy kutya, a fürdőszobában Borcsi énekel "angolul".
Kalib: - Nem lehet lehalkítani?
Pé: - A kutyát, vagy a gyereket?
Kalib: - A gyereket. A kutyát már megszoktam.

A munkával kapcsolatos észrevételeim

Bizonyos szempontból én igenis tudok nagyon keményen dolgozni, de most, hogy fogok is, már nem szeretnék annyira.
Valószínűleg ez a motiválatlanság kapcsolatban áll azzal, hogy ebből a pénzből nem (sem) csini ruhácskákat fogok vásárolni magamnak, hanem eltartom az OTP-t, mert elég sokat eszik a szülések miatt négy éve pénzforgalom nélkül álló céges számlám - derült ki a minap, a bevallási időszak kapcsán.
Bezzeg amikor az implantátumaimra kerestem, nagyon ment a munka. 

Körülír

Borcsi: - Láttam egy ismerőst, aki a családomban igazából létezik.
Kalib: - Az apára gondolsz?
Borcsi: - Igen.

(Mert úgy szoktunk rendezvényre menni, hogy elkeveredés esetére a gyerekek karjára felírjuk tollal a telefonszámomat. Be vannak tanítva a teendőre: oda kell menni egy ismerőshöz, és segítséget kell kérni tág karmozdulatokkal mutogatva a telefonszámomra. Ha ismerőst nem látnak, akkor a kettes számú célszemély néni kisgyerekkel, ha olyan sincs, akkor sima néni, majd fiatal bácsi következik a problémamegoldó sorban. Ők a legkevésbé rizikós csoportok, ha értitek mire gondolok. És a mai koncerten Borcsi szem elől tévesztett engem egy pillanatra, de semmi baj nem volt, mert... ugrás a fenti beszélgetésre.)

Megegyeztünk?

Borcsi: - Akkor csapj bele az orromba!

Rubintrékalédi gyerekei

Borcsi: - Anyaaaaaaa! Sír a Poji!
Kalib: - Vajon miért sírhat a Poji?
Borcsi: - Biztos izomláza van.

Hiszünk a vitaminokban

Ákos előtt bogyó szortiment

Rutinos anyuka már eleve partedliben viszi a piacra a gyerekét, az árus nénik és bácsik pedig gyönyörködve nézik, hogy ez az áldott szép gyermek milyen ügyesen tömi a szájába a gyümölcsöt, egyiket a másik után, adjon még neki, látja, fiatalasszony, hogy ízlik a babának, vigyen belőle egy kilót! felkiáltással. Fegyverül használják ellenem a fiamat, zsarolható lettem. 

Öregkorom gyámola gyakorol

Ákos egyre félelmetesebb. Az addig oké, hogy dackorszakos, és a leggyakrabban használt szava a NEM (mondjuk mást nem is mond egyáltalán), viszont a NEM-et a nagyobb hatás kedvéért olyan dühös torokhangon tudja előadni, mintha ő lenne khal Drogo, és éppen a közeljövőre vonatkozó terveit ismertetné az embereivel, melynek központi eleme a falvak feldúlása, felperzselése, és az asszonyok megbecstelenítése. Ha ti is láttátok. Ha nem, akkor olvassátok, másnak is tetszett.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy van Ákosnak egy nagyon aranyos NEM-je is, ami úgy hangzik, hogy (elgondolkodón) memmem. És még a fejét is ingatja hozzá. Most kellene valahogy beakasztani nála ezt a tudást, mert számtalan kellemetlenségtől kímélné meg magát az életben, ha később is tudna majd nemet mondani.

Implant

Hát most az van, hogy a mai napon a testembe ültettek kettő darab implantátumot. Én a magam részéről soha nem elleneztem az ilyesmit, szerintem a tudomány és a technika vívmányai azért vannak, hogy az ember életminőségét javítsák, vagy mondjuk a szépségén dobjanak egy jelentőset, az se az ördögtől való ám, szóval hülyeség lenne nem kihasználni a kínálkozó lehetőséget.

Úgyhogy most kurvára kicsit fáj a szám. Ja, nem a mellemet műttettem meg (sajnos), hanem a tejfogaimat cserélték le implantra, úgyhogy most várjuk a fogtündért. Remélem, reggelre megérkezik, és hoz valami berillköves diadémot fájdalomdíjként. Esetleg egy cipőt, amit elméletben már megterveztem magamnak, csak még egyetlen boltban sem láttam, ez például eléggé tündérnek való feladat, nem?
Szóval nekem ma 13.40-ig volt még három darab tejfogam, amelyek az eredetileg tervezett 5-6 év helyett harmincötöt töltöttek a számban, nem lévén utánpótlás, és ezeket ma kilökték, és művileg pótolták bele az állcsontba, szaporodik számban az idegen anyag. A fogászati implantáció egyébként ma már egy bevett eljárás, de attól még csontműtét, na ahhoz képest viszont kimondottan jól vagyok. Az implantáció egyébként azért jó és hasznos, mert így anélkül lehet a hiányzó fogakat pótolni, hogy a rögzítéshez a mellette lévő fogakat lecsiszolnák, vagyis hogy egészséges fogakat kellene beáldozni.

