A mosogatógéppel kapcsolatban

Amúgy pedig kötelességemnek tartom rögzíteni, hogy

1.) a mosogatógépet az Isten adta az asszonynak, mert látta, hogy az jó, és a terhei igazán jelentős részét le tudja venni általa, a neki egyébként oly kedves asszony válláról. (mondjuk ugyanitt felmerül a kérdés, hogy a mosogatást meg minek adta akkor? a kettő közt, mármint a mosogatás és a mosogatógép között mégis ott tátong vagy 6000 évnyi űr)

2.) a világon semmi sem indokolja, hogy az aldis mosogatógép tabletta helyett a kétszer annyiba kerülő Finish nevűt vásároljam. Összehasonlítottam, ez biztos.

3.) csaknem tíz éven át neveltem úgy két gyereket és egy férjet, hogy (egy rövid időszakot leszámítva) nem volt mosogatógépem. Egy Rambo vagyok, egy Rambo.

4.) ha véletlen még nincs mosogatógépetek, de van százezer forintotok (valamint megfelelő méretű hely a konyhában), és azon gondolkoztok, hogy lapostévére vagy utazásra költsétek-e a pénzt, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az egyetlen észszerű választás: a mosogatógép. A tévé eleve szar ötlet, az az utazás meg, ami kijön százezerből, az soha senkit sem tud kárpótolni azért, mert a fél életét mosogatással tölti, a lét értékes percei meg csak peregnek, mint ujjak közt a homok, és múlnak elfele mosogatással, ahelyett, hogy mással telnének. Bármi mással, kivéve a tévézést, ugye.

(emellett meg kell, hogy állapítsam, hogy a blogger helyesírás ellenőrzője még nincs átállítva a szeptember 1. utáni szabályokra.)

Ez is eljött

Valójában mindig tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de mégis reméltem, hogy talán nem jön el az az idő, amikor a gyerekem feje fölött állva kell rávennem őt feladatról feladatra, hogy csinálja már a leckéjét - szóval akkor én előbb-utóbb ordítani fogok.
És tessék.

(Borcsival minden olyan egyszerű volt, a házi kész volt, mire hazajött, egyébként meg mindig tudta, hogy mi a feladat, és lelkesen csinálta. A ceruzákat nem rágta szálkákra, mint a hód, szorgalmas volt, felelősségtudó és motivált. Mondanom sem kell, Ákos ennek pont az ellenkezője, az ősz hajszálaim meg csak szaporodnak, szaporodnak.)

Kiskertemről itt

Vajon mire gondolhat az, aki azt ajánlja, hogy a gerberát 8-12 fokos télikertben vagy verandán teleltessük?
Merthogy momentán híján vagyunk a verandának, meg a télikertnek is, és szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Na mindegy.

Más szempontból viszont az idei kerti tevékenységem, hát az felemás eredménnyel járt.
Tulajdonképpen elégedett lehetek, (én már csak ilyen kis elégedett fajta vagyok), a padlizsán egy sikertörténet, jövőre többet fogok ültetni belőle, mert egyrészt elképesztően cuki, ahogy nőnek a kis lila csüngők és nagy lila csüngőkké válnak, másrészt finom.

A paprika viszont egy vicc. Na jó, kezdem az elején. Szóval június 10-én költöztünk ide, és június 12-én már a földben voltak a palánták. Augusztus közepén még úgy nézett ki, hogy termeltem 3 szem paprikát, és 50 kiló zöldparadicsomot, mert ezek itt az életben nem fognak beérni, (hiányzik az az egy hónap, amivel később ültettem a szokásosnál), pedig öklömnyi méretű, hatalmas termések lógtak a növényekről. Egyébként idén valami nagyon tekintélyes fajtát sikerült vásárolni palántaként, van, amelyik akkorára nőtt, hogy a vállamig ér, és azért csak addig, mert a karózás és a gondos kötözés ellenére lehúzza az ágakat a sok paradicsom.

Aztán végül belehúztak, és leszüreteltem olyan 15 kiló paradicsomot, amiből lett némi lecsó meg paradicsomlé, és ettünk is belőle bőven. Hát annál romantikusabb dolog nemigen létezik, mint mikor reggeli előtt még kiugrasz a kertbe szedni egy kis napmeleg paradicsomot, ezért éri meg az egész.

A paprikával még ekkora szerencsém se volt, egyet kidöntött a vihar (rádőlt a rózsafa), a többin meg 2-2 szem nőtt, majd szeptemberben beindult az özön (a fajta neve: fehér özön), de hát abból már nem lesz rendes termés.

A sárgadinnye meg csak kuki virágokat hozott, termést egyet sem.

Viszont találtam a teraszkorlát tövében uborkafát, amit szerencsésen fel is futtattam ööö... a teraszkorlátra. Hát annak is van szépsége, amikor onnan szüretelem az uborkát az aktuális étkezéshez. Túl sok nem lett, de júliustól mindig volt otthon uborka.

Ezen kívül van ugye itt egy sárgabarack fa, amit pont a költözésünk előtt kellett volna megpermetezni. A néni nyilván már nem tette meg, és a fia sem (shame, shame), de így is elég jól termett, csak sajnos mielőtt beértek volna a szemek, lepottyantak. Na nem baj, a konyhaajtótól nagyjából 10 méterre történt az eset, vagyis elég jól tudtam menedzselni a dolgot, szóval idén lett baracklekvárunk elég.

És ezen kívül érik a füge is bőven (nászutas desztinációnak ideális, csak mondom), amit vadul osztogatunk szerteszét, mert tavalyról még van fügelekvár, és idén már nincs kedvem foglalkozni vele. Pedig finom, palacsintába főleg.

Ja, a bazsalikomból lett egy üveg pesztó, nagyon finom, mindjárt elfogy.

És van még egy pici mentatövem, ami remélem, jövőre teljesen el fog szaporodni, na, abból lesz a mentaszörp, talán már idén is, ha el nem szúrom.

