Lerepülés a lóról fejjel előre: pipa

A mai lovas téma pedig az, hogy a kedvencem, Bajnok ledobott a hátáról, de valami igazi szemét, előre eltervelt módon. Olyan hétpróbás, képzett rodeó ló módjára, előbb felágaskodott, majd feldobta a farát, én meg repültem előre fejjel, bele a puha fűrészporba. Szerencsére nem fejjel landoltam.

Tisztára mint egy kaszkadőr mutatvány, éreztem, hogy itt most esni fogok, úgyhogy ügyesen kell csinálni, először előre gurultam, aztán oldalra, hogy el ne taposson az állat a rücskös patáival. Végig magamnál voltam, a lendületet meg a gravitációt leszámítva nagyjából uraltam a helyzetet, vagy valami hasonló, de lehet, hogy csak az adrenalin miatt éreztem így, és közben meg tökre nem. Furcsa volt, az hittem, hogy az ilyesmi úgy megy, ahogy sikerül, de nem, hanem inkább ilyen lassított felvétel-szerűen, szerintem ott voltam végig, és cselekedtem.

Persze egy ilyen ugrató akadály gerendára érkeztem, úgyhogy jól szétzúztam a jobb csípőmet, de egyben vagyok, nem tört el semmim (vagyis remélem, nem vagyok az az orvoshoz járó fajta, sajnos), és még vissza is ültem utána a Bajnokra. Mondjuk az után, hogy Mesi, a lovasoktató elverte, mint a lovat, aztán jól kihajtotta a belét, hogy ne legyen kedve most már ilyeneket csinálni. Hát nem mondom, hogy nem féltem.

Jó, tudom, hogy rögtön vissza kell ülni a lóra, különben soha többé nem mer az ember, de könnyű azt mondani! Megvalósítani viszont kurvanehéz, mert kinek van kedve visszaülni egy hatszáz kilós állatra, sajgó fenékkel és zúgó fejjel, tíz perccel az után, hogy az úgy két méter magasságból köcsög mód ledobta magáról?

Ja, és a lovardában Mesin és rajtam kívül még három középkorú hapsi volt (hárman lovagoltunk osztályban, a negyedik még nem ült fel), akik elképedve nézték a jelenetet, de valahogy nem tudtam cikinek érezni, sokkal inkább hős voltam, hogy egyáltalán életben maradtam, és nem úgy zúgtam le, mint egy krumplis zsák.

Szóval volt ijedség, meg minden, Mesi is lesápadt rendesen, pedig látott már jó pár esést. Elmondom, milyen érzés volt utána, nehogy azt higgyétek, hogy lehet az ilyet félvállról kezelni. Hát nem lehet. Na jó, nem sírtam, vagy ilyesmi, én ilyeneken nem szoktam, csak amikor gyerekek szerepelnek, vagy valami nagyon szép zene szól. Hanem viszont először próbáltam úgy tenni, mint aki tud járni, aztán mindenkit megnyugtattam, hogy életben vagyok, semmi baj, holott még én sem voltam benne egészen biztos. Aztán megkérdeztem az egyik sporttárstól, hogy milyen volt kívülről, ő meg elmondta, hogy mit csinált a Bajnok (lásd fent), és hogy ezt ő sem tudta volna kivédeni, pedig ő sokkal rutinosabb lovas nálam (ami nem nehéz, ugye). Aztán rosszul lettem és majdnem elájultam, de csak egy kicsit, mert gyorsan előrehajoltam. És akkor tíz perc múlva visszaültem a lóra, aztán leszálltam, majd bevittem a gyereknek az iskolába az otthon felejtett szolfézs cuccot, és hazajöttem.

Itthon egy kicsit aggódtam, amikor nem tudtam elolvasni egy cikket, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi van  benne, meg elkezdtem szavakat meg hangokat téveszteni, úgyhogy elvánszorogtam az ágyba és lefeküdtem inkább aludni, gondoltam, az majd megoldja, hátha nem leszek az életem hátralévő részében gyengeelméjű, mert az nagyon szar lenne, főleg, ha nem leszek többé vicces, hát arra gondolni se mertem, hanem majd az alvástól biztos visszajönnek a szellemi képességeim. Szerencsére tényleg.