Úgy kezdődött, hogy megérkeztem a rendelőbe, ahol kitöltettek velem egy több oldalas kérdőívet az egészségi állapotomról. Én az ilyesmit marhára élvezem, szeretem, ha kérdezgetnek tőlem, de ez azért egy kicsit egysíkúra sikerült, mivel se aranyerem, se stroke-om nincs/nem volt sose. Meg a többi sem, és kórházi kezelésekhez is csak a szüléseket tudtam beírni, örüljek neki. Aztán megérkezett az asszisztencia, marha komoly, hárman voltak!, és a kezembe nyomtak egy marék gyógyszert, hogy én ezt most beveszem. Bevettem, ők tudják. Aztán jött a steril ruhába öltöztetés, köpeny, sapka meg minden, na, akkor már kezdtem egy kicsit ideges lenni, mert egészen odáig azt hittem, hogy megyek, szól valami lágy jazz a rádióból, az implantológus orvos eltréfálkozik velem, közben észrevétlenül befúrja a cuccot. Ehhez képest a rendelőben átható alkohol szag fogadott, mert még az ablakkeretet is lefertőtlenítették előttem, aztán rám terítettek vagy öt réteg steril lepedőt, hogy még a szemem se látszott ki. A doki néha megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mert sajnos ahogy én elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, minthogy le volt takarva a fejem, csak a számnál volt egy lyuk praktikusan, anélkül ugyanis nehéz szájműtétet végezni, nekik se volt vizuális kontakt a belvilággal (velem). Így hát néha érdeklődtek, Kalib, jól van? Áhá, mondtam mindahányszor, és próbáltam artikulálni, bár nem volt egyszerű, tekintve, hogy a fél fejem el volt zsibbasztva, az állkapcsom meg ki volt peckelve. Azért megértettük egymást. A doki persze ellőtt néhány poént, amin szétröhögtem magam, jó volt. Aztán már csak a fúró hangját hallottam, meg a racsnis kulcsét, ahogy behajtották a csavart az állkapcsomba, kb. tíz perc per fog, és kész. Érezni semmit nem éreztem, és ez így is maradt még vagy két óra hosszán át. Majd elmúlt az érzéstelenítő hatása, ami egyrészt jó volt, mert akkortól például tudtam inni anélkül, hogy tévedésből a seggembe fülembe tettem volna a poharat, tekintve, hogy azt se tudtam, hol a szám, viszont jött némi fájdalom, ami nem volt annyira jó, de kaptam rá jégakkut, meg egy zsák gyógyszert. Andi barátnőm, aki hasonló műtéten pár napja már átesett, azt tanácsolta, hogy csomagoljam a jégakkut textilpelenkába, ami zseniális ötlet volt, mert a pelenka a csorgó nyálamat is felfogta egyúttal. Szerencsére akkora jegeszacskót kaptam, hogy az egész fejemet befedte egyik implanttól a másikig, és már tök profin el tudom rendezni az arcomon, hogy levegőt is kapjak, sőt vezetni is tudjak vele, ami azért volt fontos, mert pár óra múlva mehettem vissza az ideiglenes fogpótlásért*, úgyhogy máris szép vagyok.
Most megyek gyereket fürdetni, aztán jövök vissza.
Nos, az ideiglenes fogpótlással vannak problémák. Mondjuk azért ideiglenes, hogy ezen ne kelljen sírni, viszont mindenképpen zavaró, hogy lötyög. Jelen pillanatban úgy érzem magam, mint a nyolcvanéves full protkós nénik, akik a nyelvükkel folyamatosan igazgatják a műfogsorukat, ami hajlamos az elmozdulásra, még rosszabb esetben váratlanul a mélybe vetik magukat, természetesen szájüregen kívül. Szerencsére itt egyetlen fogról van szó (a másik illeszkedik), de mivel azt sem szeretném lenyelni egy óvatlan pillanatban, és szétrágni se lenne jó, evéskor érdemes kivenni.  Na most ez egyrészt megfoszt a társaságban étkezés élvezetétől, ami nem olyan nagy baj, tekintve, hogy úgyis fogyókúrázom, másrészt viszont mégiscsak egy tarthatatlan helyzet ez. Úgyhogy péntekre kapok egy másikat, amit a szomszédos fogakhoz fognak ragasztani, és nem fog lötyögni. Erre a jó hírre azért szöget ütött a fejembe, hogy ha ezzel a módszerrel, vagyis a szomszédos fogak lecsiszolása nélkül, pusztán ragasztással rögzíthető egy fogpótlás, akkor miért is vetettem magamat alá ugyanezért az eredményért egy méregdrága csontműtétnek? Egyébként nyilván van erre megfelelő magyarázat, csak az jelen pillanatban nem áll rendelkezésre, viszont pénteken megszerzem, és megosztom az érdeklődőkkel.

