A Pray for Paris kapcsán eszembe jutott, hogy azért ez most egy olyan országban terjed, ahol az emberek 90 százaléka vasárnaponként is leginkább vásárolni szeretne, de semmiképpen sem imádkozni, vagy Isten parancsa szerint legalább nyugton maradni egy napig. Mondjuk tőlem imádkozzon nyugodtan, aki akar, de akkor aztán tényleg, hajrá!
De az abszolút kedvencem a "nyomj egy lájkot, ha te is együtt érzel az áldozatok családjával". Ezt egyébként egy köztudottan gyakorló katolikus ember fb-ján láttam, habár az illető politikus, ami sok mindent megmagyaráz. Lájkokat gyűjteni magunknak mások tragédiája árán, hát.
Na jó, ha már itt vagyunk, elmesélem az afféromat Istennel.
Hát az úgy volt, hogy Borcsi ugye egyházi suliba jár, ahol kötelező évente négy alkalommal templomlátogatást igazolni. El is vittem a gyereket párszor a templomba, hát, izzadtam, mint kurva a templomban nem éreztem túl jól magam. Mi ugyebár katolikusok vagyunk, és egy katolikus misét úgy kell elképzelni, hogy a jó nagy templomba már eleve térden meg keresztet hányva kell belépni, meg leülés előtt is térdel-keresztet vet, és még mise közben is jó párszor térdel-keresztet vet, meg van az önostorozás rész, amikor a mellünket kell csapkodni, hogy én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Hát ez nekem nagyon nem jött be, azért annyira sosem voltam geci, nem éreztem arányosnak.
Vallásomat tekintve egyébként agnosztikus vagyok. Azt nem merném konkrétan kijelenteni, hogy nincs isten, mert félek, hogy még a végén nyakon vág egy péklapáttal, az meg kinek kell? De attól még eléggé gyenge lábakon állónak tartom ezt az egészet, meg most milyen alapon higgyek én pont a názáretiben, és nem valamelyik bantu törzs istenében? Mert errefelé ez a szolgáltató szolgáltat? Szóval nekem komoly problémáim vannak ezzel a sztorival, de attól még senkit se fogok szemen köpni, se kiröhögni a vallása, hite, akármije miatt, sőt, örüljön neki, hogy ő tud hinni, azt mondom.
A katolikus liturgiát azt meg pláne sosem éreztem magaménak, szerintem marhára túl van ez spilázva, én meg nem vagyok az a teátrális fajta. Pedig valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon igényem, az lett volna a vallásra, olyan romantikus dolog ez nekem, mint a virágos rét mellett biciklizés vagy, mondjuk, a karunkban tartani a kisbabánkat. Kéne.
Szóval ott van Borcsinak ez az iskolai templomba járási kötelezettség, ezt valahogy meg kell oldani még további 9 éven át (Ákost is ide értve), hát innen szép nyerni. Tavaly átpasszoltam anyámnak a feladatot, ő vitte is Borcsit egy ideig lelkesen, csak aztán beíratta katekézisre is, és akkor megszólaltak bennem a vészcsengők. Hát az én angyalarcú kislányom ne legyen katolikus papbácsikkal egy helyiségben, független felnőtt felügyelete nélkül. Én ismerem a statisztikát, tudom, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy papbácsi semmi rosszat ne tegyen vele, mint annak, hogy de. Csakhogy a kis esély is akkora, hogy egyáltalán nem elhanyagolható. Szerintem a szex nélküli élet az egyszerűen természetellenes (és éppen ezért hülyeség, de ez mindegy, hogy én mit gondolok, a lényeg, hogy nem természetes, olyan, mintha holnaptól nem enne, mert megfogadta). Márpedig a természet mindig utat tör magának, ugye. És nálam már itt elrontották a katolikusok, hogy lehet valaki hiteles, aki természetellenes életet él? Ha pedig mégis szexel, akkor meg esküt szeg, hazudik, akkor pláne ne tanítsa a gyerekemet erkölcsre, köszönöm. Amúgy meg az az egyház hülye és szintén hazudik, amelyik ilyet vár a papjaitól, holott tudják, hogy senki se tartja be. Intézményes hazugság, fúúúúj.
Egyébként gyakorlatilag semmiféle kapcsolatot nem sikerült kialakítani a katolikus pappal, mondjuk nem is nagyon igyekeztem, nekem eleve mindenki gyanús, aki a fenti szituációban él, nehéz hozzá közelednem, ezért nem is teszem. Lényeg, hogy zéró kötődésünk volt az egyházhoz érzelmileg.
