A beköltözéssel kapcsolatban

Az emeleten három szoba van, középen az én dolgozó- és scrapszobám, jobbra Ákos szobája, balra Borcsié, meg van még egy fürdőszoba és egy gardrób, de az a sztori szempontjából mindegy.

Na és én azt gondoltam, hogy itt a középső dolgozószobában majd szuperül eldolgozgatok magamban. Ha, ha, ha.

Nem elég, hogy mindennel megtalálnak (pedig csináltam nekik medencét az udvar végébe, meg lent van a tévé, ehhez meg lépcsőt is kell mászni, de őket nem érdekli), de az összes szarjukat az én asztalomra hányják le. Jó, két méter nyolcvan centis az asztalom, szóval jut is hely, meg marad is, de ha beleszámítjuk, hogy a szoba felében még mindig dobozok és zsákok vannak, rögtön nem annyira fényes a helyzet.

De legalább ebben a szobában van a klíma, amit a kánikula utáni első nap szereltek be.

(amúgy Borcsi gurulós székét lopkodom, mert nekem még nincs. Nem mintha neki szüksége lenne rá nyáron, vagy valaha is rajta ült volna, csak kellék az íróasztala mellé, ami szintén inkább rakodófelület, mint munkahely).

Egyébként szépen haladunk a ház kipofozásával, hát, hogy is mondjam, mindig van egy jól lokalizálható műveleti terület, ahol száll a por, vagy fröccsen a malter vagy a festék, de a többi, az dobozokkal fedett. Ide rakjuk, oda rakjuk a dolgokat, próbáljuk a meglévő bútordarabokat a helyhez igazítani, kevés sikerrel, de egyre lanyhuló lelkesedéssel. Kezdünk kissé elfáradni.

Viszont a hátsó terasz, az valami álom, árnyas, nagy, és ronda.

A palántáim viszont virágzanak, és napok kérdése, hogy megérjen a sárgabarack (kurvasok van rajta), valamint találtam a kert végében málnát is. A füge is lassan kész. Az első termés, mert ahogy elnézem, egész nyáron lesz. Ugyanitt füge szedd magad akcióban eladó szívesen odaadó.

Holnap meg függönyt varrok. Nem mintha tudnék, de ha jól emlékszem, 14 éves koromban én varrtam a szülői ház függönyeit, vagy valami hasonló, szóval nem lehet egy ördöngösség.

Mert az úgy van, hogy tegnap, mikor felhúztam a konyhában a redőnyt, tízen integettek be nekem az ablakon, a szomszédok. Úgyhogy ideje véget vetni a mozinak.

Igyekeztem hírt adni, hogy mi van, de azt hiszem, valójában elmondhatatlan. Vegyük úgy, hogy ez egy olyan nyaralás, ami soha nem ér véget, vagyis nincs hova hazamenni belőle, viszont lassan, nagyon lassan egyre kényelmesebbé tesszük.

És állandóan takarítok. De tényleg. Én régebben azt sem tudtam, hogy milyen takarítószerek léteznek, most meg azokkal álmodom. A hálószoba parkettájának a színe gyakorlatilag nem is hasonlít már ahhoz, amilyen állapotban átvettük a házat, pedig csak felmostam egy párszor. A kutyaszőr mennyisége szerencsére durván leredukálódott, ahogy a pókhálóké is, bár néhányszor eldugították a porszívót. Hát szóval na. Embert próbáló.

Erre mondjuk nem számítottunk

Most, hogy holnapután költözünk, de az új ház földszintjén még mindig ott lakik az előző tulaj néni, mert ő szó szerint veszi, hogyaszonygya, birtokba adás: június 10-én, és egy perccel sem előbb, szóval most, hogy a Pé végül csak befejezte az emeleti gardrob padlóját, és bár a karnisokat nem tudta felfúrni, mert vasbeton áthidaló van az ablakok fölött, de azért már így is nagyon szép az emelet, és itt is jól állunk, már majdnem összeraktam az egész házat, még a nagy szőnyegeket is kiporoltam, már csak ki kell mosni a szekrényeket, ott meg kitakarítani költözés előtt, na szóval erre eltörte a karját a Konszi*.

Én nem tehetek róla, de valahányszor takarítanom kell, valami gyilkos rosszkedv száll meg, folyamatosan hergelem magam, meg minden, eh, nem nekem való a takarítás, na. De hát jelen pillanatban szegény Konszinak sem, mivel zokogva hívott föl, hogy ne haragudjak, eltörött. Szegény. Önvizsgálatot tartottam, és megállapítottam, hogy alighanem aranyszívem lehet, mert amikor ma éjjel végignyaltam a kiürített konyhaszekrényt, még mindig nem magamat sajnáltam, hanem továbbra is a Konszit.
Szerintem tök rendes vagyok.

Azt mondjuk valahogy csak el kéne intézni, hogy legalább a kutya elkerüljön az Olaj utcából, mielőtt berendezzük a teraszon a nappalit, (mivel a rendes nappali bebútorozása előtt gondoltuk, kiverünk egy falat, meg ki is festenénk, ilyenek) hogy legalább lemoshassam a mindent elborító kutyaszőrt. Nem baj, majd a Pé falat ver, én meg konyhaszekrényt takarítok** (az egyelőre nem lesz új), szóval romantikus lesz nagyon, szeretni fogjuk a következő pár hetet-hónapot is.