A fenekem még mindig borzasztóan fáj, mozdulni is alig bírok, de majd meggyógyul. Bajnokkal viszont asszem vége a szép barátságunknak, mondták, hogy egy szemét, öntörvényű dög, és csodálkoztak is, hogy miért pont ez a ló a kedvencem mind közül, miért pont rajta szeretnék mindig lovagolni, mert már mindenkit leküldött magáról legalább egyszer, és nem azért, mert megijedt, hanem mert csak. Nem akartam mondani, hogy azért, mert Ákosra hasonlít, aki szintén állandóan kellemetlenkedik és totál öntörvényű, ugyanakkor nála finomabban és kényelmesebben senki sem tud a karomba bújni, egyszerűen érzem őt. Őket. Tökéletes testkontakt.

Ahhoz azért előbb kell felkelni

Ez a takony idő már majdnem legyakta a messze földön méltán híres Kalib-i hurráoptimizmust, de aztán szerencsére eszembe jutott, hogy pénteken túl leszünk a tél felén, szóval onnantól már kifelé megyünk, egyenest a nyár felé. 

Úgyhogy meg is terveztem fejben az új házunk új teraszát, mert most meg az a terv (szintén fejben), hogy ezt vesszük meg itt, amiben lakunk. 

Még egy kis lovas téma

Azért szerintem az elég menő, hogy pár héttel azután, hogy elkezdtem egyáltalán, már osztályban lovagolok. Ami azt jelenti, hogy hárman vagyunk a lovardában, és azt csináljuk, amit az oktató mond. És ez nyilván azt is jelenti, hogy nem futószáron megyünk, hanem szabadon, meg mindenféle alakzatokban, ilyenek. Király!

Ennek örömére vettem is ma egy szép magas szárú csizmát, a régi wellingtonom meg mehet lovaglócsizmának, habár a mostani, csepszes megoldást is bírom (a csizma vagy a csepsz azért kell, hogy védje a lábszárat a kengyelszíjtól, mert anélkül nagyon csúnya véraláfutás lesz a dolog vége, kipróbáltam). Ezt a csizmát egyébként már november végén kinéztem, csak én nem adok 35 ezret egy csizmáért, nem, és kész. A felét viszont már igen, és pont jó is volt, micsoda mázli.

Meg néztem házat is, de azt nem vesszük meg. Az álomházat még mindig nem láttuk.

Foglaljuk csak össze

Szóval 2015. úgy kezdődött, hogy karácsony előtt felmondtam a körmöspálcási tévénél, ezért úgy volt, hogy a továbbiakban háztartásbeli úrinő leszek, de csak két napig voltam az. Nem mondom, élveztem, de aztán Isolde közbenjárására megkaptam az álommelót, amiről tényleg 8 éve álmodozom. Jó, azóta felébredtem, de akkor is.
Alighogy elrendeződtek a dolgok, anyám közölte, hogy itt az ideje aranykalászos gazda tanfolyamra járnom. Úgyhogy akkortól kezdve délutánonként a tehén testtájairól, a cukorrépa termelés mikéntjéről,  és különböző gazakról hallgattam előadásokat, most viszont már papírom van róla, hogy értek az ilyen paraszti dolgokhoz (not). Viszont vehetek földet.

Aztán a nyár elején azt hittem, hogy mellrákom van, de szerencsére nem volt. Szintén szerencsére az egyik unokatestvéremnek éppen ez a szakterülete, mármint onkológus, és gyorsan utána is járt a dolognak, úgyhogy viszonylag hamar visszaállt a világbéke, minden esetre azóta másképp nézek a gyerekeimre, a családomra, meg úgy általában az életre. Mit szépítsük, kurvára be voltam pánikolva, és utólag sem tudok könnyű szívvel kacagni magamon.