Hát, elsőre ennyike, komoly kertrendezésre idén nem adtuk a fejünket, volt más dolgunk a házzal elég. A konyhám mindazonáltal már elkészült, persze még mindig van mit simítgatni rajta, de a legtöbb funkció már működik, és elképesztően, de tényleg nagyon-nagyon sok vízszintes felület van benne, esküvői sütimegrendeléseket ugyanitt felveszünk (csak vicceltem). Mindazonáltal a nyár folyamán kiderült, hogy lehet teljesen lepattant konyhában is befőzni, meg akkor is, amikor egyáltalán nincs az embernek konyhája, mert köztes állapot van, csak akkor el kell menni anyucihoz.

Ja, és a dáliagumók csodásat nyaraltak anyukámnál, lett sok virág, meg minden, jövőre pedig átköltöznek ide. És még szamócatelepítésen is gondolkozom, csak az vonzza a meztiket, és ebbe még egyszer nem szeretnék belemenni. Még meggondolom. Valamint kivertünk egy fehér rózsafát (jut is, marad is, és úgyis visszavadult már a fele), helyette pedig ültetünk mindjárt egy szilvafát. Végül is annyi ideig az is tud fehéren virágozni, mint a rózsafa, csak a szilva még gyümölcsöt is hoz ilyentájt. Veszek katlant, veszek üstöt, és lesz üstben főzött szilvalekvárom, meglássátok! Csak pár év még, míg termőre fordul (a még el sem ültetett fám).

És most jut eszembe, hogy még a távoli kertbe is el kell menni szüretelni, szóval további befőzések várhatók, na mindegy, konyhám és üvegem éppenséggel van elég.

Hogyan utáltassuk meg a tízéves gyerekekkel az éneklést

A előző posztban említett tanító szuper receptje alapján:

1. Az óra első felében aktívan és csak fegyelmezzünk, de úgy, hogy amíg a nyikorgó székeket ki nem tudja húzni hang nélkül 31 gyerek, addig ezt gyakoroltatjuk velük.

2. Fenyegessük meg a gyerekeket, hogy a hiányzó tanszerekért egyes jár.

3. Írassunk dolgozatot a második héten a ritmusértékekből.

4. És végül soha, semmilyen körülmények között ne énekeltessük őket, nehogy már örömük legyen!

Bár, ha jobban belegondolok, végül is csak az énekórát utáltatta meg, amit sikerült tökéletesen leválasztania az éneklésről. Ügyes.

(Nem, nem csak panaszkodok és birkamódra tűrök, hanem cselekszem is majd, és nem azért, mert ennyire érdekel az ének osztályzat, hanem mert szerintem ebonitrúddal kéne ütni az olyan tanítót, aki képes az énekléssel összefüggésben rossz élményeket osztani a gyerekeknek.)

Hogyan utáltassuk meg magunkat, a gyerekünket, és az egész családunkat tizedíziglen a gyerek tanárával rovatunkban ma

Negyedikes gyerek szülői értekezletén a frissen érkezett napközis tanár éppen azt taglalja, hogy ő márpedig fekete pontot ad minden esetben, ha hiányzik a felszerelés, és három fekete pont egy egyes, ami beleszámít a tanulmányi eredménybe.

Érzem, hogy megy föl a pumpa, vörösödik a fejem, az agyamat meg önti a szar elfele. Fölteszem a kezem, és jelzem, hogy elnézést, ez az, amit egyáltalán, semmilyen formában nem lehet. Ugyanis én újságíró vagyok, éppen oktatással foglalkozom, és pont megkérdeztem a minap a minisztériumot egy cikk kapcsán*, hogy mi a helyzet, és kezemben az állásfoglalásuk, hogy a magatartás- és szorgalomjegybe beszámíthatják, ha nincs ott a felszerelés, de a tantárgyi jegybe semmiképp. 

Ott, az egész osztály előtt. 

A tanító elkezdett szabadkozni, hogy ez nem is úgy van, mert ők ezt csak mondják a gyerekeknek, hogy komolyan vegyék a felszerelést. 

Ja, az más, ha csak hazudsz nekik, akkor semmi baj. 

*Jó, így olvasva látom, hogy tök nagyképűen hangzik, de higgyétek el, nekem ez a munkám, nem tehetek mást. 

Ezt intéztük idén nyáron

Szóval a nyár. Azért szoktam összegezni a végén, hogy mi történt, hogyan fejlődtek a gyerekek, mert nagyjából ez az az időszak, amikor együtt vagyunk, úgy tényleg, egész nap, és nem abban merül ki a kommunikáció, hogy húzzad már a zoknidat, meg kész van-e a házi, és hová kell éppen rohanni iskola után.

Idén ugye nem is nagyon mentünk nyaralni, kösz házvásárlás, kösz költözés, se időnk, se pénzünk nem volt két falkiverés/festés között. Ennek az egésznek a nagy győztese egyébként Borcsi volt, a házunk ugyanis egy meglehetősen központi helyen áll, konkrétan Körmöspálcás belvárosában, az iskolától két perc sétára.
Úgyhogy Borcsi ezen a nyáron elkezdett önállóan barátnőzni, a közelben lakókkal összejárogatni. Hol itt voltak, hol ott, hol ezzel, hol azzal. Azért nagyjából tudtam követni, meg mindig tudtam, hogy ki fog nálunk aludni, hát voltak jó páran. Meg ő is jó sokat aludt a barátnőinél.

Ennek én egyébként azért örülök nagyon, azon kívül, hogy mégiscsak kényelmesebb, hogy nem kell kísérgetnem,  mert az osztályukban 15 lány van, és sajnos ő lett a tizenötödik, akinek nem jutott barátnő. Eleinte úgy volt, hogy jól összebarátkoznak az egyik kedves kislánnyal, csak sajnos az osztály szarkeverője (mindegy, ez nagyon hosszú történet, lényeg, hogy anyuka akár pénzért is megvásárolja a lányának a barátokat, buliztatja, shopiztatja, lovagoltatja a kiszemelt lányokat, valamint áskálódik és furkálódik a jó cél érdekében, és ez hivatalos, nincs ember a Körmöspálcáson, aki képes lenne őt őszintén szeretni) kivetette rá a hálóját, Borcsi meg hoppon maradt. Most viszont a központi elhelyezkedésnek köszönhetően elkezdtünk elképesztően élénk barátnő forgalmat bonyolítani, én nem lovagoltatom és moziztatom senki gyerekét, szimplán jó fejek vagyunk, ez is valami azért, na.
További szerencse, hogy év elején megérkezett az osztályba a 16. kislány, szóval van még remény hogy nem kell jövőre kisgimibe járatni a gyereket a város másik végébe.

