A kályhának köszönhetjük továbbá

hogy megspóroltam ma egy csomó pénzt. Ugyanis mivel az ember nem tüzel el papírt anélkül, hogy elolvasná, elkezdtem átlapozni a gyújtósnak használt reklámújságokat, és észrevettem, hogy a parfümöm éppen a felére van leárazva a Rossmannban. Sose tudtam volna meg, ha nincs kályhánk.

Mondjuk az más kérdés, hogy így meg már lélektanilag olcsónak érzem a parfümömet, de majdcsak megbirkózom valahogy a tudattal.

Play doh házilag - avagy a nagy felszabadulás

Ez itt a közszolgálati rovatunk, amelyben a sok kis művészpalánta gyurmafaló anyukájának, de főleg Etának levezetem itt a play doh minőségű gyurma házi elkészítésének mikéntjét. A neten találtam, csak már nem tudom, hol. Az anyagköltség olyan öt forintra jön ki, na jó, lehet, hogy megvan az tíz is. Lényeg, hogy nagyobb beruházást nem igényel, nekem pl. minden volt hozzá itthon. Kapaszkodik, olvas, és fegyelmezetten nem veri a fejét a falba, mert nem számolja össze visszamenőleg, hogy mennyi pénzt dobott ki az ablakon eddig play doh-ra. Vegye úgy, hogy most visszajön az egész, mert tényleg tuti minőség, és kb. 3 perc munka előállítani.

Hozzávalók:
1 csésze liszt
1/4 csésze só
1 teáskanál citromsav vagy borkősav (szörp készítéskor vettem és maradt, de holnap sajnos elfogy, mert újabb adag mentaszörp készül
1 teáskanál étolaj
némi ételfesték, de az aroma is jó, a zöld nekem mandulaaroma volt. Az eperaromával vigyázni kell, a Poji eszi.
És annyi víz, amennyivel jól gyúrható lesz. Óvatosan kell csöpögtetni, tényleg mindig csak pár cseppet, mert nagyon kevés kell, és hamar túlszalad, de nem baj, mert majd akkor kiszárad.

Gyúrni, gyúrni, aztán amikor már homogén a színe, akkor oda lehet adni a gyerekeknek. Bátran, bátran.

Nem kell tőle félni, mert ki lehet porszívózni, fel lehet söpörni, nem ragad bele semmibe, és nem hagy foltot. Imádom. És ha széthagyja a gyerek (nejlonzacskóban érdemes tárolni, vagy puccos dobozban) nem kell aggódni, mert újabb öt forintért 3 perc alatt megint előállítható. Kisebb a ráfordítása, mint egy nyomtatott kifestőnek.

Az iskolaválasztással kapcsolatban

Nyakunkon az iskolaválasztás. Hatalmas tipródás ez az anyukáknak, hordják a gyerekeket mindenféle suliváró eseményekre a város összes iskolájába, kivéve én, mert én abba az intézménybe adom a Borcsit, amelyik előtt le lehet parkolni.

Nem azért, mert nem érdekel a dolog. Nagyon is érdekel, és tudom, hogy milyen fontos, hogy szívesen járjon iskolába, sikerélménye legyen, és főleg tisztességesen megtanuljon olvasni. Viszont azt is tudom, hogy a legnagyobb jóakarattal és körültekintéssel is úgy el lehet cseszni, hogy csak pislog az ember a végén.

Mostanában ugye az a divat, hogy a gyerek tanítónénit választ. Hát ez tényleg szuper. És ének tanárnénit is választ, meg tesitanárnénit, meg napközis tanárnénit, meg majd kémia tanárnénit is? Két év múlva meg új osztályfőnököt választ, ha nem jön be az, akit a gép dob? Aztán újabb két év múlva megint felvesz tanárokat? Szerintem vezessük is be a tanárkredit-rendszert, jó pénzért kidolgozom a szisztémát, hogy a végén jól járjak mindenki jól járjon.
Egyébként meg az összes iskoláról hallok jót és rosszat is, nincs se borzasztó, se kiemelkedően tutiszuper. 