És közben paradicsomot is ültethetek végre.

  *Consuéla, a takarítónő
**mindazonáltal ha valaki kölcsön adná a körmöspálcási lakhellyel rendelkező takarítónőjét pár napra, az marhajó lenne. Szeretem a higiéniát, na.

Pénteken kilövés

Ez a költözésre csomagolás egyébként olyan, mint egy utazás, csak negatívban: mindent el kell pakolni, kivéve a legszükségesebbeket.

(nem, nem szándékozom itt hagyni a szempillaspirálomat meg a bugyimat, de azt csak az utolsó nap teszem be a túlélőcsomagba.)

Egyébként én tudom, hogy nekem most jó

Jé, tök jó, holnap foglalkozhatnék a költözéssel - gondoltam naivul, majd először Borcsi, aztán Ákos jelentkezett be, hogy ebéd után hazajönnének az oviisiből.

Nem bánom. Legfeljebb befogom őket fugát vakarni a parkettáról (a meggyőződésem szerint legfeljebb 100-as IQ-val élő, előző tulaj srác ugyanis simán ráfugázott a parkettalakkra, jó lesz az úgy is jeligére.)

(A kései időpont kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon miért éli meg minden gyerek győzelemként, ha a testvéréhez képest eggyel később mehet fogat mosni/pisilni/fürödni? Vajon miért nem kurvamindegy, hogy mikor megy, amikor neki is ugyanúgy meg kell csinálni?)

(Valamint a tegnap beütött nyár miatt mostanában sokszor gondolok a tizenévekkel ezelőtti nyarakra, amikor ufóbarbies, vagy egyéb ilyen bizarr kinézetű topokban csapattam a Zöld Pardonban/Szilvakék Paradicsomban, vagy egyszerűen és legtöbbször a Szimplában, mennyire jó volt az, és mennyire más gondjaim voltak. Na de hát akkor is tudtam, hogy erre fog kifutni az egész, hogy gyerekeim lesznek, meg szép családom, és boldog leszek. Jé, és tényleg.)

És még mindig tart

Azt hittem, ez lesz az a nap, amikor nyugodtan dobozolhatok, de nem. Reggel eszembe jutott, hogy ma délután Borcsit felvételizni kell vinni zongorára, mert átnyergel hegedűről, és Ákos tanítójával is ma pótoljuk a tegnap khm, elmaradt szülői értekezletet.
Kicsit most már vége lehetne.

Hát az én fejem sem káptalan

Szuperanyu (én) ma elfelejtett elmenni a szeptemberben iskolakezdő gyereke nulladik szülői értekezletére (miután majdnem a felvételi beszélgetésre se mentünk el, de arról nem tehetek, mert nem kaptuk meg a behívót, mivel szuperanyu a zuglói állandó lakcímet diktálta be értesítési címként, hát bravó).

Méghozzá úgy sikerült teljességgel deletelni az agyamból az eseményt, hogy az előző nap még terveket szőttem, hogy ma Ákosnak nem lesz ovi, úgyhogy elviszem az okmányirodába, kikérjük a NEK azonosítóját, és a szülőire már azzal felszerelkezve megyek. A naptárba is beírtam az eseményt, éppen két hónappal ezelőtt.

Ugyanebben a naptárban ma három percig mutogattuk Ákosnak a Pével, hogy 9 nap múlva költözünk, figyelj, kisfiam, látod, ez a nap van ma (odaírva nagy kék betűkkel, hogy 0. szülői). Ez meg a jövő szerda, ami után két nappal, pénteken végleg magunk mögött hagyjuk a Zöld Házat. Érthető?

Hát ja, ő értette, csak az én agyamig nem jutott el, ami oda van írva.

Egyszerűen parketta vásárlás után, mint aki jól végezte dolgát, hazajöttem, és a költözésre koncentráltam (meg bizonyos munkaügyekre, na de az nem indok, attól azért még elég jól elfunkcionálok általában, hogy dolgozom).

Szerencsére a szomszéd nő, akinek a kisebbik lánya osztálytárs lesz, vette a lapot, végig falazott, és hozott nekem még mindenféle papírokat is. Vajon egy tizes skálán mennyire érezhettem magam hülyének, amikor becsöngetett, én meg ott álltam fodormenta szagúan (éppen irtottam a mentadzsungelt) "helló, ma volt a nulladik szülői, hoztam neked listát".

Aztán felhívtam az osztályfőnököt, hogy közöljem vele, hogy érzem én, hogy mennyire gáz, hogy nem mentem el, de fájdalom, elfelejtettem. Mire kedvesen azt válaszolta, hogy ő azt hitte, hogy előre el volt tervezve, hogy a szomszéd nő képvisel engem, mert nem érek rá a költözés miatt.

Így utólag kicsit sajnálom, hogy az elmúlt évek alatt nem barátkoztam össze vele jobban, mármint a szomszéd nővel. Na nem baj, a házit még elkérhetem tőle ezután is. Csak el ne felejtsem azt is.