Ezen kívül elkezdett picit nőni a cicikéje, aminek örömére gyorsan elkezdett topokat hordani, de azért még mindig olyan kislány szabású, cuki.

Egyébként úgy veszem észre, hogy borzasztóan élvezi a romantikus lányszobáját, mondjuk annyira nem, hogy rendet is tartson benne legalább minimálisan, de igazából hülyén nézne ki, ha ezen nekivágnék értetlenkedni, mivel volt kitől örökölnie, én is iszonyú trehány vagyok, csak szeretem a szépet, ezért időnként elpakolok. Na jó, gyakran.

De ami a legfontosabb fejlődés, az kettő is. Az egyik, hogy elkezdett Borcsi érdeklődni a konyhai műveletek iránt, ami egy igen titokzatos dolog, mivel a konyhánk, az leírhatatlan. Még csak most fogunk nekiesni a felújításának, szóval ronda, mint az állat, a falak úgy néznek ki, mint amit lefostak, a padló... na szóval tényleg elmondhatatlan. Ennek ellenére Borcsi mindig ott állt mellettem, és nem csak szövegelt, hanem tettleg segített is a főzésben. Például már üzembiztosan képes önállóan palacsintát sütni, szimultán, két serpenyővel, és vág, pucol, mosogat, menüt tervez. Ügyes.

Valamint megtanult biciklizni, mármint nem úgy, hogy képes nem eldőlni a járgányon, hanem el lehet vele indulni a városba A-ból B-be, és meg fogunk érkezni. Persze mondani kell neki, hogy mit csináljon, de akkor szót fogad, és csinálja, mi meg haladunk, tök jó. Ez mondjuk elég mázli volt, amikor ünneplő cipőt kellett neki szerezni másnapra, csak a kocsi éppen nem volt otthon, de bennem szerencsére bennem volt a shopiláz, úgyhogy nekivágtunk bringával, és teljesítettük is a tervet, ezer szerencse, mert másnap kiderült, hogy augusztus 20-a van.

Egyébként meg továbbra is tök jól lehet vele röhögcsélni, a humora továbbra is fergeteges, és be nem áll a szája, de tényleg, elképesztő. Mindig azt hiszem, hogy van nála valaki, mert folyamatosan dumál, magának, szórakoztatásul, vagy valami. De blogger (újságíró) anyuka ezen nem sír, ugye.

Ugorjunk, Ákos jön.

Hát Ákoska is szintet lépett, először is egyedül járt lovastáborba, igaz, a negyedik nap már alig akart elmenni (unalmas), az ötödiken meg hazakönyörögte magát, de akkor is. Aztán elment az unokatesóm családi gyerektáborába Balatonföldvárra, ahol a tervezett négy napra még Borcsi nélkül ráhúzott további hatot, mert ott neki jó volt, nyár, napsütés, homok, Balaton, kishaverok, szabadság, mi kell még? De aztán 10 nap után mondta, hogy most már menjünk érte, mert hiányzunk.

Ákos azt hiszem az egész új házban az udvart élvezi a legjobban (jé), ahol körbe-körbe lehet bringázni/traktorozni/rollerezni, meg vannak mindenféle növények, fák, meg magaslatok. Mert Körmöspálcáson mindenkinek van sziklakertje, a városkában, ahol megállt az idő. És ezt a sziklakertet nem tudom széthányni, mert nem bírom el a sziklákat, hát ennyi a történet. Jövőre fűszerkertet csinálok belőle alighanem.

Amúgy Ákos koma simán elvan a gilisztákkal, a macskákkal meg a csigákkal (mindet örököltük), de sokkal jobb, ha van hozzá barátja is. Időnként tudunk szerezni neki, máskor nem. Mert azért neki találkozni, az szülői beavatkozást igényel még.

Sajni az a szép hagyomány itt nem létezik, mint a zöld háznál, hogy az utcabeli gyerekek együtt bringáznak/bandáznak/rambóznak délutánonként, ami nagy bánat. Viszont itt is van kisbolt, ami akkor vált fontos tényezővé, amikor Ákos a szülinapomra készült, és fogta a zsebpénzét, átment a kisboltba, és vásárolt nekem egy szál kolbászt, mert észrevette, hogy szeretem. Az mondjuk tényleg egy elképesztő flash volt, amikor a szülinapom hajnalán jöttek a csattogó kis talpaikon megköszönteni, énekeltek szépen, és a sötét szobát átlengte a füstölt kolbász semmivel össze nem téveszthető illata, amit Ákos szerzett nekem önállóan. Azt hiszem, erre a reggelre még dédike koromban is emlékezni fogok, majd szólok, amikor már nem pityeredek el rajta fülig érő szájjal.

Ákos egyébként továbbra is egy rejtély nekem, furcsa kisfiú. Egyébként elképesztően kis cuki, süti gyerek, bár egyre ritkábban pattan a karomba, alighanem észrevette, hogy már alig bírom el.

És akkor ez a kis süti a minap iskolába ment, hú, hát kemény strapa ez mindkettőnknek. Ő egy kicsit unatkozik, mert tessék, itt van, már három napja iskolás, és még mindig nem tanították meg olvasni. Én meg, mint hardcore vekerdysta anyuka, színezek, mint a hülye, mivel nem kényszerítem a csodálatos szabad szellemű gyerekemet arra, hogy kontúrok között maradjon. A leckecsinálástól meg eleve irtózom, hát szegény gyereknek mindennap hat órája van, plusz egy házi feladat csinálás, ennyit minimum ül az iskolában, most mit akarjak még tőle délután hatkor? Kiszínezem a szaros feladatát.
Egyébként a tanítónénik elképesztően jófejek, tényleg. Profik, viccesek, aranyosak, érzékenyek.