Mindeközben beugrott egy újabb világlegjobbmelója: a szállodatesztelés. Én és kedves családom a nyár elején gyors egymásutánban leteszteltünk négy Balaton körüli szállodát, hát, ezt is el kell végezni valakinek, sóhaj. Ja, ebben az a munka, hogy utána mindig meg kell írni a tapasztalatokat, na mindegy, szóval elvittem a családomat nyaralni, egy főnyeremény vagyok én a férjemnek :D. Meg úgy általában ennek kapcsán jó sok helyen jártunk négyesben.
A nyári szünet elég izgalmasan alakult, érted, az oktatásról írok. Hát innen szép nyerni, ráadásul ugye sokat utaztunk, sokat voltunk szabadságon, de szerencsére mindig biztos lehettem benne, hogy a munkám el lesz végezve, én magam végeztem el két utazás között, miközben a gyerekek a fejemen ugráltak, akik valami miatt úgy gondolják, hogy ha látnak engem, akkor joguk van minden percemre és porcikámra. Szóval írtam én már úgy cikket (az oktatásról a nyári szünetben) a szőnyegen ülve, hogy mind a ketten a hátamon lógtak, és közben sztoriztak a fülembe.
Meg vendégeskedtünk LD-ék nyaralójában a Balatonon, ami nagy kedvenc, még öt gyerekkel is, főleg, mert egy hétig föl sem öltöztünk, a sminket meg azt sem tudtuk, hogy micsoda, ah, áldott nyár, áldott természet. A legjobb egyébként az volt, hogy LD-vel ugye még a főiskoláról ismerjük egymást, és együtt kezdtük a pályát, meg laktunk is együtt, szóval érdekes volt így szembesülni tíz évvel ezelőtti saját magunkkal.
A nyár végén meg elmentünk Egerbe pár napra, ami szintén elképesztően izgalmas hely, mi legalább is alaposan kiélveztük, aztán teszteltünk egy kis szállodát Mezőkövesden, érdekes volt.

És folytatódott a scrapbook buli is, ennek az alkotós részét is nagyon bírom, meg a társaságot is. Idén kétszer is volt scraptábor, ami a hatalmas berúgások röhögések ideje - én persze mind a kettőn ott voltam, és ugye továbbra is kreatív csapattag vagyok a NőiCsizmánál, habár tegyük hozzá, főként az írásban fejtem ki a kreativitásomat, vizuálisan azért vannak nálam jobbak is :D. Közben új alapokra helyeződött a csodálatos barátságunk NőiCsizma Edittel, bevontuk a családot is, a kölkeink meg jól egymásra cuppantak, vicces, azóta voltunk együtt Sopronban, és a szilvesztert is együtt töltöttük. Ennek kapcsán most jöttem rá, hogy milyen szép nagy házban élünk, hát hurrá.

Ősz végén pedig arra jöttem rá, hogy én tulajdonképpen lovagolni akarok, és el is kezdtem, most meg már teljesen rá vagyok függve. Vannak már kedvenc lovaim, meg olyanok is, amiken nem szeretek lovagolni, és szépen haladok, lesz ebből még nyáron terepen lovaglás. Van nekem ez a romantikus ideám, hogy vágta a zöld mezőn, a hajam meg lobog utánam, remélem, nem veszítem el a lelkesedésemet, amint kipipálhatom ezt is.

Ja, és csatlakoztunk a körmöspálcási evangélikus gyülekezethez, ami alapból Borcsinak iskolai kötelezettség lenne, viszont a társaság, és főleg a szuper énekkar - aminek most már oszlopos tagjai vagyunk - miatt, szorosabbra szövődtek a szálak, a karácsonyi műsornak pl. már Borcsi volt a főszereplője. Mondjuk ilyen karácsonyunk se volt még: az utolsó percig tartó nagy nyüzsgés helyett háromkor már ott voltunk kis feketében, fényesre lakkozott körömmel a gyülekezeti házban és vártuk, hogy kezdődjön az ünnep.