Elmesélek egy történetet. Én a körmöspálcási elit iskola elit osztályába jártam. Na ez volt csak az igazi szegregáció, cigány gyerek természetesen egy sem volt az osztályban, azokat, meg a munkásosztály gyermekeit gondosan elszeparálták a többi osztályba. A miénkbe leginkább a városi potentátok, meg az egyetemet végzett szülők gyerekeit vették fel, meg a tanárnéni fodrászáét, henteséét. Az nem igazán volt szempont, hogy volt-e tehetsége a gyereknek ahhoz, amilyen tagozatú volt az osztály, a lényeg a szülők társadalmi tehetségén volt. Volt, akinek egyértelmű volt, hogy ide fog járni a gyereke, és volt, akinek necces, de azért még becsusszant. 
Mi is kaptunk cuki tanítónénit elsőben, aztán a harmadik-negyedikes már elég furcsa volt, kissé alkesz, de szigorú és eredményes. A fölsős osztályfőnökünk viszont egy állat volt. Nincs erre jobb szó, egy igazi köcsög, aki abban lelte szórakozását, hogy mindenkit megalázott, (kivéve a kis kedvenceit), a szerencsétlen kipécézettet meg természetesen harmincöt másik gyerek előtt nevezte napsugárképű, primitív krumplis pogácsának, a hangjában olyan undorral, hogy az ember tényleg egy gennynek hitte magát közben. A kedvenc mutatványa az volt, amikor a szünetben kiválasztott a szegényebb gyerekek osztályából egy fiút, és harminc okos, szép, elit tagozatos tizennégy éves lány előtt alázta porig.
A minap találkoztam az egyik osztálytársunk anyukájával, és eléggé szöget ütött a fejembe, amit mondott. Azt mondta, hogy neki azóta is lelkiismeret-furdalása van. Mert mennyire örültek, hogy sikerül bekerülni a kislányának ebbe az osztályba (egy kedves, szőke, szelíd, szemüveges kislányról volt szó, aki a légynek sem ártott soha), azt hitték, hogy ezzel milyen jót tesznek neki, aztán negyedikben kiderült, hogy ennél rosszabbul nem is választhattak volna, mert nem tudja, mi hogy vagyunk vele, de az ő lánya lelkében még ma is ott vannak azok a tüskék, amiket ez az állat osztályfőnök okozott. Hát azt hiszem, mi többiek is így vagyunk vele, mondtam.
És azóta azt gondolom, hogy tök mindegy, hogy hova íratom a gyerekemet. Mert most görcsölhetek rajta ugyan egy egész évig, hogy megtaláljuk a megfelelő tanítónénit, de nyolc évre sajnos nem tudom bebiztosítani. Mert ugyebár iskolát nem vált az ember. Na az aztán a gyáva megfutamodás. Nem is tartottuk semmire azokat, akik elhagyták az osztályunkat, inkább szépen, csendben végigszívtuk azt a négy évet. Viszont még mindig szinte mindenki ott van az osztálytalálkozókon, és természetesen mindig téma, hogy mekkora állat volt az osztályfőnökünk. És mivel azóta mind szülőkké váltunk, hozzátesszük, hogy "de hát ma már ilyen tanárok nincsenek, mert páros lábbal rúgnák ki őket".
Talán ha elég gyakran mondogatjuk, el is hisszük. 

Update: a félreértések elkerülése végett heti két alkalommal hordom a Borcsit a kiszemelt iskolába, hogy a foglalkozásokon jól megismerkedjen az összes tanító nénivel, és még angolra is jár ugyanott, szóval egyre otthonosabban mozog a helyszínen. Ez a post arról szól, hogy nem fogom a város összes iskolájának valamennyi elsős tanítónénijével összebariztatni, meg excell táblákban rögzíteni a tapasztalatokat, és gondos elemzés után dönteni. Itt jól elvan, szívesen és büszkén jár, a többi meg majd kiderül, és sejtem, hogy később, vagy máshol sem lesz jobb, mint itt. 

Megváltozott a kommentelés rendje - csak Google fiókkal

Bocsánat a kedves Google fiók nélküli kommentelőimtől, hogy ezen túl nem tudnak hozzászólni a postokhoz, végtelenül szomorú vagyok miatta. Ennél jobban már csak a végtelen spam komment áradat tud elszomorítani. Ugye megértitek?