Csak hát valami azt súgja, hogy Ákossal ez sem fog olyan simán menni, mint Borcsival, aki mindig mindent tud, akkor is, ha ott sem volt. Mindegy, majd belejövünk. És szerencsére mire belejövünk, már el is múlik az első év, Ákos is beidomul, mert nincsenek illúzióim, az iskola idomítás, hát sok sikert kívánok hozzá, de szívből az aranyos tanítónéniknek. Hátha ők nagyobb sikerrel járnak Ákossal, mint én.

Gyakorlati kellemetlenség

Elromlott a telefonom (Samsung prémium assistant meg öt napja baszik érte jönni és elvinni megjavítani), és most melyik az az eszköz az összes itthon fellelhető közül, amibe bele lehetett helyezni a nano SIM kártyát, és életet is tudtunk bele lehelni? Hát kérlek szépen, kedves barátaim, az anyósom leharcolt, előző telefonja, ami se nem okos, se nem érintőképernyős, viszont legalább száz éves, a mérete meg olyan, hogy az egész telefont alig lehet látni, nemhogy a kijelzőjét.

Alighanem Messi érezné így magát, mint most én, ha a Celldömölki Nyugdíjas Futball Egyesület csapatával kellene egy meccset lejátszania, de az ő oldalukon.

Az élet nagy rejtélyeivel kapcsolatban

Ákos osztályában is SzMK anyuka leszek, annak ellenére, hogy annak idején majdnem nem jelentem meg a felvételi elbeszélgetésen (beestem az ajtón az utolsó pillanatban, pedig csak meg akartam kérdezni, hogy mikor is kell jönnöm?), a nulladik szülői értekezleten pedig szintén. Mármint azon egyáltalán nem jelentem meg, mert elfelejtettem.

És akkor tegnap volt a családlátogatás (azt nem felejtettem el, hálistennek, még almás pitét is sütöttünk, meg a Konszi keze is meggyógyult, úgyhogy gyorsan berendeltem előtte), és a tanítónők jelezték, hogy engem néztek ki a feladatra.

Én meg elvállaltam, azzal a kikötéssel, hogy nem kell pénzt kezelnem, mert én egyáltalán nem vagyok precíz, én a dolgokat holisztikusan kezelem, kizárt, hogy fillérezzek meg elszámolást készítsek. Megegyeztünk.
Meg ugye a Borcsi osztályában is SzMK anyu vagyok, mert ott is közölték még elsőben, hogy az leszek.

Tavaly meg ugye az oviban is az voltam.

Én nem értem, hogy miért jut rólam minden pedagógusnak az az eszébe, hogy nini, itt egy SzMK anyuka. Azt hiszem, lehet bennem valami.

Örömünnep van ma

Valójában ma értettem meg, hogy aki ért hozzá, az miért tartja oltári nagy fasságnak a digitális bennszülött kifejezést.

Ma, hosszú hónapok után megjavult a tabletem (nem magától). És én úgy, de úgy örülök, hogy végre megint tudok olvasni.
Tudom, tudom, vannak ezek az izé... papírkönyvek*. Aham, amiért el kell menni a könyvesboltba vagy a könyvtárba, esetleg ki kell fizetni, meg megfelelő világítást kell csinálni, hogy lehessen őket olvasni, meg hajgumit dugni a megfelelő oldalhoz (most mi van, ez van kéznél az ágyban, ahol olvasni szoktam. Kotont csak nem dughatok oda), hogy tudjam, hol tartottam, meg ilyenek.

Most meg csak letöltöm, és már olvashatom is, amit csak szeretnék, van háttérvilágítás, és az app megjegyzi, hogy hol jártam.

És ehhez, hogy én ragaszkodjam ezekhez a dolgokhoz, rohadtul nem kell Y meg Z generációsnak lenni, hanem rá kell érezni az előnyeire. Mint amikor nem kell odautazni anyádhoz árkon-bokron át, hogy beszélni tudj vele, hanem felhívod telefonon, és tessék. És ehhez nem kellett tárcsás telefonkészülékkel a nappali sarkában születni, anélkül is telefonál ma már mindenki, mert az könnyebb, mint odamenni, hát ennyike.

*nekem egyébként semmi bajom a papírral, én kimondottan imádom a papírt, sőt elárulom, hogy könyvet (albumot) kötni is tudok egy csomóféleképpen, mert az nekem a hobbim. Az albumkötés (vö. scrapbook). Szóval nálam jobban senki nem szereti a papírt, sőt, egyenesen imádom a szép papírokat, egy vagyont költök rájuk. De azt vagy én írom tele, vagy én csinálok belőlük albumot. Amit más írt tele, az jó nekem monitoron is.

És akkor hopp, elém ugrott az ötödik zacskó fodros nagykocka

Többé-kevésbé megszoktuk már, hogy vettünk egy házat, végül is már csak nagyon ritkán nyitok be véletlenül a spejzba, ha pisilni indulok, és a tányérokat is mindig elsőre megtalálom. Na jó, többnyire.

Vannak itt viszont olyan adottságok, amiket valószínűleg csak később sikerül majd sajátként kezelni. Ma például elmentem bevásárolni, kicsit bosszankodtam is előtte, hogy a picsába már ezzel a nyári szünettel, oké, imádom a nyarat, de baszki, most, hogy mind a négyen itthon vagyunk, annyit zabálunk, mint a pekingi állatkert összes lakója együttvéve, plusz a Serengeti.

Na szóval elindultam bevásárolni, úgyis akciós a tej az aldiban, egy kartonon megspórolok 600 forintot, elköltöttem viszont harmincötezret. Mondtam, hogy sokat eszünk.

És akkor hazajöttem, és amikor bevittem a szajrét a spejzba, hogy kipakoljam, megtaláltam az előző heti bevásárlást, amit eddig a konyhában kerestem megszokásból. Ugyanis a zöld házban nem volt spejz, és mivel ötletszerűen szoktam vásárolni, nem tűnt fel, hogy hiányzik valami, csak az, hogy már megint nincs mit enni.