Aztán ez volt az az év, amikor Ákosnak kihullott az első foga, és megtanulta kimondani az r hangot. Valamint az is lehet, hogy kinőtte a kruppot, mert ha jól emlékszem, 2015-ben egyszer sem fulladt be. Jó, tudom, még nincs vége a télnek, de volt már köd, amikor mindig be szokott, meg köhögött is gyanúsan, meg meg volt fázva, és mégsem, szóval hátha, hátha. És úgy általában, okos nagyfiú lett, és főleg LEGO bajnok. Őrület, miket épít, én nem is értem, ő meg csinálja, fejből, papírból csak egyszer rak össze mindent, aztán már csak saját tervekkel dolgozik.

Borcsival nincs különösebb változás, továbbra is elképesztően okos, vág az agya, mint a borotva, mindenre fülel és mindent megjegyez, állandóan olvas, ír, vagy beszél. Esetleg énekel vagy zongorázik. Ebben csak az a gond, hogy amúgy hegedűre jár. És hát kamaszodik a lelkem, pofátlanodik, amit tud is magáról, szerencsére az önreflexió is erőssége, gond nélkül kiröhögi saját magát, amikor rájön, hogy túlzásokba esett.

A Pével meg továbbra is szeretjük egymást.

Azt mondják, úgy szép az élet, ha zajlik

Én szeretem nagyon az életemet, elégedett vagyok vele, eléggé változatos, egy csomó jó dolgot csinálok, amire van időm, pénzem és ötletem is, és nem igazán szokott előfordulni, hogy belepunnyadjak valamibe csak azért, mert úgy kényelmes.

De mondjuk, amikor a két hetes téli szünet után hétfő reggel hosszú percekig kellett gondolkoznom, hogy tulajdonképpen hol is dolgozom és mit csinálok egyáltalán, akkor azért eszembe jutott, hogy lehet, hogy mégis több állandóság kellene az életben.
Bár igényem nem nagyon van rá, az is igaz.

Szeressétek velem ti is a durva mínuszokat!

Nem síelünk. Más téma van.

A magam részéről egyáltalán nem bánom ezt a mínusz 11 fokot, ami kinéz most vasárnap éjjelre, sőt, azt szeretném, ha így is maradna egy ideig. Végül is kabátom van, fűtés van, a meztelen csigákat viszont semmi más nem pusztítja olyan hatékonyan, mint a hirtelen jött, vagy hosszan tartó nagy hideg. 

Jó, tudom, kicsit ráfixálódtam erre a meztelen csiga témára*, de ez nem véletlen, egyrészt eléggé gusztustalanok, másrészt megzabálják a termésemet, és nem vagyok irigy, de például ha a füvet legelnék le, és nem kéne nyírnom, egész más megítélés alá esnének mint így, hogy a szamócámat meg a rukkolámat falják fel (és folytathatnám a sort), szóval a kultúrnövényeket, amikért kőkeményen megdolgozom. És nem nekik.

Valamint, ha jobban belegondolunk, az utolsó rendes tél, amikor otthonról elindulás előtt sapkát kellett fölvenni, és nem napszemüveget, az 2011-2012 fordulóján volt, három évvel ezelőtt. Utána nem is voltak kártevők a kertben, viszont a következő 3 enyhe télen úgy elszaporodtak a meztik**, hogy nem lehet bírni velük. Tényleg nem. A japán futókacsán kívül már mindent kipróbáltam, azt is csak azért nem, mert végül is mindegy, hogy a meztelencsiga, vagy a futókacsa zabálja-e le a termésemet, utóbbi viszont összeszarja az udvart is, szóval. 

Úgyhogy lécci-lécci, értsetek meg, nézzétek az én szempontjaimat is, meg a sajátjaitokat, mert amikor zöldséget és gyümölcsöt vesztek a piacon, biztosak lehettek benne, hogy az enyhe telek után sokkal több vegyszermaradványt esztek, mint a csikorgós telek után. Ne legyetek puhák, szeressétek a kemény telet. Meg a növényvédőszer mentes kaját.

Bár végül is tökmindegy, hogy mit szeretünk, végül úgyis az lesz, ami jut. 