Na, ilyenkor szoktam felsóhajtani, hogy de jó, hogy nem öt gyerekem van. Valszeg a harmadik már magát szoptatná meg, vagy ilyesmi.

Most minden van, de végül is senki se kényszerített

Megnyugtatásomul jelzem, hogy Ákos, és 5 csoporttársának óvodai ballagása, valamint további 11 kisgyerek évzárója sikeresen lezajlott a hétvégén. SZMK anyuka vagyok (egyedül), én csináltam mindent. Na jó, a műsort az óvónénik tanították be, és a gyerekek adták elő, ezen kívül én melóztam mindennel, úgy is, mint pénz kikönyörgése, beszedése, ajándék kitalálása, megrendelése, beszerzése, megvalósítása, kilenc felnőtt megajándékozása, eközben gyerek puccba vágása ünneplős ruha-cipőileg.
Másnap ballagási grillparty tartása, harmadnap gyereknapoztatás, medencéztetés, unokatesóztatás, szóval három napon át a fejem tetején pörgés gyerekszórakoztatásilag, miután két hétig a fejem tetején pörögtem ballagásszervezésileg. Mi lesz itt a diplomaosztón? (üssenek ebonitrúddal, ha még egyszer vállalom az szmk anyukaságot)
Most már csak költözni kell, meg letárgyalni a Pentával az új melót (hihi, a főhadiszállást Pentagonnak hívják a belsősök, muhaha), de ezt végül is már csípőből nyomom, csak fizessenek sokat. Viszont túl lenni az ovisok ballagtatásán, és Borcsi hegedűvizsgáján, hát az valami elképesztően felszabadító érzés. Már csak lovagolni kell hordani hetente kétszer, meg az úszások mind a két gyereknek, hát baszki, ennek sose lesz vége.
Mindamellett szépen szivárognak át a cuccaink az Olaj utcába, bár van még elintézni valónk bőven, de hát emiatt nem aggódok, költöztem már életemben eleget, úgy húsz körüli alkalommal, gyereket viszont még csak kétszer ballagtattam, na.
Amúgy meg most látom, hogy micsoda köcsög anya vagyok én, hogy nem a ballagó fiamat ünneplem, hanem magamat hájpolom, pfuj. Gáz az, hogy nem látom az óvoda elvégzése mögött a teljesítményt? Mármint nyilván sokat fejlődött meg ügyesedett, meg minden, de hát mi tényleg hagyjuk őket gyereknek lenni, nem várunk tőlük semmit, ami nem felel meg a koruknak és az aktuális tudásuknak (kivéve a Pé, mert ő igen, de én még ahhoz is lusta vagyok), szóval ment minden a maga útján. Amúgy meg úgyis tovább jár még Ákos oviba, hogy egyszerre törjön ki mind a két gyereknek a nyári szünet (három nappal a költözés után, priceless), sok hűhó semmiért.

Na itt a cucc

Mármint a Vekerdy-interjú. Köszönöm a sok értékes szempontot és kérdést, amit adtatok.

http://divany.hu/poronty/2016/05/25/az_iskolanak_fogalma_sincs_rola_hogy_milyen_egy_gyerek_-_interju_vekerdy_tamassal/?cp=2#comments

Az új családi munkamegosztással kapcsolatban

Miután a Pé hősiesen belevetette magát a lakásfelújításba, engem meg lényegében kizárt belőle, de az nem olyan nagy baj, mert anélkül is van dolgom elég, egy egészen új módszert dolgozott ki a Feleség Legális Távoltartására. Nagyjából mindentől, ami az új otthonunkkal kapcsolatos.

A rendkívül körmönfont módszere úgy néz ki, hogy először is bedob egy problémát, például, hogy szarul néz ki Ákos szobájában kívülről az ablakkeret, csinálni kell vele valamit.
Én elkezdek ötletelni, amennyire tőlem telik, felvetem, hogy például begittezhetnénk, vagy hagyhatnánk a picsába, mert majd megnézem a lakossági energetikai korszerűsítés pályázatot, hogy mennyi idő alatt kell végezni a kivitelezéssel, és akkor ha úgy állnak a dolgok, akkor úgyis kicseréljük, szóval ránk rohadhat nyugodtan az ablak, nem baj. Ötletelek, ötletelgetek.

Erre a Pé általában közli, hogy egyik sem járható út, és meg is indokolja hevesen, hogy miért hülyeség, amit én AKAROK.

Ekkor általában közlöm vele, hogy akarja a franc, csak felvetettem, a tököm tudja, hogy működne-e egyáltalán.

Végül közli, hogy én csak ne ötletelgessek itten, mert nem értek hozzá, és ezen a ponton általában faképnél hagy.

Valójában ez a dolog engem egy cseppet sem bánt, mert egyrészt tényleg nem értek hozzá, másrészt meg mit idegeskedjek addig, amíg ilyen kérdésekkel cselez, hogy milyen legyen az ablakkeret kívülről, meg hogy mivel eressze be a parketta réseit. Úgyse nekem kell csinálnom, sőt, ha akarnám, se csinálhatnám, mert úgyis addig morog, hogy szarul csinálom, amíg inkább hazamegyek. Én meg ugyebár amúgy is holisztikusan nézem azt a házat, szóval majd én akkor fogok legközelebb vitába szállni a Pével, amikor bútorozunk. Addig tőlem azt csinál a padlóréssel, amit akar.