Na mindegy, remélem, ezt a kontingenst szintén senki se fogja felfedezni, mert másrészről viszont nem igazán szeretnék harmadik üveg bontott nutellát a konyhaszekrényben (különböző helyeken), bár valószínűleg mégiscsak én vagyok az, aki ha nem talál valamit, semmi baj, felbont egy másikat.
A Föld meg pusztul elfele.

(A kölkek meg elmentek a szomszédba Perseidákat nézni, bár látni semmit sem fognak belőlük. Mondjuk eleve föl se tudnak nézni, mert esik az eső. Nem baj, tudjuk, hogy ott vannak, a szülinapomon mindig hullanak le a csillagok az égből, mondjuk ez is egy adottság, mi sem természetesebb.)

A házunkkal kapcsolatban, aminek az üzemeltetését ezennel outsourceoltam

Én nagyon szeretem a házunkat, nagy és kényelmes és amúgy elég jól is néz ki ahhoz képest, hogy alig volt lehetőségem csinosítgatni, mivel ebben a dologban nincs köztünk konszenzus. A Pé ugyanis nem akar szögeket a falba, szerintem meg két grammos képeket fúrt-tiplizett akasztóra akasztani olyan ágyúval verébre kategória, mint amikor a gyerek fejéről lakklemosóval akarta leszedni az arcfestést, krém helyett.

Szóval nincs kép a falon, egy sem, pedig én szakmányban gyártom a szebbnél szebbeket, ugye van ez a hobbim, a scrapbook, és a hétvégi tábor alatt megtáltosodtam.

Csak hát van egy kis baj. Na jó, nem baj, hanem kellemetlenség. Én ezt a házat kevés vagyok üzemeltetni. Jó, az ajtókat még megy bezárni (ööö, kivéve a második garázst, aminek a lakatját elvitte a volt tulaj a hétvégi kipakolás után, de abban úgy sincs semmi), viszont vannak ezek az éjszakai világítások, aminek egyszerűen nem értem a kapcsolóit. Mert itt olyan, de olyan villanykapcsolók vannak, amik nem is értem, mit vezérelnek, majd biztos jön a százezres számla, mert a padláson ég valami csirkekeltető lámpa, vagy ilyesmi, amit sosem látunk, mert oda még nem merészkedtünk fel. Igen, vannak még feltérképezetlen területek az objektumban.

Szóval egyszerűen nem értem, nekem meggyőződésem, hogy a mozgásérzékelő reflektor mozgásra lekapcsolódik, nem pedig fel, de a Pé szerint nem, hanem rossz helyen mozgok, vagy valami ilyesmit magyarázott.

De ami sokkal komolyabb baj, hogy közeleg a tél, nekünk meg még nincs rendes fűtésünk. Vagyis van fűtésrendszer, meg minden, egy ilyen harmincéves vegyes tüzelésű kazán. Na most én a tűztől rettegek, mint az állatok, meg ezek a régi kazánok puffertartály nélkül amúgy is fel szoktak robbanni. Kuktám is ezért nincs, többek között.
A Pé meg nem akar másik kazánt, mert minek, ezzel itt nagyjából ingyen fűthetnénk (nettó 140 négyzetméterről beszélünk), mert van egy tanyánk meg egy erdőnk, úgy húsz hektár, mindegy, szóval fa az pont van.

Na most múltkor egy barátnőm mesélte, hogy neki pont van egy ilyen kazánja, igaz, kétéves, és nem harminc, viszont imádja. Igaz, csak akkor fűt vele, ha otthon van, és ha befűtött, már nem megy el otthonról. Hát köszi, említettem, hogy én itthon dolgozom, és ha én elmegyek itthonról, az egy-két óra random időpontokban, és nem nyolc-kilenc jól kiszámíthatóan, szóval most ezt így hogy osszam be? Vagy időnként felgyullad a ház, nem baj, van biztosítás?

Ezen kívül az említett barátnőm azt is mesélte, hogy tényleg tök jó a fatüzelésű kazánja, csak egyszer kellett kihúznia belőle a tüzet, mert elment az áram, és megszűnt a cirkuláltatás, de nem baj, mert már úgyis csak izzott, és nem lobogva égett, szóval fogta a piszkafát és kihúzta az izzó hasábokat a tálcára. Hátizé.

És ezen kívül még van az a problémám, hogy a kémény a gardróbszobán át vezet, ott van a kéményseprő nyílás is. Én meg most, nyáron is érzem azért kicsit a putriszagot, mi lesz itt akkor, ha még füsttel is tele lesz a kémény?

Szóval jelen pillanatban az van, hogy nagyon kell szeretnem a férjemet, mert ha valami miatt lelép, akkor költözhetek megint, ugyanis nincs az az isten, hogy én ezt a házat egyedül a nyakamba vegyem. Gyújtogassa ő a lámpákat meg a tüzet, én meg majd mit tudom én, nevelem a gyerekeket, vagy valami. Kissé kiszolgáltatott dolog ez, de hát valamit valamiért, mondjuk kinek van akkora udvara, hogy rendes bringaversenyt tudnak benne rendezni a gyerekek körbe-körbe?
Na ugye!

Már magam is csodálkozom magamon

Nos, hát túl vagyok az első baracklekvár befőzésen, természetesen szörp is lett. De nem ez a romantikus benne, hanem az, hogy tudjátok, hogy a fától a spejz polcig mennyi volt a barack útja? Nagyjából tíz méter.
Finom lett egyébként, repiajándéknak is beválik, habár nem adok. Na jó, a szörpből azért adtam kicsit.

Aztán az van még, hogy ebben a kertben mindig van mit csinálni, és én ennek örülök, mert az nekem rekreáció. Mármint látom a végét, szóval nem egy szélmalomharc, nem állandó és kilátástalan küzdelem a tarackkal, mint a zöld házban volt, hanem ilyen szinten tartás.
Meg hamarosan viszik a zöldhulladékot, na, az szép meló volt, arra felkészülni, a kidőlt, harmincéves rózsafa vesszőit hetven centis kötegekbe vágni, meg összegyűjteni és bezsákolni az évszázados fenyő alól a mázsányi tűlevelet. Ilyet se csináltam még, de mindent el kell kezdeni valahol.
Tényleg, a tűlevelekkel mi a standard eljárás? Mert az oké, hogy a fenyő alatt semmi sem marad életben, (mondjuk én igen), de a harminc centi vastag tűlevél szőnyeggel normálisan mi a teendő? Amúgy nő benne gomba, be is vizsgáltatom mindjárt, mert szerintem valami pereszkeféle, bár az inkább novemberben nő, és nem ilyenkor.