* szoft kibaszásként időnként taglalom a meztelencsiga témát az ellenségeimnek :D. (Jámbor jószág vagyok, de a legbékésebb birkának is vannak ellenségei, hogy mást ne mondjak, a farkasok. Szóval nem rajtam múlik.)

** most mi van? Életünk részei, szoktuk őket becézni, különösen mert így csak két szótag, és hátha nem hányjuk el magunkat a szó végére.

A remény rabjai vagyunk

Találtunk egy nagyon szuper házat, tágas, van benne négyzetméter, meg elég szoba, hely gardrobnak, napfényes, udvarra néző konyha, két fürdőszoba, normális helyen van, és még az ára is baráti. Van vele mit csinálni, de hát ugye bárhová is költözik az ember, úgyis az az első, hogy leveri a csempéket és nyit/lefalaz néhány ajtót.

Szóval minden nagyon szuper, már álmodozunk róla, hogy hogyan fogjuk berendezni, ilyenek.

Csak egy gond van vele: még nem láttuk, csak a neten. Vagyis kívülről már igen, itt van az utca végében, csak két ünnep közt nem fogadnak érdeklődőket, sajnos.

Nincsen rózsa tövis nélkül

Új laptopot kaptam karácsonyra, meglepetés volt, meg minden, amíg anyósom véletlenül el nem árulta, hogy azt fogok kapni. Lényeg, hogy most nehezített pályán mozgok, csoda, hogy egyáltalán a blogomba be tudtam lépni, úgy elfelejtettem már az összes jelszavamat.
És vannak még ennél bonyolultabb admin felületek az életemben, amiket szintén tudni kéne használni ezen a gépen is, hát lesznek itt még gondok. Tisztára mintha elköltöztem volna, és most meg azt sem tudnám, hogy hol van a fürdőszoba (bárcsak!).
Bár lehet, hogy nem hangzik olyan hitelesnek most a nyafogásom :D

Ezt is megérhettük

Ja, és ma megnéztük a Star Wars aktuális részt, én már nem tudom követni, hogy hanyadik ez, vagy miféle, mert szerintem hiányzik a sztori, és ezért mindig elveszítem a fonalat
Na, de hát én ennyi idióta, csetlő-botló, vicceskedő antihőst még életemben nem láttam, mint ebben, de még a Dart Wader utódja is egy lúzer, baszki. Én gyerekkoromban lefostam a bokámat a félelemtől, ha csak a felvonuló zenéjét meghallottam, ez meg itten annyira volt félelmetes, hogy a gyerekeim röhögve legyíkarcúzták.
A feka ex-rohamosztagosról nem is beszélve.

Borcsi meg a szívtipró hőst hiányolta.Ezzel kapcsolatban csak azt tudtam mondani neki, hogy mostanában a csajok a hősök, hogy mást ne mondjak, Éhezők viadala, ahol a hapsi meg Pita Melák, a pék, akit Katniss állandóan megment (Peeta, Peeta, nyaff). De lehet, hogy csak nekem ment az agyamra a feminizmus.
Ezzel párhuzamosan, ha már Hollywood lereagálta ezt a trendet, mennyire király lenne, ha mondjuk a kötelező olvasmányok terén is lennének hősnők, de legalább lányoknak is szóló könyvek, és nem minden a fiúkról/fiúknak szólna. Ha belegondolsz, még a kis Vuk* is kan, miközben Merida már rég palotaforradalmat csinál, hogy majd ő választ magának férjet, ha akar. A kora-középkori Skóciában, ugye.
Na de mindegy, nem akartam én itten gender síkra terelni a témát, csak véletlenül bonyolódtam így bele. Mert amúgy én örülök ennek a fejleménynek.


*Borcsi jelenlegi kötelező olvasmánya, ami nem akar lecsúszni, habár hetente legalább 1-3 könyvet elolvas.

A Nyuf-nyuf ház

Hát ez a háznézés dolog, ez eléggé sikertelen. Jó, még csak négy napja határoztuk el egyáltalán házat akarunk venni, azóta megnéztünk ötöt, de nekünk semmi se jó. Mert mi pont olyat szeretnénk, ami éppen megfelel, százas csövek áttelepítésével meg valahogy nem akarunk bajlódni. Na jó, ajtót nyitunk/lefalazunk, ha nagyon muszáj.