Addig is, én szívesen sorolok a kérdésedre válaszolva mindenféle kivitelezhetetlen megoldásokat bármilyen témában, ha téged, drágám, az nyugtat meg. Még az sem zavar, ha mondat közepén faképnél hagysz, ha közben meg ilyen szépen haladsz a felújítással. Én meg addig elmegyek függönyt meg szőnyeget venni, hogy azzal is haladjunk, deal?

Felhívás

Ha valaha volt kérdésed, amit a Vekerdy Tamásnak akartál volna föltenni, de nem volt rá sosem alkalmad (jé!), akkor itt a soha vissza nem térő alkalom. Kommenteld ide, vagy írd meg a librandi@yahoo.com e-mail címre, én meg felteszem neki jövő szerdán. Oké?

Megvan a tökéletes bio védekezés a meztelencsigák ellen

Azt szeretném még itt lejegyezni, pontosan 4 héttel a költözés, vagyis az előtt a perc előtt, amikor végleg itt hagyom a szamócaföldemet (10 négyzetméter), hogy így 4 év után rájöttem, hogy mi a tökéletes bio védekezés a meztelencsigák ellen.

A banánhéj.

Mondjuk állítólag a sör is az, mert kiszagolják és beleesnek, ha megfelelően van beásva a földbe a sörös pohár, a banánhéj meg nem öli meg őket, viszont összegyűlnek alatta, és akkor patty, összetaposod. Egyszerűbb, mint temetőt találni egy pohár döglött meztelencsigás sörnek.
És akkor a banánhéjra mennek, nem a szamócára, hát ennyike.

Ja, és további haszna a sörrel szemben, hogy olcsó és szar sört én elvből nem veszek, még a meztelencsigáknak sem, a drágát viszont sajnálnám. A banánhéjjal meg úgysem lehet már mást kezdeni, ugye.

És erre magamtól jöttem rá, hát nem zseniális?

A nap, amikor Lobo, a magányos farkas kalákában végzett munkáról álmodik

Na, hát mindig mondtam, hogy nekem a blogom a problémamegoldó, elkezdek itt valamin sírni, és rögtön teljesül a kívánságom. Na jó, annyira nem rögtön, mert előtte a Pé kint aludt a kanapén (kétszer), de aztán elmentünk ajtófélfát kaparni.

Hát feleim, a festék lekaparása az ajtófélfáról igen szar meló, van nekünk kettő darab hobbi hőlégfúvónk, azzal kezdtük, plusz spakli. 4 óra alatt egy darab ajtófélfát sikerült megtisztítani a barna máztól, de nem úgy, hogy körbe, hanem egy darab függőleges izét, majd a másik függőleges ajtófél csak ma került sorra, és még hátra van a szemöldökfa.

Ezen okulva a Pé upgrade-elte az eljárást, és ma már lángszóróval állt neki leégetni a festéket, mondjuk ő végzett is a saját ajtótokjával, (körben hatalmas füstnyomok), én meg nem, de legalább sniccer segítségével eltávolítottam a gardrob szétkoszlott szőnyegét, az is szép.

Vegyünk minden eddigi scrapbookos igyekezetemet felkészülésnek a jelenlegi DIY házfelújításhoz.

Valamint leesett, hogy minden szobában 1, azaz egy darab konnektor van, ami eléggé gyász, mert akkor most még azt is meg kell csinálni festés előtt. Plusz előrevetíti, hogy a villamos hálózat erre az igénybevételre lett optimalizálva, szóval ha mi erre rácsatlakozunk a fogyasztóinkkal, akkor 1.) rögtön leveri a biztosítékot, 2.) leég a ház a picsába. Szóval mostantól beosztjuk, hogy ki dugja be a laptopját éppen, vagy valami.

Na és akkor lementem a földszintre, és megláttam, hogy tulajdonképpen az összes ablak és ajtókeret barna, és majdnem felvágtam az ereimet, de helyette, mivel nagyon optimista a természetem, rájöttem, hogy függöny is van a világon, ami eltakarja az ablakot, valamint áll még előttünk 40 szép év, amikor pont ráérünk barna festéket kapargatni az ajtó- és ablakkeretekről.

A házon összesen 12 darab nem homlokzati nyílászáró (belső ajtó), valamint 15 darab három szárnyú ablak található, plusz 3 bejárati ajtó, de azokkal most nem törődünk.  Inkább.

Szóval ha úgy érzitek, kedves barátaim, hogy puszta szimpátiából, vagy a sok kedves és vidám olvasnivalóért cserében szívesen jönnétek egy napot ajtófélfát kapargatni nálunk (hőlégfúvót adok), akkor szeretettel látlak benneteket, mentaszörp és kávé van, meg szendvicset is tudok kenni, valamint átlag ötpercenként adok be valami poént (szesz is lesz).