Apokalipszis közeleg

Feljegyzés az utókornak, ma 2012. november 13-án az Index címlapján a következő címek olvashatók:

Az internet az örök, nem az, ami fut rajta
Távozik az Államkincstár elnöke
Lemondott a Bankszövetség elnöke
Nincs fűtés egy szombathelyi kollégiumban
Leváltották a Windows-részleg elnökét
Gépfegyvert nyomtak Messi arcába
Begurult a bíróság, az Apple törleszteni fog

Megérett a világ a pusztulásra.

A karrieremmel kapcsolatban

Egyébként a sok főzős poszt nem azért van, mert semmit se csinálok mostanában, hanem éppen ellenkezőleg, csak arról meg nem akartam írni, pótcselekszek, na.
Röviden annyi, hogy nekem vagy a lakhelyemben, vagy a magánéletemben, vagy munka fronton változás szokott beállni félévenként, és mire ez tudatosult a fejemben, mármint hogy fél éve nem történt semmi, természetesen be is állt a változás: munkafront. Na most ez több szempontból is jó, egyrészt mert sikerült mégis megegyezni úgy, hogy hát izé, elég jól járjak, másrészt viszont így legalább nem lesz most változás a családi életemben, sem pedig a lakhelyemben, ami marha jó, mert a franc akar költözni télen, karácsony előtt, a család meg úgy jó, ahogy van. Mondjuk mostanában gyanúsan sokszor konstatáljuk, hogy nem akarunk harmadik gyereket, és a meglévő kettő elég gyakran meg is erősíti ezt az érzést, amennyiben páros lábbal ugrálnak a fejünkön órákon át kitartóan, és ez még a jobbik, mert akkor legalább nem szarnak rá nagy ívben, ami legalább olyan kiborító tud lenni, na, maradjunk abban, hogy család fronton nem várható változás. Viszont új állásom lesz decembertől, és januártól várhatóan egy még újabb, ami karrier szempontjából azt jelenti, hogy már-már elérem azt a szintet, amiről hat éve elmentem gyerekeket szülni, alig fél évembe került, a hülyének is megéri.
Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből, itthonra meg alighanem kerítenem kell egy takarítónőt, de azt hiszem, ezt az áldozatot meg fogom hozni. Mármint ha tényleg úgy alakulnak a dolgok, de az sem lepne meg, ha mégsem.

A rukkola nem spenót

Csak szólok, hogy ha valaki fantáziát látott volna a rukkola tartósításáról szóló posztomban, az ne tegye. A történet velősen annyi, hogy ma valóban megpróbáltam rukkolamártást főzni belőle (besamel alapon rukkola, hát kb. ennyi lenne a recept, nem érdemes megjegyezni), de valami különös érzéstől vezérelve, szokásomtól eltérően szerencsére megkóstoltam, mielőtt az asztalra tettem. Hát nem kellett volna, azóta is kicsit keserű a szám, más íze viszont egyáltalán nem volt a mártásnak. Valójában annyira szar volt, hogy még a vécéig sem sikerült elvinnem, hogy kiöntsem, derogál ugyanis tovább foglalkozni vele.
Mondjuk az érdekes, hogy posztot meg írok róla, de hát a blogger lelke az ilyen.

További céklák

Így november közepe táján már nemigen lehet kapni semmit a piacon. Jó, van alma, meg cékla, lásd eggyel lejjebb, meg dió, mák és paprika, ennyi. Én meg ugye szeretem a zöldségeket (és nem azért nem eszem hónapok óta szénhidrátot, jutott ma eszembe, mert egy jellem vagyok, vagy mert annyira vissza akarnám nyerni a lányos alakomat, szép vagyok én így is, hanem mert veszettül ég tőle a gyomrom), a párolt répa-petrezselyem kombó meg a fülemen jön már ki. Úgyhogy a cékla felé fordultam. Igaz, hogy a vas állítólag olyan kötött állapotban van benne, bár nagy mennyiségben, hogy azt kinyerni, hát, ahhoz nem emberi szervezet kell, cserében viszont vicces a színe és erősíti a fogakat.
Szóval egy újabb cékla recept, a sült cékla.