Viszont a Borcsi osztályfőnöke első-második osztályban pont a körmöspálcási evangélikus lelkész felesége volt, végtelen mázlinkra. Két év alatt volt időnk megismerni őt is, és a férjét, a lelkészt is (egy halk szavú, nyugalmat árasztó, végtelenül tiszta tekintetű, jóképű, fiatal emberről van szó) és arra jutottam, hogy ők viszont hiteles emberek. Jót akarnak és jók akarnak lenni, az emberekhez is így viszonyulnak, mindenkiről a legjobbat feltételezik, és csak adnak, adnak, és adnak. És van négy gyermekük, hasonló korúak, mint a mieink, szintén végtelenül jószívűek és nagyon aranyosak, szóval barátság lett a dologból.
Úgyhogy átjelentkeztünk a gyülekezetükbe, amivel szemben az iskolának sem volt kifogása, ugyanis az a terv, hogy mindenki megtalálja végül a helyét, ahol jól érzi magát, és nem undorodva csinálja végig a templomosdit, mert kötelező. Jó terv, nem? Ha nekem egyházi iskolám lenne, és istent szeretném népszerűsíteni, ugyanezt csinálnám. Bár lehet, hogy annak már nem örült volna a református iskola, ha a református gyülekezetet hagytuk volna ott az evangélikusért.
Az evangélikus gyülekezetben vasárnaponként van még gyermek istentisztelet is, és a gyerekeket Zoli (a lelkész) tíz perc után elbocsátja, és egy tanítónéni foglalkozik velük, játszanak, beszélgetnek, ilyenek, nem pedig unatkoznak egy órán át, szóval szuper kis csapat alakult ki ott is, Borcsi remekül érzi magát.
A kötelező négy alkalom után egy pillanatra megrökönyödtem, hogy most akkor mi van? Megvan, amiért jöttünk, hogyan tovább? Végül is én még mindig nem hiszek istenben, viszont tök jól érzem magam az istentiszteleteken, énekelünk, Zoli néha gitározik, jó sztorikat mesél, a kedvencem meg amikor a végén megáld, hát én azt nagyon szeretem.
Kiderült, nem is kérdés, hogy mi legyen tovább, mert Borcsinak magától értetődik, hogy most akkor mi vasárnaponként templomba járunk, ez a program. Hát jó, akkor legyen az. Egyébként vannak mindenféle események is, például volt a gyülekezetnek egy ilyen közös ebédelés a szüreti hálaadó istentisztelet után, és kiderült, hogy milyen jó fej emberek járnak oda, meg voltunk párszor koncerten is a templomban, bár az már régebben is a hobbink volt Borcsival, meg találtam a templomnak egy pályázati lehetőséget, amit végül be is adott a presbitérium, szóval mondhatni, oszlopos tagjai lettünk a gyülekezetnek, az adventi kézműves foglalkozás scrapbook szekcióját például én fogom tartani.
Ezen kívül még az ökumenikus énekkarba is elkezdtünk járni, aminek szintén a mi gyülekezeti házunkban vannak a próbái. Én egyébként mindig is szívesen énekeltem kórusban, csak az utóbbi 20 évben nem nagyon volt alkalmam, és most gyülekezeti tagként eléggé magától értetődött, hogy akkor énekkarra is fogok járni, hurrá. Borcsi meg jön velem mindig, mert amikor megunják a próbát, akkor a lelkész gyerekeivel játszanak a parókián. Mikulás napján fel is fogunk lépni a főtéren az adventi gyertyagyújtás után, tök jó lesz. Mondjuk addig még meg kellene tanulnunk a repertoárt, de jól haladok, végül is a saját szólamomat már tudom, és holnap Borcsinak is megtanítom a szopránt, csak előbb én is megtanulom. Egyébként modern istendicséreteket énekelünk, sprituálékat, ilyesmi, elég könnyűek szerintem (a négyszólamosak is), de nagyon jól hangzanak, és van zongora, gitár meg fuvola (van egy fuvolaművészünk és egy zeneszerzőnk is, cool), és sokat röhögünk, meg van nagy összetartás és egymás segítése.
Istenben továbbra sem hiszek, amit nem verek nagy dobra, de nem is titkolom (az is hobbim, hogy nem hazudok, ha valakinek van bátorsága feltenni egy kérdést, legyen bátorsága meghallgatni a választ is, ennyi), bár senki se kérdezi. Feltételezik, hogy hiszek, nyilván, különben nem lennék ott. Cserében próbálom hasznossá tenni magam, szóval jó ez így, én szeretem.