Akkor megyek, és levágom a hajamat

A barátnőm nagymamája olyan volt, hogy bizonyos kor után már nem lépett ki a lakásból, csak amikor templomba ment. De nem is kért soha semmit a családtagjaitól, hanem, ha szeretett volna valamit, akkor jelezte, hogy akkor ő most indul, és elintézi. Például közölte, hogy levágja a haját. Amiből a barátnőmék tudták, hogy itt az ideje fodrászt hívni a nagymamának.

Jelenleg úgy állunk, hogy sikeresen összecsomagoltam a fél házat (a tekintélyes méretű étkező tele van dobozokkal, amik porcelánokat rejtenek, de csak az extrát, a mindennap használt porcelánokhoz még nem nyúltam. Innen tudtam meg, hogy porcelán mániám van.), a Pé viszont semmiféle jelét nem mutatja, hogy tervezne a közeljövőben bármit is csinálni az új házon, holott 36 nap múlva tiplizünk innen.

Szóval azt hiszem, hétfőn megyek, és leégetem az ajtófélfákról a barna rettenetet, aztán kimázolom fehérre, majd elmegyek a festékboltba, és kevertetek festéket a falakra. Meg veszek parkettát is, és ha nagyon felszívom magam, lerakom. Aztán utólag majd tárhatja szét nekem az ujjait a Pé, hogy mucikám, bízd csak rám.

Semmi se lesz már úgy, mint rég

Elkezdtem összecsomagolni a lakást, ezzel párhuzamosan a dobozok elkezdtek szaporodni a teraszon. Vagyis pár hete már bedobozoltam az ünnepi porcelánok egy részét, a kezelhetőbbik felét. A malomkerék méretű süteményes tálak, és a teljességgel kezelhetetlen formájú levesestálak (és porcelán fedők, baszki!) elcsomagolását azonban határozatlan időre prolongáljuk, mondjuk addig, amíg ki nem találom, hogy mit tudok velük kezdeni, és nem is fáj túlságosan.
Lehet, hogy a kezembe veszem, és átsétálok velük az új házba, vagy ilyesmi.
Hintalovunk szerencsére már nincs egy se, mint a másik nagy méretű, elcsomagolhatatlan, amorf tárgy.

Mivel még öt hét van hátra a tényleges elpucolásig, egyelőre csak olyan dolgokat lehet berakni, amikre valószínűleg az elkövetkező öt hétben nem lesz szükség. Annál nyomorultabb dolog ugyanis nemigen létezik, mint amikor minden hétköznapi cselekedethez ládákat kell feltúrni előbb. Úgyhogy vesszenek a könyvek! Mondjuk én már régóta nem hiszek a papírkönyvekben, túl rutinos költöző vagyok én ahhoz. A könyv nehéz, sok és poros, de csak nyomtatják őket tovább, a Föld meg pusztul elfele. Ellenben a tabletemen lévő pár száz szellemi termék csak húsz dekát nyom mindösszesen, mekkora kéj lesz besüllyeszteni a végén a ridikülömbe!

De hát sajnos, mivel elpakoltam a könyveket, a polcokat most mással kellett benépesíteni, amitől tök másképp néz ki a ház jelenleg. Úgyhogy kezdhetünk lélekben búcsúzni.
Viszont, hogy ne legyen olyan fájdalmas, az egyébként mindig roppant jófejként (tényleg) viselkedő házinéni benyögte, hogy mossam már meg az ablakokat távozás, valamint festés előtt. Mármint ő festet, és meg ELŐTTE mossak ablakot.

Namármost én békeidőben sem mosok ablakot, azért van a Konszi. Festés előtt viszont kurvahétszentség, hogy pláne nem fogok, mert én azért egy fillért se fizetek ki, hogy tiszta ablakot festékezhessen össze valaki. Plusz amikor ideköltöztünk, előbb három napig takarítottuk két takarítónővel az üres házat, inc. ablakok, szóval ezt a lehetőséget idén átadom az utódunknak.

Valamint pókhálózzam le a kamrát, ami megintcsak kizárt, mondom, békeidőben sem pókhálózok, de pláne nem egy olyan kamrát, ami nagyjából harminc éve nem volt lepókhálózva, se előttünk, se az előttünk lakó előtt, se azelőtt. Ekkora balek még én se vagyok. Majd lepókhálóz, aki akar, szóval végül is ebbe se mentem bele.

De ami a legvérlázítóbb (jó, tudom, csak pár söprűhadonászás, kár ezért minden szó, de értsétek meg, én a takarítástól depressziós leszek, a felesleges takarítástól meg egyenesen a Dunának megyek, főleg, ha máshol meg más dolgom lenne, például leégetni az ajtófélfákról a barna mázolást), szóval azt akarja a házinéni, hogy vágjuk ki a nyárfát, ami a ház előtt nőtt magától.

Amikor ideköltöztünk, ebben az udvarban nem volt fa, nem volt árnyék. Telepítettünk pár fűzet, ez a nyárfa meg magától nőtt, és nagyon pöpecül árnyékolja a házat, valamint nem lehet belátni tőle, ami megint nem mindegy. És tudod, mi az indok? Miért kell kivágni egy ötméteres, gyönyörű fácskát? Mert felnyomja a gyökere a beton járdát, de persze csak teroretikusan, mert a valóságban nem. Érted, lehet, hogy tönkre teszi majd egyszer a nemesburkolatnak a legjobb indulattal sem nevezhető beton fost. Ezért kell meghalnia a fácskámnak.