Hozzávalók:
cékla
só, bors
bazsalikom (vagy más zöldfűszer)
olívaolaj, vaj, vagy akármi, tőlem disznózsír is lehet

Nos, a felsorolásból látszik, hogy ez az étel, mondjuk úgy, a letisztult fajtából való. A céklát alapos mosás után széles hasábokra vágom, mint a steak burgonyát, beleszórom egy sütőpapírral kibélelt tepsibe (az anya is ember, és az ember nem szeret annyira ráégett dzsuvát súrolni), rászórom az ízesítőket és lecsorgatom a zsiradékkal, megsütöm. Fogyasztáskor otthagyom a héját. Húsokhoz kiváló, meg máshoz is. Remek köret.

Megjegyzés: szervezeten belül mindent összefest, a piros pisi cékla után nem jelent húgyúti fertőzést.

Almás céklasaláta

Na, már majdnem írtam egyet a kajablogba, csak nem hagyta a rendszer, nem véletlen költöztem ide. Kajablog nem lesz felfejlesztve, mert én nem várok technikailag öt perc-egy napot, hogy működjön a rendszer, én mindent azonnal akarok. Írni meg pláne.
Szóval almás céklasaláta. Azt hittem, hogy ez nagy meló, erre az történt, hogy hazaértünk 12.25-kor, 12.40-kor meg ott volt az ebéd az asztalon sült hússal (na jó, azt csak melegíteni kellett), törtkrumplival, céklasalátával együtt.

Hozzávalók:
2 nagyobb cékla
 1 savanykás alma
majonéz
tejföl
natúr joghurt
Update! és egy evőkanál torma is jót tesz neki, mint utólag kiderült

Az eljárás a következő:
Vettem két nagyobb céklát. Meghámoztam, nagyobb darabokra vágtam, és bedobtam a kutterbe. Amikor durvára vágta, úgy húsz másodperc múlva, kiszedtem. Aztán ugyanígy jártam el egy almával is. Ez után már csak bolti majonézt, tejfölt meg natúr joghurtot kellett rákanalazni bőven, és összekeverni, és máris kész volt a saláta. Délután jobb volt, mert összeértek az ízek.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem szabad pánikolni attól, amit a vécében találunk utána. Nem vér jön belőlünk, hanem a céklapiros.

Ebéd

Legjobb kabát a kályha

A kályha, hmmm, hát a kályha pillanatnyilag azt a helyet foglalja el a szívemben, amit annak idején a Trónok harca, később meg a kert: szerelem. Sokat foglalkozom vele, rakok rá félóránként, és élvezem ahogy lángol, pattog, illatozik és ontja a meleget. Reggelente kihamuzom, lesöprögetem, és rituálisan begyújtom. Miután a postaládába tömködött reklámújságokban már nem hiszek, mármint hogy égnek, vettem neki alágyújtóst, hát bámulatos, hogy hol tart ma már a tudomány, ilyen pillecukorra hajazó rózsaszín cucc, csak kerozinból van, olyan egy köbcentis kockák, és úgy ég, hogy még a szenet is begyújtja, hűha. Meg vettem még a kályhának kis kefét lapáttal, ilyen összepattinthatót, úgyhogy most mindig tisztaság van a kályha körül, én meg simogathatom körülötte a padlót meg a tálcát. Á, nem munka, szívesen csinálom, és még annál is szívesebben beszélek róla. 

És tegnap még megérkezett a favágó fiú két fejszével meg egy láncfűrésszel, reggel nekiállt, és délutánra felvágta az összes fát, úgyhogy most a színben a plafonig van rakva az illatos, frissen hasított tűzifa, csodálatos, varázslatos látvány, én mondom. Ráadásul ingyen volt, na jó, a favágó nem, de a fa az igen, a tanyán úgyis éppen elég fa dől ki magától a viharban, és ha jól belegondolok, az a húsz hektár tölgyerdő a tanya körül azért még jó pár évig biztosítja majd a tüzelőt. Úgyhogy amíg fejsze van, fázni nem fogunk. Holnap pedig felhordok ide pár köbmétert a hátsó teraszra, hogy kéznél legyen reggel, alig várom. Alighanem lesz két kis ugribugri segítségem is, ugyanis ők is hasonlóan lelkesek az üggyel kapcsolatban, íme:

Söprögetés a hétvégi kisfavágás után

A kazán azért a biztonság kedvéért be van kapcsolva, de még csak egyszer kezdett fűteni úgy hajnal tájban, mert 20 fok alá csökkent a házban a hőmérséklet, miután nagyjából nyolc órája nem raktam a kályhára, kint meg mínusz egy fok volt. Mondtam már, hogy a fosszilis energiahordozóknak vége, mint a Gutenberg-galaxisnak? Ezen kívül special feature, hogy rá lehet tenni a kályha tetejére a sóoldatos fazekat, ami szuperül párolog, úgyhogy a Poji kezdődő kruppos köhögése fél nap alatt enyhe náthává szelídült, hurrá, hurrá.

Ákos, a kamugyár

- Apaaaa! a Borcsi énekel, és nem hagy aludni!
- Ákos, én úgy hallottam, hogy te énekeltél!
- Ja, elfelejtettem.

*       *       *

- Óvó néni! Szomjas vagyok!
- Ákos, az előbb voltál kint inni!
- Ja, akkor pisilni kell. 

Semmi sem az, aminek látszik

Miután a keletnémet vaskályhában elégettem egy fél erdőt, a házban már közelít a hőmérséklet a 20 fokhoz. Kint meg olyan 15 fok van, mi lesz itt még mínusz 15-ben? A hipermodern Saunier Duval gázkazán meg pont beintett, így alighanem fát hasogatunk a hétvégén.

És még arra is rájöttem ma, hogy ha az ember pirosat pisil, az nem jelent automatikusan húgyúti fertőzést. Jelenthet például fél kiló sült céklát is ebédre elfogyasztva. Mondjuk ez is elég izgi volt, de nem tudta überelni azt a 13 évvel ezelőtti parát, amikor vérvöröset hánytam. Na az se gyomorvérzés volt, hanem az Unicum, jutott eszembe rögtön a párhuzam.

A rossz döntések következményeivel kapcsolatban

Kazánunk van. Gázunk van. Kályhánk van. Fánk van. És a házban 17 fok van.
Na most ez úgy van, hogy én addig nem gyújtok be, amíg a kéményseprő meg nem nézte a kéményt, és a kéményseprő még nem ért ide. Lassan kipróbálom, hogy kesztyűben lehet-e hatékonyan verni a klaviatúrát, a kéményseprőt ugyanis azért kellett pár órával eltolnom, mert el kellett mennem egy eseményre, amit most meg kellene írnom. Kemény dolgok ezek.

A gyereknevelés nagy dilemmáival kapcsolatban

Néha (bár egyre gyakrabban) azt gondolom, hogy a leghasznosabb ajándék, amit életemben kaptam a szüleimtől, az az a képesség, hogy bármiről le tudjak mondani.
Nem azért, mintha a Nirvanába igyekeznék, vagy ilyesmi, vannak nekem vágyaim, csak úgy is jó, ha nem teljesülnek. Majd lesz más.
Azért tegyük hozzá, hogy hosszú volt az út idáig. És nem biztos, hogy én is képes leszek rajta végigvezetni a gyerekeimet, pedig, ld. első bekezdés. 

Lehet, hogy emiatt szokta azt mondani rólam LD, hogy én a jég hátán is megélek.

Alighanem az utolsó Edgár sztori

Mit szépítsük, egerünk van. Na most ezzel, úgy gondolom, vidéken, kertes házban ha megbékélni nem is, de kalkulálni kell, minden más a realitások figyelmen kívül hagyása, struccpolitika lenne.