Aztán mi is van még. Sokat énekelünk a kórussal, mert mindenki búcsúzik, mi meg búcsúztatjuk. Meg megyünk az evangélikus fesztiválra is (huh, ilyenkor úgy érzem magam, mint amikor a Pusztítóban Sylvester Stallonéból ilyen Burda asszony lett). De igazából ami ebben a gyász, hogy a mi jó Zolink, a kedvenc lelkészünk is tiplizik. Na jó, az agyammal megértem, mert a Budai Várba én is mennék lelkésznek, de hát basszus, én egy nehezen barátkozó lány vagyok, márpedig velük (de főleg Ritával, a feleségével, Borcsi volt osztályfőnökével) olyan szépen összebarátkoztam, Borcsi meg a lányaikkal, most ez miért kellett?
Gyász, fájdalom. Mert hogy általában mi szoktunk letiplizni, zokszó nélkül tovább állunk, ha akarunk, az ország másik végébe, de most meg mi leszünk itt hagyva. Ez azért sokkal szarabb érzés, na - jöttem rá ennek kapcsán.

Amúgy meg most lazítok, szabadságon vagyok, mert elveszítettem a motivációmat, és amíg ez tettleg nem változik (ígéretekkel teli a padlás), addig nem tudok dolgozni sajnos, nem megy. Köszönet legalább is, az semmiképp se lenne benne.

Tulajdonképpen a romjaimban heverek, kíváncsian figyelem magam ebben a merőben szokatlan és érdekes szituációban.

Akkor most leülünk szépen, és nyugika van

Francba, azt akartam írni, hogy megtörtént az áttörés, de látom, hogy a múltkor már ellőttem ezt a fordulatot. Na mindegy. A helyzet az, hogy rendben vagyunk.

Oké, még három ablakon nincs sötétítés, és a nappaliban még függöny sem.
Meg hiányzik egy komód a tükör alá, azt előbb a Pé átkeni valamivel.
Meg ez kisszekrény is hiányzik a bejárat mellől, azt is át kell kenni.
És nincsenek képek a falon, nem sorolom, csupa szuperjóléti cucc, ami nélkül meg lehet lenni. Jó, a fürdőszobatükör kéne, de az is elkészítés alatt áll.

A lényeg a REND. A lakásban most már bárhová lehet nyúlni, rend és tisztaság van. Nincsenek banyapókos gócok, nem kell többet bontani (na jó, a konyha még ki lesz festve, amikor megérkezik a konyhabútor, és akkor lesz egy nagyobb szerelés-pakolás is, de az még két hét). Lent vannak a szőnyegek, a terasz tiszta, és nem műveleti terület. jelenleg.

Elképesztően otthonos érzés, amikor a higiéniaszint eléri az elvárásaimat. Mondjuk cserébe lenyúztam a térdem, mert a kurva parkettát térden állva kellett súrolni, nem röhög.

Ami viszont még hír, hogy Ákos ott maradt a Balatonon. Az egyik unokatestvérem a nyaralójukban állati jó fej módon csinált ilyen nyári tábort a család gyerekeinek, az enyémek 4 napig értek rá, mert utána már elfoglaltságuk lett. Volna. Ákos ugyanis közölte, hogy ő itt marha jól érzi magát, nem megy ő sehova, és tök igaza van. Én meg tök büszke vagyok a süti kis hétéves fiamra, hogy egyedül, anya és tesó nélkül feltalálja magát gyakorlatilag olyan emberek között, akiket háromszor látott eddig életében. Menő.

Jó, nekem viszont állatira hiányzik, rágondolok, és már potyognak is a könnyeim, nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy nincsenek velem a gyerekeim.

Ja, és lesz még ősszel egy kazánberuházás is, csak arra még nem gondolok inkább.

Azt hiszem, most egy kicsit elfáradtam.

Végül is tulajdonképpen megtörtént az áttörés

Tegnap óta elkezdtük látni a felújítás végét. Na jó, ez így nem igaz, viszont lehetett itt valami áttörés, hogy három héttel a költözés után (ami három hetet valami elképesztő intenzív lakásfelújítással és pakolászással töltöttünk, meg közben élni is próbáltunk, vagy legalább is életben maradni) úgy érezzük egy emberként, hogy mégiscsak lesz ebből valami.

Ma felkerült az első kényelmi cucc: a TÜKÖR.

Jó, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy eddig a medence víztükrében sminkeltem, vagy ilyesmi, mert volt egy tükör a fenti fürdőszobában, amit az előző tulaj hagyott itt. Na ez az a fürdőszoba, ami most nagyjából negyven fokos. Nem jó oda bemenni kánikulában, még úgy sem, ha egész nap megy mellette a klíma.

A belőle nyíló gardróbban meg még mindig nincs ruhásszekrény, van helyette több tucat zsák, meg doboz. Nagyjából egy hónapja ugyanazt a pár ruhadarabot hordom, mondjuk tök mindegy, mert énekkaron, meg időnként romkocsmán kívül úgyse megyek sehova. Na jó, kaját azt szoktam venni.

A teraszról viszont elkezdtük tudatosan lehordani a felújítás eszközeit és szerszámait, és kitettem a teraszbútort is, úgyhogy most már csak a harmada van dobozokkal és mindenféle izékkel borítva, a többi tiszta és rendes. Mindig ott kávézunk a Pével, és az tök jó.

Meg van egy macskánk is, amit örököltünk, és nem egészen a miénk, egyrészt, mert a macska szabad jószág, főképp senkié, másrészt meg úgy tudtuk, hogy nem is itt alszik, de aztán megláttam, hogy mégis, a terasz virágtartó polcán :D. És nekem nyervog a konyhaablakon befelé, naponta háromszor, pedig elvileg mások is tesznek ki neki kaját. De főleg én etetem, és már hagyja magát megsimogatni is, valószínűleg a mai csirkeszív sokat nyomott a latba.