Kérdőívünk a témában oldalt. Klikkoljon! Nyilvánítson véleményt!

* az implant csak egy gyökér, ami belegyógyul a csontba, ez rögzíti majd a felépítményt, vagyis a fognak látszó tárgyat, ezt később csinálják meg, hm, gyógyulás után.

Lassan elégedettségbe hajlik a fogyókúrám

Habár sajnálatos módon senki nem fizet nekem ezért egy fillért sem, azt kell hogy mondjam, hogy a rubintrékázás és a szénhidrát mentes (paleolit) táplálkozás csodát tesz az ember seggével. Bár ha jobban belegondolok, ez azért nem egészen váratlan fejlemény. És még az is lehet, hogy a tai-chi is közrejátszik az eredményben, bár lehet, hogy a mai edzés utolsó 110 perce hatékonyabb lett volna, ha közben nem remegett volna a lábam annyira az első tíz percben elvégzett gyakorlatok miatt.

Ofkorsz

És egyébként kitaláljátok-e, hogy mikor fogy ki a nyomtatóból a tinta. Természetesen az iparűzési adó bevallás beadási határideje előtti este.

Talán

Borcsi: - Anyaaaaa! Agrabában is ágyban alszanak?
Kalib: - Valószínűleg igen.
Borcsi: - És húznak magukra takarót is vagy nem.

Én mondtam, hogy tök égő vagyok

Borcsi észre vette, hogy a ballagáson törölgetem a könnyeimet, és együttérzőn megkérdezte:
- Anya, te most meghatvagy?
Aztán mivel az ünnepség alatt sajnos az én karomban ült a 19 kilójával*, mert különben semmit se látott volna, fotózni, na azt pont nem tudtam. Egyszer csak rémülten felkiált:
- Jesszusom, anya, otthon hagytuk a fotóoperát!

Esemény után pedig az óvoda udvarán, a szépen felöltözött nénik és bácsik között azzal szórakoztak az unokatesók, már amelyik már tud beszélni, a Poji ebből a buliból kimaradt, hogy hangosan ordították a picsa szót, mintegy megdöbbentésként; sikerült nekik. Úgyhogy eltereltem őket az udvar másik végébe inkább, attól tartottam ugyanis, hogy minden csitítási kísérlet csak olaj lenne a tűzre. Otthon már persze csoda aranyos mintagyerekként viselkedett mind a négy, cukiság faktor az egekben, mondanom se kell. Én mondtam, hogy az óvoda a legrosszabbat hozza ki a gyerekekből.

* és én még mindig jobban jártam, mint a tesóm, mert ő a szintén 19 kilós fiát úgy tartotta a karjában, hogy közben tízcentis tűsarkakon egyensúlyozott.

WTF?

Borcsi: - Anyaaaaa! A Poji evett a cukros üvegből!
Kalib: - Hát... legfeljebb fosik... (eggyel több vagy kevesebb ilyen a családban már tökmindegy)... mert sajnos nem cukor van benne, hanem xilit.
Borcsi: - Az micsoda?
Kalib: - Olyan, mint a cukor, finom édes, és úgy is néz ki, látod, a Poji is összetévesztette, csak egy kicsit más.
Borcsi: - Igen. Olyan, mint a pattogatott kukorica!

Amikor ilyeneket mond, én nagyon remélem, hogy öt év múlva mindnyájunknál okosabb lesz. Más magyarázatba bele se merek gondolni.

Csodás ötleteim egyike

Szombaton ballag az óvodából szívem csücske keresztlányom, vasárnap pedig - ettől függetlenül - hatalmas családi buli lesz a tanyán. Körmöspálcáson, innen olyan 280 kilométerre.
A mai nap a következő akadályok gördültek az utazási terveink elé: a Pén kitört valami lázas-hasmenéses vírus, a Poji taknya a térdéig lóg (na jó, nem, mert szippantom, előbb a babáét, majd amikor már Ákos kiröhögte-kárörvendette magát a kaucsukcsecsemő baján, jön az ő orra, azon bezzeg ordít), valamint még egyáltalán nem biztos, hogy megérkezik postán az a kézzel készült tündérbaba, amit ballagási ajándékba lőttem, de végül is mindegy, ha úgysem tudunk odamenni, mert hígfosással azért elég rizikós felhajtani a sztrádára.
Most az a tervem, hogy holnapra csoda történik, és mindenki meggyógyul. Jobb ötletem nincs.