A dolog úgy derült ki, hogy fut a Pé kifelé a konyhából lélekszakadva, hogyaszongya egerünk van... vagy patkányunk..., mondja halálra vált fejjel. Ja, mondom, vérpatkánynál alább ne is adjuk, na mutasd. Elhúzta a hűtőt, hát tényleg ott szalad a kis cincogi. Cuki szürke kis szőrmók, olyan három centis.
Odaálltam felfegyverezve, gondoltam, rásuhintok egyet a partvissal, de hát ugye az élet tisztelete az olyan mélyen gyökerezik az anyákban, hogy azért már mégis egy meleg vérű emlős állatot, hát azt nem lehet csak úgy megölni, hogy ettől rögtön nyerésre fordult neki a dolog pszichológiailag. Nyilván nem tudtam szétlapítani, így utólag már nem is értem, hogy mit bohóckodtam ott, mit akartam ott kezemben a partvissal. Még jó, hogy nem a sodrófával jöttem rögtön, bekötött fejjel, otthonkában.
Na, beláttam, hogy ez így nem fog menni, ezért B tervként azt találtam ki, hogy némá, van nekünk macskánk. Mondjuk akkor tényleg mi a retkes brét keres a konyhánkban egy egér, nem szégyelli-e magát az Edgár, ha már szanaszét karmolta az ülőgarnitúrát. Legalább legyen valami haszna, Edgár, bevetés! felkiáltással odahelyeztem a házimacskát a konyha közepére, hogy eszébe jut-e valami. Hát nem jutott, odaszagolt kettőt a konyhaszekrény mögé, aztán csóvált egyet a seggén, és befeküdt a kanapéra, a helyemre héderelni. Azanyádúristenit, mondtam, és ki is hajítottam rögtön, mint a macskát... szokták. Hát mit képzel ez a pór, minek hiszi ez magát, valami pedigrés perzsamacskának, akit a dorombolásáért tartanak? Mondtam én az anyósomnak, hogy nem kedvtelésből tartjuk az állatot, de addig lamentált nekem, meg lelketlenezett engem, (még azt is mondta, hogy meg fog dögleni az Edgár, mert halálra kínzom), én meg hiába hajtogattam a szót, hogy haszonállat, végül csak kimuzsikálta a húsz dekás macskának a napi negyven dekás macskakonzervet. . Ahelyett, hogy hagytam volna lótücsköt fogni, mármint a macskát, nem az anyósomat, meg kifejlődni a vadászösztönét, hát itt az eredmény, már az egér se érdekli, úgy el van kényeztetve a dög. Szégyen. Gyalázat. Úgyhogy büntiből jött a fejadag felezés noszogatási célzattal.
Ennek persze egyetlen eredménye lett, hogy a macska átszokott a szomszédba, mert ott bezzeg szerették, és ott voltak a barátai is, egy fehér, meg egy vörös macska, igazán jól mutattak együtt, a szép kis feketével. Mint minden rendes, jól nevelt lény, a vendégségben persze szó nélkül benyalta az Edgár zöldbabfőzeléket is, itthon persze sült csirkét kapott, na arra hazajött, meg a konzervre, és tejet inni. Egyébként a szomszéd néni ölében dorombolt naphosszat, aludni pedig a kerti bútoruk párnái közé járt. Hálátlan.
Na és akkor egyszer mit hallok a délutáni ébredezés csöndjében? Ott motoszkál az egér a Borcsi ruhásszekrénye mögött. Elhúztam a bútort, ki is ugrott az egér a fali kábeldobozból, én meg halált megvető bátorsággal sikítottam egyet, és felugrottam a Borcsi ágyára. De hát mivel menni kellett az oviba, gyorsan betettem a macskát, hogy én nem érek rá, intézze el ő a dolgot.
Amikor hazajöttünk, hát mit látunk? Hát nyilván ott héderel az Edgár a kanapén, a helyemen. A részleteket nem tudjuk, de azóta nem hallunk egérmotoszkálást. Azért szóltam a gyerekeknek, hogy ha véletlenül véres egérhullát találnának, akkor ne ijedjenek meg, hanem szóljanak, döglötten már elintézem én is, de hát azóta sem került elő ilyesmi.

Epilógus
Valójában Edgár sem került elő azóta. Na jó, nem azóta, de nagyjából egy hete nem jött haza, nem is láttuk. Azt hittem, a szomszéd néni ölében múlatja a napjait, de kiderült, hogy ott sincs. Sándor bácsi már múlt időben beszél róla, azt mondja, olyan aranyos kis macska volt, biztos megfogta valaki. Én meg nem tudom, mit gondoljak. Egyelőre kiteszem neki a kaját, amit meg is esznek a környékbeli macskák becsülettel, de Edgár nem jelentkezik.
Én egy kicsit szomorú vagyok, mert tényleg milyen aranyos kis macska volt, bírtam a fejét nagyon, de azért meg is nyugodtam, mert legalább nem az én gondom, hogy mi legyen vele télen, mert hát mégsem kéne bent laknia, de kint megfagyni sem volna jó. És hát tapintatosan még azelőtt dobbantott, hogy ráköltöttem volna 15 ezret az ivartalanítására. Igazán rendes macska volt, kár érte.