Pillanatnyilag a másfél évvel ezelőtti, soft háznézéses időszakból van egy jelöltünk, a Nyuf-nyuf ház. Onnan kapta a nevét, hogy Ákos fogott ott egy békát, amit a két hátsó lábánál lógatva hozott elénk, és amikor otthon megkérdeztem tőle, hogy de azért ugye túlélte a béka ezt a sztorit, akkor Ákos biztosított, hogy igen. "Csak amikor megnyomkodtam, akkor úgy csinált, hogy nyuf-nyuf" - tette hozzá.
Utána szerencsére elugrált. Mármint a béka, nem Ákos.

A Nyuf-nyuf háznak egyébként van egy hatalmas és töksötét szuterénje, ahová én korábban a padlóból felnyúló zombikat álmodtam, de most már menő parkettát és tornaszobát, garderobe-ot, szaunát és háztartási helyiséget, szóval változnak az idők. Amúgy meg úgy néz ki a ház, mint egy szerény kis kúria, csak némileg ront az összképen, hogy a szomszéd utcában ott van a NAV, meg a hajléktalanszálló.

Meg vagyok sértődve, el is húzunk innen

Na szóval most szaladt teli a csukám az itt lakással.
Egyébként egy ideje készülünk már odébb állni, vagyis inkább saját házat venni, (mert most ugye bérelt házban lakunk), csak hát mindig voltak ilyen... akadályok. Először is ott van a miből, de azt végül is csak megoldanánk valahogy, a Szijjártó Péter óta tudjuk, hogy családi összefogással bármi lehetséges. Ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy hol. Mármint egyáltalán melyik városban kéne házat venni. Az egyes verzió a Körmöspálcás ugye, mert iskolás gyerekkel az ember nem ugrál, csakhogy szerintem a kelleténél már így is több ingatlan van a család birtokában Körmöspálcáson, ami nem biztos, hogy jó portfólió. Vehetnénk mondjuk egy házat a Balaton-felvidéken, de hát az azért elég luxus lenne, tekintve, hogy itt meg bérelt házban élünk. Vagy Sopronban, mert az nagyon forgalomképes, már a kiadásából is meggazdagodnánk.
Szóval már tavaly elkezdtük házakat nézegetni, de nem voltunk túl lelkesek, mert amúgy szeretünk itt lakni, jó ez a ház nagyon, csak ne lennének ezek a köcsögök itt a bal szomszédban, akik állandóan üvöltöznek egymással, ha meg nem ők hangoskodnak, akkor a köcsög kutyáig acsarkodnak a kovácsoltvas kerítésen át minden járókelőre.
Meg is kérdeztük, hogy eladó-e a ház, erre  a házinéni benyögött egy olyan árat, amin fennakadt a szemem, na mindegy, nem mentem bele a körmöspálcási ingatlanárak átfogó elemzésébe a realitások figyelembevételével.
Most meg legutóbb közölte a házinéni, hogy emeli a lakbért ötezerrel, amin megint csak dobtam egy hátast, nem a pénzen, hanem a hozzáálláson. Mivel a tapasztalatok szerint mi vagyunk az első és utolsó olyan bérlői, 1. akik nem baszták át a palánkon, 2. ahol nem gyűlnek rezsi/lakbér tartozások, mert rendesen fizetünk, 3. akiket nem keres heti rendszerességgel a végrehajtó (jó így itt lakni, időnként jön  egy-egy levél valamelyik előttünk itt lakónak valami pénzbehajtótól, máskor meg a végrehajtó jön, én meg biztosítom róla, hogy a dolog jellegéből adódóan halvány gőzöm nincs, hogy ki lakott itt az előtt, hogy mi ideköltöztünk volna.
A házinéni biztos úgy gondolta, hogy ha ennyit kifizetünk, akkor nyilván többre is hajlandóak vagyunk. De nem vagyunk hajlandók, én ugyanis éppen fordítva gondolkozom, méghozzá úgy, hogy az idők során a lakbérnek éppenséggel csökkennie kell, de legalább is stagnálni, mivel a megbízható bérlő, aki nem lakja le a házat, nem hagyja elrohadni, nem hányja le a falat és nem is lopja szét, egyrészt kincs - és amint látjuk, úgysem talál másik ilyet, másrészt meg egy idő után az ember elengedi a kockázati felárat. Vagyis, ha látja, hogy a bérlője évekig nem baszta őt át, akkor már valószínű, hogy nem is fogja, amit mondjuk árengedménnyel jutalmaz. Én mondjuk konkrétan ebben hiszek, és nem csak szóban, hanem tettleg.
Úgyhogy most megint új pályát nyitunk az életünkben (jó, tudom, mostanában egy kicsit sok az új pálya, van a gyülekezet az énekkarral meg a lovaglás, és most már a költözés track is idejött), de én itt tovább sajnos nem tudok maradni, meg nem is akarok, mert én meg vagyok sértve.
Remélem, most ezzel el is jött az idő, hogy minden követ megmozgassunk és tényleg elhúzzunk innen a francba, hátrahagyva a saját anyját ordítva lekurvázó szomszédot, a disznószar szagot, meg a "jóvan az úgy, de ha megcsináltatod, olcsó legyen" típusú szarrágást.
És végre lesz egy házunk, ami olyan lesz, amilyennek szeretnénk. Kutya, macska, elkerített kiskert, padlófűtés, világos konyha bazinagy spájzzal, ilyenek.