Hát nincs igazság a földön!
(Nem fogjuk kivágni, vágassa ki ő, ha félti a betonját. Nem én növesztettem oda a fát, odanőtt magától, én semmiről sem tehetek ugyanis.)
Hát ilyen sirámaim vannak ahelyett, hogy az oktatási reformról írnék ütős cikket.

A költözési előkészületekkel kapcsolatban

Az új házzal kapcsolatban egyébként eléggé fokozódik a helyzet, az emeleten például már éppen elkezdhetnénk munkálkodni, (falat festeni, kicserélni a szétkoszlott padlószőnyeget, miegymás), mivel a fönti részt már kiürítették. Ezzel párhuzamosan a fantáziánk is beindult.
Ami a következőképpen néz ki: én mondok valamit a Pének, "te Édes, mi lenne ha az Olaj utcában...", na és akkor ő felteszi a kezét, széttátja az ujjait, és magabiztos fejjel, mint aki legalább 15 házat vett és újított fel a családja számára, közli, hogy bízzam rá a dolgot, én csak ne okoskodjak, majd ő tudja.

Pár évvel ezelőtt a konyhát csináltattam meg ebben a házban. Hát azt is ő tervelte volna ki, osztotta az enyémekkel ellenkező utasításokat az asztalosnak, mire a mester nagyon jó fej módon közölte vele, hogy maradjon már, úgyse ő fog főzni, most nem kurvamindegy neki, hogy hol van a fiók? Amire a Pé bosszúból, a kész konyhaszekrényen, ami szerintem ilyen mérnöki pontossággal megszerkesztett és kivitelezett alkotmány lett (vö. gránit szilárdságú), elkezdte kifogásolni az ajtók felfüggesztését, meg mi tököm nem létező hibákat, az asztalos meg csak pislogott, hogy most mi van, de végül nevettünk inkább.

Akkor ez így különösebben nem zavart, mert nem az én konyhámban, nem az én pénzemből, nem az én szekrényem épült, hanem egy bérelt házban a tulaj nénié, szóval ebben a felállásban  végül is nekem is kurvamindegy volt, hogy milyen lesz a konyha, úgysem tart örökké.

Jelenleg viszont pont így néznek ki a dolgok, csak a gyerekszobákkal. Gondoltam, hogy hát már mégiscsak kéne, hogy némi beleszólásom legyen a dologba, mivel ugye én vagyok az anya, vagy mi, és ötleteim is vannak, ugye. Ennek ellenére mégis úgy néz ki a dolog, hogy nem lesz beleszólásom, mert ez a ház a Pé játszótere lesz dizájnilag, megérdemli, hehehe. Mivel úgysincs rá pénzünk jelenleg :D. Aztán ha kijátszotta magát, és lesz pénzünk felújítani, akkor meg majd én jövök, muhaha.

A Pének például mániája a rendes fa parketta, amit én nem értek, mert szerintem az sárga, amivel semmilyen színű bútor nem néz ki jól. Amikor ezt közöltem vele, akkor olyan felháborodással vegyes undorral nézett rám, mintha éppen egy Red Dot-díjas vázát törtem volna össze szándékosan, amikor meg még rá is tettem egy lapáttal, hogyaszongya végül is felszedhetnénk a Borcsi szobájában a parkettát, és és lerakhatnánk a gardrobban a gusztustalan padlószőnyeg helyére, na akkor egy darabig nem szólt hozzám, most meg azzal vádol, hogy tettleg kidobtam egy csomó pénzt az ablakon azzal, hogy felvetettem, vagyis gondolatban átrakattam a parkettát.

Aztán van még a bútorzat, mint ütközési felület. Kiderült, hogy három különböző házban szétszórva ugyan, de van nekem egy csomó, és teljesen vállalható minőségű és kinézetű bútorom, amiket simán be tudnánk állítani az új házba. Na most ha bármi ilyet felvetek, hogyaszongya nézd már, szekrény, amibe lehetne pakolni, na akkor megint ilyen lesújtó pillantásokat kapok, mert a szekrény, az tiszta hülyeség, ellenben a képtartó polcok, amik ilyen öt centi mélyek, és emiatt semmi más sem fér rájuk, hát az kurvafontos.

A scrapbook szobát viszont szerinte mindennél fontosabb eldöntenem, hogy hol legyen, az A verzió, hogy a konyhát átrakjuk a mostani étkezőbe, és akkor a konyha jelenlegi helyén. B verzió, hogy a mostani étkező lesz a scrap room, a harmadik pedig, hogy a fenti klubszobát nevezzük ki. Hát mit tudom én, basszus, majd ha ott lakunk, kiderül, hogy mit akarok, meg mire van lehetőség. Jelenleg a papírragasztgatásnál kicsivel azért jobban izgat, hogy hol, és min fogok főzni. Mert ugye az sem egészen egyértelmű.