Feltétlenül szólok, ha változás áll be, megkerül, vagy valami.

A tuti túrógombóc receptje

Főztem túrógombócot, és akkora szupervumennek érzem magam azóta, hogy ihaj. Nyilván azért, mert mindenki ette, na ilyen se volt még, amióta család a család.

Tuti recept a következő:

Kell:
fél kiló tehéntúró
12 deka gríz
3 tojás sárgája
kicsi só
Összekever, pihentet 1-2 órát.

Aztán hozzá kell adni a három tojás fehérjét is habbá verve, vizes kézzel gombócokat kell formázni, és forró, enyhén sós vízben ki kell főzni. Amikor felugrik a víz tetejére, egy kicsit lehet még hagyni. Finom, könnyed, de konzisztens gombóc.

És most jön a csavar, hát mi a prézliben nem hiszünk. Úgyhogy durvára őrölt, pirított törökmogyoróban forgattam meg a kifőtt gombócokat. A mártás tejfölbe pedig porcukor helyett mézet kevert a Borcsi, úgy alkalmaztuk. Ez sem volt rossz ötlet, pedig csak azért csináltuk így, mert egyszerűbb volt mézet kanalazni, mint porcukrot darálni. Lusta vagyok, de szeretek jól élni.

Nem volt elég sajnos.

Főzzetek ti is túrógombócot így.

A munkaválsággal kapcsolatban

Amikor az egyik gyerekem hány, a másik meg f*sik, én meg folyamatosan ilyen izéket törölgetek, miközben leginkább dolgoznom kéne, na akkor teljes szívemből megértem, hogy miért nem alkalmaznak szívesen kisgyerekes anyukákat a cégek.
Pillanatnyilag az sem segít, hogy én többnyire itthon dolgozom, ugyanis egy-egy "anya, megint bef*stam"** között nem telik el több öt percnél, ami éppen arra elég, hogy eltakarítsam az előző romjait.

Amúgy jól vannak, játszanak, szemtelenkednek, túlélik. 

** de nem gond, mert pelenkát csatoltam rá, még jó, hogy maradt egy fél zacskóval, mielőtt stabilan szobatisztává vált.

A halállal kapcsolatban

Én már rég megfigyeltem, ha egy családban egy évben történik egy haláleset, majdnem teljesen biztos, hogy követi egy másik. Ez mondjuk elég félelmetes, mert így azért az első után, nem elég a gyász, elkezd izgulni az ember, hogy vajon ki lesz a következő, úristen, de ez most, ha szabad ilyet mondanom, nem volt olyan borzasztó. Az első az igen, egy húszéves halála az rettenetes, de most egy gazdag, leélt élet ért véget.

Persze ettől még ugyanúgy képes vagyok sírdogálni a temetésen, elég csak ránéznem az özvegy bánatos arcára. Minthogy engem végtelen empátiával vert meg a sors, nagyon hamar odaképzeltem magam a helyébe, és nem volt jó egyáltalán. Rá is jöttem, hogy kiváló siratóasszony válna belőlem. Már én éreztem magam kellemetlenül, hogy az unokák nem sírtak, én meg igen, pedig hát nem volt olyan közeli a kapcsolatunk egyáltalán. Meg arra is rájöttem, hogy végül is mi is erre gyúrunk a Pével, hogy együtt éljünk szeretetben, míg a halál el nem választ. Na jó, lehetnek hullámvölgyek, mert 62 évbe sok minden belefér, lényeg, hogy a mérleg pozitív legyen. Csak mi lesz azzal, aki itt marad egyedül, mondjuk 82 évesen?