Az étkező is kifestődött (Pé), és kerültek új kapcsolók meg konnektorok is, én meg lemostam az előző festés után ottmaradt borzalmasan sárga festéket a csövekről, meg minden más szutykot is eltüntettem, szép délután volt. A tereptárgyak nélküli üres szobát három órán át takarítottam ablakmosás nélkül (az már megvolt). Magam sem hiszem el.

Meg felfuttattam az uborkafát, mert véletlenül kikelt, és pont itt volt az előző tulaj néni, hogy meg tudjam kérdezni tőle, mi lehet ez. Mondta, hogy jé, ez jóféle uborka, futtassam fel, megéri. Úgyhogy van uborkafánk is. Meg érik a sárgabarack, lesz majd lekvár belőle, és látom már a paradicsomokat is.

Jelenleg a nappali a szűk keresztmetszet, ha azt is lefesti szegény Pé, már tényleg csak a bútorozás lesz hátra. Na jó, meg a konyha, mert másik bútor lesz, meg a fürdőszoba, meg a vécé, úgy összesen négy helyiséget kell még kifesteni. Meg redőnyöket kell csináltatni, bár lehet, hogy sötétítő függönyök lesznek inkább. És akkor majd kell egy új kazán is, de arra még inkább nem gondolok.

Mindenesetre állati szabad érzés saját házban lakni. Vagyis lakni, azt még nem tudom, milyen, mert most még nem annyira lakunk, csak pecózunk, de az érzés, hogy magunknak csináljuk, megfizethetetlen.

Ja, és a sztorihoz ez is hozzátartozik, csak azért szólok, nehogy ti is beszopjátok.

A beköltözéssel kapcsolatban

Az emeleten három szoba van, középen az én dolgozó- és scrapszobám, jobbra Ákos szobája, balra Borcsié, meg van még egy fürdőszoba és egy gardrób, de az a sztori szempontjából mindegy.

Na és én azt gondoltam, hogy itt a középső dolgozószobában majd szuperül eldolgozgatok magamban. Ha, ha, ha.

Nem elég, hogy mindennel megtalálnak (pedig csináltam nekik medencét az udvar végébe, meg lent van a tévé, ehhez meg lépcsőt is kell mászni, de őket nem érdekli), de az összes szarjukat az én asztalomra hányják le. Jó, két méter nyolcvan centis az asztalom, szóval jut is hely, meg marad is, de ha beleszámítjuk, hogy a szoba felében még mindig dobozok és zsákok vannak, rögtön nem annyira fényes a helyzet.

De legalább ebben a szobában van a klíma, amit a kánikula utáni első nap szereltek be.

(amúgy Borcsi gurulós székét lopkodom, mert nekem még nincs. Nem mintha neki szüksége lenne rá nyáron, vagy valaha is rajta ült volna, csak kellék az íróasztala mellé, ami szintén inkább rakodófelület, mint munkahely).

Egyébként szépen haladunk a ház kipofozásával, hát, hogy is mondjam, mindig van egy jól lokalizálható műveleti terület, ahol száll a por, vagy fröccsen a malter vagy a festék, de a többi, az dobozokkal fedett. Ide rakjuk, oda rakjuk a dolgokat, próbáljuk a meglévő bútordarabokat a helyhez igazítani, kevés sikerrel, de egyre lanyhuló lelkesedéssel. Kezdünk kissé elfáradni.

Viszont a hátsó terasz, az valami álom, árnyas, nagy, és ronda.

A palántáim viszont virágzanak, és napok kérdése, hogy megérjen a sárgabarack (kurvasok van rajta), valamint találtam a kert végében málnát is. A füge is lassan kész. Az első termés, mert ahogy elnézem, egész nyáron lesz. Ugyanitt füge szedd magad akcióban eladó szívesen odaadó.

Holnap meg függönyt varrok. Nem mintha tudnék, de ha jól emlékszem, 14 éves koromban én varrtam a szülői ház függönyeit, vagy valami hasonló, szóval nem lehet egy ördöngösség.

Mert az úgy van, hogy tegnap, mikor felhúztam a konyhában a redőnyt, tízen integettek be nekem az ablakon, a szomszédok. Úgyhogy ideje véget vetni a mozinak.

Igyekeztem hírt adni, hogy mi van, de azt hiszem, valójában elmondhatatlan. Vegyük úgy, hogy ez egy olyan nyaralás, ami soha nem ér véget, vagyis nincs hova hazamenni belőle, viszont lassan, nagyon lassan egyre kényelmesebbé tesszük.

És állandóan takarítok. De tényleg. Én régebben azt sem tudtam, hogy milyen takarítószerek léteznek, most meg azokkal álmodom. A hálószoba parkettájának a színe gyakorlatilag nem is hasonlít már ahhoz, amilyen állapotban átvettük a házat, pedig csak felmostam egy párszor. A kutyaszőr mennyisége szerencsére durván leredukálódott, ahogy a pókhálóké is, bár néhányszor eldugították a porszívót. Hát szóval na. Embert próbáló.

Erre mondjuk nem számítottunk

Most, hogy holnapután költözünk, de az új ház földszintjén még mindig ott lakik az előző tulaj néni, mert ő szó szerint veszi, hogyaszonygya, birtokba adás: június 10-én, és egy perccel sem előbb, szóval most, hogy a Pé végül csak befejezte az emeleti gardrob padlóját, és bár a karnisokat nem tudta felfúrni, mert vasbeton áthidaló van az ablakok fölött, de azért már így is nagyon szép az emelet, és itt is jól állunk, már majdnem összeraktam az egész házat, még a nagy szőnyegeket is kiporoltam, már csak ki kell mosni a szekrényeket, ott meg kitakarítani költözés előtt, na szóval erre eltörte a karját a Konszi*.