Hát így éldegélünk mi vidáman, mondjuk a kertet azt elképzelhetem nyugodtan önállóan is, azzal a kikötéssel, hogy fát nem vágunk ki, de akkor sem, ha a fél törzse szétrohadt már, és ecetfa, a helyére meg cseresznyét ültetnék. És gyöngyvirágot se szedhetek ki, habár elfoglalja a fél kertet, és két hétig virágzik, valamint mérgező. De ezen kívül bármit tervezhetek fejben, csak magamban.
Jól elvagyunk amúgy.

Jelenetek egy házasságból

Házasságunk nyolc éve alatt a férjem most először fogalmazott meg kritikát az étellel kapcsolatban, amit elé tettem.
Azt is a zacskós Smack levesről.

:D

Ornitológiai megfigyeléseim szerint

Itt lakunk a kertvárosban, ilyenkor áprilisban minden zöldell és virágzik, idilli.
Azt gondolnád, egész nap márfüttyöt- és csicsergést hallgatunk.
Hát nem.
Az egyetlen madár, ami itt lakik a környéken, egy szájbavert harkály.

Újabb szeretgetések minálunk

Ákos: - Jól áll neked ez a fehér póló, szép dundi vagy benne.
Borcsi: - Szerintem is jól áll, mert te nem olyanra hízol, mint egy hordó, hanem mint akin fűző van.

:D :D :D

(Aminek, mármint a hízásnak az az oka, hogy jól főzök, és szeretek enni. Úgyhogy most, hogy kihíztam a 38-as ruháimat, és itt fenyeget a 42-es méret, megembereltem magam, és fogyókúrába kezdtem. Ebben az évben gáztűzhelyt veszünk meg kazánt, nem új ruhákat, ugyanis.)

A biciklis életmóddal kapcsolatba

Azon gondolkoztam a minap, miközben vidáman tekertem valahová a napsütésben, hogy vajon miért fáj nekem a seggem biciklizés közben? Aztán rájöttem, hogy alighanem a sok biciklizés miatt fáj a seggem. Kitörte a nyereg*, mintegy.
Jelenleg egy Bringával Közlekedő Nő vagyok.

És közben unalmamban elkezdtem levelekkel bombázni a helyi városfejlesztési cég vezetőjét, hogy mikor lesz már több bringaút és biciklitámasztó, meg úgy általában normális bringás infrastruktúra a városban. Tök jó a körmöspálcásiaknak, hogy nem a siklóernyőzés az új mániám, szerintem örülhetnek, hogy valaki kijárja helyettük.

*persze simán lehet, hogy a ló nyerge törte ki, a bringáé csak rátesz egy lapáttal

Hollandia

Szóval voltunk Hollandiában, és azóta úgy érzem magam, mint az egyszeri mozinéző, aki az imént jött ki az Avatarról, és csak tekintget körbe-körbe, hogy nézd már, hogy a picsában van, hogy ott minden szép volt és színesen fluoreszkált, itt meg hogyhogy szürke az ég, az aszfalt, meg az emberek is, kurvaélet. Csak nekem nem a színekkel van a bajom, hanem a vidámsággal és a jóléttel, ami ott jórészt a társadalmi igazságosságból, a demokratikus hagyományokból és az olajból, sörből és kurvákból ered, itthon viszont ilyen nincs, helyette van egymás fejének a leordítása, az irigység meg az egymás alá vágás, ami viszont jórészt abból ered, hogy már megint talicskával hordják kifelé a pénzt az országból egyesek, miközben az út, Hofival szólva, olyan, mint a mogyorós csoki, a kórház meg a betegek fejére rohad mindjárt. De persze minden fasza, és megvédjük az országot. 

Ez nyilván Hollandia

Na, de ne búsongjunk, hanem meséljünk. Úgy kezdődött, hogy indulás előtt szétparáztam magam, mert ugye a brüsszeli reptér felrobbantása után nem jó érzés repülni mostanában. Csak az vigasztalt, hogy ha mind a ketten elhalálozunk a Pével, egyszerre, akkor a gyerekeket felnevelik a tesómék, és az végül is nem is olyan nagyon szomorú forgatókönyv. Na jó, ahogy vesszük. De azért rosszabbat is el tudok képzelni. De hát végül, szerencsére nem merényelt meg minket senki, így szerencsésen megérkeztünk Eindhovenbe reggel kilenc órakor, ugyanis éjjel kettőkor keltünk ki az ágyunkból, hogy ez így történhessen. 

Onnan elvonatoztunk a közeli 's-Hertogenbosch-ba, (fejből írom ám, nem kopizom a városneveket), mert egy órára időpontunk volt a Jheronimus Bosch kiállításra. A mester ugye idén lenne ötszáz éves, ennek örömére összegyűjtötték a festményeit és egy nagyszabású kiállítássá rendezték. Végül is ezért mentünk mi Hollandiába eredetileg. A kiállítás szép volt, Bosch meg egy rohadt junkie, az most már egészen bizonyos. Anélkül ilyet nem lehet kitalálni. 

Ilyen egy utca 's-Hertogenbosch-ban

Bosch alak

Bosch a kirakatban...