Mindazonáltal egyébként tök jó temetés volt. Együtt volt a család,  láttam, ki hogy van, mi van vele. Egyébként pár évvel ezelőtt, szintén egy temetésen az egyik unokatestvérem megjegyezte, hogy abban a korban vagyunk, hogy már többször találkozunk temetésen, mint keresztelőn. Hö, gondoltam, te igen, de én nem. Aztán eltelt az a köztünk lévő kilenc év, és tessék.

Mondanom sem kell, reggel, amikor Borcsi látta, hogy temetésre öltözöm, elkezdte érdekelni a dolog. Megkérdezte, hogy fogok-e találkozni azzal, aki meghalt. Mondtam, hogy az valószínűtlen, vagy mit gondol, a kedves leendő halott ott áll a koporsója mellett, majd a szertartás végén ünnepélyesen meghal, vagy mi? Mondta, hogy igen, valahogy így képzeli el, ott áll görbe botra támaszkodva, végül bemászik a dobozába. Először is koporsó, mondtam, másodszor pedig, hát, már meghalt, úgyhogy nem áll egyáltalán. Ami azt illeti, nem csinál egyáltalán semmit, csak mi búcsúzunk el tőle, és tudomásul vesszük szomorúan, hogy végleg elment. Ebben aztán megnyugodott Borcsi, és már csak az outfitemmel volt elfoglalva.
Ami azt illeti, gyerekkoromban én is akkor láttam anyámat a legcsinosabbnak, amikor mélyfekete gyászban volt, érdekes.

Százmilliárd légy nem tévedhet

Én készséggel elismerem, hogy velem van  baj, lásd a címet. Ugyanakkor a véleményem az, hogy A szürke ötven árnyalata az szar. Nem csak hogy ponyva, hanem egy bosszantóan idióta, gyenge könyv. Mondjuk sajnos az ötvenedik oldalnál nem jutottam tovább, én tényleg igyekeztem, tisztelt bíróság, próbálkoztam, többször elővettem, és megpróbáltam tovább olvasni, de az ötödik mondat táján mindig kifordult a kezemből a Kindle. Ennyi gyengeelméjűséget egy helyen legfeljebb egy kisegítő iskolában tudnék elviselni, sajnálkozva, de ott is csak ideig-óráig. Hát mi a franc az, hogy ez a szerencsétlen picsa nem veszi észre az egyértelmű dolgokat? Hogy mindig kitalál valami alternatív magyarázatot a faszi közeledésére, amire normálisan egyféleképpen lehet reagálni: hö? Ez most hogy jön ide? Hogy van az, hogy mindenki számára egyértelműen arra megy ki a dolog, hogy ezek majd kúrni fognak, mert egymásra vannak izgulva (mondjuk nem igazán tudni, hogy miért, szerintem ez egy pornófilm lesz, ahol sose tudni, hogy a pizzásfiúnak miért vetkőzik le a háziasszony, de ha már így van, elfogadjuk, mert hát ez a csaj se nem okos, se nem különleges, de még különösebben szép se, állítólag.), kivéve hősnőnket, akinek a világon semmi sem tűnik fel.

Egyébként megmondom én, hogy mi ez a könyv, egy füzetes szerelmes regény. Ilyen romana meg júlia kategória. De hogy futott be ilyen karriert? Higgyétek el, én értek hozzá, 19 évesen több tucatot elolvastam, hat éve jártam ugyanazzal a fiúval, valami szenvedélyre, izgalomra nekem is szükségem volt. Ez a könyv semmivel sem jobb azoknál. A nyelvezetét, az alkalmazott fordulatokat, a történetszövést, a Szeszélyes évszakokba illő és minőségű félreértéseket tekintve nagyjából ezt a szintet hozzák. Engem komolyan érdekel, hogy mitől lett ez bestseller, mert engem annyira fölidegesített ez a bénaság, ami árad belőle, hogy sajnos nem is tudom folytatni a könyvet, úgyhogy kizárt, hogy önállóan megtudom a választ, de akit nem b*szott fel, és be tudta fejezni, az kommentelje már ide, hogy hogy jutott túl a kritikus első ötven oldalon, hogy elérje a jó részeket, ha vannak, illetve hogy a továbbiakban is ilyen elképesztően suta-e a könyv, vagy mi van már? Köszönöm szépen.