Morbid

Borcsi: - Éppen végrendeletet írok!
Kalib: - O.
Ákos: - Mert az előbb halálosan meghalt.
Kalib: - Értem. És mit hagyományozol rám?
Borcsi: - Hát.. ööö, izé...
Kalib: - Úgy érted, én úgyis előbb fogok meghalni?
Borcsi: - Hát, valahogy úgy.
Kalib: - Végül is igazad van. Akkor kire hagyod a földi javaidat?
Ákos: - Hát rám!
Kalib: - Szerencsés. Na, és hol tartasz a végrendeletedben?
Borcsi: - Már felírtam a lap tetejére, hogy VÉGRENDELET

Nem tudom eldönteni, de végül is tökmindegy

Bocsánat, hogy ilyen, másoknak nyilván tökunalmas dologról írok, sőt lelkendezek már megint, de a mai lovaglás az olyan volt, hogy én legszívesebben szittya nomád asszony lennék a honfoglalás előtt közvetlenül 150 évvel.

(tudom, a nők már akkor is keveset lovagoltak és sokat főztek meg gyerekneveltek, de azért még így is többet, mint én most. Bár ha jobban belegondolok, gyanítom, nekik nem voltak ilyen ügyes-bajos dolgaik, amik miatt át kellett ugrani lóháton a szomszéd... ööö... rekettyésbe a pusztán egy kis parmezánért a vacsorához, vagy ilyesmi. Szóval lehet, hogy évekig nem is ültek lovon egyáltalán, úgyhogy inkább ilyen pionir asszony lennék a vadnyugaton, ilyesmi.)

"Ha az aznapi szetted kényelmes, biztos, hogy valamit elrontottál"

A havi ruhakeretem felét tegnap sikerült elköltenem a Zarában, az egészet akartam, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha előbb letesztelem egyetlen darabon, hogy lehet-e úgy élni, hogy nem tudok egyedül felöltözni.
Az idei kollekció ruhái ugyanis a hátukon cipzárosok.

Valamint jajmekkoraseggeteresztettem, nyaff.

Helyzet

Ja, és a lovasoktatók a lovardában egybehangzóan állítják, hogy őstehetség vagyok. Mondjuk én a dicsérettől tényleg szárnyakat kapok, szóval nekem ilyesmit hazudni is érdemes, sőt. De amikor egymástól függetlenül mind megkérdezik, hogy de tényleg nem lovagoltam azelőtt, de tényleg, és gyerekkoromban sem? Hát akkor olyan, mintha hájjal kenegetnének.
Nem lovagoltam, mert fosok a lovaktól, mondtam már?