...egy ruha alján

Előtte viszont volt három óránk sétálni a városban, ami Bosch alakokkal van kidekorálva jelenleg. A mester egyébként itt született, és tök vicces volt felfedezni, hogy baszki, ötszáz éve pont így nézett ki 's-Hertogenbosch főtere, mint most. Csak most vannak ilyen halas bódék is, ahol mindenféle holland tengeri kajákat lehet enni, megsütik neked a kiválasztott halat, meg minden, na és ott mi ettünk is természetesen. Egyébként a hollandok nagy szendvics királyok, változatos, finom, jól átgondolt szendvicseik vannak, tele minden jóval, amik nagyjából mindenhol kaphatóak. De mondjuk ahhoz milyen fejlettnek kell lenni, hogy a boltban hasábokra vágott répát lehessen kapni, meg alma darabokat kis pohárban, hátha rosszak a fogaid, és nem birkózol meg egy egésszel önállóan, hát akkor tessék. Mert a gyümölcs, zöldség az jár, ugye, a szervezetnek.

Ezen kívül még azon is sokat csodálkoztunk, hogy milyen az utak aránya. Hát nagyjából úgy nézett ki, hogy a gyalogosoknak meg a bringásoknak van fenntartva a hely, az autósok (vannak egyáltalán autósok?) meg majd megoldják valahogy, de nem is igen jár autóval senki. A tejesautó meg úgy kanyarodik be az utcákba, hogy előbb kiszáll a sofőr, arrébb tolja az útban parkoló bringákat, fütyörészve visszaül, nem idegeskedik, minek is tenné, ez a dolga, ezért kapja a fizetését, amiből vidáman él, és akkor ügyesen beveszi a kanyart úgy két-három tolatással.

A házak meg nagyjából egyforma klinkertéglákból épülnek, csak a formájuk más, keskenyek és az égbe nyúlnak. A mestergerenda folytatódik a homlokzaton túl is, és van rajta egy kampó, ami nagyban megkönnyíti a bútordarabok feltelepítését az emeletre. A lépcső ugyanis keskeny és meredek, valamint általában padlószőnyeggel borított, ami WTF?. Mi is egy ilyenben laktunk, a fürdőszobában tetőablak világított, vicces. Emellett minden olyan NAGY. Nagyok az emberek, de egyáltalán nem kövérek, vagy ilyesmi, hanem ilyen égimeszelők, mi a Pével a 168 centinkkel a hónuk alatt szaladgáltunk. Ennek megfelelően nagyok a bringák, nagyok a lámpák, de valami elképesztő gigantikusak, nagyok a bútorok, nagyok a terek, minden nagy.

Fönt, középen a mestergerenda kampóval

Minden olyan nagy

Az ágyunk fölött németalföldi asszony kávéval

A forgalom is nagy, viszont csend van, mivel nincsenek autók, hanem bringák vannak, meg villamos (Amszterdamban). A bringások tényleg ilyen elképesztő tömegben jönnek mindenfelől, de nem csöngetnek le, és nem idegeskednek, ha hülyén lődörög a turista a bicikliúton, hanem vidáman kikerülik. Az élet reggel kilenckor kezdődik, addig senki sincs az utcákon, és a gyerekeket is bringával viszik iskolába, óvodába, ilyen beszerelt kiskocsiba ültetik őket, vagy előre-hátra, ki hogy oldja meg. Ja, és az utakat is klinkertéglával burkolják, nem béna aszfalttal. Nincs is kátyú, és valahogy a felszíni vízelvezetés is tök megoldott, érdekes.

Az ott jobbra egy gyerekszállító bringa

Aztán ettünk még füves nyalókát, kettőt, aminek hatása alatt vettem holland nyelvű könyvet a bolhapiacon, a címe: A kis vakond, akinek valaki a fejére szart. Mondjuk én ezt a könyvet régóta keresem, csak nem pont hollandul, de nem baj, így is el tudom mesélni a gyerekeknek, akik remekül szórakoznak, főleg a végkifejleten.

Egyébként jókat ettünk, jókat ittunk, szívtuk magunkba az atmoszférát, a szabadságot, a jólétet és a demokráciát, hátha meg tudjuk vele tömni a púpunkat, hogy kitartson még a jóérzés itthon is egy darabig, de sajnos elkezdtem híreket olvasni, és már megint hánynom kell. Főleg ahhoz képest, hogy látom, hogy hogy is lehetne élni, másképp, jobban. És itt most nem az anyagiakról van szó, mert azért nekem már mégsem kéne ezen siránkoznom, hanem hogy a hollandokat nem veszik hülyére mindennap a választott politikusaik, ott nem manipulálják az embereket, nem hazudnak a képükbe, és nem lopják el a köz vagyonát, mert ha igen, ha az akaratuk és az érdekeik ellen cselekednének, elzavarnák őket, mielőtt annyit mondhatnának, hogy fapapucs. Vagy szélmalom. Itt meg tapsolnak nekik, pfúj.

A nyelv az egy kicsit furcsa, de hamar megszokható egyébként. Azt hiszem, Hollandiába akarok költözni, már meg.

Bónusz vörös lámpás negyed

Ez pedig a P+R parkoló az amszterdami főpályaudvarnál

Köszönöm a figyelmet, mára ennyi.