Én nem tehetek róla, de valahányszor takarítanom kell, valami gyilkos rosszkedv száll meg, folyamatosan hergelem magam, meg minden, eh, nem nekem való a takarítás, na. De hát jelen pillanatban szegény Konszinak sem, mivel zokogva hívott föl, hogy ne haragudjak, eltörött. Szegény. Önvizsgálatot tartottam, és megállapítottam, hogy alighanem aranyszívem lehet, mert amikor ma éjjel végignyaltam a kiürített konyhaszekrényt, még mindig nem magamat sajnáltam, hanem továbbra is a Konszit.
Szerintem tök rendes vagyok.

Azt mondjuk valahogy csak el kéne intézni, hogy legalább a kutya elkerüljön az Olaj utcából, mielőtt berendezzük a teraszon a nappalit, (mivel a rendes nappali bebútorozása előtt gondoltuk, kiverünk egy falat, meg ki is festenénk, ilyenek) hogy legalább lemoshassam a mindent elborító kutyaszőrt. Nem baj, majd a Pé falat ver, én meg konyhaszekrényt takarítok** (az egyelőre nem lesz új), szóval romantikus lesz nagyon, szeretni fogjuk a következő pár hetet-hónapot is.

És közben paradicsomot is ültethetek végre.

  *Consuéla, a takarítónő
**mindazonáltal ha valaki kölcsön adná a körmöspálcási lakhellyel rendelkező takarítónőjét pár napra, az marhajó lenne. Szeretem a higiéniát, na.

Pénteken kilövés

Ez a költözésre csomagolás egyébként olyan, mint egy utazás, csak negatívban: mindent el kell pakolni, kivéve a legszükségesebbeket.

(nem, nem szándékozom itt hagyni a szempillaspirálomat meg a bugyimat, de azt csak az utolsó nap teszem be a túlélőcsomagba.)

Egyébként én tudom, hogy nekem most jó

Jé, tök jó, holnap foglalkozhatnék a költözéssel - gondoltam naivul, majd először Borcsi, aztán Ákos jelentkezett be, hogy ebéd után hazajönnének az oviisiből.

Nem bánom. Legfeljebb befogom őket fugát vakarni a parkettáról (a meggyőződésem szerint legfeljebb 100-as IQ-val élő, előző tulaj srác ugyanis simán ráfugázott a parkettalakkra, jó lesz az úgy is jeligére.)

(A kései időpont kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon miért éli meg minden gyerek győzelemként, ha a testvéréhez képest eggyel később mehet fogat mosni/pisilni/fürödni? Vajon miért nem kurvamindegy, hogy mikor megy, amikor neki is ugyanúgy meg kell csinálni?)

(Valamint a tegnap beütött nyár miatt mostanában sokszor gondolok a tizenévekkel ezelőtti nyarakra, amikor ufóbarbies, vagy egyéb ilyen bizarr kinézetű topokban csapattam a Zöld Pardonban/Szilvakék Paradicsomban, vagy egyszerűen és legtöbbször a Szimplában, mennyire jó volt az, és mennyire más gondjaim voltak. Na de hát akkor is tudtam, hogy erre fog kifutni az egész, hogy gyerekeim lesznek, meg szép családom, és boldog leszek. Jé, és tényleg.)

És még mindig tart

Azt hittem, ez lesz az a nap, amikor nyugodtan dobozolhatok, de nem. Reggel eszembe jutott, hogy ma délután Borcsit felvételizni kell vinni zongorára, mert átnyergel hegedűről, és Ákos tanítójával is ma pótoljuk a tegnap khm, elmaradt szülői értekezletet.
Kicsit most már vége lehetne.

Hát az én fejem sem káptalan

Szuperanyu (én) ma elfelejtett elmenni a szeptemberben iskolakezdő gyereke nulladik szülői értekezletére (miután majdnem a felvételi beszélgetésre se mentünk el, de arról nem tehetek, mert nem kaptuk meg a behívót, mivel szuperanyu a zuglói állandó lakcímet diktálta be értesítési címként, hát bravó).

Méghozzá úgy sikerült teljességgel deletelni az agyamból az eseményt, hogy az előző nap még terveket szőttem, hogy ma Ákosnak nem lesz ovi, úgyhogy elviszem az okmányirodába, kikérjük a NEK azonosítóját, és a szülőire már azzal felszerelkezve megyek. A naptárba is beírtam az eseményt, éppen két hónappal ezelőtt.

Ugyanebben a naptárban ma három percig mutogattuk Ákosnak a Pével, hogy 9 nap múlva költözünk, figyelj, kisfiam, látod, ez a nap van ma (odaírva nagy kék betűkkel, hogy 0. szülői). Ez meg a jövő szerda, ami után két nappal, pénteken végleg magunk mögött hagyjuk a Zöld Házat. Érthető?

Hát ja, ő értette, csak az én agyamig nem jutott el, ami oda van írva.

Egyszerűen parketta vásárlás után, mint aki jól végezte dolgát, hazajöttem, és a költözésre koncentráltam (meg bizonyos munkaügyekre, na de az nem indok, attól azért még elég jól elfunkcionálok általában, hogy dolgozom).

Szerencsére a szomszéd nő, akinek a kisebbik lánya osztálytárs lesz, vette a lapot, végig falazott, és hozott nekem még mindenféle papírokat is. Vajon egy tizes skálán mennyire érezhettem magam hülyének, amikor becsöngetett, én meg ott álltam fodormenta szagúan (éppen irtottam a mentadzsungelt) "helló, ma volt a nulladik szülői, hoztam neked listát".

Aztán felhívtam az osztályfőnököt, hogy közöljem vele, hogy érzem én, hogy mennyire gáz, hogy nem mentem el, de fájdalom, elfelejtettem. Mire kedvesen azt válaszolta, hogy ő azt hitte, hogy előre el volt tervezve, hogy a szomszéd nő képvisel engem, mert nem érek rá a költözés miatt.

Így utólag kicsit sajnálom, hogy az elmúlt évek alatt nem barátkoztam össze vele jobban, mármint a szomszéd nővel. Na nem baj, a házit még elkérhetem tőle ezután is. Csak el ne felejtsem azt is.

Na, ilyenkor szoktam felsóhajtani, hogy de jó, hogy nem öt gyerekem van. Valszeg a harmadik már magát szoptatná meg, vagy ilyesmi.