Asszonysors

Most nem azért mondom, mert panaszkodom, vagy ilyesmi, de tegnap délután, amikor hazajöttünk a lovaglásból (elhoztam a tesóm gyerekeit is), este hatkor elkezdtem etetni, majd párhuzamosan mosogatni. Aztán szépen, sorban továbbra is jöttek a kérések, hogy most akkor csokis gabonapelyhet kérnek, meg sonkás szendvicset kérnek, de nem olyat, hanem feketeerdeit, de nem feketeerdeit, hanem ami a bablevesben főtt, de nem is azt, hanem inkább parmezános szendvicset, vagyis ezt is, azt is, és akkor szépen este kilenc lett, én meg csak gyártottam sorra a szendvicseket és mosogattam.
Én nem vagyok egy harcos feminista, csak érintőlegesen, meg tudom, hogy vannak ezek a feladatok, amit valakinek meg kell csinálni, hiába nyafogunk miattuk, (a férj rendes, nem várja el, hogy elé tegyem a kaját, megoldja, sőt el is mosogat, de azért nyilván jól esik neki, ha elé teszem, naja, nekem is jól esik, ha elém teszik), szóval pillanatnyilag ott tartok, hogy női esélyegyenlőség ide, egyenjogúság oda, szabad lélek meg amoda, most már kurvára örülnék születésnapomra egy mosogatógépnek*.

Tudom, ez már a vég kezdete, már majdnem olyan, mint amikor az ember az egyháznál keresi a boldogságot, vagy porcelán nippeket vásárol :D.

*amivel tökre nem tudnék mit kezdeni, mert nincs hely beszerelni. Ha valaki tud 38 centi széles mosogatógépet, szóljon.

Körmöspálcási Advent

Ma pedig fellépett az énekkarunk az adventi rendezvényen,húúú, csak most érzem, hogy mennyire hiányzott ez nekem, a közös éneklés.



Én vagyok a mikulásvirágos kalapos :D

Vasárnap

Kalib: - Hm, akartam az előbb valami értelmes dolgot csinálni... Tudom már! Ki akartam lakkozni a körmöm.

Vannak még kisebb bicsaklások a rendszerben

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az én életemben a Mikulás környéke a legintenzívebb időszak mindig. SzMK anyuka vagyok az iskolában és az óvodában is, jelenleg 60 darab mikicsomag összeállításán és leszállításán vagyok túl. (Érted, fejenként ötszáz forintos keretből, minőségi édességből, de legyen benne valami kis maradandó ajándék is, aminek örülnek a gyerekek. Hát innen szép nyerni.)

Részben ennek következtében ma elfelejtettem Ákost elvinni lovagolni. Vagyis nem felejtettem el teljesen, csak négykor kaptam észbe az óvoda kapujában, hogy nézd már, nekünk meg a lovardában kéne lenni most, Mikulásváró ünneplő helyett szaros csizmában, a város másik végében. Hát nem voltunk.

Lovas nemzet a miénk

Szóval ha azt gondoltátok volna, hogy a lovon csak ülni kell, az állat meg megy magától, hát az kurvanagy tévedés. Én például fél óra lovaglás után mindig úgy érzem magam, mint fél óra futás után: ha most azonnal nem fekhetek le aludni, itt fogok összeesni.

Viszont most már röhögve fel tudok szállni a nyeregbe (az a titka, hogy lovaglónadrág kell, és nem fari, mert az visszafog), és már kapaszkodás nélkül tudok könnyűügetni.

Ezzel kapcsolatban még annyit, hogy anyám már évek óta azzal hülyíti a lányunokáit, hogy vesz nekik egy lovat. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy elkezdjem én is ütni ezt a vasat. Meglehetős megtakarítást érnénk el ahhoz képest, hogy most hárman lovagolunk a családban, félóránként ezerötszázért. Mondhatni, hamarosan ellovagoljuk egy ló árát.
Széna, szalma nem gond, van (és a lovardában, ahová járunk, van bértartás).